Jelenben az idő.
Már nagyon régi filozófiai és tudományos jellegű probléma az, hogy mi is az idő. Annak ellenére, hogy már a tudományok kezdete óta, filozófiai értékű alapfogalomként szerepel. Így a fizika tudományában is. Tudjuk mérni, többé kevésbé tudjuk értelmezni, de hogy mi az idő, az még nem nyert tudományos értékű meghatározást. Vagyis az időt, a tudósaink is, egyszerű konyhanyelven értelmezik.
Nézzük az idő egyik alapvető fizikai meghatározását. Amit képletben rögzített a tudomány.
t = W/P
Ennek a képletnek az értelmében, a t-idő, az elvégzett W-munka és a munkasikerként értékelt P-teljesítmény hányadosa. Ami azt jelenti, hogy a munkavégzésre használt idő részpillanataihoz, minden részpillanatban, más és más részteljesítmény érték tartozik. Mert, csak így értelmezhető az elvégzett munka, a részállapotok folyamatos változásaként. Vagyis állapotváltozásként.
Ebből kifolyólag, ha a munka állapotváltozást jelent, akkor a képletben megjelenő teljesítmény, azokat a pillanatnyi részállapotokat jelenti, amelyek a munkavégzésre használt idő részpillanataival társíthatók. Ilyen értelemben véve, a teljes munkaidőt úgy tudjuk kiszámítani, hogy az elvégzett munkát, elosztjuk a különböző részállapotokat képviselő pillanatnyi teljesítmény reálértékével. De, ha a teljesítményt, a teljes munkavégzés során átlagolva használjuk, akkor a teljes munkaidőt kell figyelembe venni a képletben.
Ha tehát, a W-munka állapotváltozást jelent, akkor a P-teljesítmény, azt az állapotot képviseli, amin a folyamatos munkavégzés során változtatni szeretnénk. Ami a teljes munkavégzés során, minden pillanatban, egy éppen aktuális másik pillanatnyi állapotértéket vesz fel. Ha tehát, az elvégzett munka reálértékét, elosztjuk az aktuális állapottal, amit a teljes munkafolyamatban átlagoltunk, akkor az eredmény, a teljes munkavégzésre használt idő mennyisége lesz. Ez által utalva arra, hogy a teljes munkaidő alatt, folyamatosan változó állapotpillanatok váltották egymást. Amelyekben, az elvégzett részmunka egymás után következő pillanatértékei nyernek értelmet. Utalva arra, hogy munkavégzés során, minden pillanatban változott a kezdeti állapot. Ilyen módon, éppen a kezdeti állapot és a végső állapot között valósult meg, az állapotváltozás valós ténye. Amit fizikai munkának nevezünk.
Ez azt is jelenti egyben, hogy a viszonyításunk jelen pillanatában, csak különböző állapotokról lehet beszélni. Olyan részállapotokról, amelyeken a megtervezett állapotváltozás lehetőségével lehet módosítani. Ha tehát, egy ilyen valós módon viszonyított pillanatnyi állapoton szeretnénk változtatni, akkor fizikai munkát kell rajta végeznünk. Ami mindig időbe kerül. Ezért az állapotváltozást jelentő munkavégzés tényszerűsége, nem időben zajlik, hanem valamennyi ideig tart. Így a szükségszerű állapotváltozás során, mindig más és más pillanatnyi állapotba kerül a munkavégzésünk tárgya. Annak megfelelő állapotú részpillanatnyi értékével együtt. Ilyen módon képes az elkezdett állapot, a teljes munkavégzés során változni.
Már megszoktuk azt, hogy a mi összetett szerkezetű elektromos anyagi világunk objektív valóságában, szinte minden változik. Ezek a fizikai változások, az anyagok atomi szerkezeteire vezethetők vissza. Így minden anyagi változás, valamilyen elektromos rezgésnek minősül, amit az anyagi részhalmazok elektronjai hajtanak végre. Így, maga az elektromos anyagi létezés, maga is esemény. Eseményként pedig, fizikai munka által valósult meg. Vagyis, valamilyen hatás viszonyítható állapotot biztosítani képes eredménye. Akkor is, ha az általunk vizsgált anyagi részhalmaz, aktív mozgás nélküli nyugalomban van éppen. De, hogyan lehetséges ez?
Sajnos, az idővel együtt, még a tér értelmezése is várat magára a tudományban. Mert a tér fogalma sincsen konkrét módon megfogalmazva, tudományos értéket képviselt módon meghatározva. Így az időhöz hasonlóan, a tér értelmezése is várat még magára.
A magyarázatot a teljes, az abszolút Létezés helyes értelmezése adja meg számunkra. Mert, ahogy az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok biztosítják számunkra az objektív valóságot, úgy kell lennie az Univerzumban egy olyan szubjektív valóságnak is, amely nem összetett szerkezetű és nem is elektromos tulajdonságú. Ez akkor világosodik meg a tudatos elménkben, ha az „elektromágnesesnek” megismert jelenségeket, külön értelmezzük. Az anyagi vonatkozását, nyilván elektromosnak tudjuk be, míg az anyag nélküli vonatkozását, mágnesesnek értékeljük.
Vagyis, kell lennie az Univerzumban egy olyan egységes alaphalmaznak, amely az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek teljes közegét alkotja. Mert az elektromos megosztás képességével, csak összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások rendelkezhetnek. Így az egységnyi oszthatatlan alaptömegek, az elektromos megosztás képességének a hiányában, a mágneses hatások közvetítői. Ezek az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek, teljesen kitöltik az Univerzumban a helyet. Mozgási, létezési teret biztosítva ez által, a benne és belőle megnyilvánult, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára. Vagyis mozgási, létezési teret, az elektromos anyagi részhalmazok számára, a mágneses alaphalmaz biztosítja.
Az oszthatatlan alaptömegek tehát, egy állandónak mondható egységes alapközeget alkotnak. Amelynek minden alaptömege, egymáson támaszkodva, folyamatosan csak rezeg. Így a nyugalmi helyzetüket állandóan keresve, egy folyton rezgő mátrix rendszerű alapközeget alkotnak. Egymást félre tolni vagy félre lökni, önerőből képtelenek. Így a szervezett együttes rezgéseik révén, kozmikus szintű mágneses hullámokat alakítanak ki a teljes közegükben.
Ezeknek a longitudinális felépítésű, egyenes irányú mágneses hullámoknak, két alapvető összetevőjük van. A hullámhossz és a frekvencia. A hullámhossznak, informatív értéke van. Mert az határozza meg a hullám irányát és célját. Míg a frekvencia által, az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerő hatásai terjednek egy irányba. A hullámhossz által meghatározott egyenes irányba. Így ezt a mágneses hullámokban megvalósult, folyamatos rezgési szintű erőhatás közvetítési módot, az energia hatásaként értelmezhetjük. Vagyis a mágneses hullámokban, nem az oszthatatlan alaptömegek száguldoznak, hanem csupán az energia hatása terjed. A fény sebességével. A frekvencia által felépült, egymás után felsorakozott erőimpulzus sorozatok által. Mágneses erőtérré alakítva ez által, a teljes mágneses alaphalmazt.
A dolog éppen úgy működik, mint Newton soros ingája. Ahol az egymás után felfüggesztett golyók, egy hosszú golyósort alkotnak. Ha az első golyót kilendítjük, akkor az a golyósornak ütközve, egyetlen felületi érintkezésen alapuló kölcsönhatás impulzusa által közvetíti azt az erőhatást, amit a kilendítésébe invesztáltunk. Ez az impulzus, végigfut a teljes golyósoron. Majd az utolsó golyó kilendülését fogja előidézni. Mert az utolsó golyó, miután átvette az erőimpulzust az előtte álló golyótól, a további impulzusátadás lehetősége nélkül, kénytelen a felvett erőhatást a saját lendületére felhasználni. Ennél fogva, éppen úgy fog kilendülni, mint amilyen mértékben az első golyót kilendítettük. Szigorúan megtartva ez által, a teljes hullámmozgás folyamatában, a mozgásmennyiségen alapuló hatásmegmaradás törvényét.
Az utolsó golyó látványos kilendülése pedig, éppen azt igazolja számunkra, hogy a mágneses hullámok, mágneses torlónyomást gyakorolnak mindenre, amivel közvetlen fizikai szintű kölcsönhatásba lépnek. Mert úgy működnek, mint az egy irányú „hatáspumpák”.
Így az Univerzum mágneses alaphalmazában, egyetlen esemény történik csupán, mégpedig az, hogy az egyenes irányú longitudinális felépítésű mágneses hullámokban, az energia fénysebességgel áramlik. De ez, nem minősül munkavégzésként értelmezhető állapotváltozásnak. Mert az energia közvetítése során, a mágneses hullámokat felépítő egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek egyensúlyi helyzete, számottevően nem változik. Hiszen, csak rezegnek azok. A mágneses hullámok szervezettségében, együttes módon rezegnek. Ami nem jár, az ő helyváltoztatásukat megvalósító haladó mozgásukkal. Vagyis, az oszthatatlan alaptömegek rezgési állapota, állandónak mondható. Így a mágneses alaphalmaz energiát továbbítani képes szubjektív eseménye, ami a kozmikus szintű mágneses valóságban történik, nem vesz időt igénybe. Vagyis, mindig a jelenben zajlik. Az örök mágneses jelenlétben.
Ezzel szemben, az összetett szerkezetű elektromos anyagi megnyilvánulások aktív, helyváltoztatással járó mozgásokon alapuló állapotváltozásokat valósítanak meg, a mágneses alaphalmazban. Amit különböző minőségű kezdeti és végállapotok jellemeznek. Miközben a mágneses alaphalmaz, éppúgy kitölti a belső atomos felépítésű szerkezeteiket, mint ahogyan körül öleli őket. Az atomok belső szerkezeteit is. Így az anyagi szintű mozgásformák, a mágneses tér folyamatos jelen pillanatában valósulnak meg. Ahhoz képest nyernek a viszonyítható állapotaik, valamilyen mértékű viszonyított pillanatértéket. Ebből kifolyólag, az anyagi mozgás, különböző időfázisú részállapotok szerint határozható meg, a viszonyításuk során. Pusztán azért, mert a mozgásuk során, különböző pillanatfázisú részállapotokat képviselnek azok. Amit a reájuk folyamatosan hatást gyakorló energia, induktív módon tart fenn. Mint az állapotváltozásuk megvalósult tényét.
Az indukció jelensége pedig, azon alapszik, hogy az elektronok az elektrosztatikus erőtereiket, a hozzájuk közel álló, náluk sokkal kisebb méretű oszthatatlan alaptömegekből építik fel. A kétféle erőtér között csupán az a különbség, hogy a mágneses erőtér mindig lineáris felépítésű, míg az elektronok elektrosztatikus erőterei, mindig centrálisak. Mert hűségesen követik az elektronjaik kialakult gömbszerű alakját, és azok megszerzett mozgásformáit. Az elektronjaik forgó és keringő mozgásait.
Az indukció jelensége tehát, éppen azon alapszik, hogy a kétféle erőtér, két irányú módon, folyamatosan egymásnak feszül. Mert a reájuk jellemző mozgásformáikat, megpróbálják egymásra kényszeríteni, a közösen használt mágneses alaphalmazukon belül. Ahol, mindig a jóval nagyobb kiterjedésű mágneses alaphalmaz mágneses erőtere marad a domináns. Ennél fogva, mindig a mágneses hullámok informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciájuk által közvetített energia, milyen mértékű induktív munkát végezhet, az érintett elektromos anyagi részhalmazokon. Azok elektronjainak az elektrosztatikus erőterein. Ilyen módon, az anyagi részhalmazok felé, közvetettnek minősülő kölcsönhatási módot megvalósítva. Az ő elektronjainak, az elektrosztatikus erőterein keresztül közvetítve a mágneses energiát.
Ez az induktív viszony éppen úgy működik, mint a gépjárműveinkbe épített robbanómotorok. Ahol az egyenes irányú lineáris mozgást végző dugattyúk részerői, centrális irányú forgómozgást alakítanak ki a főtengelyre vetítve. Így az induktív viszonyban, a lineáris mágneses erőtér, centrális forgómozgásra kényszeríti, az érintett elektromos anyagi részhalmaz elektronjainak az elektrosztatikus erőtereit. Az elektronok pedig, követni fogják az elektrosztatikus erőtereik fennálló mozgásállapotait. Amit a mágneses energia tart fenn. Induktív módon.
Így a mágneses energia, munkát végez az elektromos anyagi részhalmazok elektronjainak az elektrosztatikus erőterein. Ezt mi nem láthatjuk, mert az oszthatatlan alaptömegek által felépített erőterek, számunkra láthatatlanok. Viszont az induktív viszonyt, már régen igazolta a tudomány. Ezért lettek az elektromos és mágneses jelenségek, együtt értelmezve „elektromágnesesek”. De az indukció jelensége, mégis egyértelműen utal arra, hogy azért, mégiscsak kétféle erőtér feszül állandóan egymásnak. A mágneses erőtér és az elektronok elektrosztatikus erőterei.
Ez jellemzi, az általunk megszokott bioszferikus környezetünket. De, ha a légterünkben felfelé emelkedünk, és elhagyjuk az egyre csak ritkuló légterünket, akkor a bolygó és csillagközi térbe kerülünk. Ahol már nincsen anyagi minőség. Így ott már, csak a mágneses hullámok uralkodhatnak. Az Univerzum szubjektív, azaz kizárólag belső, mágneses alaphalmazában megvalósítva a mágneses erőteret. Amely mágneses erőtérként, minden elektromos anyagi részhalmazra mágneses torlónyomást gyakorol. Az ő megnyilvánult tömegértékükkel arányos módon.
A mi elektromos anyagi világunk tehát, objektív és szubjektív egy időben. Amelyben az elektromos anyagi valóság részhalmazai, a szubjektív alaphalmazból alakultak ki. Abban nyilvánultak meg. Így megnyilvánulni, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazzá szerveződni, csak a meg nem nyilvánult, mágneses alaphalmazból lehetett. Ezért az égitestek, amelyek az égbolt látványát alkotják számunkra, az Univerzum „atomjainak” minősülnek. Amely égitesteknek az igen gyors mozgása, csupán kozmikus szintű rezgéseknek minősül. Hiszen a folyton visszatérő perioditásuk miatt, nem jár az égitestek helyzetének a számottevő megváltozásával. Így az égitestek egymáshoz képest, csupán rezegnek. Azt a relatív egyensúlyon alapuló égi harmóniát megvalósítva, amit az égboltra nézve szemlélhetünk.
Az elektromos anyagi valóság tehát, a mágneses valóságban alakult ki, és abban is működik esemény szinten. Ezek az induktív rezgési események biztosítanak viszonyítható állapotokat azok számára. Ha ezeken a viszonyított állapotokon változtatni szeretnénk, akkor munkát kell végeznünk rajtuk. Erőt, vagy rezgési szintű részerő hatásokon alapuló energiát kell befektetnünk ahhoz, hogy a kívánt állapotbéli változások létrejöjjenek. Mivel azonban, ezeket az állapotváltoztató hatásokat, az ő viszonyítható létezésüket fenntartó induktív alaphatás ellenében használjuk fel, a végtelen kozmikus pillanat ellenében, ezért ezek, már olyan anyagi folyamatok lesznek számunkra, amelyeket különböző fázisú részpillanatok jellemezhetnek csak. Amelyeket folyamatokként, csak egymás után viszonyíthatunk. Mint állapotbéli változásokat.
A mágneses energia tehát, induktív munkát végez, az elektromos anyagi részhalmazokon. Vagyis az energia, szubjektív munkavégző képességet jelent. Amelynek a viszonyítható valósága, az ő mágneses impulzusértékeinek a folytonosságán alapszik. Így az E-energia kiszámolásához, elegendő az általa elvégzett W-munka ismerete, és a munkavégzésre használt t-idő teljes mennyisége.
E = W*t
Ebből a képletből, már könnyen kiszámolható, a mágneses energia elektromos anyagokra vetített induktív, állapotokat biztosító és állapotváltoztató hatása. Ilyen értelemben véve pedig, bármilyen állapotváltozás munkaértéke kiszámolható vele. Éppen úgy, mint a teljes munkavégzésre használt erő vagy éppen az energia mértéke.
E = W*t = (F*s)*t = F*(v*t)*t = (F*v)*t*t = P*t*t = P*t2
Így, a már elvégzett munka arányában is leírható a képlet, amelyben az energia, mint szubjektív munkavégző képesség is logikus módon szerepelhet.
W = F*s = E/t = I*s/t = F*t*s/t =F*s
Ezeket a fizikai munka során folyamatosan változó részpillanatokat viszonyítva, azok előző részpillanatai, már a memóriákba kerülnek. Mint olyan viszonyított, azaz tudatosodott részpillanatok, amelyek már értelmet nyertek az elménkben. Így a munkavégzés során viszonyított részpillanataink, már az emlékeinket fogják alkotni a memóriánkban. Ezért az elménk, már nyugodtan elvonatkoztathat attól a nyilvánvaló ténytől, hogy az előző részpillanatok már megtörténtek. Hogy azok, már nincsenek a viszonyítást végző elménk jelen pillanatában. Azzal a biztos tudattal, hogy a memóriánkban, mint emlékek már szerepelnek. Amelyekre, bármikor visszaemlékezhetünk az elménkkel.
Mert az elménk képes arra is, hogy megfordítsa a viszonyítás irányát. Vagyis, a memóriánkban tárolt emlékeinket kiválogatva, egész folyamatként értelmezze a teljes munkavégzés részpillanatainak az eseményét. Olyankor az elménk, éppen a viszonyítás jelen pillanatától vonatkoztat el, és a memóriánkban tárolt emlékeink részpillanatait, egységes egészként értékeli. Mintha azok teljessége, éppen most történne, a viszonyításunk jelen pillanatában.
Így a relatív idő, amit a már viszonyított részesemények részpillanatainak az emlékei jelentenek, a memóriánkból realizálódik számunkra. Az elménk emlékezési képességének a jelen pillanatában. Ezért az idő, a memóriánkban valós értékű. Ahol a szellemiségünk a mentális „raktárkezelőnk”. Igen jó raktárosként pedig, folyamatosan szemléli a teljes mentális raktárkészletét. Ezért, szinte mindig, a már megtapasztalt múltunkban vagy az előre eltervezett jövőnkben kalandozik. Ha talál egy logikai hibát vagy hiányosságot, akkor azokat azonnal felküldi az elménkbe, tudatosodás céljából. Ezek a mi napi szintű szellemi gondolataink. Ami több ezer is lehet naponta.
Ha azonban, meditálni szeretnénk, akkor gyakorlatilag azt úgy valósíthatjuk meg, hogy a szellemi aktivitásunkat tudatosan kiiktatjuk. Gyakorlatilag, nem fordítunk az elménkkel figyelmet a szellemi gondolatainkra. Ha ez megvalósul, akkor az elménk, a lelki aktivitásunkra lesz tudatos. A lelki jelenlétünk pillanatnyi érzéseire. A lélek pedig, a mi kozmikus szintű mágneses hullámunk frekvenciája. Amelyen keresztül a mágneses energia, elektromos jellegű vitális életerővel ruház fel bennünket. Állandó jelleggel, amíg élünk. Így a lelkünkre tudatos elménk, tudatossá válik arra a kozmikus szintű mágneses hullámhosszra is, amelyben a lélek energiája felénk irányul.
Az a mágneses alaphalmaz pedig, amelyikben a mágneses hullámhossz révén, információ alakulhat ki, tárolódhat el, és közlődhet induktív módon az elektromos anyagi részhalmazok felé, elmének és memóriának minősül. Az Univerzum abszolút Elméjének és Memóriájának. Amelynek, szintén abszolút értékű Tudatossága és Öntudata van. Abszolút Intelligenciával. Így meditatív elmeállapotban, ebbe az abszolút Elmébe tekint, az ember relatív tudatosságú elméje. A teljes abszolút Elmét és Memóriát átlátni képtelen ugyan, de bármilyen információt „lekérhet” onnan, amire csak szüksége lehet. Éppen úgy letöltheti, mint ahogyan azt a számítógépek teszik, egy számukra fenntartott adatbankból.
Mivel meditatív elmeállapotban az ember, az elméje jelen viszonyítási pillanatában tartózkodik tudatosan, ezért a szellemi szinten értékelhető idő, nem hat rá. Ezért, aki sokat meditál, az kevésbé öregszik. Ráadásul, a szervezetük regenerálódik közben. Viszont, akik éppen ellentétes módon, sokat tartózkodnak a memóriájuk által biztosított emlékeik révén, a szellemi szinten biztosított múltban és jövőben, azok számára az idő, szinte felgyorsul. Hamar megöregednek. Mert a szellemi élet, a folyton múló időt realizálja számukra. Míg a meditációban aktív emberek, a lelki jelenlétben élnek. Itt és most, amikor a szellemi szintű idő kevésbé hat reájuk.
Ebből kifolyólag, az idő szellemi szintű mentális termék. Az emberi elme viszonyítási képességének a mértéke. Ilyen módon pedig, nyilván a viszonyított események mértéke is egyben. Vagyis röviden, a viszonyok és a viszonyítás mértéke. Mert viszonyítani, mindig csak egyetlen pillanatot tudunk. Mégpedig, a jelen pillanatát. De a memóriánkban, a már viszonyított részpillanatokat is el tudjuk tárolni időrendi sorban. Az emlékeinket alkotva. Így az emlékeink időrendisége biztosít számunkra, folyamatosnak értékelhető relatív időérzetet az elménkben.
Mivel az időt, az égen periodikus módon visszatérő kozmikus jelenségekhez viszonyítjuk, ezért a memóriánkban eltárolt idő és az emberiség által etalonként meghatározott idő, mindig szinkronban lesz egymással. Így a tudatos időszámítás és az óra járása, az idő folytonosságát vetíti elénk. Teljesen függetlenül attól, hogy az eseményekben realizálható viszonyok és azok viszonyítása, mindig csak egyetlen pillanatra korlátozódnak az elménkben. A jelen pillanatára. Így az elménkben megvalósuló viszonyítás pillanata képezi számunkra az idő abszolút alapját. Amely alapján, a relatív viszonyított idő, már a memóriánkban honos szellemiségünk relatív mentális terméke lehet csupán.
Ezért, az elménk viszonyítási pillanata, az idő abszolút egységnyi értékét határozza meg számunkra. A lelki jelenlétünk pillanatát. Míg, a már viszonyított emlékeink szellemi terméke, már relatív időként érvényesül az életünkben. Akár a már megtapasztalt múltunkról, akár az előre megtervezett jövőnkről legyen is szó. De tulajdonképpen, csak a jelen és a múlt számít igazán. Mert a jövőre irányuló terveinket is, a múltunkban határoztuk meg. Ezért tudunk emlékezni reájuk. Mert a memóriánk tárolta el azokat is számunkra.
Ha tehát, a relatív idő abszolút alapja, az éppen fennálló viszonyokat tükrözni képes viszonyítás lelki jelenlétének a pillanatnyi mértéke az elménkben, és a memóriánkban realizálódik folytonosságként, akkor az idő, a szellemiségünk mentális terméke csupán. Ennél fogva az idő, teljesen alkalmatlan arra, hogy a tér három valós dimenziója mellé, negyedik dimenzióként értelmezzük azt. Mivel a tér három kiterjedést biztosító dimenziójával ellentétben, az időnek nincsen valóságos módon dimenzionálható fizikai vonzata. Ráadásul, nem derült ki az sem, hogy az idő abszolút értékű viszonyítási pillanata, vagy a már viszonyított relatív időpillanatok szellemi szinten kezelt folytonossága szerepel-e a téridő elvében.
Mivel a tér, mágneses erőtérnek minősül, ezért abban aktív mozgásállapotbéli változás nincsen. Ilyen módon, csak a jelen pillanata jellemezheti. Ami a teljes relatív eseményidőnek, csupán az etalonja lehet. Vagyis, az abszolútként kezelt térben, a relatív eseményidő nem létezik. Így az elektromos anyagi események, soha nem az időben, hanem valamennyi ideig történnek. Amit azok viszonyítása során realizál számunkra az elménk. Így a téridő elméletére alapozott tudományos elméletek is, mind egy szálig hibásak. A relativitás elméletei éppúgy, mint a belőlük kifejlődött kvantumelmélet. Mert a tér és az idő konkrét meghatározásai nélkül alakult ki, a „téridő” rejtélyes fogalma.
Mert az idő, az elektromos anyagi szintű mozgásállapotok folytonosságán alapuló állapotváltozások részviszonyainak a mértéke. Ilyen módon, az emberi elme viszonyítási képességének a mértéke is egyben. De viszonyítani, csak a jelen pillanatában vagyunk képesek, a relatív tudatú elméinkkel. Így az elménk, mindig szinkronban van a mágneses alapú szubjektív valósággal. Amelyben az abszolút Elme valósult meg. Ezt az abszolút Elmében megvalósult mentális szintű szinkronicitásunkat, a jelen pillanatára fókuszált viszonyítási képességünk garantálja. Viszont a memóriánkban, képesek vagyunk eltárolni emlékekként, az elménben már viszonyított részpillanatokat. Így az emlékezés lehetőségének a segítségével, teljes folyamatokként értékelhetjük az elménkben, a memóriánkban már eltárolt emlékeink különböző viszonyított állapotokra utaló részpillanat értékeit.
Vagyis, az idő, az anyagi mozgásállapotokat jelentő viszonyok és azok viszonyításának a mentális mértéke. Mivel az elektromos anyagi mozgásformák, a mágneses alaphalmazban nyilvánultak meg induktív módon, az Univerzum abszolút Elméjében, ezért azok, mindig a jelen pillanatában zajlanak. Az elménk viszonyításra képes jelen pillanatában. Ennél fogva, a mi relatív elméink, mindig csak egyetlen ilyen aktuális részpillanatra lehetnek tudatosan fogékonyak. Vagyis, az elménk viszonyítási pillanatában vagyunk szinkronban, az abszolút Elmével. A jelen lelki pillanatában.
De a memóriánkban eltárolt emlékeink is, a jelen pillanatában realizálhatók csak az elménkben. Tudatosítva számunkra, a szellemi szinten kezelt idő mentális folytonosságát. Amit az elektromos anyagi megnyilvánulások viszonyítható égi mozgásformáihoz rendeltek az őseink. A Napnak és a Holdnak, a Földhöz viszonyított mozgásformáihoz. Így az égi rezgések periodikus állandósága, az idő múlásának az érzetét teszi lehetővé a memóriánkban. Ami az elménkben válik tudatossá számunkra.
Ebből kifolyólag, számunkra a folyton változó relatív idő, az elektromos anyagi események folytonosságán alapszik, ami az állandónak mondható mágneses tér valóságában nyilvánult meg. Így a mágneses alapú örök jelenlétben tudatosodik az elménkben, az elektromos tulajdonságú anyagi részeseményekre utaló folyamatos időérzetünk. Ami a memóriánkban emlékként eltárolt információink mentális visszatükröződése az elménk számára. Így lehet a mágneses alapú örök lelki jelenlétben, a már viszonyított idő, szellemi szinten folytonos számunkra.
Matécz Zoltán
2022.11.27.
