Múlt és jövő.
Az idő, még mindig nincsen konkrét módon meghatározva a fizikában. Amikor az idő fogalmi jelentését keressük az interneten, akkor a másodperc egyre precízebb meghatározásával találkozhatunk. Csakhogy a mértékegység, sohasem lehet azonos azzal, amit mérnek vele. Így az időt mérő mértékegységek egyike sem képes az idő fogalmát pontosan meghatározni számunkra. Vagyis, a mértékegységek ismeretében, az idő pontos mibenléte, még mindig rejtve marad előttünk.
A klasszikus fizikában, az időt abszolútnak tekintették. Ami a múlt felől haladva, a jelen pillanatán keresztül, mindig a jövő felé irányult. Megállíthatatlanul. Vagyis a múltat és a jövőt, kizárólag a jelen pillanata kötötte össze egymással. De ahogy összekötötte, úgy határozottan el is választotta őket. Hiszen, csak a viszonyítási képességünk jelen pillanatában nyerhet értelmet bárki számára a múlt és a jövő. Amit, a már megtapasztalt vagy az előre megtervezett események emlékei képviselnek a memóriánkban.
Igazolva ez által azt, hogy az idő számunkra nem más, mint az elménk viszonyítási képességének a mentális mértéke. Az a tény, hogy az elménkkel el tudunk vonatkoztatni, a múlt már megtapasztalt pillanatainak az emlékei felé vagy a jövő előre megtervezett pillanatainak az elképzelt eseményei felé. Csakhogy, a jövő terveit is a múltban terveztük ám meg. Ilyen módon a jövő terveit is a múltunk emlékei között kell keresnünk. Ami arra utal, hogy jövő a valóságban, még nem is létezik. A múlt viszont, már nem létezik a jelenben.
Mivel a múltat, csak a memóriánk őrzi emlékekként, ezért az emlékezés is csupán egy mentális lehetőség arra, hogy személyes tapasztalataink alapján éljünk a jelen pillanatában aktív életet. Így például, egy értelmes ember, a múlt tapasztalatai alapján tervezi meg a jelenben előre, azt a jövőbe vetíthető eseménysorozatot, amit meg szeretne tapasztalni. Ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen, csak a jelen pillanata számít. Mert hatást, csak a jelen pillanatában tudunk aktivizálni ahhoz, hogy számunkra kívánatos változást idézzünk elő. Hiszen a múltba vagy a jövőbe irányuló erőhatásaink, teljesen hatástalanok maradnak. Mert nincs meg a kívánt változáshoz szükséges egyidejűségük, a valóságban megtapasztalható eseményekkel.
Az események ugyanis, mindig itt és most, a jelen pillanatában zajlanak. Az időnek abban a pillanatnyi periódusában, amelyben éppen viszonyítani tudjuk őket. Az elménk jelentől való elvonatkoztatási képességével. Így a múlt, a már megtapasztalt pillanatok végtelen halmazát képviseli számunkra. Míg a jövő, az előre eltervezhető pillanatok végtelen halmazára utal. Vagyis, a végtelen múlt és vég nélküli jövő között a jelen pillanata, olyan abszolútértéket képvisel, amelynek nincsen az időben meghatározható kiterjedése. Olyan, mint egy konkrét módon feljelölt pont, a végtelennek minősülő geometriai szintű egyenes vonalon. Amelynek az egyik fele a jobb oldalt képviseli, míg a másik felét bal oldalként értelmezhetjük. De mindkét fele a végtelenbe nyúlik.
Mivel az idő részeit képviselő múlt, jelen és a jövő mértékei, teljesen eltérnek egymástól, ezért nem lehet az időt konkrét módon meghatározni. Így az idő, csupán az emberi viszonyítás mentális mértéke lehet számunkra. Amit szervezett társadalmi életet élve, kollektív módon fogadtunk el. Az örökké periodikus jellegű égi mozgásformák alapján megszerkesztett óráinkra alapozott módon. Így az abszolútként elfogadott idő, a társadalmi szervezettségünk alapja lett.
Ezzel szemben a modern fizika, már relatív időről beszél. Vagyis, minden viszonyítható esemény mért, azaz általunk viszonyított részidőiről. Annak ellenére, hogy a jelen aktuális pillanatát, továbbra is a múlt és a jövő közötti viszonyítási képességnek tekinti. Viszont a különböző részesemények mérése által, konkrét relatív időértékeket határoz meg. Amit már, mért eseményidőnek nevez. Ilyen módon, minden eseményhez, más és más relatív, azaz mért időegységet rendel. Vagyis a mért eseményidőket, tulajdonképpen értelmi szinten, kiragadja az abszolút időből. Mintha a viszonyítási képességünk jelen pillanatát megnyújtaná, és a teljes viszonyított eseményidő konkrét szakaszára vetítené. Egyfajta fordított elvonatkoztatási képességgel.
Ami azt jelenti csupán, hogy az idő, amelyben folyamatosan zajlanak az események az, abszolút maradt számunkra továbbra is. Míg benne a külön mért, viszonyított részesemény idők, nyilván relatív értékeket nyertek. Mint a két végponttal feljelölt szakaszok a geometriában. Így az általunk viszonyított teljes eseményidőkre, éppúgy tudunk emlékezni, mint a viszonyítási pillanataink jelenben meghatározott pillanatnyi időértékeire. Amely szerint a memóriánkban felhalmozódó emlékeink részpillanatai képezik a múltunk eseményszerűségeit. Amire emlékezni tudunk. De mivel, csak emlékek azok, ezért már nincsenek meg a viszonyítási képességünk jelen pillanatában. Így az idő folytonos jellege, csak mentális termék lehet az agyunkban. A jelen pillanatától való elvonatkoztatási képességünk mentális terméke csupán.
Így az agyunk viszonyítási képességének a szabályszerűsége szerint, az elménk mindent abszolútként kezel, amihez viszonyít. Valamint, mindent relatívként értelmez, amit viszonyít. De viszonyítani mindig, csak valamilyen etalonként használt abszolútértékű dologgal képes. Ez vonatkozik az időre is. Így az idő általunk abszolutizált legkisebb egysége, a másodpercként értelmezett pillanat. Az a pillanat, amelyben a viszonyítást, azaz a mérést éppen végezzük. Csakhogy az események mérése általában, mindig tovább tart, mint egy másodperc. Így a mért, azaz viszonyított eseményidők, mindig azt a relatív időegységet fogják képviselni, amelybe a mérésre használt másodperceket belesűrítették.
Így a relatív idő tulajdonképpen, mindig a mérés eseménye által megvalósult időegységet képviseli. Azt a másodpercekkel meghatározható időegységet, amit a mérés eseménye vett igénybe. Így a mérés eseményének a relatív időegységét azonosítják, a mért esemény abszolút időtartamával. Viszont a mérés eseménye, így már relatív értékkel ruházza fel a mért esemény időértékét. Mert az elménk számára, minden abszolútértékű, amivel mérünk, és minden relatív értéket nyer, amihez viszonyítunk a mérés eseménye által.
Az idő tehát, továbbra is éppúgy abszolút értékű számunkra, mint ahogyan relatív. Mivel viszonyítás nélkül, továbbra is az abszolútnak elfogadott szubjektív időérzetünk szerint élünk. Viszont az egyéb anyagi részesemények mérése már relatív, azaz viszonyított eseményidőkkel ruházza fel a mért eseményeket. De maga az idő, akár abszolútként akár relatívként értelmezzük is, csupán egy szubjektív jellegű mentális termék számunkra. Egy fikció. Aminek objektív anyagi vonzata nincsen. Így a fiktív idő, nem is képes meggörbíteni a valós teret. Még az anyagi szintű égitestek közvetlen közelében sem. Vagyis, téridő nem létezik. Bár az is igaz, hogy a téridő elméletét, a tér és az idő fogalmi jelentéseinek a hiányában határozták meg. Mert ahogy az időnek, úgy a térnek sincsen még ma sem konkrét, fizikai szintű tudományos meghatározása.
Szerintem a tér az, az univerzális alapközeg, amiben az összetett szerkezetű különböző elektromos anyagi megnyilvánulások képesek mozogni, létezni. Ezt az Univerzumra vetítve úgy érdemes elképzelni, hogy a Földünk is ebben a kozmikus térben mozog. Ha tehát, a bioszféránkban felfelé haladva, elhagyjuk a légterünk külső határát, akkor bolygó és csillagközi űrbe kerülünk. Az anyag nélküli, teljesen üresnek értelmezett tiszta térbe. Ahol az anyagi minőségek teljes hiányában, óriási mértékű vákuum van csupán.
Ezt az univerzális alapközeget, az Univerzum tovább már valóban oszthatatlan, egységnyi kiterjedésű alaptömegei építik fel. Amelyek számunkra teljesen láthatatlanok. Mert, még az elektronoktól is jóval kisebbek. Ezek az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek, teljesen egyenrangúak egymással. A fix felfüggesztés és a stabil alátámasztás hiányában, az egyensúlyi helyzetüket folyamatosan keresik. De egymást félre tolni vagy félre lökni önerőből képtelenek. Így, egy állandó rezgésben lévő mátrix rendszer egységes alapközegét alkotják. Mivel az oszthatatlan alaptömegek nem összetett részecskék, ezért elektromos vonzatuk nyilván nem is lehet. Ezért, az oszthatatlan alaptömegek által felépült alaphalmaz közegének jutott, a mágneses hatások közvetítésének a kényszere.
Ezért az oszthatatlan alaptömegek állandó rezgése miatt, az elkerülhetetlen együttes rezgések következtében, longitudinális felépítésű, kozmikus szintű mágneses hullámok alakultak ki. Amelyek éppen úgy működnek, mint Newton soros ingája. Amelyekben egyenes vonalvezetésű hullámhosszok mentén, a frekvencia által, az energia folyamatos rezgési hatása képes terjedni. Egy irányú mágneses torlónyomást biztosítva ez által, a kozmikus szintű mágneses hullámok számára. Ilyen módon, a sok kozmikus szintű mágneses hullám, mágneses erőtérré formálta, az Univerzum mágneses alaphalmazát.
Ebben a mágneses erőtérben nyilvánultak meg fúziós hatásra, az összetett szerkezetű elektromos anyagi minőségek. Mint az Univerzum „atomjai”. Ilyen égitest a mi Földünk is, az Univerzum mágneses erőterében. Mivel azonban, az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok, a mágneses erőtérből alakultak ki, nyilvánultak meg, ezért az ő atomos szerkezeteiket is, a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegei töltik ki belül. Így lett a bioszféránkban, minden elektromos anyagi jelenség, „elektromágneses” tulajdonságú. Ami tulajdonképpen csak arra utal, hogy olyan elektromos anyagi eseményekről van szó, amelyeket mágneses hatások tartanak rezgési szinten működésben.
Olyan kozmikus szintű mágneses hullámok, amelyekben a mágneses alapú kozmológiai állandók határozzák meg azt, hogy az összetett szerkezetű elektromos anyagi struktúráik, milyen konkrét formációt vehetnek fel. Így a kozmológiai állandók pontosan, precízen behangolt módon határozzák meg azt, hogy az általuk induktív hatással fenntartott elektromos anyagi rezgések, milyen feltételek szerint valósulhatnak meg, az objektív anyagi világunkban.
Így a valósként értelmezhető mágneses erőtér, ami a bioszféránkon kívüli űrt képviseli, mint tér, nem fog reagálni, a számunkra is fiktívként értelmezhető idő mentális feltételeire. Vagyis, a valós három térdimenzióhoz, nem rendelhetjük egyenrangú negyedik dimenzióként az időt büntetlenül. Mert az általunk mentális módon használt szubjektív időnek, semmiféle objektív kiterjedése nincsen. Mert az idő valójában, csak a valós térben viszonyítható események általunk viszonyított szubjektív mértéke csupán. Amit az állandó periodikus jellegű kozmikus események alapján, abszolútként értelmezünk. De az egyéb általunk viszonyított részesemények alapján, relatívként kezel az elménk.
Az idő tehát, bár a társadalmi szintű életünket képes meghatározni, mégis kollektív egyezségen alapuló szubjektív tényező számunkra. Aminek semmiféle objektív hatása nem lehet. Sem a viszonyítási képességünk jelen pillanatának, sem a már viszonyított múltunknak vagy az előre megtervezett jövőnknek. Ahol a múlt és jövő a végtelenbe irányulva, abszolút értékű számunkra, míg a viszonyítási képességünk jelen pillanata, eleve egy darab abszolútértéket képvisel az időben.
Ezért olyan nehéz az idő mibenlétét tudományos szinten meghatározni. Mert az abszolút tényezőkkel az elménk, nem tud igazán mit kezdeni. Csak az abszolútban viszonyított relatív értékeket vagyunk képesek értelmezni. Aminek már eleje és vége is van. Általunk relatív jelleggel behatárolt módon. Így a relatív idő valójában, egy általunk konkrét módon kiragadott időtartamot képvisel, az abszolút időn belül. Mert az a tény, hogy a viszonyítás során, relatívként értelmezzük az egyéb anyagi szintű eseményidőket, még nem módosít az idő számunkra abszolútként értelmezett jellegén. Amelyben a viszonyításunk jelen pillanata, egy darab abszolútértéket képvisel, míg a múlt és a jövő, továbbra is a számunkra végtelennek minősülő abszolútba irányul.
Így az általunk mért relatív időértékeket úgy érdemes elképzelni, mint a geometriában meghatározott szakaszokat egy végtelen vonalon. Ahol a két relatív végletet képviselő szakaszokat, tulajdonképpen kiragadjuk az abszolút végtelen egyenesből és külön értelmezzük őket. Mint általunk belátható, relatív részidőket. Ilyen kiragadott relatív időszakaszok képviselik az emlékeink nagy részét.
Ha pedig, az abszolút értékű tényezőket és a relatív értékű tényezőket mentális módon összekeverjük, akkor logikai ellentmondásokhoz jutunk. Olyan paradoxonokhoz, amelyek teljesen értelmetlenné teszik számunkra az idő mibenlétét. Pedig, a viszonyítható események, mindig a jelen pillanatában zajlanak. Itt és most, amikor viszonyítani tudjuk őket. Így a nyelvtanban, a múlt már nem létezik a jelen pillanatában. Míg a jövő, még nem érkezett el. Így a viszonyításra képes jelen pillanatával tulajdonképpen, egyfajta folyamatos időutazásban veszünk részt az események között. Ahol utólag, emlékezni tudunk a múlt eseményeire, és jóval előre, terveket tudunk szőni a jövőnk megtapasztalható eseményeit illetően.
A memóriánkban, a szellemiségünk a mentális „raktárkezelőnk”. A szellemiségünk, folyamatosan szemléli az emlékeinkből és terveinkből álló mentális raktárkészletét. Ennél fogva, amíg tudatosak vagyunk, addig szellemi szinten, mindig a múlt emlékei és a jövő tervei között kutakodunk. Felszínre hozva ez által az elménkben, a szellemi szintű folytonos időérzetünket. Ezt a folyamatos időérzetet, csak a jelen pillanata képes megszakítani. A lelki jelenlét aktuális pillanata. Amikor a mentális viszonyítási képességünk lehetőségével, elvonatkoztat az elménk, a szellemi szintű időérzetünk folyamatosságától. Valamint a viszonyítás érdekében, megállunk a lelki jelenlétünk pillanatában. Úgy is mondhatnám, hogy a lelkünk végzi el a viszonyítás folyamatát az elménkben, míg a szellemiségünk folyamatosan ellenőrzi a már viszonyított események igazságértékeit. Tulajdonképpen a memóriánkban tárolja és értékeli azokat.
A lélek tehát az, aki a jelen pillanatában képes a viszonyításokat elvégezni az arra tudatos elménkben. Ha pedig, a lélek által valóban Isten élteti az embert, akkor a tudatos elménken keresztül, éppen Isten tapasztalja meg azt a világot, amit Ő maga teremtett meg. Lokális módon, minden emberben ott, ahol éppen él. De mindig, az örök jelenlét aktuális viszonyításra alkalmas pillanatában. Úgy is mondhatnám, hogy a végtelenként értelmezett idő nem más, mint az örök jelenlét viszonyításra képes pillanata. Míg a relatív idő, a már viszonyított események részpillanatainak az összessége. Amire éppen tudatos volt az elménk.
Így a tudatosság éppen azt jelenti számunkra, hogy a múltban és a jövőben aktív szellemi képességeinket az elménk valójában, összekapcsolja a lelki jelenlétünk aktuális pillanatával. Azért, hogy a lelki szinten éppen most viszonyított pillanatértékeinket, azonnal be tudja illeszteni a lineáris jellegű szellemi szintű időérzetünkbe. Így válnak a lelkünk jelen viszonyított pillanatai, a következő pillanatban már, a szellemi szintű múltunk emlékeivé. A stabil időérzetünket biztosítva. Mert a lelkünk, mindig a jelen pillanatában él, míg a szellemiségünk, a múltunk és a jövőnk mentális birodalmát uralja.
Amikor pedig, az ember éppen nem tudatos például, amikor alszunk, akkor nem történik semmiféle viszonyítás a lelki jelenlétünk irányából. Ezért az elménk, a szellemi szintű gondolatainkra kénytelen figyelmet fordítani csupán. Ami a konkrét tudatosságuk hiányában, teljesen véletlenszerű módon használja az memóriánkban tárolt információkat. Értelmetlen, bugyuta álmokat szőve ez által számunkra. Amelyeket az ébredés után, nem is tudunk a szellemi szintű időérzetünkben hová tenni, mint emléket. Így általában véve, feledésbe is merülnek azok.
De a szükségszerű módon átaludt időinket is, valós időként fogadja el az elménk. Annak ellenére, hogy amíg aludtunk, addig lelki szinten nem is voltunk tudatosak. Így az életünk egy harmadát átalusszuk. Mégsem mondja egy 30 éves ember azt, hogy csak 20 éves, mert 10 évet használt öntudatlan módon alvásra.
Egészen más a helyzet, a tudatos álmodással. Amikor elalvás előtt, egy konkrét probléma elvi szintű megoldási lehetőségével foglalkozva alszunk el. Ha elég fáradtak voltunk, akkor az elalvási fázist átlépve, egyből a mélyalvás periódusába kerülhetünk. Az álmok mentális birodalmába. Ahol az ébren megkezdett szellemi gondolataink egyszerűen folytatódnak. Így tulajdonképpen, megálmodja az ember a problémájára kívánatos megoldást. Mert az álom periódusában, nem korlátozzák az elméjét, a szellemi szintű relatív feltételek. Így az ideális megoldást, feltétlen módon képes az ember megálmodni.
Majd, egyfajta „heuréka” élménnyel gazdagodva ébredhet fel. Azzal a tudatos felismeréssel, hogy a valós probléma megoldását megálmodta. Ahol a heuréka arra utal, hogy megtaláltam, megértettem, megálmodtam. Vagyis, a tudatos elmémmel konkrétan emlékszem az álmomra, amiben a számomra megfelelő megoldás érkezett felém. Ilyenkor, a szellemi szintű álmunk, az ébredés viszonyításra képes lelki jelenlétével azonosulva, tudatosodik az elménkben. Ezért képes az elménk, mint tudatosodott álmot, a memóriánkban eltárolni. Mint minden más, egyéb tudatos tapasztalatot, beleilleszteni a szellemi szintű lineáris időérzetünkbe.
Megint más időélményt nyújt a meditáció lehetősége. Amikor a szellemi gondolataink aktivitását tudatosan kiiktatjuk, és csupán a lelki jelenlétünkre fordítunk figyelmet az elménkkel. Ilyenkor, a szellemi szintű időérzetünk helyett, a lelki jelenlétünk pillanatnyi viszonyításra képes időérzete nyúlik meg, a meditációs időszakunkra. Éppen úgy, mint amikor valamilyen egyéb anyagi esemény relatív időértékét mérjük. Vagyis, a meditációnk időtartama relatív, viszonyított időként érvényesül az elménkben. Teljesen függetlenül, a szellemi szintű időérzetünktől.
Ebből is látszik, hogy az időt az elménk, sajátságos módokon képes kezelni. A nélkül, hogy az, az objektív valóság részeseményeit befolyásolhatná. A viszonyítható események ugyanis, folyamatos változásokon mennek keresztül. De azokból a változásokból mi, mindig csak a jelen pillanatát tudjuk érzékelni. Itt és most, a lelki jelenlétünk adott pillanatában. A viszonyítás és a viszonyokhoz való alkalmazkodás jelen pillanatában. Amikor az események és a viszonyítási képességünk egyidejűsége megvalósul éppen. Itt és most, a jelenben. Amit még nem birtokol, a szellemi szintű múltunk vagy jövőnk a memóriánkban.
Matécz Zoltán
2024.11.29.