Aki elolvasta a tömegvonzás tagadásáról szóló írást, abban az emberben jogosan merül fel a kérdés, ha nem a tömegvonzás okozza a súlyos állapotot, akkor ugyan mi? Remélem, ezzel az írásommal nem maradok adós, a súly magyarázatát illetően.
A Föld, ahol élünk, bioszférát biztosít az élőlényei számára. Ez a bioszféra a Föld anyagiságában mindenhol jelen van, és az élet valamely formájával igazolja is magát. Így bioszféra a szilárd föld, amely a lábunk alatt található, bioszféra az összes víz és a légtér is természetesen, mint a Földünk szerves része. Durván három halmazállapotot különböztet meg a fizika, amelyeknek eltérő alaptulajdonságai vannak.
Szilárd: Alakjuk és térfogatuk közel állandó. Rács vagy kristályrács szerkezet biztosítja a stabilitásukat. A térfogat-változtató hatásokkal szemben ellenállást tanúsítanak. Vannak azonban átmenetet képező amorf, nem rácsszerkezetű testek, amelyek szilárd állapotok ellenére a folyadékokhoz hasonló fizikai tulajdonságokkal is rendelkeznek.
Folyékony: Saját stabil, állandó térfogattal rendelkezik, viszont saját meghatározott alakja nincs, ezért mindig felveszi a tárolóedény alakját. A térfogat-változtató hatásokkal szemben ellenáll, gyakorlatilag összenyomhatatlan.
Gáz: Sem meghatározott alakja, sem pedig meghatározott térfogata nincsen. Mindig kitölti a rendelkezésére álló teret. A térfogat-változtató hatásokkal szemben alig képes ellenállni. Hőmérsékleti és nyomás általi ingadozásra térfogata könnyen változik.
Szerkezetét tekintve a levegő összetett vegyes anyagi halmaz, amely 78% nitrogént, 21% oxigént és 1% egyéb nemesgázt tartalmaz. Ebből persze még nem lehet levegő, mert a gázok jellemző alaptulajdonsága az, hogy a rendelkezésükre álló teret mindig kitöltik és bennük a nyomásviszony a teljes gáztérfogatban mindenhol azonos. Ezzel szemben Torichelli olyan, a Föld felszínére ható légnyomást határozott meg, amely a felszíntől felfelé távolodva folyamatosan csökken. Ez az állítás ellentmondani látszik a levegőben uralkodó gáztörvényeknek. Ennek pedig egyéb alapvető oka, hogy a levegő vízgőzöket is magában foglal. Ez a páratartalom alapvetően megváltoztatja a levegő anyagi halmazában uralkodó nyomás-erőviszonyokat. Páratartalom nélkül tehát a levegő vegyes gázhalmaza nem képes bioszferikussá tenni a levegőt számunkra.
Az a tény pedig, hogy a levegőnek súlya van, és azzal nehezedik a Föld felszínére, arra enged következtetni, hogy a levegő felfüggesztést vagy alátámasztást nyert tényező. Alátámasztást a Föld felszíne biztosít számára, hiszen itt fejti ki nehézkedési képességét, ami a levegő súlyában nyilvánul meg, és amit légnyomásként értelmezünk. Mivel a levegő kettős tulajdonságokat hordoz, ezért „felfüggesztésre”is szüksége van, a gázszerkezet zárt összetartása miatt. Így hát éppen a bolygóközi közeg az, ami sokkal kisebb alapszerkezetű anyag alatti halmazok közegeként, amelybe az anyagi halmazok által felépült levegő gázszerkezete nem képes behatolni, hiszen jóval ritkább szerkezetű. Általa a Föld gázszerkezete felfüggesztést, vagy inkább „fölétámasztást” nyert. Vagyis megpróbál behatolni a bolygóközegbe, de mivel a levegő gázszerkezete ritkább, ezért visszaszorul belőle a légtérbe. Így stabilizálódik a Föld felszíne és a bolygóközi halmaz közege között a Föld levegőjének gázhalmaza. Gyakorlatilag egy egységes alap-gáznyomást biztosít a légtérben. Ebben a stabil helyzetben képes arra, hogy a Föld víz alapú közegéből felszabaduló pára befogadó halmaza legyen. Majd a termikus körforgás által biztosítsa a Föld éghajlati viszonyaiban az időjárás lehetőségét.
Víz alapú közegben élünk tehát. A levegő nem csupán gázhalmaza a Földnek, hanem az élet számára vízgőzökkel telített páradús közeg, amely sűrűség szerint rétegződve tölti ki a gáz-teret és így hat vissza a Föld felszínére. Csupán gázszerkezetként a légtérben teljesen azonos nyomásviszonyoknak kellene uralkodniuk, de a benne folyton telítettséget nyerő vízgőzök a vízhez teljesen hasonló alaptulajdonságokkal ruházzák fel a légteret. Ezért van a Föld felszíne felé ható légnyomás, amely így a magasság növekedésével arányosan gyengül, hiszen a víz minél gyengébb szerkezetű, annál inkább hasonlít a tulajdonsága a gázhoz. Ha pedig felbomlik, akkor gázszerkezetű alapelemekre bomlik, amely elemek teljesen azonosulnak a gázhalmazban uralkodó törvényszerűségekkel. Ezért a vízpára ritkulási és elbomlási termékei biztosítják a levegőnk gázhalmazában a fölétámasztást. Ennél fogva a levegő vízközege centrálisan hat vissza súlyt produkálva a Föld felszíne felé. Így minden test, amely a levegő terében van, ennek a víz alapú légnyomásnak van alárendelve. Mivel mi élőlények, körülbelül hetven százalékban vízalapú teremtmények vagyunk, ezért sűrűbb vízszerkezetként vagyunk alárendelve a levegőben uralkodó légnyomásnak. A bennünket érő légnyomás pedig a termikus körforgásnak köszönhetően folyton változik, módosul.
Ennek ellenére a Föld légterében szabadon eső testek, a különböző tömegértékük ellenére is azonos gyorsulási feltételekkel haladnak a Föld felszíne felé. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a gyorsulási értéket nem erő okozza, hiszen az erő a különböző tömegértékű testeknek különböző gyorsulási értéket adna, hanem energia idézi elő, amely a különböző halmazok közegei között folyamatosan kölcsönhat.
Valójában a vízpára csak azért képes felszabadulni a bioszféránk folyékony alapú anyagi halmazaiból, mert van a Földnek gáz szerkezetű anyagi halmaza is, amelybe párolgása útján eleve felszabadulhat. Így a folyamatosan felszabaduló vízgőzök páratartalommal telítik a levegőnk gázhalmazát, amelyben a túltelítettség következtében páralecsapódás következik be. Ez az időjárásban a csapadék jelensége. A túltelítettség pedig a termikus körforgás következtében létrejövő vízpára sűrűsödések eredménye. A csapadék tehát visszarendező folyamat, ami a túltelítettség ellenhatása. A levegő vízkészletének termikus körforgása komoly hatást gyakorol a hőhatásokra igen érzékeny légtéri gáz-szerkezetre is. Ezért a termikus hatásokra a levegőnk gáz és víz alapú halmaza együtt reagál, és így az érdekeik ellentéte miatt egymás ellen küzdenek. A gáz ugyanis kiegyenlíteni igyekszik a termikus változásokat a teljes térfogatában, míg a víz éppen koncentrálni igyekszik azokat, a lecsapódás képességével, ami a telített gőzökre jellemző.
Levegővé ennél fogva, éppen a páratartalom alakítja a Föld vegyes gázalapú anyagi szerkezetét. Vízgőzökkel telített páratartalmával ugyanis új tulajdonságok jellemzik a levegőt, mégpedig a vízre jellemző tulajdonságok, amelyben a felhajtóerő és a közeg súlyából adódó lefelé ható erő határozza meg a benne lévő anyagi testek helyét, mégpedig a sűrűségi viszonyaiknak megfelelően. Ennél fogva a levegőben a páratartalom sűrűség szerint rétegződve helyezkedik el, és ez adja a levegő súlyát, azt a súlyt, ami alatt a légnyomást értjük. Így alakult ki a levegő bioszferikus alsó rétege, amelyben az ember a természetes életét élheti. Úgy is mondhatjuk, hogy az ember, és így minden szárazföldi élőlény szintén vízi lények, csak jóval ritkább vízben élők, hiszen a mi alapvető vízközegünket a levegő páratartalma biztosítja. Ettől a páratartalomtól bioszférikus a levegő. Minél magasabbra megyünk ugyanis a levegő közegében, annál ritkább a levegő, de természetesen ez nem a levegő gázszerkezetére értendő, hanem éppen a páratartalmára. Vagyis sokkal kevesebb a még elviselhető páratartalom.
Tulajdonképpen a vízgőzök alkotta páratartalom nélkül nem is beszélhetünk levegőről, a szó bioszférikus értelmében, hiszen a levegő gázszerkezete csupán anyagi hordozója a víz gőzeinek. Mivel pedig a levegő gázközeg is, ezért mindig megpróbálja önmagán belül kiegyenlíteni a víztartalom miatt folyton változó nyomásviszonyokat. A páratartalom viszont éppen ellentétesen működik, centrikus nyomásstabilizációra törekszik a gázhalmazban. Ez a két ellentétes érdekeken alapuló nyomásviszony, és a Föld forgó jellege biztosítja együtt a légtérben kialakuló és folyton változó meteorológiai jelenségeket.
Tulajdonképpen ezen összefüggések ismeretében nyugodtan kijelenthető az, hogy a továbbiakban tarthatatlan a fizika azon álláspontja, miszerint a gázokat, gőzöket és a levegőt, mint légnemű anyagi halmazokat, egy síkon tárgyalja. Igen is, külön kell értelmezni a gázokat, a gőzökkel telített gázokat és a levegőt is, amely vegyes gázok és vegyes folyadékgőzök összetett anyagi halmaza. Mégpedig éppen azért, mert bennük a fizikai érdekviszonyok különböznek.
Gőz: Önállóan nem létezik, ezért önálló fizikai adottságai nincsenek. Gőz mindig csak valamilyen gáz szerkezetű halmazba tud felszabadulni valamely folyadék párolgása útján. Majd közös halmazt alkotva, de ellentétes fizikai érdekeltségű közegekként funkcionálnak. A térfogat-változtató hatásokkal szemben alig mutat ellenállást, ezért Arkhimédés törvénye nem illik rá.
Levegő: Olyan vegyes gázalapú anyagi szerkezet, amely homogén módon képviseli a gázra jellemző fizikai adottságokat, valamint telített és túltelített gőzök közös halmazaként centrális módon képviseli a levegő Föld felé nehezülő folyadéktulajdonságait. A térfogat-változtató hatásokkal szemben alig mutat ellenállást, ezért Arkhimédés törvénye nem illik rá.
Természetesen Archimédesz törvénye nem érvényes a gázokban sem, ahogy a gőzökkel telített gázokban és a levegőben sem. Ezek ugyanis könnyen összenyomható típusú anyagi halmazok, így a bennük elhelyezett test nem szorít ki térfogatával arányosan gázt, gőzt vagy levegőt, ahogy azt a fizika ma is tanítja, hanem azok belső nyomása lesz csak térfogatarányosan nagyobb, hiszen ezt a testet befogadó halmaz belső térfogatcsökkenésként „éli meg”. Az idegen test csak akkor lenne képes a súlyának megfelelő mennyiségű anyagot kiszorítani a gáz, gőz vagy levegő halmazából, ha azok, a folyadékokhoz hasonlóan, összenyomhatatlanok lennének, így azonban semmiképpen sem.
A levegő nyomása tehát, két összetevő eredője, a levegő gázszerkezetének az alapnyomása és a levegő páratartalmának súly-nyomása együttvéve. Mi mégis csak a páratartalom által okozott súly-nyomást értjük alatta, mert a gázszerkezet nyomása a légtérben mindenhol azonos, így belülről viszonyítani sem tudjuk azt. A gázszerkezet tehát abszolút nyomást biztosít, míg a páratartalom súlynyomása relatív nyomást. Mi pedig ezt a folyton változó és ingadozó páratartalomból adódó súlynyomást tudjuk változóként viszonyítgatni, méregetni. Számunkra tehát főképpen ez adja a légnyomás viszonyított értékeit mérések közben.
A súly pedig, amit a fizika jelenleg is a gravitáció hatásaként tart számon, ebben a páradús bioszférikus légtérben viszonyítható számunkra. A testek, amelyeknek a súlyát mérés által viszonyítjuk, szabadon esve nehézségi gyorsulással esnek a Föld centruma felé. Ezt a nehézségi gyorsulást, a nehézségi erő idézi elő, a test tehetetlenségét kifejező tömege viszonylatában.
g = F/m m = F/g F = m*g
Csakhogy, ugyanez a matematikai összefüggés képviseli számunkra a testek súlyát is, azzal a különbséggel, hogy az F-erő helyére kerül a G-súly fizikai jele.
F = m*g = G
Innen válik érdekessé a dolog, hiszen a súly a fizikában azt az erőt jelenti, amellyel az alátámasztást, vagy felfüggesztést nyert test terheli az alátámasztási, vagy a felfüggesztési felületet, azaz a viszonyítási pontot. Csakhogy a képlet értelmében semmi szükség nincsen a viszonyítási pontokat képviselő alátámasztásra, illetve felfüggesztésre, mert jól láthatóan a testet súly csak addig jellemzi, ameddig a g-nehézségi gyorsulás hatása alatt áll. Márpedig a szabadon eső testre azt állítja a fizika, hogy a nehézségi gyorsulás által szabadon esve súlytalan. A súly viszonyításának pillanatában azonban éppen nyugalomban van a mérendő test, így kézenfekvő dolog, hogy gyorsulási érték éppen nem jellemzi. Ennek ellenére a G = m*g képlet alapján számolják ki a súlyt. A képlet alapján az F- nehézségi erő és a G-súlyerő azonosítva van a fizikában.
G = m*g = m* γ = m* F/V/ρ = F/V / m/v = m * F/m = F
Ez a képletsor azt próbálja igazolni, hogy a súly azonos számértéket képvisel ugyan a nehézségi erő számértékével, tehát annak okozata. Ha ugyanis a képletet elvi síkon megfordítom, akkor a súlynak kellene okoznia a nehézségi erőt. Amíg ugyanis a nehézségi erő a szabadon eső test tömegét hozza g-gyorsulási értékkel lendületbe, addig ugyanis a súly esetén már nem beszélhetünk lendületről, mert a test a viszonyítási ponton nyugalmat talált. A súly tehát éppen ennek a lendületnek a hiánya, ezért a súly képletében irreális tényező a g-gyorsulási érték.
g = γ / ρ g = G / m = G / ρ* V
Vagyis a nehézségi gyorsulás a fajsúly és a fajsűrűség hányadosa egységnyi tömegértékre nézve, míg teljes tömegértékre vetítve a súly és a tömeg hányadosa. Csakhogy a tömeg az m = ρ * V szorzattal azonosítható, így a súly kizárólag közegfüggő tényező. Ameddig ugyanis a test súlyértékét mérjük, addig nyugalomba helyezzük a testet az őt körülölelő közeg halmazában, és éppen a halmazviszonyaikat viszonyítjuk. Majd a teljes egyensúly által tudjuk csak az adott tömegérték súlyát megállapítani. Ameddig ugyanis a mérleg serpenyője mozgásban van, addig a test súly szerinti vonatkoztatása labilis. Azt állíthatjuk tehát, hogy a testek súlyerejének megállapítását a test és az etalontest k = ρ * V közegértéke alapján lehet csak viszonyítani, mégpedig a vonatkoztatás pont anyagi terének szintén k = ρ * V közegében, mégpedig a teljes egyensúly eléréséig. A súly tehát az anyagi halmazok közötti kölcsönhatás függvénye, amely a testek közegállapotán keresztül realizálható. Pusztán tömegek közötti erőhatásokkal nem magyarázható.
Ha most, gondolatban hagyunk szabadon esni egy anyagi testet, akkor az addig fog szabadon esni, ameddig el nem éri a számára teljesen azonos sűrűségű anyagi közeg szintjét. Szabadon esését relatív súlytalanság jellemzi, ami azt jelenti, hogy a reá ható közegerők folyamatosan változnak, így nem terhelhetik súlyértékkel. Sőt mi több, ahogy a légtérben a szabadon esését nehézségi gyorsulás jellemzi, úgy az egyre sűrűbb közegrétegeken áthaladva egyfajta nehézségi lassulás fogja jellemezni, az abszolút súlytalanságát biztosító azonos közegsűrűségi határig. Ott abszolút súlytalan, lebegő állapotba kelül, mert a reá ható le és felhajtó erők teljesen kiegyenlítettek a közegsűrűségük azonossága miatt. Az abszolút súlytalanságra tehát az a jellemző, hogy úgy kerül az anyagi test nyugalmi, lebegő állapotba, hogy a helyzete semmiféle objektív alátámasztást vagy felfüggesztést nem igényel, mert azt az őt befogadó közeg szubjektív módon oldja meg.
Amint látható tehát, ahogy a súlytalan állapotok nem magyarázhatóak meg a gravitációval, úgy a súlyos állapot sem, mert az nem más, mint a súlytalan feltételek hiánya valamely közegben. Ezt a hiányt a felfüggesztés vagy az alátámasztás által biztosított vonatkoztatási pont kényszeríti ki. Ebből adódik az is, hogy a testeknek különböző sűrűségű anyagi közegekben teljesen különböző a súlyuk is. Közegváltáskor tehát, a súlyviszony is megváltozik.
Az pedig, már természetes lehet számunkra, hogy az oxigént, amit minden légzés által hasznosít a szervezetünk, a légtér páratartalma biztosítja. Páratartalom nélküli szabad oxigén ugyanis nagyon kevés van a mi Föld felszíni, bioszferikus környezetünkben. Azt is mondhatnám, hogy ami párolog, azt lélegezzük. Ezen tény figyelembevételével, még fontosabbá válik a Föld vizeinek és légterének tisztaságára és megóvására irányuló minden törekvés. Nem elég az, hogy országonként természetvédő egyesületekkel képviseltetjük magunkat a világban, és közben tovább romboljuk a természetet, minden embernek tudatos természetvédővé kell válnia. A természetvédőt pedig az aktivitása jellemzi a legjobban, amellyel kifejezi a természet érdekeit a gazdasági érdekektől elvakult természetromboló emberek előtt.
A legideálisabb természetvédelem pedig úgy oldható meg, ha a fiatal és új generációkat a természet lágy ölén neveljük a természet szeretetére, hiszen csak akkor lesz számukra természetes az, hogy vigyázzanak az otthonukra, ami maga a természet. Ahhoz pedig, hogy ez ne csak üres szó legyen, rá kell világítani arra, hogy a Föld vízfelszíne, a levegő víztartalma és a szárazföldi élőlények anyagi víztartalma hasonlóságot mutat, amely arány az egymásra utaltságot is kifejezi egyben. Ameddig ugyanis a vízből nyert páratartalom biztosít oxigént a légzésünkhöz, a tiszta víz oltja a szomjunkat iváskor, és az erősen vizalapú ételek biztosítják azt, hogy jóllakjunk evéskor, addig igenis a mi érdekünk vigyázni a levegő, a víz és az általuk nyert élelmiszerek tisztaságára. Gyilkosságot és öngyilkosságot követ el az, aki szennyezi a természet bármely elemét, és aki ezt szó nélkül eltűri, cinkos ebben a merényletben. Birka módjára hagyja magát lemészárolni. Lehet, hogy a lemészárlás kicsit durva szó ebben az esetben, de senkinek sincsen joga mások életét megrövidíteni egyetlen egy pillanattal sem, semmiféle módon.
A haszontalan anyagok elégetése pedig új problémát vet fel. Az égéstermékek ugyanis a levegő gáztartalmát növelik. Természetes dolog az, ha egy zárt edénybe több gázt engedünk bele, akkor a tárolóedényben megnő a gáz nyomása. A tárolóedény fala ugyanis nem képes maradandó alakváltozás és sérülés nélkül elviselni a túlnyomást, de amíg a térfogata állandó, addig további gáznyomással terhelhető. Az a nyomás azonban, amely terheli a tárolóedény falát, terheli a gázban tárolt egyéb anyagi testekre ható nyomást is természetesen. És itt válik érdekessé a Föld légtere, hiszen a gázszerkezetének nyomásnövekedése esetén, megváltozik a Föld légterének abszolút nyomása, amely visszahat a Föld légterének relatív nyomását biztosító páratartalom aktivitására is. Felgyorsulnak, és drasztikusabbakká válnak a termikus okokra visszavezető hőmérsékletingadozások és a csapadék-kiválasztások. A hőmérsékleti szélsőségek komolyabb átmenetek nélkül váltogatják egymást. Ez persze megtizedeli a szárazföldön élő lényeket is, az emberiséggel együtt. Ez egyfajta visszacsatolás a természet részéről, hiszen ha megtizedeli az életformákat, akkor jóval kevesebb szennyező marad, és az elegendő e természet öntisztító képességének érvényesítéséhez.
Ezt a gáznyomás növekedéséből eredő negatív hatássorozatot csak úgy lehet csökkenteni, ha erősen megnöveljük a természetben le nem bomló mesterséges anyagok újrahasznosításának lehetőségét, hogy ne kelljen elégetni őket. Elektromos és víz üzemű járműveket fejlesztünk ki, a fűtést is elektromos módon oldjuk meg, Stb. Ezek váltására állami dotációt kellene vállalni, szorgalmazva ezzel a mielőbbi megvalósulást. Ma már természetes az, hogy a digitális technika jobb hatásfokú elektromos készülékeket gyárt, amelyek jó teljesítményt adnak le kevesebb áram felhasználása mellett. Ezek mielőbbi cseréjét szintén szorgalmazni kell állami szinten is. Szorgalmazni kell továbbá jobb hatásfokú világító és fűtő berendezések tervezését és elterjedését a kevesebb állami elektromos terhelés érdekében.
Említést kell tennem még a hidrosztatikai paradoxonról, amely a Pascal-mérleg alapján működik, és paradoxikus jellege miatt érthetetlen a fizika mai nyelvén. Ez szerint ugyanis a hidrosztatikus nyomás reálértéke független a tárolóedény alakjától.
- Ha ugyanis, egy hengeres üvegcsőbe vizet öntünk, amelynek az alsó kiömlési lehetőségét egy darab egy kilógramm súlyú ellensúly biztosítja csak, és egy mozgó lemezzel mérlegként lezár, akkor az már az egy kilogramm tömegű vizet éppen csak meghaladva kinyit, és alul kiengedi az egy kilógrammtól eltérő vízmennyiséget.
- Ha pedig, a hengeres üvegcsövet, amelyiknek ugyanakkora az alsó kiömlőnyílása, olyan üvegcsőre cseréljük, amelyik felfelé tölcsérszerűen kiszélesedik, akkor azt ugyanolyan magas szintig tölthetjük fel, mint az első esetben a hengeres üvegcsövet, így sokkal nagyobb súlyú vizet tartalmaz, és mégsem nyit ki a kiömlőnyílás.
- Ha pedig, most ugyanolyan alsó kiömlőnyílású, de fordított alakú, felfelé szűkülő üvegedényre cseréljük ki, akkor azt tapasztaljuk, hogy szintén csak ugyanaddig a szintig tölthető fel az üvegedény, így a felfelé szűkülő jellege miatt, kevesebb súlyú vízmennyiségre nyit ki az alsó kiömlőnyílása.
Ez a Pascal-mérleg valójában nem mérleg, hiszen nem súly szerint nyitja ki az alsó kiömlőnyílását, csak úgy néz ki. A fizika ma ezt az edényfal oldalának a folyadékra gyakorolt hatásával magyarázza. Érthetetlen előttem, mert létével az edény fala nem képviselhet sem nyomó, sem pedig taszító erőt, ami kivonódhatna, vagy hozzáadódhatna a jóval több, illetve a jóval kevesebb súlyú vízmennyiséghez. Akkor ideális dőlésszöget választva az edény falának, már lehet, hogy víz sem kellene ahhoz, hogy a kiömlőnyílás kinyíljon?
Véleményem szerint, feloldódik a jelenség paradoxikus jellege abban a pillanatban, amint a jelenséget nem az objektív súlyviszonyok elvén, hanem a folyadékban terjedő függőleges irányultságú szubjektív energiahatás elvén értelmezzük, amely kizárólag merőlegesen hat a felszínre, hiszen a levegő páratartalmában a Föld középpontjába ható a terjedés iránya. Így amikor a folyadékoszlop elér egy bizonyos magasságot, akkor az őrá ható légnyomással eléri az egy kilogramm súlyértéket, amely felett kinyit az alsó kiömlőnyílás. És így a hatás független az üveghenger felső keresztmetszetétől, hiszen azt a függőleges folyadékoszlop és a légtér szintén függőlegesen ható páranyomása idézi elő.
Matécz Zoltán matecz.zoltan@gmail.com
2220.Vecsés.
Mátyás u. 29.
Copyright - Matécz Zoltán - Minden jog fenntartva.
