Vektoriális alapok.
Matematikai meghatározás szerint, a vektorokat a tér irányított szakaszainak nevezik. A fizikában ezzel szemben, minden olyan mennyiséget, amelynek a nagysága mellett terjedési iránya is van, vektormennyiségeknek értelmeznek. Ilyenek például, az erő, az elmozdulás, a sebesség, vagy a gyorsulás. Amely anyagi testeknek az elmozdulása, mindig a térben valósul meg.
Ahhoz, hogy a mondanivalóm lényegét megértsük, az abszolút Létezést elméletben, kétféle valóságra kell bontanunk. Az elektromos tulajdonságú objektív anyagi valóságra, és a mágneses alapú szubjektív, anyag nélküli valóságra. Az objektív anyagi valóság alapvetően elektromos tulajdonságokkal rendelkezik. Ez a mi Földünkre vonatkoztatva, a légterünk külső határáig tart. Ahol a bolygó és csillagközi űr elkezdődik. De az űr, nem jelent ürességet valójában, hanem az már, az anyag nélküli szubjektív valóság mágneses birodalma.
A mágneses alaphalmazt, az Univerzum oszthatatlan alaptömegei építik fel. Létezési, mozgási teret biztosítva ez által, a benne és belőle megnyilvánult, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára. Amit a bolygók és a csillagok jelentenek. Ennél fogva, az objektív valóság atomos szerkezetű anyagi minőségeit belül, ugyanaz a mágneses alaphalmaz tölti ki, mint amelyik körül öleli azokat. Így az elektromos tulajdonságú anyag, nem képes kiszorítani magából a mágneses alaphalmazt, hanem azzal szimbiózisban létezik. Ezért számunkra az objektív anyagi valóság valójában, elektromos és mágneses egy időben. De amint elhagyjuk a légterünk határát, máris a mágneses alaphalmaz szubjektív valóságában találjuk magunkat. Az űrben.
A mágneses alaphalmazt, az Univerzum oszthatatlan alaptömegeinek a teljes közege építi fel. Az oszthatatlan jellegüknél fogva, az elektromos megosztás képességével nem rendelkezhetnek. Vagyis, elektromos tulajdonsága nincs a mágneses alaphalmaznak. Az oszthatatlanoknak sem fix alátámasztásuk, sem pedig, stabil felfüggesztésük nincsen a közegükben. Kizárólag egymásra támaszkodhatnak. Ennél fogva, a nyugalmi helyzetüket állandóan keresve, folyamatosan csak rezegnek. Egymást félre tolni vagy félre lökni képtelenek önerőből. Ezért egy állandóan rezgő, zárt mátrix rendszert alkotnak. Amelyben a kényszerű együttes rezgéseik, kozmikus szintű mágneses hullámok kialakulását teszi számukra lehetővé.
Ezeket a longitudinális, azaz egyenes irányú mágneses hullámokat, alapvetően kétféle paraméter jellemzi. A hullámhossz és a frekvencia. Amelyben a hullámhossz határozza meg a frekvencia kialakulási irányát, és a benne együttesen rezgő erőimpulzus csomagok, sorozatok mértékét. Ennél fogva, a hullámhossznak informatív értéke van, míg a frekvencia révén, az egymást követő erőimpulzus sorozatok folyamatos egymásutániságát, már az energia terjedéseként tisztelhetjük. Így a mágneses hullámok, mágneses erőtérré alakítják a mágneses alaphalmazt.
A mágneses hullámok úgy működnek, mint Newton soros ingája. Ahol sok egymáshoz érő golyót kötnek fel egy sorban azonos magasságban, és a lengési frekvenciájukat az fogja meghatározni, hogy hány darab golyóval kezdjük el a lengési folyamatot. Így az hatásmegmaradás törvényének engedelmeskedve, ha két golyóval kezdjük a lendítést, akkor az mindig a két következő golyót fogja aktivizálni, és így tovább. Egészen az ingasor végéig. Majd megfordul a hatásközvetítés iránya. Ilyenkor a soros inga frekvenciája kettő lesz. Hasonló a helyzet a mágneses hullámokkal is. Ahol a mágneses hullámhossz informatív értéke határozza meg a terjedési irányt, és azt a frekvenciát, amelyben az energia hatása képes terjedni. Egymást követő, egymással teljesen azonos mértékű erőimpulzus sorozatok formájában.
Itt jöhetnek képbe a matematikai szintű vektorok, mint a tér irányított szakaszai. Ahol a kozmikus szintű mágneses hullámokban, a tér mágneses hullámhossz által irányított több oszthatatlan alaptömegből álló szakaszai, mint egy irányba mutató vektorok, egymásnak adják át a rezgési szintű impulzusértéküket. Ezeket a vektoriális szakaszokat nevezi a tudomány olyan hatásadag csomagoknak, amit kvantálni képes. Vagyis, a kvantumok nem mások, mint a mágneses hullámokban kialakult frekvencia egymást követő erőimpulzus csomagjai. Olyan egy irányba terjedő hatásadagok, amit a tudomány már képes viszonyítani, megmérni.
Így a foton például, mint a fény kvantuma, nem egy önállóan száguldó részecske, hanem a fényhatás spektrumába eső kozmikus szintű mágneses hullám frekvenciájának egyetlen erőimpulzus csomagja. Ami több oszthatatlan alaptömeg együttes egyirányú rezgését valósítja meg a frekvencia révén. Így a fotonok erőimpulzus csomagjai között fennálló hatásterjedés sebessége, fénysebességű.
Mivel az atomok alkotóelemeinek az együttes térfogata, a teljes atom egy tízezred részét képezik, így az Univerzum oszthatatlan alaptömegei, az elektronok egy tízezred részét teszik ki csupán. Vagyis, igen apró kiterjedésű egységnyi tömegértékek, az elektronmikroszkóppal is alig látható elektronokhoz képest. Mivel azonban, az elektronok, mint az atomok legkisebb alkotóelemei is, az oszthatatlan alaptömegekből építik fel az elektrosztatikus erőtereiket, ezért a kétféle erőtér, egymás hatását próbálja kiegyenlíteni.
A mágneses térben, a mágneses hullámok, egyenes irányú lineáris hatásterjedést tesznek lehetővé. Ezzel szemben, az elektronok elektrosztatikus erőtereiben, centrális hatásterjedési mód alakult ki. Mert az elektronok erőtereit felépítő oszthatatlan alaptömegek, hűségesen követik az elektronjaik kialakult mozgásformáit. Ami az atommagok körüli keringés és a saját tengelyük körüli forgás által valósult meg. Így az induktív viszony lényege éppen az, hogy a lineáris szerkezetű mágneses erőtér és a centrális szerkezetű elektrosztatikus erőterek, folyamatosan egymásra próbálják erőltetni a mozgásállapotukat. Ezért az indukció, mindig két irányú folyamat.
Az indukció során, a mágneses hullámok frekvenciáiban terjedő energia, a vektoriális irányú erőimpulzus csomagoknak köszönhetően, a hullámhossz által meghatározott irányba terjed. Egyenes azaz, lineáris jelleggel. Majd közvetlen fizikai hatást gyakorol, az elektronok elektrosztatikus erőtereire. Közvetett módon megváltoztatva ez által, az induktív viszonyban érintett elektronok megszokott mozgásformáit. Ezért a mágneses hullámokban terjedő energia, mindig közvetett hatást gyakorol az anyagi részhalmazokra. Azok elektronjainak az elektrosztatikus erőterein keresztül.
A dolog úgy működik, mint ahogyan a gépjárműveink robbanómotorjai. Ahol a dugattyúk lineáris mozgásformái, a főtengelyre vetítve nyernek centrális forgómozgást. Vagyis, az egyenes irányú lineáris mozgás és erőhatás, a főtengelyen már, centrális irányú forgómozgássá alakul, ami már forgató jellegű hajtóerőt is képvisel. Így a hatásátalakítás során, a lineáris mozgás és erő, centrális jellegű forgató hatássá és erővé alakul. Így a lineáris információ és hatás, a főtengelyre modulálódik, alakul át.
Hasonló a helyzet az induktív viszonyban is. Amikor a lineáris felépítésű mágneses erőtér, közvetlen hatást gyakorol, az elektronok centrális felépítésű elektrosztatikus erőtereire. Olyankor az induktív viszony modulálja, alakítja át a lineáris információt és hatást, a centrális igények szerint. Vagyis, a mágneses hullámban terjedő lineáris információ és hatás, a centrális mozgású elektrosztatikus erőtereken jelenik meg. Fenntartva, gyorsítva vagy lassítva az elektronok kialakult mozgásformáit.
A lineáris szerkezetű mágneses hullámokban, a mágneses frekvencia egy-egy erőimpulzus adagja tehát, olyan irányított vektornak minősül, amelyben a tér egy pontokból álló irányított szakasza közvetíti, az energia egyetlen hatásadagját. A hullámhossz által meghatározott egyenes irányba. Ilyen módon a mágneses hullámok, mint a vektorjelenségek alapjai érvényesülnek az Univerzumon belül. Vagy másképpen fogalmazva, a vektorjelenségek, a mágneses hullámokra vezethetők vissza. Mert a mágneses hullámok által telített mágneses erőtérben, minden szubjektív energiahatás, csak vektoriális módon képes terjedni.
Mert az Univerzum oszthatatlan alaptömegei, amelyek a mágneses alaphalmaz közegét felépítik, geometriai módon pontokként fejezhetők ki. Így a mágneses hullámokban kialakult frekvencia egyetlen erőimpulzus adagja, olyan ponthalmazt képvisel, ami már egy-egy egyenes vonal szakaszának minősül. Mégpedig, a hullámhossz által irányított szakaszainak.
Vagyis, mindegyik mágneses frekvencia egyetlen erőimpulzus adagja, olyan irányított szakasznak minősül, ami a mágneses hullámhossz által meghatározott vektoriális iránynak engedelmeskedik. Tehát, a mágneses hullámokban, valóban a térnek minősülő mágneses alaphalmaz, egy-egy irányított szakasza jut érvényre, az energia terjedése érdekében.
Mivel azonban, az anyagi valóság elektromos és mágneses egy időben, ezért a vektoriális irányú terjedés, az objektív anyagi valóságban sem ritka. Erre utal a fizikai meghatározás, amelynek értelmében, az egyenes irányú hatásterjedés erővel, elmozdulással, sebességgel vagy gyorsulással járó, vektoriális jellegű. Mert az elektromos anyagi mozgások is, alapvetően a mágneses térben valósulnak meg.
Ezért nevezi a tudomány Maxwell óta, „elektromágneses” jelenségeknek azokat. De az indukció jelensége, egyértelműen utal arra, hogy azért, továbbra is a kétféle erőtértípus folyamatos egymásra hatásáról van szó a bioszféránkban. A mágneses erőtér és az elektronok elektrosztatikus erőtereinek a folyton fennálló szubjektív kölcsönhatársáról. Amelyben az energia terjed és közlődik az elektronok felé. Vektoriális módon. Mert a mágneses hullámokban, a tér egy-egy irányított szakasza építi fel a hullámhossz alapján a frekvenciát. Ezért, mindig a mágneses hullámhossz informatív értéke határozza meg azt, hogy a frekvencia energiaértéke, milyen mértékű induktív munkát végezhet, az általa érintett elektrosztatikus erőtereken. Amely elektrosztatikus erőterek, már az elektronjaik mozgásállapotait befolyásolják és határozzák meg.
Matécz Zoltán
2022.07.24.
