Ahhoz, hogy arról beszélhessünk, hogy egy gondolat Isteni, először is Istenre van szükségünk. Ez persze igazából nem probléma, mert a létezés bármely ténye mindig a Teremtőre utal. Így az objektív értelemben észlelhető és tapasztalható valóság létezése azt jelenti, hogy valaki megnyilvánította, előteremtette, azaz tapasztalható formába rendezte számunkra. Ez a rendező pedig csak több lehet, mint az, amit teremtett. Ennél fogva Isten, a Teremtő valós létezése nem pusztán elfogadható, hanem elemi szükségszerűség. Erre a következtetésre jutott minden valamire való filozófus, természettudós és egyéb gondolkodó.
Tehát, abból indulhatunk ki, hogy Isten maga a Létezés. Ameddig persze nincsen objektív létezés, addig Isten is csak, mint szubjektív tényező létezett, mint Szent Szellem. Isten tehát, mint az Univerzális ELME Szent Szelleme létezett és gondolkodott. Innen beszélhetünk Isteni gondolatról. Isten, mint abszolútum, teljes és tökéletes Szellem, aki minden lehetséges ismeret birtokában csak egyre gondolhatott. Mégpedig arra, hogy a szellem valamennyi ismerete csak a gyakorlati tapasztalatok alapján válhat tudássá. Ennél fogva kézenfekvő az, hogy Istennek objektív valóságos létezésként is meg kell nyilvánulnia, mert tudássá, csak a teremtményei által, válhat bármely ismerete. Így a teremtés aktusában Isten önmagából hozott létre mindent, ami a természetben található. Végső teremtményeként önmaga képére, „tudatosnak” teremtette az értelemmel felruházott embert. Ezt hívhatjuk abszolút teremtésnek, mert ez Isten Szent Szellemének abszolút hitét tükrözi. Az abszolút teremtés után sem szűnik meg Isten teremtőnek lenni, ezért innentől fogva az ember hitét teremti meg abszolút módon. Ez azt jelenti, hogy a szellemi ismereteink és gyakorlati tudásunk alapján hiteket formálunk magunknak, amely szubjektív gondolatainknak objektív megnyilvánulási értéket Isten biztosít. Ez a relatív teremtés, mert Isten a hitünk folyton változó igényei szerint teremt nekünk valóságot. Azt viszont viccen kívül, abszolút jelleggel teremti meg számunkra, ezért nem mindegy az, hogy miben hiszünk. Hinni tehát csak a teremtésre méltó, és az Isten szeretettörvényét igazoló dolgokban érdemes. Ezért a gondolatainkért is felelősek vagyunk, amelyek által megteremtjük hitünkként, Isten számára a teremteni valót.
Az ember pedig, aki Isten tudatos megnyilvánulásaként teremtetett, szabad akaratot nyert Istentől. Szabad akaratot, mert Isten abszolút, így Isten az emberben sem korlátozhatja önmagát, hiszen akkor azonnal elveszítené az abszolút jellegét. Gyakorlatilag önmagával helyezkedne szembe, konfrontálódna, ha a szabad akaratot nem biztosítaná abszolút jelleggel. Ez a szabad akarat lett kardinális kérdéssé akkor, amikor az első emberpár vétkezett a tudás fájának tilalmát megszegve. Ez az egyetlen törvény, tilalom ugyanis a tudásfa gyümölcsének fogyasztására szorítkozott. A szabad akarat próbája csak az egyetlen tilalom által juthatott el az objektív gyakorlati tapasztalat szintjére. Az által pedig, hogy fogyasztottak a tudás fájának gyümölcséből és ellenszegültek Isten egyetlen feltételének, törvényének, éltek ugyan a szabad akarat által biztosított jogukkal, de az Istennel szembeni kötelezettségüket így megszegték, ezért Isten ellen bűnt követtek el, tehát elveszítették az Istentől nyert Szentséget. Mert Szent volt az emberpár, bűntelen, és együtt élhettek Istennel, a Szenttel a paradicsomban. A bűn tehát a kötelesség teljesítésének elmaradása Istennel szemben. Ez az óta is így van. Mivel pedig a Teremtő több, mint a teremtmény, ezért az emberpárt az Isten, hatalmi jogánál fogva, kiűzte a paradicsomból. Az ember tehát bűnössé lett, ezért meghalt Isten, a bűntelen, a Szent számára. Az ember tehát Isten ígérete szerint meghalt. Ez szellemi halál volt, ami az óta is terhel bennünket, mert aki nem él Isten rendelése és dicsősége szerint, az az örök élet számára meghal. Életünk tehát relatív, a halál felé folyik. Isten pedig, mivel abszolút, ezért nem mondhat le önmagáról az emberben sem, így az emberi sorsszerűségbe beleszőtte a megváltás folyamatát. Tehát reményt adott az embernek az üdvösségre azzal, hogy megígérte a Megváltó eljövetelét.
Az ember üdvtörténete tehát, ott kezdődött, hogy Isten megváltót ígért. Az ígéret teljesítéséhez meg kellett várnia azt, hogy éljen a zsidó nép között végre egy tiszta testű és tiszta szellemű ivarérett leány. Ő volt Szűz Mária, akit férfi még nem érintett és Isteni neveltetése miatt Szent szellemi életet élt. Ezért alkalmassá vált arra, hogy Isten Szent Lelke által megtörténhessen a Szent fogantatás. Félreértés ne essék, minden fogantatás a lélektől van, de Jézus fogantatása közvetlenül a Szent Lélektől. Jézus tehát Isten egyszülött gyermekeként a világunkra jött és anyja szelíd, Istenfélő szellemiségének oltalmában nevelkedett fel. Majd harminc éves korában Keresztelő János megkeresztelte a Jordán vizében, aminek következtében Isten Szent Szelleme rászállt galamb formájában Jézusra. Ekkor vált alkalmassá Jézus a megváltói feladatra, mert a tiszta, Szent Teste és a Szent Lelke mellé a Szent Szellemet is megkapta, tehát olyan állapotba került, mint valaha Ádám volt, az első teremtett ember. Jézus tehát Isten tökéletes megnyilvánulása lett a keresztsége után. Majd tanított, nevelt, gyógyított, halottakat támasztott fel és más csodákat hajtott végre. Később a megváltói programjának megfelelően, szembehelyezkedett a kora vallásos értelmiségével, akiket szembesített a vallásuk gyakorlása közben tanúsított visszaéléseikre. Ez Jézus emberi megítéléséhez vezetett, amelynek következtében a római konzul elé vitték, és halálra ítélését kérték tőle. Pilátus kivizsgálta az esetet, bűntelennek találta Őt és szabadon bocsátását indítványozta. A zsidó papság nyomására azonban Pilátus a népre bízta a választás jogát, egy zsidó hazafival való csere lehetőségét ajánlva fel, akit a tettei miatt már halálra ítéltek. A farizeusok által felszított nép pedig Barabást választotta a kegyelem szerencsés nyerteseként. Így Jézus végül is törvényes közvetlen ítélet nélkül került bűntelenül a kereszthalálra. Pilátus pedig megmosta a kezeit, ezzel fejezve ki azt, hogy az ő keze tiszta maradt Jézus sorsát illetően. Így a Messiás Jézus, mintegy három és fél éves aktív földi pályafutás után, kereszthalálra ítéltetett, a népakarat által.
Így Jézus a kálváriát végigjárva, végül is Szentként, Isten-emberként halt meg, ezért magával vitte teherként a világ reá tornyosult bűneit is. Majd harmadnapra feltámadt halottaiból, így legyőzve a saját halálát is. Jézusban a halandó embert megölhették ugyan, de a halhatatlan Istent nem. Jézus emberi halálával azonban kiáradt a Szent Lélek és attól fogva bárkit betölt, aki elismeri Őt Isten Egyszülött Fiaként személyes Megváltójának, és őszinte imájában kéri azt Jézustól. Így a Szent Lélekkel betöltött lelkű ember vállalja a lelki közösséget a Megváltójával és a továbbiakban Jézus tanítása szerint él, az Isteni szeretettörvényt juttatva érvényre. Ez a folyamat testi és szellemi tisztulást eredményez nála, ezért kegyelmi ajándékként elnyerheti Istentől a Szent Szellemet is. Ez az emberi üdvözülés egyetlen módja, ezért jogos az az állítás, miszerint Jézus az Út és vele az Élet. Isten a Szent Szellemmel akkor tölti be az ember szellemét, ha az emberben a Szent Lelket már tisztának és megérdemeltnek látja, mert olyankor Isten a Szent Lélek közvetítése által bennünk Jézust, a bűntelent látja, akivel szellemileg is azonosulni kíván. Érdemessé kell tehát válnunk erre a kegyes megtiszteltetésre. Aki pedig a Szent Lélek és a Szent Szellem birtokába jut, az Istennel azonosulva Isten-emberként él, és az emberi halála után feltámad Jézus testvéreként, és örök életre kel. A túlvilágban történő örök élet ezután már nem pusztán remény, hanem természetes szükségszerűség. Mindennek az a célja, hogy Isten a bűnössé vált embert tudatosan elfordítsa a bűntől és visszavezesse ez által Önmagához.
Az Isteni gondolat centruma tehát, Isten. Jobban mondva, az a gyakorlati tapasztalat, amely a megszerzett szellemi ismereteket tudássá képes alakítani bennünk. Bárki mondhatná azt, hogy nem kell Istennek az ember tudása, mert valójában minden Istené, amit a magunkénak vallunk. A keresztény vallás éppen erről szól. Az életünk Isten ajándéka, ezért a lelkünk az életünk során objektív eszközként használja a testünket, és szubjektív eszközként a szellemünket. Ez a hármas felépítés tesz alkalmassá bennünket a Jézus általi üdvözülésre, amelyben mindhárom részünk megszentesülhet. Erre a folyamatra utal az Isteni Szent Hármasság fogalma is. Számomra az Atya, Fiú, Szentlélek kifejezés arra utal, hogy az Atyához a Fiún keresztül lehet eljutni a Szent Lélek közvetítése által. Mi ez, ha nem Isteni gondolat?
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
