Ahhoz, hogy ezzel a témával foglalkozhassunk, az kell, hogy előbb megtudjuk azt, hogy mi is az a hatás, ami ellen szintén hatás lép fel, mint ellenhatás. A kétféle hatás ugyanis nem lehet ugyanaz a hatás, mert például egy erővel szemben fellépő ugyanolyan mérvű ellenerő, eleve hatástalanítja az aktuális alaperő hatását.
Az Univerzumban megnyilvánult égitestek, a harmonikus keringésükkel, örök nyugalmat találtak a gyorsulás nélküli állandó mozgásban. Ezért a keringőmozgásukban a mozgás és a nyugalom ténye relatív. Úgy is kifejezhetjük, hogy valamely hatás állandó befolyása alatt álló stabil létezési állapotban vannak. Ezt a stabilnak észlelhető létezési állapotot az energia tartja fenn, mint az Univerzum abszolút hatása. Minden állapotváltozás pedig, amely ennek a gyorsulás nélküli nyugalmas létezési állapotnak a megváltoztatására irányul, az energia, mint az Univerzum abszolút és szubjektív hatása ellen jut érvényre.
Az objektív erőhatás pedig ezt a nyugalmi állapotot változtatja meg az objektív munkavégzés állapotváltoztató hatásának a tényével. Ezzel a lehetőséggel többnyire az Univerzumban szükségszerűen kialakult életformák élnek, amelyek állapotváltoztató önerővel rendelkeznek. Főképpen az ember az, aki az igényei szerint átalakítja a környezetét. Így a mi objektívnek megismert valóságunkban minden munka állapotváltozást hoz létre, ami az energia ellenhatásaként, azaz relatív hatásként, vagyis erőként fejeződik ki.
Valójában tehát az objektív F-erő alkalmazásával végzünk a már létező tehetetlen testek tömegein gyorsulási értékkel járó állapotváltozást, amit az energia, mint szubjektív alaphatás, törvényszerűen mindig igyekszik visszarendezni, a számára természetes gyorsulási érték nélküli nyugalmi állapotba. Így az objektív erő és a szubjektív energia szükségszerűen egymás ellenhatásai a munkavégzés során, de éppen ez által viszonyíthatóak a munka tényéhez, mert az erő a nyugalom ellen hat és így objektív munkát végez, míg az energia éppen a nyugalom visszaállításáért munkálkodik, és így közben szubjektív munkát végez. Az ellenhatás pedig éppen azért ugyanolyan mértékű, mert viszonyítható állapotváltoztató munkát az energia csak a nyugalom eléréséig végez, ami így mindig teljesen arányos lesz az adott test nyugalmát éppen felborító erő munkát végző hatásértékével.
Az erő lokalizált hatás, mert mindig az Univerzum egy adott pontján érvényesíti a hatását, míg az energia univerzális, azaz totális hatás, a tejes Univerzumban állandó érvénnyel hat. Így az erő relatív és ezért objektív hatás, míg az energia szubjektív és ezért abszolút hatása az Univerzumnak. Így az objektív erő a relatív hatásával mindig a szubjektív abszolút energia valamely része csupán, ezért a testek mozgásállapotának érdekellentétével ütközve ellenhatásokként jutnak érvényre.
Ezt a viszonyt próbálta Newton törvénybe foglalni a hatás-ellenhatás című törvényével, amelyben szerinte minden erőhatással szemben ellenerő ébred, mégpedig ugyanolyan mértékű, de ellentétes irányultságú. Ez az objektív erő szemszögéből felismertnek vélt törvényszerűség csupán féligazság, amely nem képes rámutatni arra, hogy az ellenhatásban éppen az energia játssza a fő szerepet.
Ha pedig, az energia szemszögéből tekintjük a hatás-ellenhatás viszonyát, akkor kézenfekvővé válik az, hogy azért képes az erőhatás azonnal kiváltani azonos mérvű de ellentétes energiahatást, mert az mindig jelen van, és éppen őt kell legyőznie az erőhatásnak, az aktuális munkavégzése során. Valójában az energiából nyeri a hatását, abból származik, és azért készteti az energiát ellenhatásra, mert az erő a munkája hatásértékét az energia nyugalmi érdeke ellen végezte el.
Ahogy a szél ellen nem érdemes vizelni, úgy az energia univerzális hatása ellen nem érdemes erőt kifejteni, mert ha mégis megtesszük, akkor az már komoly munkavégzésnek fog minősülni. Így azt is mondhatjuk, hogy az erő majdnem mindig az energia ellen végez munkát, ezért a munkavégzésében a nyugalom elleni állapotváltoztató hatásként érvényesül. A munkavégzés tényében realizálódik a hatás-ellenhatás törvényszerűsége, mert az azt jelenti, hogy valamely tehetetlen test tömegén kétféle hatás próbál egyidejűleg érvényesülni. Az egyik az állandóan jelen lévő energia, amely a test nyugalmát, létezési állapotát eleve biztosítja, míg a másik az aktuális erő, amely a nyugalom munkavégzés általi legyőzésére irányul. Ezért az erő munkája az energia munkája ellen történik, így az erő szükségszerű ellenhatása az energiának.
F = m * a
A képlet értelmében erőt csak akkor tudunk viszonyítani, ha az már gyorsulási értékkel ruházza fel a viszonyítható test tömegét. Vagyis, ha egy test tömege gyorsul egy adott állapotához viszonyítva, akkor biztosak lehetünk abban, hogy azt a változást erő hatása okozta. Ez a fizika egyik legelemibb törvénye, amely egyben magában foglalja azt a tényt is, hogy a tömeg és a gyorsulása arányosak, és éppen ezért tud arányossági tényezőjük lenni az erő. Az a testtömeg kisebb, amely ugyanakkora erő hatására nagyobb gyorsulási értéket nyer, és két egyforma tömegű test közül arra hat nagyobb erő, amelyik nagyobb számértékű gyorsuláshoz jut.
Az erő meghatározásának ismeretében most nézzük a gravitációs erő azon hatását, amely szerint szabadon esnek a testek. Az azonos fizikai adottságú, de különböző tömegértékkel bíró testek mégis azonos gyorsulási érték szerint esnek szabadon. Ez teljesen ellent mond az erő meghatározásának, hiszen ott az azonos mértékű erőhatás a különböző tömegértékű testeket különböző gyorsulási értékkel ruházná fel. Ennél fogva, ha a különböző tömegértékű testeket mégis azonos módon képes gyorsulási értékkel felruházni, akkor bármilyen hatás lehet, de nem erő, az már bizonyos. Hiszen, ha azonos erő hatása érvényesülne rajtuk, amely azonos módon kénytelen hatni a testekre, akkor különböző gyorsulási értékeket nyernének az által. Az erő viszonylatában ez így lenne természetes, hiszen Newton a természet megfigyelése során ezt így határozta meg. Ennek ellenére a szabadon eső testek azonos gyorsulási értékkel esnek szabadon akkor is, ha az azonos fizikai adottságaik ellenére különbözik a tömegértékük. Ennél fogva a gravitációs-erő még csak nem is erő. Erre legékesebb bizonyíték éppen a szabadesés jelensége.
F = m * a
Fgr. = m * g = G
A G-súly, amit a gravitáció hatásának tudnak be, nem erő hatására jön létre, de maga mégis erőként érvényesül, méghozzá súlyerőként. Valójában a szabadon eső testek a tömegértéküktől függetlenül, vagyis súlytalanul esnek szabadon, ezért minden test, az azonos súlytalanságának köszönhetően, azonos feltételek szerint gyorsul. Igazából a gravitációs erő úgy honosodhatott meg a fizikában, hogy a szabadesést viszonyítva és a tömegértékek gyorsulását tapasztalva logikusnak tűnt a Newtoni elmélet alapján az, hogy erő hatása okozza a gyorsulást. Tehát nem az erő hatásának és a tömeg értékének a függvényében számolták ki a gyorsulási értéket, hanem a tömegérték és a hozzá rendelhető gyorsulási érték alapján feltételezték azt, hogy erő hatása idézi elő. Mert Newton korában még nem volt lehetőség az energia fogalmával megmagyarázni a jelenséget.
A nehézségi hatás a kérdéses testre hat, amely éppen szabadon esik, míg a súlyerő a test alátámasztási vagy felfüggesztési pontjára. Ebből egyenesen adódik az, hogy a súlyerőt a nehézségi gyorsulás segítségével nem is volna szabad kiszámítani, mert az alátámasztási vagy felfüggesztési ponton éppen nincs gyorsulási érték. Így a nehézségi hatást az energia okozza, és egyetlen célja az, hogy a test nyugalmi helyzetbe kerüljön. A felfüggesztési és alátámasztási pontokon pedig súlyerőként érvényesül az energia hatása, jelezve ezzel azt, hogy az abszolút súlytalanság nyugalmáig még nem ért el a test. Megszűnt ugyan a szabadesésből adódó relatív súlytalansága, de az abszolút súlytalansága eléréséig súlyerővel terheli az éppen aktuális viszonyítási pontot.
Érthető hát, hogy mi az erő, mint az energia aktív része, amely az energia ellen fejti ki hatását, de mi az energia? Az energia nem más, mint az Univerzum zárt rendszeréből adódó potenciális érdekkülönbözőség hatása. Ez pedig abból a kettősségből fakad, hogy az Univerzumot kitöltő szubjektív alaphalmaz alkotóelemei egységnyi alaptömegek, míg azok teljes halmaza szubjektív alapközeg. A halmaz alkotóelemeit, önálló tömegekként örök mozgás jellemzi, míg közegként örök nyugalom. Ez az alaphalmaz abszolút potenciális érdekkülönbsége, amely az alaptömegek közötti részerőket az Univerzum alapközegének erőeredőjeként integrálja, mint a szubjektív alaphalmaz energiáját. Ez a kétféle abszolút ellentmondás, tézis hozta felszínre a megoldás szintéziseként, az anyagi testekként megnyilvánult objektív valóságot, amely által a relatív viszonyokat megismerhetjük.
Minden test az Univerzum alaphalmazából kifejlődött résztömeg és részközeg egy időben, ezért magán viseli az Univerzum végleteit meghatározó tömeg és közeg alapú jellemzőségeket. Tömeg és közeg tehát egy időben, így tömegként örök mozgásra van ítélve, míg közegként örök nyugalomra. Ez a két abszolút ellentétes előfeltétel csak relatívan képes megoldani a harmóniát, amit a gyorsulási érték nélküli nyugalmas keringés örök mozgása tart fenn.
Az Univerzum alaphalmazának közegében az oszthatatlan alaptömegek csak együttmozgásra képesek, mert teljesen egyenrangúan töltik ki a rendelkezésre álló teret. Ez az együttmozgás a hullámzás, amelyben sohasem az alkotóelemek haladnak, hanem a hatás terjed. Ez a hatás az energia, amely az Univerzum primer alapközegéből hat a benne testként kialakult összes szekunder részközegre. Így az energia mindenhol jelen van, ahol közegről beszélhetünk.
Már megszoktuk, hogy az ellenhatás az erővel szemben lép fel, de mostantól megszokjuk majd azt is, hogy valójában az erő az igazi ellenhatás, mégpedig a stabil viszonyíthatóságot biztosító energia ellenhatása.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
