Azt szoktuk mondani, hogy felesleges ábrándokat kerget az, aki egy tökéletes államforma tökéletes társadalmi rendjéről álmodozik, és abban kíván élni. Az emberek ezt utópiának hívják, azaz eleve kivitelezhetetlen álomnak csupán, mert a kivitelezéséhez elengedhetetlen az, hogy a társadalom szabályait minden polgár maradéktalanul betartsa. Csakhogy a társadalmakat alkotó polgárok egoista hozzáállása miatt azok a tevékenységeink, amelyek nem a társadalom érdekeit szolgálják közvetlenül, azok a társadalmi érdekek ellen hatnak. Így a társadalom köz érdeke és a polgárok magán érdeke ellenhatásokként érvényesülve a középszerűség nívóján próbálja tartani a társadalom morális szintjét. Így az ideális társadalom kialakítása, ami egyébként minden ember egészséges álma, utópisztikus.
Az utópista társadalomban alapelv, hogy az egyéni érdekeknek a köz érdekei által kell teljesülniük. Tulajdonképpen minden ember egészséges vágya az álmaiban, ábrándjaiban van. Csakhogy valamilyen ok miatt éppen ezeket, a társadalomépítő álmainkat csaljuk meg, egoista tetteink miatt az ábrándjaink válnak köddé. Társadalmi kölcsönhatásainkban meghazudtoljuk álmaink béli önmagunkat. Így válik az elmélet és a gyakorlat ellentétes tényezővé, miközben a meggondolatlan gyakorlati tevékenységeink során a legszebb elméleteink is elkorcsosulnak.
Szakterületükön a lelkiismeretes szakemberek vagy művészek többnyire maximalisták, akik utópista módon a tökéletességre törekednek, de sajnos az életük egyéb területén ezt a következetességüket nem mindig érvényesítik. Ezért például, ma Magyarországon is csak álmodozunk egy ideálisabb társadalmi rendszerről, de a tetteink által legfeljebb csak a középszerűség szintjét próbáljuk elérni. Középszerűségünk által a biztonságosnak látszó egyszerű hétköznapi életmódot kívánjuk fenntartani, amelyben a végleteket kerülve, a józan eszünkre hagyatkozva, mentesülünk a túlzó vágyak és ábrándok késztetéseitől. A józanész realitásai mellett a túlzó vágyaink irreálisnak mutatkoznak annak ellenére, hogy kiutat mutatnak a középszerű életritmusunkból.
Kialakulásuk időszakában minden rendelkezésünk, törvényeink és alapelveink utópisztikusak, mert minden esetben kizárólag a jóra és tökéletesre törekednek. Jó példa erre a KRESZ. A közlekedés szabályai úgy vannak kialakítva, hogyha mindenki maradéktalanul betartaná azokat, akkor nagyon kevesen sérülnének meg közúti balesetben. Ennek ellenére a közút szedi a legtöbb áldozatot azzal, hogy mindenki sajátságosan értelmezi és alkalmazza a közlekedési ismereteit. Morál nélkül a KRESZ is csak utópia. Sajnos hajlamosak vagyunk tudatosan megsérteni a vezetőkre, a járművekre és a közlekedés rendjére vonatkozó utasításokat, törvényeket. Törvényen kívülinek, tehát Istennek képzeli magát az, aki tudatosan megsérti, mások kárára, a közös érdekeket védő rendelkezéseket. Pedig, ha egy csapásra mindannyian betartanánk a KRESZ rendelkezéseit, és udvariasak lennénk egymáshoz, valósággá válna a közlekedés rendjét kitaláló emberek utópisztikus álma. Kezdésnek legalább az ünnepnapok alkalmával kellene utópiát teremteni az utakon.
Ahogy az előző példából jól kitűnik, a morálon, az erkölcsi hozzáálláson múlik az, hogy egy emberi viszonyokat szabályzó alapelv tökéletesen, azaz utópisztikusan működik-e az életünkben, vagy elcsökevényesedik a középszerűség szintjére, illetve az alá. Ahogy a társadalmi életünket befolyásoló szabályainkat mi magunk találjuk ki, úgy mi magunk hágjuk át őket tudatosan azért, mert már megszoktuk azt, hogy a tökéletesség olyan utópisztikus, azaz elérhetetlen. Csak azt nem vesszük figyelembe, hogy az utópisztikus tökéletességet éppen mi magunk rontjuk el azzal, hogy figyelmetlenségből, felelőtlenségből, flegmaságból vagy egyéb okokból fittyet hányunk a rendet előíró rendelkezésekre. Ezért a morál, az erkölcs és a tisztesség hiánya a legcsodálatosabb elveket is utópisztikussá teszi, elérhetetlen álmodozássá silányítja.
Az elménkben kell rendet tenni, hiszen az utópia valójában nem elérhetetlen álmokat jelent, ami az értelmes és a butus ember számára is egyszerűen a kivitelezhetetlenséget jelenti, hanem a felelős morál és tisztesség hiánya miatt meghiúsult terveinket, vágyainkat és álmainkat. Így az erkölcsi hibáink az utópia kifejezése mögé bújva próbálják palástolni a társadalmi tisztességünk tehetetlenségeit, hibáit. Tudomásul kell tehát vennünk azt a tényt, hogy teljesen mindegy az, hogy a morális tehetetlenségeinket milyen sejtelmes szó mögé rejtjük, mindenképpen ellenünk irányulnak.
Amíg utópia létezik, addig az a tény mindig a szeretet hiányára utal valamilyen szinten, hiszen csak szeretettel képes az ember mások érdekeit is figyelembe venni. Ameddig pedig nem a szeretet uralja az emberek szívét, addig nem lesz felelősségérzet mások iránt, ami a morális hozzáállást pozitívan szabályozhatná. Minden szeretet forrása Isten.
Ha tehát, az utópia bolondság, ahogy azt ma sugallják a materialista elven gondolkodó emberek, akkor én inkább bolond vagyok, mint normális, mert jól tudom azt, hogy az emberek mindig a jóra éheznek, a jóra vágynak, így nem csak egyedül vagyok bolond a társadalmamban. És ha az utópia bolondság, akkor én inkább egy bolond valóságra vágyok, amelyben érvényre jut az emberi szeretetet minden formája, társadalmi szinten is, az etikában, a morálban és az erkölcsben.
Hibáikkal együtt szeretném szeretni az embertársaimat, akik el tudják fogadni az én hibáimat is. És ha valakit zavar valamelyik hibám, nézze el nekem, mint ahogy én is elnézem azt, ha valaki cselekedeteiben hibát vélek felfedezni. Mert lehet hogy az nem is hiba, csak én vélem még annak, a tudatlanságom miatt. Így a megbocsátáson alapuló szeretet minden társadalmi kapcsolat alapja. Ahogy a családon belül is szeretjük egymást a hibáinkkal együtt. Mert a szeretet sohasem a hibát nézi, hanem az eseményben rejlő jóindulatot. Sohasem a felelőst keresi, hanem a megoldásra koncentrál.
Én például, minden eseményemet Istenre bízom, ezért, mivel minden ember Isten eszköze is egyben, ezért általában mindenki szeretettel viszonyul hozzám. A hivatalos ügyeimet sokkal könnyebben intézem el, mert Isten által minden érdekelt egyén agya az én vágyamra, szükségemre rezonál, így a teljesülést illetően többnyire egyből közös nevezőre jutunk. Természetesen én sem provokálok senkit, mert tudom azt, hogy Isten eszközein keresztül, végül is Istennel vagyok elmekapcsolatban, éppen az ügyeim teljesülése érdekében. A közúton való közlekedésem is hasonlóan zajlik. Indulás előtt Istenre bízom magamat. Közben nem provokálok senkit sem, és így udvarias és szeretetre méltó emberekkel kerülök közlekedési viszonyba, akikkel öröm az együtt-közlekedés. Majd megköszönöm Istennek a pozitív élményeket.
Körülöttem persze zajlik a természetesnek mondott társadalmi élet, amelyben az emberek hivatalos ügyei csak nehezen intéződnek, vagy a közlekedésben törik magukat, hogy érvényesüljenek. Szeretet nélküli akcióik agresszív, szeretet nélküli reakciókat váltanak ki. Feltöltik egymást depresszióval az emberek, ami a családi szeretetet is tönkre teszi ez által. Ennél fogva számukra a boldog valóság csak egy utópisztikus, elérhetetlen álom. Depresszív problémáik között őrlődve észre sem veszik azt, hogy a negatív szellemi attitűdjük, hozzáállásuk miatt, éppen saját maguk teszik utópisztikussá, elérhetetlenné a legszebb álmaikat is.
Tudomásul kell végre venni azt, hogy amilyen az adjon Isten, többnyire olyan lesz a fogadj Isten is. És amint a közmondásból kiderül, Isten nélkül ez nem megy. Isten az abszolút szeretet, a mi relatív szeretetteljes eseményeink által jut érvényre, a szeretet mentális szintjén. Aki tehát szeretettel viszonyul mások iránt, végül is, Istent képviseli közben. Isten szeretet-csatornájaként cselekszik, mint Isten eszköze, mert Isten szubjektív valósága mindig csak valamilyen szeretetteljes cselekmény által képviselteti magát általunk, ebben az objektívnek megismert valóságban. És ez a tény az öröm érzésében realizálódik.
Istennel tehát, utópisztikus valóság teremthető, amelyben az élet mindennapi eseményei örömteli események sorozata. Nem idegen ez az emberi fajtól, csupán az objektív értelmet kereső materialista gondolkodásmód képviselői rombolják le annak lehetőségét. Pedig a szeretetképlet igen egyszerű. Ahogy az Istenhívő úgy fogja fel, hogy minden hívő testvér, akit szeretnie kell, úgy az Istenben hitetlen felfogás szerint, minden barátom barátját szintén barátnak tekinthető. Tehát a végeredményt illetően, teljesen mindegy az, hogy valakit testvérként, vagy éppen barátként szeressek, vagy tiszteljek. A hangsúly tehát azon van, hogy mindig a szeretetet és a szeretetteljes tiszteletet juttassam érvényre más emberekkel kapcsolatban.
Sajnos tudomásul kell vennem, ha valaki azt mondja, és magam is tapasztalom néha, hogy negatív viszonyultságú emberek is élnek ám közöttünk. Igen ez igaz. Ezek a megkeseredett emberek már csak abban lelnek némi örömöt, ha mások életét is megpróbálják megkeseríteni. Ez a próbálkozásuk sikerrel is jár, ha mi is agresszívvé válunk. Agresszivitásunkban igazolást nyer a saját negatív énjük is. Ha azonban szeretettel bánunk velük, az ő negatív próbálkozásuk ellenére is, meghasonulnak önmagukkal. Elméjük számára éppen a saját negatív viselkedésük válik érthetetlenné és visszataszítóvá. És ez a tény óhatatlanul kiváltja az elméjük reformját. Ők is olyan mentális kölcsönhatásokra fognak vágyakozni, amelyek reális ellenhatást képesek kiváltani. Márpedig a negatív mentális kölcsönhatás számára irreális dolog a pozitív ellenhatás. Pozitív ellenhatások között élve, kénytelenek lesznek pozitív hatásokat kiváltó gondolkodásmódot kialakítani az elméjükben ahhoz, hogy azután minden mentális akciójuk reális válaszra találjon. Röviden ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a szeretet szeretetet ébreszt másokban is.
A szeretetnek, mint mentális kölcsönhatásnak, ez az egyetlen reális funkciója. Ha tehát van a környezetünkben „nehéz”, negatívan gondolkodó ember, akkor őt szeretetteljessé kell szeretni. Ez pedig csak szeretettel megy, amely a megértési, megbecsülési és megbocsátási képességünkön múlik, sok-sok türelemmel. Tudomásul kell vennünk azt, hogy éppen ő miattuk nem lehet elég utópisztikus a valóságunk. Pedig ők is a valóságunk szerves részét képezik, és többnyire szeretjük ám őket, hiszen ők is valakihez tartoznak szeretettel, olyanokhoz, akiket mi is viszont szeretünk. Tehát ők is a testvérünk testvérei, vagy a barátaink barátai.
Egy társadalom tehát, akkor válik utópisztikus társadalommá, ha a benne kialakult társadalmi szabályokat mindenki egyformán betartja önként és szeretettel, hiszen ezek a törvények minden egyes ember érdekeit szolgálják, aki a társadalomban él. Hiszen a törvényeink éppen azt hivatottak biztosítani, hogy a szeretetre minden polgárnak joga van, és ennél fogva a szeretet kötelessége is mindenkinek. Aki azonban a szeretete által többet képes tenni, mint amire a törvény előírásai kötelezik, törvény felettivé válik, ami azt jelenti, hogy a törvényt sohasem fogja szigorúnak értékelni, hiszen a törvény őt nem kényszeríti. Amit tesz, önként teszi, nem pedig kényszerből, és az mindig jóval több, mint amit a törvény eleve előírhat. Mert a törvény a szeretet-alapot írja elő, míg ő már egy szeretet-felépítményben él. Erről ír a Biblia is.
Mózes átvette Istentől a tíz parancsolatot, mint az akkori zsidó népet kötelező erkölcsi alapot. Ez az első pillanatban megosztotta a népet. Az akkor még kötelező erkölcsiség nélkül élő nép konfrontálódott és ezért sok ellenzéki elhullott, éppen a nép erkölcsi tartásának érdekében. Majd az Ó- Szövetség még sok olyan eseményről ír, amely a törvények hatályos voltának fenntartása érdekében, azok szigorú betartására szorítkoztak. Azután az Új- Szövetségben, Jézus volt az aktuális Isteni személy, aki rámutatott arra, hogy az a hívő ember, aki szigorúan csak a törvények előírásai alapján él, az még távol áll a szeretettől. Attól a szeretettől, amellyel Istennek és az Ő teremtményeinek tartozunk, az embertársainkon keresztül. Ezért Jézus rávilágított arra, hogy a pusztán törvénytisztelő még nem feltétlenül él szeretettel, ezért a törvényekhez ragaszkodva éppen a szeretettől tartjuk magunkat távol. Amint azonban a szeretet játssza az életünkben a fő szerepet, attól kezdve sokkal többek vagyunk, mint amit a törvények eleve előírhatnak. Így töltötte be Jézus a törvényt földi életében, hiszen az Ő abszolút szeretetével, toronymagasan törvények feletti volt. Nem azt mondja tehát, hogy ne foglalkozzunk a törvényekkel, hanem azt állítja, hogy az Ő szeretet-törvénye által csak olyan cselekedeteket hajtunk végre, amelyek jóval túlmutatnak már a törvény hatályán. Természetesen benne foglaltatnak azok is, de jócskán túl is mutat rajtuk. Ez által mutatja meg számunkra azt az utat, amellyel elszakadhatunk a törvények béklyójától, és Istenhez találhatunk vissza. Így szeretet-elvei miatt, Jézus számunkra az Út és az Élet Isten univerzális valóságában. Isten országa pedig nem más számunkra, mint annak az abszolút örömnek az érzése, amit csak a Jézusi szeretet biztosíthat.
Az utópisztikus társadalomnak tehát, két fajtája is lehetséges, elvileg. Relatív módon valósítható meg a társadalmi törvényeink szeretetteljes betartása által, abszolút módon pedig a Jézus által felkínált lehetőségek szeretetteljes betartásával. Természetesen egyik sem zárja ki a másikat, hanem éppen ellenkezőleg, egymást erősíthetik. Csak legyen lelki erőnk legalább az egyik útra lépni. Mert aki a relatív eshetőséget egyszer kipróbálja, annak agyában világossá válnak az abszolút lehetőségben rejlő kilátások. Hiszen az olyan ember szeretetben él, és a kettő között is csak szeretet szintű mentális különbség van.
A törvények tehát, mindig utópisztikus társadalom kialakítására irányuló társadalmi törekvések. Utópisztikus jellegüket éppen az által veszítik el, hogy a törvényeket nem tartjuk be. Pedig a törvények betartatására karhatalmi szervet is fenntart az előre látó társadalom, a rendőrség képviseletével. Mégis, a társadalmat felépítő egyének mentális hozzáállása kell ahhoz, hogy ez a társadalmat romboló állapot megváltozzon. Mert az a társadalom, amelyik nem képes utópisztikus lenni, önpusztító társadalom.
Egy lehetséges utópista társadalomban, előbb-utóbb minden törvény feleslegessé válik. Mert a szeretethez nem kell törvény. Az utópia tehát, a szeretetben rejlik, és felszínre akar törni általunk. Ha a szeretet áramlásának nem állunk ellen, megteremthetjük az utópiát végre.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
