Valóságos gravitáció.
Newton 1600-1700-as években foglalta matematikai szintű képletbe, a tömegvonzás ókorig visszanyúló elméletét. Amely szerint, az égitestek kozmikus jellegű mozgásformáit az egyetemes tömegvonzás idézi elő. Amit gravitációnak nevez a tudomány. Amely, mint egy láthatatlan „zsinór”, stabilizálja az égitestek periodikus módon visszatérő keringő és forgó mozgásformáit. Meghatározott távolságban tartva ez által az égitesteket.
Fgr.= f*M*m/r2
A kis „f” betű lett, a képletben használható tömegek arányossági tényezője. Sajnos, Newton ennek a kis „f” jelű arányossági tényezőnek, nem tudott matematikai szintű reális értéket adni. Ezt a problémát jóval később, közel 100 év múlva, Henry Cavendish, német kémikus és fizikus oldotta meg. 1798.junius 21.-én.
Cavendish készített 1,8 m hosszú farúdból egy torziós ingát. Amelynek mindkét végére 5 cm átmérőjű ólomgolyót helyezett. Az így előkészített rudat, a közepénél fogva felfüggesztette. Majd két darab 160 kg-os ólomgolyót, szintén felfüggesztve úgy helyezett el, hogy azok, a rúd két végére erősített kis golyóktól pontosan ismert távolságba lendülhessenek. Ezt az egész kísérleti berendezését, egy légáramlatoktól teljesen mentes fadobozban helyezte el. A nagy súlyok és a kis golyók között lévő gravitációs erő következtében, a rúd vízszintes síkban kissé elmozdult. Ez csak addig történhetett meg, amíg a felfüggesztő ingaszálban ébredő torziós feszültség, azt teljesen ki nem egyenlítette. Az ekkora elfordulás létrehozásához szükséges erő nagyságát ezért, úgy mérte meg, hogy gyakorlatilag eltávolította a nagyobb súlyokat, majd megvizsgálta a horizontális inga szabad, nagy súlyoktól teljesen mentes szabad lengését. Így adott értéket a kis „f” arányossági tényezőnek. f=6,67430
Amikor tehát, Cavendish a torziós ingájával megmérte a kis „f” arányossági tényező értékét, akkor gyakorlatilag, azt az apró vonzó erőt mérte meg, amit szerinte, a nagyobb súlyok terheltek a kisebb golyókra. Miközben elfordították kissé a torziós szálat. A torziós szál horizontális elfordulásának a mértékét. Nem az elfordulási gyorsulást. Ebből kifolyólag, az általa meghatározott arányossági számérték, valójában erőértéket takar. Méghozzá, Cavendish által meghatározott egységnyi erőértéket. Amit ezek után, bármilyen méretű tömegértékkel megszorozva, arányosan lehet használni. Ezért lett a jele, a kis „f” betű. Utalva arra, hogy ez is erő, csak parányi.
Csakhogy, akkor a Newton által kialakított gravitációs képlet mindkét oldalán erőérték van. Bal oldalon, a gravitációs erő. Míg jobb oldalon, az etalonként használható egységnyi erőérték. Amit Cavendish határozott meg, mint arányossági tényezőt. Ennek az egységnyiként meghatározott csekély erőértéknek, az biztosít komolyabb erőértéket, hogy mekkora tömegértékkel szorozzuk meg. Ilyen értelemben véve azonban, nem a tömeg okozza a vonzóerőt. Hiszen a vonzóerő, eleve jelen van a képletben. Csak meg kell szoroznunk az arányos tömegértékkel. Akkor, azonnal jóval nagyobbnak tűnik. Éppen akkorának, mint a képlet bal oldala.
Ha az arányossági tényező, gyorsulási érték lenne, akkor lehetne párhuzamba állítani Newton F=m*a képletével. Akkor valóban mondhatnánk esetleg azt, hogy valamiféle vonzóerő okozta az arányos gyorsulás mértékét. Mivel azonban, egységnyi erőérték lett az „f” arányossági tényező, ezért a képletben használt tömegek méretének az arányában fog szaporodni a mértéke, a szorzás következtében. De ez csupán arra utalhat, hogy az ilyen formában használt erő, valós értéke, csak arányos lehet a tömegekkel. Azokból nem származhat.
Tulajdonképpen a tömeg, az anyagi testek tehetetlenségét kifejezni képes tulajdonság. Az persze teljesen igaz, hogy ez a tehetetlenséget kifejezni képes tulajdonság, a testekre ható erővel mindig arányos. Ezt fejezi ki Newton, F=m*a képlete. Ahol a képlet bal oldalán, az erő található. Míg a jobb oldalán, az anyagi test tehetetlenségét kifejezni képes tulajdonsága, a tömege, és az anyagi testen észlelhető gyorsulás mértéke, mint szorzótag. Amely gyorsulást, az anyagi testre ható erő hatása idézte elő. A jobb oldalon tehát, nincsen erőérték. Csak a tömegérték és az erőhatás okozata szerepel. A gyorsulás.
Ezzel szemben, a gravitációs képletben, az a kis „f” arányossági tényezőbe rejtett egységnyi erőhatás bújik meg látens módon, ami a tömegértékekkel és a távolságuk négyzetének a hányadosával, éppen a kívánt gravitációs erőértéket fogja képviselni. De attól, hogy egy egységnyi erőértéket, a képletben használt tömegértékek számértékével szorzunk meg, még nem lesz az anyagi testek tömegértékeinek vonzó jellege. Amit a gravitáció fogalma takar.
Ilyen módon, nem lehet a kétféle képletet párhuzamba állítani egymással. Mert, amíg az F=m*a képletben, a gyorsulás szerepel, addig a gravitációs képlet, a gyorsulás hiánya nélkül, egységnyinek elfogadott „f” erőhatással manipulál.
Ha tehát, egy matematikai szinten viszonyított gravitációs erőérték mennyisége attól függ, hogy milyen kiterjedésű anyagi test tömegével szorozzuk meg az egységnyiként választott alapvető mértékét, akkor a képletben használt tömegekkel, nem okozzuk a vonzás tulajdonságát, hanem csak felturbózzuk azt a kívánatos mértékre. Mert az erő, bár egységnyi szinten, de eleve benne rejlik a képlet jobb oldalában is. Ilyen módon, erőt azonosítunk olyan egységnyi erőhatással, amit a tömegértékek fokoznak nagyobb mértékűre csupán. Vagyis az erő, nem a tömegekben ébred. Azokkal csak arányosítani lehet. Ezért lehet a kis „f” arányossági tényezőt, mint egységnyi erőértéket, a képletben használt tömegértékekkel megszorozni. A kívánt mértékben.
Ez nem is olyan nagy csoda, hiszen a tömeg, az anyagi testek tehetetlen tulajdonságaként, éppen az erőhatásokkal szemben mutat tehetetlen jelleget. Minden esetben. Ezt tanította nekünk Newton. Ha tehát, a kis „f” arányossági tényezővel való szorzással, képzeletbeli vonzó erőhatást biztosítunk a tömegek számára, akkor éppen a tehetetlen tulajdonság képviseletét veszítik el. Vagyis azt, hogy az anyagi testek, éppen a tömegüknél fogva tehetetlenek, a reájuk ható erőhatásokkal szemben. Ha pedig, a vonzódás tulajdonságát feltételezve, a tehetetlenség kifejezésének a hiányában, már nem lehetnek passzív tömegértékek, akkor ugyan mi vonzódik aktív módon az anyagi testekben?
Vagyis, miféle tömegvonzás lehet az, amit az anyagi testek tehetetlenségét kifejezni képes tömegei, eleve nem is hajthatnak végre? Mert a tömeg, csupán tehetetlenséget kifejezni képes tulajdonsága az anyagi testeknek. Ami az ő kvantitatív kiterjedésüket határozza meg. Hiszen, minden tulajdonság, önállóan képviseli az adott anyagi testet. Így az egyedi jellegű testtulajdonságokat párosítani, egyesíteni, összevonni, közösíteni értelmetlen dolog. Ilyen értelmetlen fogalom lett a „tömeg-vonzás” is. Ahol az anyagi testekre jellemző „tömeg” tulajdonságát és a képzeletbeli „vonzás” tulajdonságait társították. Értelmetlen módon.
Mert a tömeg, az anyagi testek passzív, tehetetlen tulajdonsága. Az erőhatásokkal szemben tanúsított tehetetlen ellenállását fejezi ki. Míg a vonzás egy aktív, erővel jellemezhető tulajdonság. Így a tömeg-vonzás fogalma, logikai szempontból véve, passzív-aktivitást jelent. Vagyis, egy teljesen abszurd fogalmat takar. Ezért, az anyagi testek tehetetlenségének további komolysága érdekében, a „tömegvonzás” fogalmát végleg törölni kell.
Einstein pedig, 1916-ban, az általános relativitás elméletében, a tömegek vonzó hatásának a nyilvánvaló hiányában, a téridő görbületével értelmezte a gravitáció jelenségét. A tömegekre erőltetett vonzó ok nélkül. Amely szerint, az égitestek meggörbítik maguk körül a téridő kvantummechanikai minőségű szövetét, és így a vonzódás látszatát keltik a megfigyelőben. Ezért, a téridő fogalmát vezette be. A tér és az idő fizikai igényű fogalmainak a konkrét tisztázása nélkül. Ezért manapság már, a téridő görbületével értelmezik a gravitáció jelenségét, majd a gigantikus tömegvonzási erőt is belemagyarázzák. Például, a fekete lyukak elméleténél. Ami ilyen módon, kissé komikussá teszi a modern relatív fizikát. Így a modern fizika, éppen attól relatív, hogy vagy igaz, vagy nem. De az már, egészen biztos.
Mivel a gravitáció jelensége vitathatatlan, ezért én magam sem kívánom megkérdőjelezni. Csupán azt magyarázom, már évtizedek óta, hogy a tömegvonzás téves elméletével, nem értelmezhető. Még akkor sem, ha egyetemes tömegvonzásról beszélnek. Az én véleményem egészen más. Mert a gravitáció jelenségét én, az elektromos anyagi testek és az Univerzum mágneses terének az állandó induktív viszonyával magyarázom. A kozmikus szintű, longitudinális jellegű mágneses hullámok ugyanis, amikor induktív hatást gyakorolnak az elektromos anyagi részhalmazokra, így az égitestekre is, akkor egyfajta kompresszív jellegű mágneses torlónyomással terhelik azokat.
Mivel, minden elektromos tulajdonságú részhalmaz, induktív viszonyban áll az Univerzum mágneses terével, ezért ez a kompresszív jellegű torlónyomás, mindig az anyagi testek kiterjedését biztosító „tömegközpontja” felé fejti ki a hatását. Vagyis, ez a gravitációs erő, nem a tömegekben ébred. Ők csak elszenvedik azt tehetetlen módon. Mert a mágneses hatás vektoriális iránya éppen az, mint amit a tömegvonzás elképzelése alapján határoztak meg. Viszont a látszat, valóban az lehet, mintha egymásra gyakorolnának vonzó hatást az anyagi testek tömegei. De valójában, a mágneses hullámok frekvenciáiban áramló energia biztosít számukra, gravitatív jellegű hatást. Amit a mágneses hullámok kompresszív jellegű torlónyomása idéz elő.
Ennél fogva, amikor egy űrrakétát kilőnek, akkor a reá ható energia ellen fejtenek ki erőhatást. Mert az energia, mindig a nyugalom elérése érdekében munkálkodik. Míg az erő, a nyugalom felbontása miatt. Amit a gyorsulás jelent. Így a rakéta kilövésére szánt erő, a rakéta nyugalmát biztosító mágneses energia ellen fejti ki a hatását. Ezért a rakéta, a légterünket elhagyva, kirepül az űrbe. A kozmikus szintű mágneses térbe. Ahol a szabadesés szabályainak engedelmeskedve, Föld körüli pályára áll, ha már nem üzemel a hajtóműve. Ez a Föld körül megvalósult szabadon esés, az energia hatásának köszönhető. Mert az energia ilyen módon, gyorsulás nélküli relatív nyugalmat biztosít a rakéta számára. A Földön stabil helyzetben megvalósult, abszolút értékű nyugalmával szemben.
Mert a bolygónkon, egy közös tömegegységet alkotott a Földünkkel. Míg az űrbe kilőve, különálló tömegértékként érvényesül. Aminek a nyugalmát, csak relatív módon, a szabadeséssel lehet megoldani. A stabil felfüggesztés vagy a fix lerögzítés hiányában. Földi viszonylatban azonban, a rakéta szerkezete, a Föld anyagából lett összerakva. Ennél fogva, a Földdel azonos tömegközéppontot képvisel. Amelyre a Földünket befolyásolni képes, kozmikus szintű mágneses hullámok, induktív hatást gyakorolnak.
Ezt a folyamatosan fennálló induktív viszonyt kutatja a kvantumfizika. Miközben a kvantummechanika alapján, értelmezni próbálja az indukció jelenségét. Mert a kozmikus szintű mágneses tér, az Univerzum oszthatatlan alaptömegeiből tevődik össze. Egy folyton rezgő egységes alapközeget alkotva. Ezek az oszthatatlan alaptömegek, az elektronoktól körülbelül 10 000-szer kisebbek. Egységes alapközegként, egy folyton rezgő mátrix rendszert alkotnak. Amelyben az oszthatatlan alaptömegek szervezett együttes rezgései, kozmikus szintű mágneses hullámok kialakulását teszik lehetővé. Longitudinális hullámokat. Ezek a mágneses hullámok gyakorolnak induktív hatást, minden lehetséges, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazra az Univerzumban. Az égitestekre és azokra az anyagokra is, ami azokon található.
Amikor a rakéta visszaérkezik a légterünkbe, akkor a mágneses teret nem hagyja el. Hiszen az anyagi minőségek atomjait is, éppen az a mágneses tér tölti ki, mint amelyik körül öleli azokat. Így a légterünk anyagi szintű atomjait is. Ezért lett a bioszféránkban, minden „elektromágneses” tulajdonságú. De az indukció vitathatatlan jelensége, egyértelműen utal arra, hogy a valóságunk elektromos és mágneses egy időben. Ami, csak a légterünket elhagyva válik számunkra, kizárólag mágneses tulajdonságú, anyag nélküli alapközeggé.
Ilyen kozmikus szintű mágneses hullámok tartják rezgési szinten működésben, az egyéb, földi jellegű elektromos anyagi részhalmazokat is. Így például, az embert is. Vagyis a lélek, nem más, mint az anyagi minőségünkre ható, kozmikus szintű mágneses hullámunk frekvenciája. Amelyben az energia terjed. A mi esetünkben, az életünk energiája. A reánk irányuló kompresszív jellegű torlónyomásával, induktív viszonyban tartja az elektromos tulajdonságú anyagi minőségünket. Mint lélek.
Amikor meghalunk, az a kozmikus szintű kompresszív torlónyomás megszűnik, ami a lelket biztosította számunkra. Így az emberi test, körülbelül 21 grammal könnyebbé válik. Mert az anyagi minőségű testünket, már csak az a kompresszív jellegű torlónyomás fogja csupán terhelni, ami a bolygónk teljes anyagi minőségét befolyásolja. Induktív módon. Mert a személyünkre irányuló kozmikus szintű mágneses hullámunk éltető jellege megszűnik. Mivel, a kizárólag reánk irányuló kozmikus szintű kompresszív hatása leáll.
Ennél fogva, a kozmikus szintű mágneses hullámokkal, nagyon sok minden megmagyarázható. Kvantummechanikai szinten. Például, a gravitáció jelensége is. Vagy éppen, a lélek mibenléte. Mert a longitudinális felépítésű mágneses hullámok, amíg induktív módon hatást gyakorolnak az elektromos anyagi részhalmazokra, addig kompresszív jellegű torlónyomást biztosítanak számukra. Hatásként pedig, az anyagi testek tehetetlen tulajdonságát kifejezni képes tömegértékük aktuális állapotán lehet viszonyítani azt az elektromos erőt, amit a mágneses energia induktív módon közvetít számukra.
Ezek a mágneses okokra visszavezethető elektromos erőhatások, mindig ellentétes vektoriális irányúak, az energia áramlási irányával. Ezért, a kiegyensúlyozott hatásállapotuk, az anyagi testek nyugalmát biztosítja. Ezért kell ezt a nyugalmat, többleterővel megbolygatni, miközben az energia hatása ellen végzünk munkát. De a fizikai szinten igénybe vett erőnk ellenhatásaként, mindig az energia fog fellépni, a nyugalom újra elérése érdekében.
Mert a mágneses hullámok frekvenciáiban, mindig az energia terjed, egymást periodikus módon követni képes erőimpulzus sorozatok révén. Ennél fogva, mindig a mágneses hullámok hullámhosszainak az informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciájuk energiaértéke, milyen mértékű induktív munkát végezzen, az elektromos anyagi részhalmazokon.
Ezért a gravitáció jelenségét, nem a képzeletbeli tömegvonzás idézi elő, hanem az elektromos anyagi részhalmazokra egyformán ható valóságos mágneses hullámok kompresszív jellegű torlónyomása. Mint induktív hatás. Amit az állandó jellegű induktív viszony rejt magában. Mégpedig olyan módon, hogy a kozmikus szintű mágneses hullámok által érintett elektromos anyagi testek részhalmazaiban, minden egyes elektron elektrosztatikus erőterére, egyformán fejti ki az induktív hatását. Éppen olyan látszatot keltve a felületes szemlélőben, mintha az anyagi test tömegközéppontja lenne az érintett célpont.
Így a gravitáció jelensége, az elképzelt tömegvonzás helyett, a mágneses alaphalmaz közegnyomásának köszönhető. Mert a mágneses alaphalmazt, a mágneses hullámok alakítják kozmikus szintű erőtérré. Amely longitudinális jellegű mágneses hullámokban, az elektromos anyagi részhalmazok felé irányuló kompresszív energiahatás, torlónyomással valósul meg. Induktív módon, állandó mozgásban tartva az elektromos anyagi részhalmazokat. Az ő elektronjaik elektrosztatikus erőterein keresztül. Amit sem Newton, sem pedig, Cavendish nem észlelhetett. De még Einstein előtt is rejtve volt.
Viszont, a mágneses hullámok induktív képessége, ma már annyira köztudott és nyilvánvaló, hogy nyugodtan lehet vele magyarázni, az Univerzumban uralkodó általános gravitáció jelenségét is. Mert a longitudinális felépítésű és kozmikus szintű mágneses hullámokban terjedő energia, kompresszív jellegű torlónyomást gyakorol minden olyan elektromos anyagi részhalmazra, amivel induktív viszonyban áll. Így az égitestekre is. Kivétel nélkül.
Így a Földön fellelhető anyagi testekre, többféle mágneses hullám is kifejtheti az induktív hatását. Főképpen a Földön kialakult életformákra. Mert azokra, egy a Földünkre jellemző és általánosnak mondható mágneses hullám éppúgy hatást gyakorol, mint egy sokkal gyengébb specifikus, csak reánk irányuló mágneses hullám. Amelyben a lélek éltet bennünket, induktív módon. Mint a folyamatos változás bioelektromos képességét biztosító mágneses hatás okozata.
Ezért szerintem, a „tömegvonzás” megszokott fogalma helyett, a gravitációt a mágneses alaphalmaz közegnyomása okozza. Mégpedig, a mágneses erőtérben terjedő mágneses hullámok egyirányú energiaáramlása révén. Amelynek kompresszív jellegű torlónyomása van, minden elektromos tulajdonságú anyagi részhalmazra vetítve. Amit a kozmikus szintű mágneses hullámok induktív hatása közvetít. Az érintett anyagi részhalmazok teljes tömegére.
Newton szerint, a tömeg másik alapképlete, m=ρ*V. Vagyis, az anyagi test tömege egyenlő, az ő sűrűségének és a térfogatának a szorzatával. Ilyen alapon, az anyagi test teljes közegértékét is meghatározta egyben. Mert ami a térfogaton belül sűrű lehet, az bizony közeg. Ez persze, azt is jelenti egyben, hogy az anyagi testek éppúgy tömegek, mint közegek. Így az anyagi testek tömeg és közegállapotai, egymással teljesen arányos kvantitatív mennyiségek.
Tömeg = m = ρ*V = k = Közeg
Anyagi testek.
Az anyagi testek tömegei tehát, térfogatban rögzített közegek. Olyan közegek, amelyeket az anyagi test atomjai építenek fel. Ezeknek az atomoknak az elektronjaival lép induktív kölcsönhatásba, a reájuk irányuló mágneses hullám. Mégpedig, az elektronok elektrosztatikus erőterein keresztül, közvetett módon. Mivel pedig, az Univerzumban létező minden elektron elektrosztatikus erőterét induktív módon befolyásolják a mágneses hullámok, ezért ez a kozmikus hatás egyetemesnek mondható. Az arányossági mértékét pedig, az anyagi testek közegeiként meghatározható tömegeinek a mérete fogja biztosítani.
Mert, az anyagi testek teljes kiterjedése, mindig olyan méretű egységes tömegértéket határoz meg, amelynek a közegértéke, folyamatos induktív viszonyban áll a mágneses hullámokkal. Azok elektronjainak a mozgásformáit befolyásolni képes elektrosztatikus erőtereikkel. Az anyagi testek teljes közegén belül. Vagyis, ilyen módon, az anyagi testek tejes tömegére hatást gyakorolva. Mintha csak, a tömegközéppontjukra fejtené ki az induktív hatását.
Matécz Zoltán
2022.06.04.
