A mi keresztény világunkban az a felfogás él, miszerint bűnben fogantattunk, bűnben élünk és a bűneink miatt halunk meg. A bűn tehát végigkíséri az életünket, és mint egy kullancstól, nem tudunk tőle megszabadulni. Számomra ez a felfogás mindig is érthetetlen volt, hiszen, ha a gyermek Isten ajándéka, akkor hogyan lehet a bűn elemi hordozója, akaratlanul is? Ráadásul, ha a felnőtt keresztény embert Jézus, a Megváltó, megváltotta már a bűn terheitől, akkor a bűn miért terheli mégis a hívőt? És, ha Isten az abszolút szeretet, a tökéletes megbocsátás, hogy lehetünk előtte bűnösök? Ezek az ellentmondások mindenképpen az idealista elméletek félreértéseiből adódhatnak csak.
A bűn mindig Istennel szemben jut érvényre. Az egymás ellen elkövetett bűneink úgy, hogy minden emberben Isten él, az ő egyéni lelke által. Így a természet törvényei Isten közvetlen akaratát fejezik ki, míg a társadalmi törvényeink Isten közvetett akaratát, az emberekben, mint Isten sejtjeiben megfogalmazódott erkölcs társadalmi elvárásai alapján. A bűnt ezért, mindig csak Isten bocsáthatja meg. „Bocsásd meg a mi bűneinket, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Így szól a Jézus által oktatott vezérima, a Mi Atyánk. Mint látható, Jézus különválasztotta a bűnt és a vétket. A bűnöket továbbra is Isten hatáskörébe rendelte, míg a vétkek megbocsátása, reánk van bízva. Az alapvető különbség a két negatív hatás között az, hogy a bűn szándékos, akaratlagos gondolat vagy cselekedet, míg a vétek az emberi akarat szándékától független. Vagyis olyan cselekedet, amit nem terveztünk meg előre, hanem úgymond, véletlenszerű eseményünk. Mivel a szándékosság hiányát mi magunk is észrevehetjük, ezért reálisnak mondható az, hogy tudatosan megbocsátsunk mi magunk is az ellenünk vétkezőknek. Ha ugyanis, mi magunk tudatosan is képesek vagyunk megbocsátani az ellenünk akaratlanul vétkezőknek, akkor a vétkek nem befolyásolják negatívan a társadalmunk menetét. Az ellenem elkövetett bűnöket azonban hiába bocsátom én magam meg, az ilyen mentális esemény csak az én saját lelki nyugalmamat szolgálhatja, a bűnösét semmiféleképpen sem. A bűnös ember, kizárólag csak Istentől várhat bocsánatot. De hogyan?
A lelkiismeret furdalás a legtermészetellenesebb érzés, amely a bűntudatot indukálva, a bűnösség érzésével, a félelmet váltja ki bennünk. Amikor pedig, a lelkiismeret furdalása miatt, a tudati agyrészünket a bűntudat kínozza, akkor a tudatalatti agyrészünk eltelik a tudatunkban abszolutizált félelmeink gondolatemlékeivel, és a büntetéstől való félelmet a tudatalatti megvalósítani igyekszik számunkra. Így amitől félünk, azt meg kell oldanunk, az életünk tapasztalati szintjén is, azzal szembe kell néznünk, hogy megszűnhessen általa a félelem. Félni tehát, csak számunkra jó dolgoktól érdemes. A lelkiismeret-furdalás Isten mentális üzenete, nemtetszése, pozitív üzenete pedig, az abszolút öröm érzése.
Bűnt követünk el, ha a társadalmilag elfogadott viselkedési normáink, az erkölcs ellen vétünk cselekedeteink során. Relatív a bűnünk, ha a társadalom elítél ugyan bennünket, de mi magunk nem érezzük bűnösnek magunkat. Bűnünk csak a társadalmi normához viszonyítottan negatív esemény. Abszolút a bűnünk akkor, ha bennünk a bűntudat lelkiismeret furdalást alakít ki. Akkor ugyanis, a bűnünk, a saját lelkünkben kódolt Isteni szeretet erkölcsi normája ellen vét. Alapvető bűn az, ha valamilyen relatív részigazságot állítunk a hitünk centrumába Isten, az abszolút helyett. Testünkben és szellemünkben lélekként Isten nyilvánult meg. Így tudatosan Istent kell elfogadni szellemi vezetőnkként és társadalmi életünkben, Isten szeretettörvényét kell alkalmaznunk ahhoz, hogy bűntelenek maradjunk. A bűntelenség lelki egyensúlyt biztosít, ami előfeltétele az egészséges testnek és szellemnek. Kimondottan csak Isten ellen követhetünk el bűnt. Isten azonban, mindig az anyagi létezés által nyilvánul meg. Az élő létezőben közvetlenül, a lélek közbenjárásával, míg az élettelen létező tényezőben közvetve. Így a megbecsülésünk minden létezésnek kijár. A bűn tudatos elfogadása a bűntudatot ébreszti fel, aminek során a büntetés jogosságától való félelem alakul ki, mint negatív hitünk. A tudatalattiban romboló hatásként érvényesül. Valódi szabadságot csak a szeretet biztosíthat. A szeretet ellen nincsen törvény.
Ameddig törvény biztosítja a szabadság előfeltételeit, addig a törvényesen szabad embernek, mindig az éppen hatályos társadalmi törvény írja elő azt, hogy a társadalmában milyen feltételek alapján lehet szabad. Vagyis mi a tilos. Isten abszolút törvényeit felismerve és alkalmazva lehetünk szabadok Isten anyagi valóságában. Szabad ember az, aki objektív és szubjektív erkölcsi előfeltételek nélkül, szabad akaratából cselekedhet jót, miközben a lehetséges gátlásai teljesen felszabadulnak. Erre csak olyan ember képes, aki önzetlenül tudja szolgálni szeretettel mások érdekeit. Így életét nem korlátozza semmiféle önös érdek. Szabad akaratából cselekszik.
Az akarat mindig híven visszatükrözi az egyén tudatában ez idáig kifejlődött szellemiségét. A cselekvőképes tudat tehát az akaratban nyilvánul meg. Az abszolút akarat az akaratszabadságot testesíti meg, míg a relatív, vagyis függő akarat, az alárendeltséget jelentő akaratátvitelt.
Abszolút akarat = Akaratszabadság
Relatív akarat = Akaratátvitel
A gépi tudat számára természetes az akaratátvitel és szükségszerű. Amikor a tudatalattiba táplált tudatos hit bizonyosságként visszaigazolódik a tudatiban, akkor fejlődik ki a valóságos cselekvés indíttatása, az akarat. Az akaratos ember tehát, végül is pusztán a hite szerint cselekszik. Csak arra kell vigyázni, hogy az akaratátvitel ne legyen erőszakos. A relatív akarat erőszakos akaratátvitelhez vezethet, amely létével hitvitákat, veszekedéseket, vallási háborúkat eredményezhet. Az abszolút akarat az akaratszabadságot jelenti.
Az akarat a tudat funkciója, ezért az akaratátvitel a tudatok közötti kapcsolattartást jelenti. Vagyis a társadalmi kommunikáció előfeltétele az akarat. Az akaratszabadság fogalma pedig, az önálló és független akarat érvényesülését hivatott fenntartani. Az akaratszabadság és az akaratátvitel ellentmondó fogalmak azzal, hogy az egyik feltétlen, míg a másik feltételhez kötődő idegen akaratra hagyatkozik. Így az akaratátvitel során nem beszélhetünk önmegvalósításról, csak tudatos akarat általi vezérlésről. Arra kell figyelni, hogy az akaratátvitel törvényes keretek között maradjon.
Az emberek által alkotott törvények relatívak, ezért hatásuk is a törvényt képviselő egyének toleranciafüggő gondolkodásmódjától függ, akik többnyire figyelembe veszik az enyhítő körülményeket is. A büntetés, a törvényképviselők által meghatározott idő multával, vagy amnesztiával elévül. Az Istenben megfogalmazható törvény abszolút, hatása azonnal végrehajtódik és addig tart, ameddig mi magunk nem korrigáljuk az események menetét úgy, hogy az, pozitív értékű elbírálást nyerjen a saját tudatunkban. Istennél nincsen amnesztia. Csak akkor szűnik meg a lelkiismereti válsága egy bűnös embernek, ha a hitvilágában tudatosan megfogalmazódott új, helyes irányultságú, szeretetteljes szabad akarata hatására változik meg a hite. Isten ugyanis a lelkünket figyeli, és a lélek által megfogalmazódott szabad akaratunkat, a hitünket.
Az igazságban mindig a törvény hatályossága jut érvényre. Az abszolút törvény igazságában Isten örömélménye igazolja a törvény jó, pozitív értelmű igazságába vetett hitünket. Tévedésünk nem vált ki örömélményt. Ezzel szemben az emberek által alkotott relatív törvény, a változó igények és érdekek szerint, folyamatosan változik, ezért az igazságértéke is csupán relatív, az emberek megítélésének a kérdése. Így magában foglalja a tévedés lehetőségét is. Ezért az emberi igazság mindig relatív.
A társadalomban mindig a hatályos jogrendszer biztosítja a kialakult és folyton változó relatív törvényeink érvényre jutását. A jog tehát nem ellensége a társadalom polgárának, csupán a kötelezettség szintjén előírja azt, hogy milyen törvényes keretek között hajthatunk végre valamely cselekedetet úgy, hogy az aktuális cselekedetünk ne sértse meg senki más alapvető emberi jogát. A jog tehát törvényes lehetőséget biztosít a cselekedeteinkre, de előírja a cselekedeteink által végrehajtandó kötelezettségeinket is. Így a törvények jogot biztosítanak és köteleznek egyszerre, miközben meghatározzák a cselekvésünk feltételeit. Egy törvény akkor reális, ha a végrehajtása lehetőségeit biztosító jogok és kötelességek harmonikus egyensúlyban vannak. Akkor szolgálják a legideálisabban a társadalomban élők közös érdekeit. Ha a jogok, és kötelezettségek reális egyensúlya felborul, akkor joghézagok keletkeznek, amit az ügyeskedők kihasználhatnak, a jobb érvényesülésük reményében, míg a tisztességesek elszenvedik azokat.
Sajnos, a mai világunk valósága a fogyasztói társadalom érdekeit tükrözi, ezért a kialakult törvényeink is a megszerzett magántulajdon védelmét szolgálják, vagyis a nagyfogyasztókét. A törvények joghézagait kihasználva, a tisztességtelenül szerzett vagyon is magántulajdon, és a törvény védelme alatt áll. Tisztességtelen jellege pedig, éppen abból adódik, hogy a joghézagokat kihasználva szerzett vagyon értékét más szférából vonják el, így a vagyonosodás kialakulásával arányosan elszegényedés is jelentkezik a társadalomban. Ezek persze nem bűncselekmények, mert a törvényeink által biztosított lehetőségek, amelyeket sajnos csak a joghézagok biztosítanak. Ettől azonban, még tisztességtelenek. A tőke, a pénz megvan ahhoz, hogy minden állampolgárunk jól élhessen, csak nagyon irreálisan van elosztva. Így a milliós fizetésekkel és végkielégítésekkel párhozamosan élnek emberek, a törvény szerint meghatározott, alacsony létminimum küszöbén, vagy mélyen az alatt. Pedig, Isten bőséget teremtett az anyagi világba, olyan bőséget, amelyben egyetlen megnyilvánulásának sem kellene emberként szűkösködnie.
Isten az embert a saját „képére” teremttette tudatosnak, önmagából. Ezért szabad akarattal ruházta fel, mert önmagát még bennünk sem korlátozhatja. Ha megtenné, akkor elveszítené abszolút státuszát. A szabad akarat persze, nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk büntetlenül, hanem éppen azt, hogy szeretettel kell cselekednünk, Istent képviselve ebben a valóságban, hiszen felelősek vagyunk egymásért. Mindannyian Isten képmásai vagyunk, akkor is, ha még nem látjuk egymásban Istent. Így a szabad akarat csak a hitünk kialakításának teljesen szabad voltára utal, de a felelősség kizárólag bennünket terhel. Ez a szabad akarat hívta életre az individualitásunkat, amely alatt teljesen önálló egyéniségnek képzelve magunkat, elváltunk Istentől, és még szembe is helyezkedtünk vele. Így az individualitás, félreértelmezett szabad akaratot jelent, Isten nélküliséget.
Reális önmegvalósítás csak az akaratszabadsággal rendelkező egyén életében jöhet létre. Az önmegvalósítás útját járó ember alá, vagy fölérendelt akaratátvitelt csak nagy szükség esetén alkalmaz, vagy engedelmeskedik neki. Mellérendeltként viselkedik, és tudata többnyire független, mert tudja azt, hogy az erőszakos akaratátvitel során merül fel a legtöbb társadalmi konfliktus. Hiszen az erőszakos akaratátvitel éppen az akaratszabadságot sérti, amelyben az egészséges önmegvalósítás gyökerezik. Az alárendelt akaratátvitel esetén, mi magunk vagyunk azok, akik alárendeljük magunkat mások akaratának, míg a fölérendelt akaratátvitel esetében, éppen mi rendelünk másokat a mi saját akaratunk alá. Mindkét esetben megaláztatás jön létre akkor, ha az alárendeltség nem önkéntes jellegű. Vagyis sérül az alapvető emberi jog. Nem sérül az emberi jog akkor, ha az akaratátvitel során, valaki önként vállalja az alárendeltségi viszonyát, hiszen abban az esetben nem válik az akaratátvitel erőszakos cselekménnyé. Ez a mai társadalmainkban, széles körben elfogadott akaratátvitel legtermészetesebb módja. Ahhoz, hogy létjogosult lehessen, szeretetre van szükség. És még több szeretetet igényel a mellérendelt akaratátviteli viszony, mert az mindig tökéletes megegyezésen és egyetértésen alapszik. Az erőszakos fölérendelt akaratátvitel pedig, mindig bűnös cselekedet, és mindig lelkiismeret furdalással párosul. Ha pedig, az erőszakos akaratátvitel megsérti a társadalmi törvény előírásait is, akkor a jogok és kötelezettségek torzulása miatt, az esemény bűnös cselekedet, büntetést von maga után.
A büntetés egyetlen reális célja az, hogy a bűnös egyén, a bűntudatán keresztül, eljusson az abszolút bűn érzésének tudatos szintjére, és őszinte bűnbánatot tanúsítson, a büntetéseljárás ideje alatt. Ha a bűnös relatív bűnként értékeli meg az elkövetett bűnét, akkor a büntetéseljárás folyamatát pusztán tehernek, sőt azt szakmai továbbképzésnek tekinti. A büntetés céltalan és ellentétes hatást vált ki a bűnösben. Bűntudat nélkül nincs bűnbánat. A társadalom nézőpontjából ítélve abszolút és relatív eredménnyel járhat a büntetés kimenetele. Abszolút értékkel bír akkor, ha a büntetés végrehajtás folyamata elérte a társadalmilag kitűzött célját, a bűnösként elítélt ember tudatában. Relatív értékkel bír a büntetés akkor, ha nem érte el a célját. Bűntudat nélkül nem érhet célt a büntetés, hatása relatív marad. És éppígy relatív büntetés a halálos ítélet is, mert a büntetés végeredménye nem mérhető le közvetlenül.
A szeretet egyik legfontosabb eleme a bűnbocsánat. Relatív azonban a bűnbocsánat, amely a társadalom részéről hat a bűnös felé, mert a bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. Az abszolút bűnbocsánat magában a bűnös ember lelkében történhet csak meg. Ha bűnét tudatosan bűnnek értékeli, és ő maga is konfrontálódik vele, vagyis elítéli azt, akkor a lelkiismeret furdalás érzése bűnbánatot vált ki benne. Ez olyan tettekre sarkallja a bűnös embert, amelyekben a saját szeretete nyilvánul meg. Így önbecsülését visszaszerezve, Isteni teremtményként, ő is megbocsáthat végre önmagának.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
