Futótűz

Gondolatban szedjük szét az összes létező anyagot, mégpedig a tovább már valóban oszthatatlan pontokig. Az Univerzum szubjektív alaphalmazát az oszthatatlan pontok tömegei építik fel. Ugyanez az alaphalmaz képezi, a szubjektív alapközeget is. Tömegekként állandó mozgáskényszerrel bírnak az alkotóelemei, míg közegként állandó nyugalmi kényszerrel van terhelve. Így a szubjektív alaphalmaz ellentétes értelmű közeg, és tömegtulajdonságokkal rendelkezik, egyazon időben. Tehát, más érdekviszonyt képvisel a tömegeinek objektív viszonyában, és megint mást, a közegének szubjektív viszonylatában. Így a szubjektív alaphalmaz, az érdekviszonyokat tekintve, megosztott.

Az oszthatatlan alaptömegek által felépített alapközegben terjednek a mágneses hullámok, mint a szubjektív alaphalmaz alapinformációi. Ezért, a szubjektív alaphalmaz, mágneses adattárolóként fogható fel, azaz az Univerzum ELMÉJE- ként. Anyagi vonatkozású halmazzal kölcsönhatásba kerülve, az elektronokra fejti ki a mágneses hatását, és kialakul az elektromágneses hullám. Így eljutottunk az Univerzumban, a minden anyagi változásról tudó, és a minden anyagi változásra ható ELMÉIG, amit az idealista filozófia Istennek hív. Ez az ELME fizikai felépítésű, ezért a természet törvényei érvényesülnek benne is, és éppen azokat juttatja érvényre. Ennél fogva, a teremtés fizikai okokra vezethető vissza, ami nem önkényesen, hanem szükségszerű kauzális okok miatt jött létre. Ez a szükségszerű ok az ELME, és ma is éppen az tartja fenn. A szubjektív alaphalmaz, mint ELME, az Objektív-Szubjektumot képezi a létével, mert az abszolút objektív oszthatatlan alaptömegek abszolút szubjektív közege építi fel. Ez az Objektív-Szubjektum tehát, az Abszolútum, azaz Isten, mint az Univerzum tudatos ELMÉJE.

Isten, azaz az Objektív-Szubjektum, teremtése által objektivizálódott a szubjektív-objektum, azaz az ember is. Míg az ember szubjektív értelemben gondolkodó, teremtett objektumként, mentális gondolatokat képes alkotni, teremteni, azaz szubjektivizálni, addig Isten, az Objektív-Szubjektum, már nem gondolkozik, mert Szubjektumként benne minden létező gondolat eleve megvan, ezért Isten objektivizál, azaz anyagiságot teremt. Mi emberek a tudati agyunkból a tudatalattinkba vetítjük az elképzelésünk, fantáziánk, képzeletünk, álmunk szubjektív képét. Isten pedig, a tudatalattinkon keresztül, képes fogadni a hitünk által képzett mentális igényünket, és ilyen módon, kezdetét is veszi az objektivizálódás folyamata. Isten objektív valóságként, vagy bennünk kiteljesedő erőként megvalósítja, megteremti számunkra, amit imánkban kértünk tőle, azaz amit a tudatalattinkba véstünk a hitünk által. Ez a hatás-ellenhatás elvén működik.

Mi emberek gondolkodó, azaz szubjektív-objektumok vagyunk. Objektumok, tehát teremtett tényezők. Szubjektívekként, folytonosan mentális gondolatokat teremtünk, többnyire a relatív viszonyú életvitelünk tudatos gondolatait, amelyek valamilyen felmerült igényre, problémára irányulnak. Isten az Objektív, azaz abszolút tárgyilagos Szubjektum, azaz Elme, aki minden mentális gondolatot megteremt, objektivizál számunkra. Velünk szemben önzetlen, mert végül is önmaga számára teremt, hiszen minden létező objektum, az Ő saját alkotó része, így mi emberek is természetszerűleg. A genezis során, megteremtette mindazt, ami az abszolút objektív létezéshez szükséges volt. Azóta pedig, mindent megteremt, ami a relatív létezés, azaz az emberi igények folytán felmerül hit formájában. Mert Isten időtlen, ma is Teremtő, méghozzá a hitünk teremtője. Objektív-Szubjektumként azonban, nem foglalkozik azzal, hogy ateista vagy Istenhívő ember hitét teremti-e meg. Számára a teremteni való hit a lényeg. Függetlenül attól, hogy az jó, vagy rossz sorsot formál-e nekünk. 

Ezzel a felismeréssel Isten azt sugallja, hogy nincs is valójában egyéb dolgunk, mint érezni és gondolkodni. Szubjektív-objektumokként mentális képeket, elképzeléseket alkotni, hogy Ő, a Teremtő, igényeink szerint teremthessen nekünk. Aki a mentális igényeit Istenre bízva, megtapasztalja a számára mágikus teremtés valóságát, szövetségbe kerül Istennel, a Teremtővel. Ha pedig, ez a szövetség már túllép a mi relatív igényeinken, akkor abszolút igényt támasztva eggyé válhatunk a Teremtő Istennel. Istennek éppen ez a célja. Mert a lelkünk által, Isten nyilvánult meg bennünk.  Objektivizálódni kíván bennünk és általunk, de ezt csak úgy teheti meg, ha mi, az individuális elménket, az Ő Elméjének képesek vagyunk abszolút módon alárendelni, vele azonosulni. Ezért teremtett bennünket a saját képére, tudatosnak. Isten sugalmazásait ki kell érdemelni. Komolyan kell foglalkozni egy-egy mentális problémával, és akkor intuitív módon annyi ismeretet ad, amennyit fel tudunk fogni, az arra felkészült elménk értelmével.

Mivel az a mi Isteni, azaz természetes elemi feladatunk, hogy gondolkozzunk, ezért nemes egyszerűséggel kifejezve nevetséges az olyan ember, aki nem tud, vagy nem mer önállóan gondolkozni. Az önálló gondolkodás reális döntéshozatali képességet is jelent egyben. Aki pedig, a társadalmi beosztásához viszonyítva, a tudatlanságának köszönhetően, reális döntést képtelen hozni, az a mi relatív társadalmi életünkben bosszantó, és nevetséges, de Istennel, az Abszolútummal szemben, az egyik legnagyobb bűn. A tudatlanság a mi bűnünk. Ádám és Éva, ettek ugyan a tudás fájáról, de az nem azt jelentette, hogy mindent tudtak azonnal, hanem csupán azt, hogy az elméjük minden ismeret befogadására alkalmassá vált, és így felismerhették a saját tudatlanságukat. Mivel azonban, az abszolút ismeretekkel szemben tudatlanok maradtak, ezért a tudatlanságuk jegyeit testesítették meg az érzelmeik által. Így a félelem, a szégyen, az irigység, a dac, a gyűlölet, a sajnálat, Stb., jellemzi a tudatlan, buta ember elméjét. Ezek a negatív gondolatok, az utódok elméjét is terhelték, és a mai napig fellelhetők az ostoba ember jellemvonásai között. Ma is bűnös tudatlanságban élünk, ahol minduntalan bosszantókká, és nevetségessé válunk. Egyetlen reális lehetőségünk az, hogy az Istentudatunkat fejlesztve egyre alkalmasabbakká tesszük az elménket Isten üzeneteinek elfogadására. Istentudattal, minden problémánkra hamarabb kaphatunk választ, ami Megváltóként megvált bennünket a problémáink terheitől. Ha ugyanis, valósághű elképzelésed van a tervedről, ötletedről, álmodról, vágyadról, akkor az a valóságodban objektivizálható. Isten ugyanis valóság, és folyamatosan objektivizálja a hitünk tárgyait. Az igaz, teremtésre képes Istenben bízó emberi elme, ezért a fantáziáját fejleszti, amelynek segítségével, mentális képet, azaz reális elképzelést formálhat a hitéről az imáiban. Isten a saját "képére", azaz tudatosnak teremtette az embert. Számomra ez azt jelenti, hogy a tudatos elménknek köszönhetően, Isten objektív megfelelői, tükörképei vagyunk. Így Isten pedig, a mi sajátságos szubjektív tükörképünk.

Ennél fogva, Isten azt tükrözi vissza nekünk, objektivizáló Teremtőként, amit mi a hitünk által szubjektivizálunk számára, azaz amit képzelünk róla. Ha tehát, Istent jónak, bölcsnek, vagy sikeresnek látjuk az elképzelésünk szintjén, akkor Ő jóságot, bölcsességet, vagy sikereket vetít vissza számunkra, sorsformáló, objektivizáló eseményként. Ha pedig, a barátainkat, rokonainkat, vagy más embertársunknak az életét szeretnénk jó irányban megváltoztatni, akkor képzeljük el őt, vagy őket, Istenben éppen olyannak, amilyennek lenniük kellene szerintünk. Ilyenkor Isten, a címzettek felé vetíti vissza a hitünk objektivizált eredményét. Így gyógyulást teremthetünk Isten által, az egészségbe vetett hitünk képzeletbeli kivetítésével. Éppen ugyanígy, bármely élőlényt pozitívan befolyásolhatunk Istenben. Mert minden élőlény Isten megvalósult anyagi eseményszerűsége.

A gazda szeme hizlalja a jószágot. Ez a kifejezés, éppen erre utal. Ami azt jelenti, hogy a gazda már apró élőlény korában kifejlettnek, egészségesnek látja a lelki szemeivel, azaz elképzelés szinten, a gondozottját, mely elképzelés az Elme felé vetítődik ki, szubjektivizált formát öltve, és az Elme kényszerűen visszatükrözi azt, objektivizálódott formát biztosítva, a gazda által gondozott élőlénynek. Isten ugyanis, nemcsak az embert teremtette a saját képére, hanem minden objektív formát nyert élőlényt, és egyéb anyagi tényezőt. Így az Elmén keresztül, bármilyen anyagi forma megváltoztatható, ha a reális elképzelés szintjén, a hitünk által szubjektivizálni tudjuk, azaz kivetíteni az Elmébe.

Isten nem ver bottal. Sokszor hallani ezt a kifejezést, de az értelmét homály fedte. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy Isten a hitünk teremtője. Ezért a negatív alapú relatív hitünket is megteremti számunkra. Mert a szubjektivizálódott, azaz ima által kivetítést nyert hitünket, objektivizált formában visszavetíti számunkra. Ez a dolga, mert Ő a Teremtő. Az Istenben nem hívő ember hitét is megteremti. Isten számára teljesen mindegy az, hogy kinek a hitét vetíti vissza. Így a vallásos emberek tévhiteit is megteremti, akik az után nem értik igazán azt, hogy Isten, a vallásos "Istenhitük" ellenére, miért sújtja őket. Az ok egyszerű, Istent nem az Univerzum Teremtő Elméjének tartják, aki a hitünk szerint visszatükrözve teremt nekünk valóságot, hanem a vallási dogmáik által meghatározatlan, nagyszakállú emberutánzatnak, aki szigorúan tekint le az égből. Ez azért van, mert a Biblia valójában szimbólumkönyv, ami azt jelenti, hogy benne minden szereplő és esemény, csupán mentális képi megjelenítést biztosít, egy adott téma megértéséhez. Akik pedig, ennek ellenére szó szerint veszik, azok különböző következtetésekre jutnak. Ezek az ő vallási dogmáik, azaz az abszolutizált igazságaik. Nem csoda, ha az egy Istenhitre, olyan sok vallási felekezet van bejegyezve. Nem is érthetnek egyet, mert éppen a dogmáikban különböznek, ami fontosabb számukra, mint a mellette bizonytalanná vált Istenképük.

A Biblia, az Elméről szól. Az Univerzum Teremtő Erejéről, és a teremtményeivel fennálló folytonos viszonyáról, szövetségről. Gyakorlatilag arról, hogy teremtett szubjektív gondolkodókként, anyagi objektumokként, hittel formált mentális képet szubjektivizálunk, vetítünk a tudatalattinkon keresztül az Elmébe, amely Teremtő Szubjektumként, a maga objektív valóságából, objektív formát ölt az elképzelésünknek, és így objektivizálva azt, visszavetíti hozzánk, a hitünk már megvalósult tárgyát.

Isten a Teremtőnk. A hitünk Teremtője. Önmagáról azt állítja a Bibliában, hogy ÉN vagyok, a VAGYOK. Ez azt jelenti számomra, hogy amit képzelek, és kijelentek önmagamról, azzá válok a Teremtőm által, aki a lelkem által bennem él, és éltet engemet, az ÉLETERŐ által.

Mivel pedig, Isten Elméje az Abszolútum, ezért az imáinkba foglalható elképzeléseinknek, csak a fantáziánk szegénysége szabhat határt. De az is feloldható, ha fantáziadúsnak hiszem magamat, és azt vetítem ki a Teremtő Elme felé. Így az Istennel való mentális kapcsolat szövetsége, éppen abban áll, hogy imáink során a képzelet szintjére kell emelni mindazt, aminek a valós voltát szeretnénk Istentől elfogadni. És amit az imáink segítségével, már a reális elképzelés szintjére hoztunk Isten számára, annak az ellenkezőjével, még véletlenül se foglalkozzunk. Sohase képzeljünk el, vagy beszéljünk olyan dolgokról, amelyek ellenkeznek az Isten felé már szubjektivizált elképzeléseinkkel. És persze, sohase képzeljünk el, vagy beszéljünk olyan dolgokról, amelyeknek a bekövetkezését nem kívánjuk megtapasztalni, mert Isten nem ismer tréfát a teremtésben. Itt kristályosodik ki a gondolataink és beszédünk felelőssége. A szabad akarat nem más, mint szabad hitformálás képessége. Így a szabad akaratunkból kialakított hitünk miatt, így csak mi magunk lehetünk a felelősek. Sorsunk ugyanis nem más, mint a már megvalósult hitünk. Akinek nem tetszik az a sors, amelyben él, annak változtatnia kell a hitén. Az új hit, új sorsot formál, amely csak akkor lesz számunkra jó, ha az új hitünk, maga is eleve jó. A torz, egoista hit torz sorsot teremt ezután is. Erről az ELME, tehát Isten gondoskodik.

Az elménk alapfeladata tehát az, hogy benne tudatosodjanak a szellemi gondolataink, és a lelki érzelmeink. Az elménkben tudatosodott érzelmeink és gondolataink, képzeletben egyesülve, integrálódva, kialakítják a realizálódott hiteinket. A szellemi gondolataink formát biztosítanak az elképzelt hitünk számára, míg a lelki érzelmeink, feltöltik azt aktív hatóképességgel. Így az imánk során kifejezésre juttatott hitünk, a bennünk élő Isten akaratát fejezi ki. Ezért az ima végén kimondott "ÁMEN" kifejezés, éppen azt jelenti, hogy "Úgy legyen".  Vagyis, a lelkünk által bennünk élő Isten, hozzájárul ahhoz, hogy az imánk által kifejezésre juttatott szabad akaratunk megvalósuljon.

További alapfeladata az elménknek még az, hogy benne tudatosodjanak Isten üzenetei, mint intuitív érzetek. Ezek az érzetek akkor jelentkeznek, amikor már sokat foglalkoztunk valamivel, de a racionális észérveink segítségével, nem jutottunk eredményre. Ilyenkor hiszünk abban, hogy van valamilyen megoldás. Isten pedig, éppen a hitünk szerint küld számunkra olyan üzenetet, amely tartalmazza a reális megoldást. Éppen akkor, amikor az elménk, nem a szellemi gondolatainkkal foglalkozik, hanem nyitott a lelki érzelmeink befogadására. Így az elménk, a tudatosodásunk mentális eszköze. 

Matécz Zoltán

matecz.zoltan@gmail.com