Sátán az Isten ellenfeleként szerepel a Bibliában. Sok fejtörést okoz ezzel a teológusok számára. Nézzük most ezt a rettenetes fenevadat egészen más szemszögből. Ha a Sátán Isten ellenfele lenne, ahogy azt a Biblia sugallja, akkor Isten nem lehetne az Univerzum abszolút ura. Hatalma megosztott lenne, hiszen az ellenfél kifejezés éppen arra utal, hogy létezik Istennel szemben egy hasonló, vele egyenrangú hatalom is, amely az Isteni teljes uralom gyakorlásával szemben feltételeket képes szabni az által, hogy ellenfélként képes befolyásolni Isten közvetlen akaratát. Sátán Isten teremtménye, mint az ember is, csak ő szellemi teremtmény. Már a Biblia is úgy tárgyalja, hogy Isten egyszerűen levetette a Mennyből az ellene lázadni merészelő Sátánt, aki Isten egyik legszebb teremtett angyalaként, Isten hatalmára törekedett. A lázadó, angyalseregével együtt a Földre vettetett Isten által, így Isten minden Mennybéli hatalmától megfosztotta őt. Azóta a Föld gonosz seregeinek az ura, és mint szellemi teremtmény folyton szeretne megnyilvánulni az anyagi valóság szellemi lehetőségei által.
Ha ezt a misztikus történetet realisztikusan értelmezzük, akkor ez azt jelenti a mai ember számára, hogy Isten az Univerzum abszolút ELMÉ- je, és mivel abszolút, nem tűr semmiféle megosztást vagy kompromisszumot. Ezért Isten, mint abszolút ELME, kivetett magából minden kételkedő gondolatot, magával a Sátánnal, azaz a kételkedéssel együtt. A kételkedés, mint Sátáni gondolat, tehát csak relatív elmékben képes aktivizálódni, és ez által uralni a relatív gondolatok mentális seregét. Ilyen relatív elmével rendelkezik az ember, a bűnbeesés óta, ami szintén nem volt más, mint kételkedés utáni ellenszegülés Isten akaratának.
Sátán hatalmi területe tehát, kizárólag az ember relatív elméjére vonatkozik, hiszen mentálisan csak az osztható relatív elmét képes megosztani. Ha pedig Sátán megosztotta a kételkedés hatalmi erejével az ember relatív elméjét, akkor máris elterelte az ember tudatának a figyelmét Isten abszolút jellegéről, így a kétkedés által Isten elé kerülhet a sorban, az emberi gondolatok mentális világában. Így tehát, az ember relatív elméjének mentális világában, mégis Isten ellenfele képes lenni, mint kételkedés, mert a kételkedés mindig a konkrét hit kialakulása ellen hat. Márpedig Isten, a Teremtő, nem csak a Genezis időszakában volt Teremtő, hanem ma is az, mégpedig a hitünk teremtője.
A relatívan gondolkodó ember számára, természetes dolog a kételkedés, hiszen a relatív igazságok alternatív párja a tévedés. Ezért az embernek, a mentális fejlődése érdekében, mindig kételkednie kell az emberi, relatív igazságokban, de ezzel szemben, a természetben megismerhető Isteni igazság vitathatatlan. Ebből következik az, hogy mivel Isten a hitünk Teremtője, ezért Isten teremtő aktusa ellen hat Sátán, mint maga a kételkedés, hiszen a relatív elméjével kételkedő ember nem képes konkrét mentális hiteket formálni Isten számára. Márpedig, az Isteni mentális szövetség éppen azon alapszik, hogy az ember alkalomszerű mentális hiteket produkál a relatív elméjével, és azt a képzelete segítségével konkretizálja Isten számára. Ezek a realisztikus képzeletben rögzített hiteink képezik Isten teremtő feladatait. Így az ember teremt teremteni valót Isten számára az elképzelést nyert hitei segítségével. Ez a teremtés szövetsége.
Isten az embert a saját képére, tehát tudatosnak teremtette, ezért az Isteni lélek által az emberi tudat képes arra, hogy átlássa az ember és Isten reális viszonyát, szövetségét. Ezzel a szövetséggel élt Isten és ember együtt a Paradicsomban. Majd a bűnbeesés által veszítette el az ember közvetlen szövetséges kapcsolatát Istennel, mert a kételkedése miatti ellenszegüléséért Isten kiűzte az emberpárt az Édenkertből. Ez az Édenkert, azaz Paradicsom nem más, mint azoknak a felemelő érzéseknek az összessége, amit az Istennel való közvetlen mentális szövetség kapcsolata jelentett. Vagyis Isten országa, azaz, az a harmonikus világ, ami relatív elmében nem tartható fenn hosszú időre. Ha pedig a kételkedő ember megszabadul végre egyszer az Istenre vonatkozó kételyeitől, akkor Sátán nélkül, tisztán, megszentesülve, újra az Isteni szövetség alkalmas partnere lehet. Erről szól a Biblia, elejétől a végéig, Ó-szövetségtől az Új-szövetségig.
A kisördög ott motoszkál mindenkiben, mint egy kétkedő hátsó gondolat, és az aktuális pillanatra vár, amikor lecsaphat. Hatását mindig valamilyen káröröm és bosszúság kíséri. Ez a kisördög mindig az ember relatív elméjében kel életre, és a konkrét hit kialakulása ellen fejti ki káros hatását. Éppen ugyanígy az angyalok olyan gondolatok szimbolikus jelentései, amelyek kimondottan az Isteni teremtés csíráját szolgálják bennünk. Mivel pedig a hit cselekedetvezérlő gondolat is, ezért a kételkedés a cselekedetek kialakulása ellen irányul. Márpedig az ige cselekvést, történést, létezést jelentő szó, így Isten Igéje is cselekvésre, történésre és létezésre buzdít bennünket. De ezek alapja a hit, mert amiben nem hiszünk, azt elképzelhetetlennek tartjuk, és ilyen módon nem is válhat a cselekvésünk tárgyává. Cselekedni, történni és létezni hit nélkül nem vagyunk képesek. A kételkedés pedig a hit abszolutizált jellegét oldja fel, és csempészi vissza azt a relatív tudati agyba, a még fennálló viszonylatok közé.
Tudnunk kell azt, hogy ahogy bennünk is mindig ott motoszkál a hátsó gondolatainkat formáló kétkedő kisördög, úgy a másik ember relatív elméjében is éppúgy képes hatással lenni a cselekedeteikre. És amikor a velem szemben cselekvő ember cselekedeteiből negatív hatásokat érzek, akkor nekem azonnal el kell döntenem azt, hogy abban az emberben a lelke által őt éltető Istent tiszteljem és szeressem tovább, vagy a relatív elméjében megfogant kisördögöt utáljam és gyűlöljem. De bármelyik megoldást választom is, érzéseimet mindig közvetlenül a nekem ártó ember felé irányítom, Istennek és kisördögnek egyaránt. A velem szemben álló ember objektív lénye ugyanis elrejti előlem a lelke által őt éltető nagy Istenséget éppúgy, mint a relatív elméjét kételkedésbe vezérlő kis ördögöt.
A Biblia Ó-szövetségi részében Isten leírta kőtáblára a tíz parancsolatot. Ez egyfajta előírás, az alapvető társadalmi viselkedési formákat határozza meg, így a legelső írott erkölcsi alapnak mondható. Négy törvény az Istenhez való viszonyt határozza meg, míg a további hat az embertársainkhoz, fele-barátainkhoz való viszonyt írja elő. Valójában azonban mind a tíz az Isten tiszteletét írja elő számunkra, mert a lélek által az embert közvetve Isten élteti, és éppen ettől lehet fele-barát az. Amikor Isten teremt, akkor szigorúan önmagából teremt. Így az emberekben is, mint Isten teremtményeiben, Istent kell tisztelnem. És amikor Isten teremt számunkra, akkor a bennünk megfogant saját akaratát teremti meg, a bennünk realitásra vágyó ÉLETERŐNEK, vagyis önmagának.
Amikor pedig, a társadalmi kölcsönhatásaim során felebarátként olyan emberekkel találkozok, akik nem képesek engem felebarátként kezelni és viszont tisztelni, akkor Istentől bocsánatot kérek számukra. Ezt egyszerűbben úgy is fogalmazhatjuk, hogy aki velem szemben nem normális, annak bocsánatot kérek Istentől, mert valószínű az, hogy nem szándékosan nem normális velem, csak tudatlan még Istent illetően. Ha Istent és az Isteni viszonyokat ismerné, akkor biztosan nem lenne olyan velem, a szerencsétlen. Én tehát nem haragszom rá, mert a haragom az őt éltető Isteni léleknek is szólna, ami az ő ÉLETEREJE. Őt tehát továbbra is tisztelem, a benne rejlő Istensége miatt, csak a tudatlanságból elkövetett tettét ítélem el.
A kisördög tehát, nem más, mint a kételkedés urának, Sátánnak a mentális ügyintézője, angyala bennünk, relatív elméjű emberekben. Ez a kis negatív angyal elhinti a kételkedés magvát az elménkben és így eltorzítja a cselekedetvezérlő hiteinket. Így azok nem a szeretetteljes Isteni teremtést fogják szolgálni, hanem a rombolás és pusztítás eszközeivé válnak. És ez a kis ördögöcske olyan, mint egy mentális vírus, amely képes elfertőzni az egész relatív elmét. Fertőzése közben gyarapodik, kis ördögöcskéből ördöggé, majd Sátánná fejlődik, amely fékezhetetlen fenevadként pusztít mindent. Így az incselkedő emberből előbb-utóbb neheztelő ember válik, aki haragossá és gyűlölködővé fejlődik, majd a társadalom depresszív diktátoraként minden hatalmi eszközt megragad ahhoz, hogy az eltorzult, szeretet nélküli akaratát ráerőltesse az embertársaira.
Aki pedig, diktatórikus módon eltéríti az embereket az ő saját hitüktől, az nemcsak az Isten által előírt erkölcsi normákat, hanem az emberek társadalmi életvitele által kialakult erkölcsi normákat is megsérti. Mert a diktátor már közvetlenül Sátán mentális eszköze, akiben a kisördög olyan jól elültette a kételkedés magvát, hogy az a bizonytalanság csírája utáni fejlődésének indult. Majd az ördög gondozásában olyan negatív terv fejlődik ki az elméjében, amely jónak látszó új eszmeként képes megfertőzni más emberek labilis relatív elméjét. Csakhogy, amikor ez az új negatív eszme már fertőzőképes, akkortól az ördög szerepét közvetlenül a Sátán veszi át, és addig munkálkodik a diktátor elméjében, amíg a teljes embert fenevaddá nem változtatja. Ha ugyanis a diktátor negatív alapeszméjéből fakadó akaratának ellenáll valaki, azt megfékezhetetlen fenevadként tiporja el és semmisíti meg azért, hogy a csökönyös akarata által, a negatív eszméje célt érjen.
Sátán a lét-jogosultságát ugyanis, csak az eltorzult relatív emberi elmében képes igazolni azzal, hogy az emberek Istentől kapott szabad akarati jogát megreformálja, és az új negatív eszme által, az emberi elméket a saját akaratának eszközévé változtatja. A Sátánt követő emberek tehát már nem rendelkeznek szabad akarattal, amelynek segítségével szabadon választhatják meg a hiteiket, hanem a Sátáni akarat csatlósaiként a negatív eszmék bábjai, akik addig játszhatnak csupán, ameddig a Sátáni utasításokat betartják. Itt ugyanis nincs kompromisszum, nincs megbocsátás, csak cél. Aki pedig célt téveszt, az meghal, mert Sátánnak nincs többé szüksége rá. Ha ugyanis, a Sátáni célt tévesztő ember életben maradhatna, akkor az a többi megtévesztett embert is eltéríthetné a céltól. Márpedig Sátánnál a céltévesztés egyenlő az Isten felé fordulással, és ez nála megbocsáthatatlan. Az emberi történelem sok példát tud nyújtani a Sátáni akarat próbálkozásaira, hiszen az emberi fejlődés történelmisége nem más, mint Isten és Sátán harca az emberi relatív elmékben.
Isten is azt akarja, hogy szabad akarattal Őt választva, éljünk vele szövetségben. Csakhogy Ő nem befolyásol ebben bennünket, hiszen akkor megtörné bennünk a tőle kapott szabad akaratunk szabad jellegét, és diktátorrá válna ez által. Isten abszolút szeretettel mindig megbocsát nekünk, és ennek bizonyítékaként nyitva hagy nekünk egy valóságos mentális utat, Jézus által, hogy visszataláljunk hozzá.
Az ember csak úgy juthat Isten birodalmába, ha már nem kételkedik benne egy cseppet sem. Ha legyőzi a kételkedést úgy, hogy az Istenbe vetet hitébe, nem engedi elültetni a kételkedés magvát sem. Ezzel abszolutizálja az Istenhitét, szabad akaratával. A kételkedést pedig sokkal könnyebb legyőzni addig, ameddig az embernek az alapgondolatait befolyásolni szándékozó kisördögöt kell csak lebírnia. Amikortól ördöggé, Sátán közvetlen eszközévé vált az ember, akkortól gyakorlatilag menthetetlen, mert a gonosz megkötötte őt, hiszen Sátán is Földhöz kötött szellemiség lett Isten által. Csak a gonoszsággal megfertőzött emberben képes Sátán létjogosultságot nyerni a földi, materiális viszonyok között. Mivel Isten nem testesítette őt meg a materiális valóságban, ezért a relatív elméjű teremtményein keresztül kíván megtestesülni, vagyis általunk.
A kételkedés gondolatát is Isten teremtette, amelynek Sátán lett az angyala. Azért lett teremtve, mert az emberi elme relatívnak, azaz megoszthatónak lett tervezve Isten által, hogy a szabad akaratunk érvényre juthasson benne és általa. Csakhogy éppen a kételkedés képes megosztani a szabad akaratunkat, azaz Sátán. A megosztott tudat pedig nem Istenre reflektál, hanem a kételkedés miatt, a gonosz erőket szolgálhatja. A gondolat ugyanis teremtő erőket indukál Istenben. Az Istenbe vetett gondolat szeretetteljes építő jellegű teremtő erőket, míg a kételkedő gondolat által olyan erők ébredhetnek, amelyek nem a szeretetet szolgálják. Ezek az erők a mi hiteink által formálhatóak, mert a hiteinket Isten mindig megteremti számunkra, akár jó az nekünk, akár nem. Mert Isten abszolút, így az események Teremtője és számára a jó és a rossz nem megosztott fogalom-pár. Ezért Isten nem ítélkezik, nem bírál, csak teremt. Teremtőként tehát olyan események megteremtésére késztetjük, amelyek szöges ellentétben állnak a szeretet törvényével. Kételkedni tehát csak az emberi igazságokban érdemes, a tévedések kizárásának érdekében.
A recept tehát, egyszerű. Istenben, a hitünk teremtőjében, abszolút módon, rendíthetetlenül kell hinnünk. Az életvitelünk eseményei által folyton változó relatív hiteink megvalósulását pedig minden esetben külön-külön Isten hatáskörébe kell rendelnünk. Ez válik majd számunkra az Istennel való mentális szövetséges kapcsolattá, amely segítségével a saját sorsunk teremtői lehetünk, a Teremtő által. Ez az Isten terve, az embert szabad akaratából, a józan eszére hagyatkozva visszavezetni önmagához, és így győzni le a kísértő Sátánt. Kételkedni pedig csak a relatív emberi igazságokban kell, hiszen azon kételyeink legrealisztikusabb eredményei lesznek a mi relatív hiteink, amit Isten elé vihetünk teremtési igénnyel.
A hitünkre és Istenre vonatkozó kételkedéseink angyalát pedig, addig könnyebb elűzni, ameddig a kisördög státuszával van jelen az elménkben. Elűzésének, érdekes módon, a legegyszerűbb lehetősége éppen az, hogy kételkedni kell benne. Ahogy a tagadás tagadása helyeslésnek minősül, úgy a kételkedésben való kételkedés is a bizonyosságot erősíti bennünk. Aki ugyanis kételkedni képes a hátsó gondolatai mögött megbújó kisördögben, a hitformálásai során, annak számára a hit kialakításában nem gördíthet akadályokat sem. Pedig éppen az lenne a feladata. Hatástalanná válik még úgy is, ha nevetni tudunk a létezésén, mert a nevetés az elme „radírja”, és ily módon a lényét hatástalanítjuk az elménkben. Mindenesetre a gonoszt, még csírájában, a kisördög mentális formájában, kell hatástalanítania mindenkinek, a saját relatív elméjében.
Tudomásul kell vennünk azt, hogy a kisördög képviseletét képező hátsó gondolatok mindig megosztott állapotban tartják az ember relatív elméjét, úgy pedig nem vagyunk képesek teremtésre méltó reális hiteket formálni, tehát vágyaink, álmaink, terveink rendre elhalnak. Ha pedig a hátsó gondolatokat kiiktatjuk a gondolkodásmódunkból, akkor éppen a kisördögöt hatástalanítjuk az életünkben.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
