A teremtés
Isten hat nap alatt teremtette az objektív valóságot, amelyben élünk. Ezt a Biblia tényként kezeli, de tudva azt, hogy a Biblia a legcsodálatosabb szimbólumkönyv, ezért természetesnek vehető, hogy a teremtés konkrétnak leírt hat napja is egy fejlődési folyamat szimbolikus kifejezése lehet. Egy olyan folyamaté, amelyben Isten, a szubjektív létezés, objektív megnyilvánulási formák által fejeződött ki. Igen, a teremtés által Isten saját magából teremtette az objektív valóságunkat. Isten nem varázsló, hanem Teremtő. A semmiből még Ő sem tud teremteni. Éppen ezért ragaszkodik minden apró létező dologhoz. Különösen az élő lényekhez, mert Ő éltet, animál bennünket, a lélek által. Lelkünk az Ő lehelete bennünk.
Ha így gondolunk Istenre, akkor természetessé válik számunkra, hogy mindent a szeretet-törvény szemszögéből nézzünk. Akkor mindenben Istent fogjuk látni. Az emberek is Isten megnyilvánulásai, még akkor is, ha mentálisan még nem azonosultak a gondolattal. Ettől lehet fele-barát minden embertársunk. Így Isten gyakorlatilag abszolút és relatív teremtési szakaszokkal oldotta meg a teremtés örökös igényét. Mert Isten ma is a mi Teremtőnk, hiszen Isten örök. Abszolút teremtésként teremtette meg számunkra az objektív értelemben megismerhető valóságot, benne saját képére az embert is. Relatív teremtést gyakorol ugyanis azóta, hogy megteremtette a tudatosan gondolkodó embert. Attól fogva ugyanis Isten a hitünk teremtője. A hitünk által végtelenül változatos teremtési feladatok elé állítjuk Őt. Pláne úgy, hogy közben a hitünk alapja nem minden esetben Isten. Isten ugyanis, a nem Istenhívőnek is Teremtője, mert a relatív hiteinket Ő teremti meg, sokszor persze éppen általunk. Amikor ugyanis Isten teremt, akkor bennünket szolgál. Ő abszolút módon szolgál bennünket, és az emberi fejlődés lényege is éppen az, hogy az ember is abszolút módon igazodjon Istenhez. Mivel pedig a tudatos cselekedeteinket a gondolataink előzik meg, ezért a mentális gondolatvilágunkat kell e cél érdekében az Isten által diktált alapviselkedési normához igazítani, amelyek a Bibliában vannak lejegyezve.
A Golgota a Koponyák hegyét jelenti. Szimbolizálja a koponyánkban lévő elmét, az ember szellemét, ami az ember „hegyén”, a feje tetején van helyileg. Itt jön létre minden döntésünk, mentális gondolatunk, amelyek a cselekedeteinket vezérlik. Itt válik külön jó és rossz, és az érdekviszonyaink szerint befolyásolják a cselekedeteinket. Minden cselekedetvezérlő mentális gondolatunk ugyanis a hitünk tárgyát képezi, ezért azok vagyunk, azt tesszük, amiben hiszünk. Többnyire nincs is baj a már megszokott elfoglaltságainkkal, mert azokban annyira hiszünk már, hogy azok az ösztönös cselekvéseinket szaporítják, a jól bevált szokásainkként.
Egészen más a helyzet azonban az újonnan felmerülő problémák megoldásaival kapcsolatban, mert az aktív élet mindig új probléma elé állítja az embert. Ezek az új helyzetek sok esetben új gondolatokat indukálhatnak bennünk, és új értékítéleteink alapján kerülhetnek a lehetséges elképzelésünk, a cselekedetvezérlő hitünk végleges megoldásaivá. Hitünk mentális formában rögzíti a gondolatainkat a képzelet tervrajzaként, és a relatív elménkből projektálva kivetíti azt az abszolút Elmébe, mint a mi szubjektivizációnkat. Az Isteni ELME pedig ezt az általunk szubjektivizált elképzelést határozott öntőformaként kezeli, így annak szellemében objektivizál nekünk, azaz teremt számunkra objektív tárgyi valóságot, majd ELME-ként vissza projektálva kivetíti azt a mi objektív valóságunkba. Így a mi gondolataink a szubjektivizációk, míg Isten gondolatai az objektivizációk, azaz a teremtések számunkra. Ahogy az ember relatív elméjében nem marad meg a szubjektivizálódott gondolat, úgy az abszolút ELMÉ-ben sem maradhat meg a benne objektivizálódott, azaz testet öltött anyagi tényező sem. Így a teremtés aktusában Isten abszolút ELMÉ-je és az emberi relatív elme teljesen kiegészíti egymást. Ezek után arra kell csak figyelnünk, hogy pozitív és így jó dolgokra reflektáljuk a hitünket teljes bizalommal, mert mivel minden gondolatunk a hitünk tárgyát képezheti, ezért minden gondolatunkért felelősek vagyunk.
A jó gondolat minden esetben az Istentudatos megváltó gondolat, amelyet itt a Golgota hegyén, azaz az elménkben feszíthetünk keresztre az által, hogy tudatosan a relatív érdekviszonyainkhoz csatoljuk. Vagy hagyjuk érvényesülni, ha az Isten szeretet-érdekei szerint döntünk mellette. Mi döntünk tehát az elménkben, hogy a problémánktól megváltó abszolút gondolatot hagyjuk-e érvényesülni az életünkben, vagy keresztre feszítjük valamely más relatív ítéletünkkel.
Hogyan dönthetünk az abszolút Isteni rendelés mellett? Végül is úgy, hogy ismernünk kell Isten üzenetét, a Bibliát, amely Isten kinyilatkoztatott igéje. Az ige ugyanis ebben az esetben is cselekvést, történést, létezést jelentő szó. Isten igéje sem más, mert megmondja számunkra abszolút útmutatásként, hogy hogyan cselekedjünk, történjünk és létezzünk az életünk problémái során, hiszen csak abszolút módon érdemes képviselni azt, aki ide, az életbe küldött bennünket, azaz Istent.
A Biblia Isten üzeneteként történelmi jelleggel bír ugyan, leír minden hibát és erényt, de az Ó-szövetségben a törvényekkel, míg az Új-szövetségben a törvények beteljesítésével utal arra, hogy ha Isten szeretettörvényére hallgatunk abszolút módon, akkor döntünk helyesen. Sajnos az elménk relatív, Jánusz - arcú. Minden első gondolatunk a hitünkből fakad, de sajnos többnyire megtámadják a hátsó, relatív gondolataink, amelyek különböző érdekviszonyainkat latolgatva, ellenerőkként hatnak a cselekvésünk végrehajtó folyamatában. Ha pedig ezekből a hátsó, relatív gondolatokból ébredő mentális erők győzedelmeskednek, akkor a jó, abszolút Isteni gondolatot máris keresztre feszítettük, és így természetesen valamely relatív ellengondolatunk érdekviszonya szerint cselekszünk, azaz valószínű az, hogy az Isteni rendeléssel éppen ellentétesen.
Isten nem rekeszti ki az embert a teremtés folyamatából, de feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy csak akkor lehetséges teljes harmónia Isten és ember között, ha az emberi gondolkodásmód is abszolúttá válik, az Isteni szeretetelvek jegyében. Csak úgy válhatunk Isten szeretetének közvetítőivé, ha az első gondolatunk minden esetben Isten szeretet-törvényének végrehajtását célozza meg, és ehhez az elhatározásunkhoz abszolút módon ragaszkodunk is. Az első gondolat pedig akkor helyes, ha Isten tíz parancsolatát tökéletesen ismerjük, és Jézus tanítása értelmében még föléjük is tudjuk helyezni a mentális énünket. Ez pedig csak úgy jöhet létre, ha a határozataink előtt arra gondolunk, hogy mit tenne Jézus ebben az esetben? Tehát célszerű mindig kikérni a Megváltónk véleményét, mert akkor minden esetben új mentális szövetségre léphetünk Istennel, a Fián keresztül is.
Isten nem bocsát meg semmit, mert nem Ő az Üdvözítő. Isten a Teremtő, így mindent megteremt, ami a hitünk tárgya, akár rossz az nekünk, akár jó. Az a mi problémánk, hogy a teremtést jó és rossz vonatkozásban is tekintjük. A számunkra jónak ítélhető dolgokért hálásak vagyunk Istennek, míg a rossz dolgokért felelőst keresünk. Sokan azért is Istent hibáztatják, (amiben részben igazuk is van), mert a rossz dolog megteremtése is teremtés, így Isten műve, de Ő csak a hitünk alapján teremt. A hiba tehát a hitünkben keresendő. Isten csak javaslatot tesz arra, hogy milyen legyen a hitünk, de nem kötelez bennünket. Nem kötelez, mert mi az Ő sejtjei, teremtett részei vagyunk, és nem korlátozhatja önmagát bennünk sem. Ha korlátozná, akkor nem lenne abszolút.
Az ítélet a Fiút illeti, tehát Jézust, a Megváltót. Életében Ő senkit sem ítélt el, és mivel Isteni tulajdonságai szerint Ő is örök, ezért Jézus az örök megbocsátás. Jézus az emberben a megnyilvánult Istent látja, ezért mindenkit szeret a relatívsága, azaz a bűnei ellenére is. Negatív ítélete Isten ellen szólna, tehát önkritika lenne, ami Isten abszolút voltával ellenkeznék. Ezért Jézus, a megnyilvánult szeretet ma is inkább meghal, de nem ítélkezik felettünk. Csak a szeretet képes szeretetet teremteni, csupán hagynunk kell azt, hogy Jézus bennünk, és így általunk éljen, és megvalósítsa azt az Isteni tervet, amely a megváltás ténye nélkül nem jöhetne létre sohasem. Mert a feltámadása óta arra vár, hogy az Ő Szent-lelkével betöltse a mi lelkünket és így új, örök szövetségben éljen bennünk. Így alakítja ki általunk az Ő Anyaszentegyházát. Az olyan ember pedig, akinek a lelkét a Megváltó Szent Lelke betöltötte már, és akiben Isten a Fiú Jézust látja, a bűntelent, kegyelmi ajándékként, képes átszellemülni Isten Szent-szellemével.
Az ily módón abszolúttá, Szentté vált ember mentális teremtő erővel bír, mert minden gondolatában, és így minden cselekedetében Isten és Jézus szeretettörvényét juttatja érvényre. Így Isten és Jézus együtt testesül meg az átszellemült emberben, tehát a teremtő szeretet és a megbocsátó szeretet azonosulhat a hívőben. Ezt a folyamatot jelenti az Atya, Fiú, Szentlélek kijelentés Szentháromságként. Mert az Atya, Fiú, Szentlélek kifejezés azt a folyamatot jelenti szerintem, hogy az Atyához a Fiú Szent lelkén keresztül lehet újra visszatalálni, nincs más út. Tehát azt a folyamatot, amely által az ember megszentelődhet, és teremtővé válhat. Mert ezt jelenti az Istennel való újra azonosulás, amelyben az ember abszolút módon megtestesítheti a Teremtő Istent.
Addig azonban, a teremtés kezdeményezői vagyunk az által, hogy Isten a hitünk alapján teremt nekünk valóságot. Életvitelünk során ugyanis mindig új helyzetek, problémák és megoldásra váró feladatok elé kényszerülünk. Ezek megoldási lehetőségeit tudatosan át kell gondolnunk. Így minden lehetőséget, alternatívát figyelembe kell vennünk, ami az eszünkbe jut. Majd a számunkra éppen legideálisabb mellett döntünk. Ezzel a döntésünkkel gyakorlatilag tudatosan abszolutizáljuk a lehetséges alternatívák egyikét a többi rovására, azt érzelmekkel telítjük, és így hitet formálunk belőle. A hitünk tehát, valamely cselekvés érdekében tudatosan abszolutizált gondolatunk. Ez a kialakult hit lesz a képzeletünk tárgya az objektív megvalósulás érdekében.
Amikor az ember tudata képzeletet formál, akkor a hite tárgyának reális képét alakítja ki az elméje vetítővásznára. Ez úgy nyeri el a legreálisabb szubjektív értéket, hogy minél részletekbe menőbben, tökéletes mentális képet alakítunk ki róla. A gondos ember tehát nem elégszik meg a feladat nagy vonalakban történő vázolásával, hanem a részletek legprecízebb kidolgozását is elvégzi az elméjében, azaz realizálja azokat. Az elméje mentális palettáján ugyanis még radírozgatnia sem kell, mert egy ideálisabbnak vélt új részlet automatikusan kitörli a régebbi hibásat. Így az elképzelt mentális kép mindig az utolsó variációját mutatja a hitünknek. Ezt már csak érzelmekkel kell feltöltenünk, vagyis örömteli élvezettel kell elképzelnünk a hitünk tárgyát.
Az elménk képzeletbeli vetítővászna pedig egy mentális tükör. Amit a hitünk képzelő erejével reá vetítünk, az már mentálisan tükröződik Isten Univerzális ELMÉ-je felé. Mi emberek ugyanis objektív-szubjektumok vagyunk, azaz teremtett-gondolkodók, Isten mentális tükörképei. Mert Isten az embert a saját képére teremtette, tudatosnak. Isten pedig így az ember mentális fordítottja, szubjektív-objektum, tehát gondolkodó-létezés. Így az objektív-szubjektum elképzelése olyan mentális kivetítés, projekció, amelynek során az emberi relatív elme szubjektivizál az Univerzális, Abszolút ELME felé. Ezt a projektálást, kivetítést az Univerzális ELME mentálisan érzékeli, majd visszavetíti, azaz vissza-projektálja az emberi elme felé. Ez a projektálás azonban már nem szubjektivizálás, hiszen az ember fordított mentális felépítését képezi Isten, hanem objektivizálás Isten részéről, azaz teremtés. Így Isten projekciója, kivetítése az ember felé objektivizálásnak minősül. Ez a szükségszerűen inverz mentális tükröződés Isten ELMÉ-je és az ember elméje között nem jelent mást, mint azt a megbonthatatlan mentális szövetséget, amit Isten biztosít számunkra ahhoz, hogy az Ő megnyilvánulásaiként az Ő akaratát juttassuk érvényre. Erre utal az Ó- Szövetség és az Új- Szövetség is a Bibliában, Isten kinyilatkoztatott igéjében.
Valójában arról van szó, hogy az Istentudatos ember Isten szeretettörvényét kívánja minden gondolata, szava és tette által kinyilvánítani. Mivel azonban az emberi elme ismeretei relatívak, azaz nemcsak végesek, hanem bizonytalanok is, ezért Isten abszolút elméjének végtelen ismereteire és csalhatatlanságára kell szorítkoznia. Aki tehát így hisz Istenben, az mentális szövetséget tart fenn Isten ELMÉ-jével azért, hogy gondolataiban, szavaiban és tetteiben mindig az emberi lét jogosultságát igazoló Isteni érdekek jussanak érvényre. Ezt teszi Isten is, amikor a hitünk szerint teremt nekünk. Nem kérdezi az okokat, de a mentális elkötelezettségünk alapján dönti el azt, hogy a hitünk által kifejezett szabad akaratunk az Ő Szent akarata is egyben.
Ez nem szolgalelkűség az ember részéről, ha tisztában van a mentálisan kölcsönös tudati kapcsolattal, Isten és az ember elméje között. Isten és az ember mentális közösségben él, akkor is, ha az ember ezt nem veszi mindig figyelembe. Isten ettől nem tér el sohasem, mert Ő abszolút ELME, de az ember ingatag, mert az ismeretei relatívak, sajnos még Istent illetően is. Ezért az ember Istentudatát kell olyan szintre fejleszteni az elméjében, hogy egyértelműen megértse a mentális szövetsége lényegét Istennel. Ez minden esetben az ember érdeke. Az ember ugyanis, végeredményben mentalitás, azaz objektív értelemben megvalósult hit, nem más. Az által ugyanis, hogy a hitünk Isten által képes megvalósulni, nem történik más, mint az, hogy a teljes lényünk éppen a hitünk szerint alakul. A mai valóságunk nem más, mint a tegnapok hiteinek az eredménye. Éppen ugyanígy a holnap tapasztalható valóságunkért a mai hiteink a felelősek. Ebből persze az is következik azonnal, hogy nincsen eleve elrendelt sors. Sorsunkat a hiteink befolyásolják az által, hogy objektivizálódnak a valóságunk részeként. Márpedig, ami a valóságunk része, az a mi sorsunk. Ebben Istennek csupán közvetítő szerep jut, mert a szabad akaratunkat Ő minden esetben, tiszteletben tartja. Sőt, éppen azt várja el tőlünk, hogy Ő mellett is szabad akaratból kötelezzük el magunkat, ne pedig erőszakból fakadó félelem árán. Őszinte, bizalmas mentális kapcsolat csak úgy alakulhat ki. Analógiásan ehhez hasonlítható az ember egyéb pozitív mentális kapcsolata is, mint a szerelem, a szeretet vagy a barátság és a bizalom is. Az a különbség a kétféle mentális kapcsolat között, hogy Isten mentális szövetségében sohasem csalatkozhatunk, mert Ő abszolút. Aki pedig az ellenkezőjét állítja, az alaposan félreismerte Istent.
Az tagadhatatlan, hogy a világunk olykor rossz, nem felel meg a mi elvárásainknak sem. Tudomásul kell vennünk azonban azt, hogy ez is a mi kollektív hitünk eredménye. Mivel Isten előtt bűnösök vagyunk, ezért az emberek, azaz a felebarátaink előtt is, akik Isten objektivizálódott megnyilvánulásai. Nem lehetünk ugyanis kedvesek Isten előtt úgy, hogy közben közömbösek vagy bűnösek vagyunk Istennel, a teremtményein keresztül. Az objektív valóságunkban tehát Istent szolgálni csak a teremtményein keresztül vagyunk képesek, a felebarátainkon keresztül. Ez volt Jézus egyik legfontosabb tanítása is. A fele - barátom ugyanis olyan ember, akivel lelki, azaz érzelmi közösséget tudok vállalni. A fele - ségem pedig, az a hölgy, akivel a szerelem érzésének közvetítő hatása alatt lelki, azaz érzelmi közösséget tudok vállalni hosszú távon, a család szentségének egysége érdekében. A család szentsége, tisztasága pedig éppen a család tagjainak lelki, érzelmi közösségét tükrözi. A fele - kezet pedig az a mentális emberi közösség, amelyben a tagok azért gyűlnek össze, hogy tudatosan is, tehát mentálisan is, lelki közösséget vállaljanak egy szellemi és lelki ideál érdekének képviseletében. A kereszténység ideálja Isten, a Teremtő.
Isten a Teremtő és semmi más. Ehhez ragaszkodnunk kell, mert minél több titulussal jellemezzük Isten fogalmát, annál jobban elvonatkoztatjuk Őt, és annál jobban elvonatkoztatunk Isten konkrét fogalmától. Sajnos többet képzeltünk el az idők során Istenről, mint az eleve szabad lett volna, így annyira elvonatkoztattuk Isten fogalmát, hogy már szinte általánossá vált. Ennek tudható be az, hogy az egy igaz Istent képviselő vallásformák ma már több mint négyezren vannak a világunkban. Egységük nem jöhet létre addig, ameddig észre nem veszik azt, hogy a különbözőségük azért alakult ki, mert számukra az Istenhez rendelt elvonatkoztató tulajdonság fontosabb volt, mint maga az Isten. Így gyakorlatilag az Istent elvonatkoztató tulajdonságból bálványt formálva, végül is Isten árnyékát képviselik a világunkban.
Ha pedig, az Isten képviselői, a papok, megengedhetik maguknak az ilyen nagyarányú széthúzást, akkor a felekezethez nem tartozó hívők ugyan melyik gyülekezethez csatlakozva kereshetik a lelki közösséget Istennel? Az Istenismeretük erre kötelezné őket, de zavarba jönnek a bőség láttán. Majd a felekezetek megismerése során folyamatosan ők is elvonatkoztatnak Isten konkrét fogalmától és elvesznek Isten számára a vallások útvesztőiben. Az Istenben nem hívő emberek pedig éppen azért nem hisznek benne, mert a sokféle vallási irányzat ismerete folytán túl elvonttá vált számukra Isten fogalma ahhoz, hogy konkrét létezőnek el tudják fogadni. Ezért nem is közelednek Isten és az Ő elvei felé. Erkölcsük ezért emberi törvényekre támaszkodik, amit ha pontosan tartanak is be, bűnös cselekedet marad Isten előtt. Aki Istennek szolgál, az Istennel együtt vesz részt a teremtés folyamatában úgy, hogy a személyes konkrét akaratában megnyilvánuló relatív hiteit, mindig az Istenbe vetett abszolút hitének veti alá önként. Ma ez az igazi teremtés. A vallások képviselőinek Isten elvont fogalmait a Teremtő fogalmában kell integrálniuk, hogy egy egészséges keresztény vallás-uniót követve egy egységes Anyaszentegyházat alkossanak végre, Jézus terve és elrendelése szerint.
Teremtés csak a Teremtővel karöltve jöhet létre, ezért vissza kell találnunk Isten szövetségébe, egy jobb világ valóságának megteremtése érdekében.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
