Azt állítja a fizika, hogy az anyag minden megnyilvánulása rezgés. Ami mozog, az mindig valamiféle anyag, és ami anyag, az mindig mozog. Vagyis az anyag és a mozgás elválaszthatatlanok egymástól. Itt és most azonban, csak a centrális irányultságú, azaz a kör jellegű mozgásokról lesz szó. Így alapvetően kétféle körmozgást említ a fizika, a centrifugális és a centripetális típusúakat. A cf, azaz a centrifugális mozgás lényege az, hogy egy test körmozgása, egy középponthoz képest, kifelé irányuló erőt ébreszt. A cp, azaz a centripetális mozgás lényege pedig, éppen ellentétes erőt ébreszt, a kör középpontja felé irányulót. Vagyis a centrifugális mozgás körmozgás, míg a centripetális mozgás keringőmozgás. Ezt állítja a fizika. A centrifugális mozgás tudományos magyarázatát még el is fogadom helyes és elfogadható elméletnek, amihez hozzáfűznivalóm nem sok lehet, de a centripetális mozgás magyarázatát semmiféleképpen sem. Ennél fogva, én főképpen a keringőmozgás magyarázatát próbálom megvilágítani, a centripetális mozgás kissé újszerű értelmezésével.
A testek alapmozgásai három fokozatban fejezhetők ki:
1- Az a hatás, amely mozgásra kényszerít egy tehetetlen testet, az erő. Jele: „F”
2- Az a hatás, amely kör alapú mozgásra kényszerít egy tehetetlen testet, a centrifugális erő. Jele: „F-cf” Ezt az erőt forgatónyomaték jellemzi, ami a körpálya sugarára mindig merőlegessé alakítja a mozgást előidéző F erőt. A forgatónyomaték jele: „M”
Bármely forgómozgásra kényszerült test felületén ébredő ellenerő a centrifugális erő. Amíg a forgatónyomaték ereje a test középpontjára hat, addig a centrifugális erő, mint a forgást befolyásoló ellenerő, a test felületén ébred, és éppen a test középpontjából hat kifelé. Ha azonban a test, a forgómozgása centrumától távolabb van, kötetlenül, akkor az egész testen erőt vesz a centrifugális erő hatása. Ezt érezzük az autókban is például.
3- Az a hatás, amely keringő mozgásra kényszerít egy tehetetlen testet, a centripetális erő. Jele: „F-cp”. Valójában az F, előre irányú mozgató erő, és az M forgatónyomaték eredőjeként idéz elő keringőmozgást. Tehát a kétféle hatás együttes jelenlétére van szüksége a testnek ahhoz, hogy keringőmozgás jöjjön létre. Ez az Univerzumban kialakult testek legtermészetesebb mozgásformája. Vagyis a centrális jelleg csak addig állhat fenn, ameddig kör alakú a test pályaíve.
Az egyenes vonalú mozgás és a centrifugális mozgás közös eredője által létrejött ellenhatás a centripetális mozgás, amely a szabadon mozgó test egyenes irányú pályáját ívesre módosítja, ami természetesen lehet kör alakú is.
Ha tehát, az egyenes vonalú mozgásban lévő tehetetlen test, bármilyen mértékű forgatónyomaték által, forgómozgással jellemezhető centrifugális erőt is képvisel, amelynek iránya nem párhuzamos az alap haladási irányával, akkor a haladási iránya óhatatlanul eltér az egyenestől, és a pályaíve, a kialakult centripetális erő függvényében önmagába záródóvá válik. Az egyenes vonalú mozgást végző pörgő test kialakuló pályaíve a sajátforgásával ellentétes irányú. Ez azért van, mert a test haladása, a forgása közben történik, és így a közeg részecskéi, amelyben halad, nem frontálisan, hanem a forgás irányában, sodorva ütköznek a haladó test felületével. Ez a perdület természetesen csökkenteni igyekszik a közegellenállás reálértékét is, vagyis azt a közegellenállási értéket, ami perdület nélkül érné a testfelületet. Így a kialakuló pályaív bármilyen alakot felvehet, de csak önmagába záródó lehet. Másképpen megfogalmazva, a kör kerületén a kezdő és a végpont azonos pontok, és ez bármelyik pont lehet az adott kör kerületén, ezért a keringőmozgás kör alakja is úgy alakulhat ki, hogy a tehetetlen test, mindig a kezdőpont felé halad. Vagyis, a fizika állításával ellentétesen én azt mondom, hogy a keringőmozgás csupán attól centrális mozgás, hogy szabályosnak mondható körpálya esetén, a képzeletbeli átló, amely a kezdőpontra irányul, éppen a kör közepén halad át. Így lehet az alakja körhagyó, vagy bármilyen önmagába záródó alakzat is. A fizika szigorúan a körpálya közepéhez köti a centripetális keringőmozgást, míg én éppen azt állítom, hogy a kör közepének valójában nincsen semmi köze a keringőmozgáshoz, csupán annyi, hogy látszólagos körpálya esetén a centripetális erő iránya éppen a kör közepe felé mutat, de azon is túl, mindig a kezdőpontot célozza meg, mert alapjában véve, éppen oda kell visszatérnie. Így tehát a centripetális keringőmozgás bármely fajtája csupán rezgésnek minősül, bármilyen látványos legyen is az számunkra.
Földi viszonylatban például, keringő mozgást végez az elhajított bumeráng. Körpályán haladva ugyanis, mindig visszatér a kezdőpontjába. Ennek az oka, hogy az elhajítása pillanatában nem csupán egyenes irányú mozgásállapotot nyer, hanem az ideális alakjának köszönhetően, forgómozgásban is részesül. Perdületének köszönhetően, egyenesnek induló haladása közben, folyamatosan belehasít a levegőbe, és az ilyen módon változóvá lett közegellenállás a levegőben kör alakú pályaívre kényszeríti. A keringőmozgás pályaívének kialakulásában nagy szerepe van a test alakjának, a perdületének és a közeg sűrűségének, amelyben halad. Azonos alakú testek, egyre sűrűbb állagú közegekben, egyre kisebb pályaívre kényszerülnek.
Ha egy súlytalanul szabadon eső testet képzelünk el, amely a fennálló sebessége mellé még centrifugális perdületet is nyert, máris létrejön a centripetális mozgás, amely a röppálya látszólagos befejezése után máris újra kezdi az útját. Abbahagyni nem képes, mert a kezdő és a vég pontjai azonosak, ezért csupán rezgés ez a mozgásforma. Az egyenes vonalú mozgás és a forgómozgás perdülete zárt rendszerben állandó, így ez keringési állandóságot biztosít a test számára.
És itt jön a képbe a bolygók mozgása. Az Univerzum zárt terében ugyanis, majdnem minden anyagi test keringőmozgást végez. Így a mi Földünk is. Állandó jellegüket az a tény biztosítja, hogy a keringő mozgás minden fajtája rezgés, így az égitestek egymáshoz képest csupán rezegnek. A bolygók, az Univerzum zárt terében szabadon esnek súlytalanul, ezért a lendületük állandó. Forgómozgásuk úgy jött létre, hogy a szabadon eső test felülete, az egyenes vonalú mozgásának ellenálló közeg hatását áramlással szembeni haladásnak „érzékelte”. Így a test haladása közben az aerodinamikai saját ellenállását csökkenteni igyekezett, ezért elfordult, hogy a kisebb ellenállást kiváltó oldala kerüljön a szabadon esése irányába. Az elfordulás irányában viszont az áramlás felerősödött kissé, mert enyhén növekvőnek „érzékelte” a közeg az elforduló test felületét. Majd a közegellenállás ezt az elfordulást perdületté fokozta, amely a szabadon esés idejére, az egyéb közvetlen kölcsönhatás hiányában, állandósult. A perdület sebessége így, a közeg sűrűségétől és a benne szabadon eső test közvetlen objektív kölcsönhatásától függ. Ilyen perdület jellemzi a szabadon eső égitesteket és a szintén szabadon eső parányi részecskéket is.
A bolygók, csillagrendszerek és galakszisok megfigyelése során azonban nem csupán kör alapú mozgásokat fedeztek fel a csillagászok, hanem úgynevezett imbolygó és spirális alakú mozgásformákat is. Tudományos magyarázat nincs még a jelenségekre. Pedig, ezek is mind centripetális keringőmozgások ám, csupán a pályaívük eltér a kör általunk megszokott alakjától. Azért, mert a centripetális keringőmozgásukhoz egyéb mozgásbefolyásoló erő is párosult, így az a körpályától eltér, mert a kezdőponthoz való visszatérés lehetséges útvonalának egyéb feltétele is van. A mi Földünknek több mint 16 féle mozgásbefolyásoló hatását észlelte már a tudomány. Alapjában véve azért, mert a Föld is körhagyó alapú keringőmozgás feltételei szerint rezeg. A spirális mozgás alapja lehet például a nyolcas geometriai alakja, amely szintén önmagába záródó alakzat. Elfektetve pedig, a végtelen szimbóluma, vagyis éppen a keringésé is.
Jó csillagászként, és jó matematikusként, Kepler mester meghatározta a bolygómozgások megfigyelése alapján, az ellipszisekre vonatkozó szabályszerűségeket. A nevéhez fűződő három törvénye meghatározza ugyan az ellipszisek matematikai törvényszerűségeit, de nem adnak magyarázatot a bolygómozgások eredendő okaira. Ráadásul a Föld keringő mozgása nem is ellipszis pályán történik, legfeljebb excentrikusnak mondható, úgynevezett körhagyó pályán. Az excentritás persze nem is olyan nagy csoda a mozgásában, ha a körpálya centruma csupán szimbolikus jellegű, hiszen a test mozgása során, a kezdőpontot követi, amíg rezeg. A középpont csupán geometriai érdekesség az esetében, amelyen éppen keresztül irányul a centripetális erő.
Mint látható, a centripetális keringőmozgás mindig közegfüggő esemény, valamilyen közegben alakul ki, és a közeg sűrűsége az egyik fő meghatározója a szükségszerűen módosuló pályaívnek. Így a közegről is szót kell ejteni. A közeg egységnyi tömegek homogén halmaza. Az energiahatások hordozója. Az Univerzum alapközegét az oszthatatlan alaptömegek építik fel, amit ezért én pontnak nevezek. Közegüket pedig, szubjektív alaphalmaznak nevezek. Ez az oszthatatlanokból felépült alapközeg közvetíti a mágneses hatásokat. Minden, ami egyéb dolog létezik, ezekből az oszthatatlanokból alakult ki, és ezért azután már, összetett testként érvényesül az alaphalmazban. Az Univerzumban kialakult testek pedig, ebben a szubjektív alaphalmazban merülnek el, és esnek szabadon. A testek azonban minden esetben ritkább szerkezetű közegeknek minősülnek, így a szubjektív alaphalmaz tölti ki az atomok belsejét is.
Tömeg = m = ρ * V = Ró, Sűrűség * Térfogat
Ez a képlet azt igazolja, hogy a test tömege nem más, mint valamely közeg térfogatban rögzített sűrűsége. Ez alól csak az Univerzum végleteit jelképező abszolút oszthatatlan tömeg, és az általuk felépített teljesen abszolút szubjektív alaphalmaz a kivétel, mert azok nem önálló relatív testek. A pont, mint oszthatatlan, nem test, mert nincsen belső szubjektív közeges tulajdonsága, ezért csak kizárólag objektív tényező. Addig a szubjektív alaphalmaz, amelynek külső objektív vonzata nincsen, ezért csak kizárólag szubjektív tényező, vagyis szintén nem test. Ebből persze azonnal adódik az is, hogy minden test az Univerzum abszolút végleteire jellemző kettős tulajdonságokkal rendelkezik, így tömeg és közeg vonzata is van egy időben. Ezért a testek mindig relatív képződmények. Kölcsönhatásaik és viszonyításaik során, mindig relatív helyzetet biztosítanak. Ez a két tulajdonság pedig, teljesen arányos és egyenlő egymással, ezt az előző képlet is jól igazolja. Objektív tömeg és szubjektív közeg tulajdonságok kettőssége terheli a testeket. A tömeg tehát, a test szempontjából nem más, mint térfogatban rögzített közegsűrűség.
A nyugvó közegben csak termikus mozgás zajlik, ami a közeget alkotó részecskék hő-kicserélő kényszerének köszönhető. A lassan és egyenletesen áramló közegben lamináris az áramlás, azaz párhuzamosan haladnak a részecskék, míg a gyorsan áramló közegben turbulens, azaz keringő, kavargó jellegű. Minden lamináris áramlás átalakul turbulens áramlásba, egy bizonyos sebességhatár felett. Ez a sebességhatár pedig, közegfüggő. A test szempontjából azonban a nyugvó közeg is áramlónak minősül, ha benne a test valamilyen sebességgel halad. Ez a relatív áramlás. A közeg ellenáll a test haladásának. Ez pedig, a közegellenállás jelensége, hiszen a közegellenállás nyelvtani jelentése éppen az, hogy a közeget alkotó részecskék ellenállást tanúsítanak a velük ütköző test felületén. Ezzel szemben a fizika azt a jelenséget is a közegellenállás tárgykörébe rendeli, amikor ellentétesen zajlik az esemény. Amikor a testet tolja a közeg úgy, hogy valamilyen aktuális sebességértéket biztosít a test számára az által, hogy a közeget alkotó áramló részecskék, közvetlen felületi, azaz objektív kölcsönhatásba lépve a testtel, átadják annak az apró kis impulzusértéküket. Ilyenkor a test, éppen a tehetetlenségének köszönhetően felgyorsul, de a kialakult lendületének a sebességértéke nem lehet magasabb az őt mozgásra kényszerítő részecskék sebességértékénél. Tehát az egyik esetben valóban a közeg állt ellen a test mozgásának, míg a másik esetben éppen a test állt ellen a közeg által diktált mozgásfeltételeknek. Az a tény pedig, hogy hasznosítani tudjuk a közegek energiáját a saját testi ellenállásunkkal, azt jelzi számunkra, hogy az áramló közeg iparkodik, a benne lassabban mozgó testeket, magával sodorni. Amennyiben mi hasznosítjuk valamilyen mozgásforma kialakulására a közeg energiáját, úgy éppen mi képezünk ellenállást a közeg útjában. Mert az energia nem más, mint a közeget felépítő részecskék erő-eredője. Ameddig tehát, mi állunk ellen a közeg mozgásállapotot változtató hatásának, addig éppen az eredő energiájából hasznosulunk. Nézzük reálisan a dolgot. A közegellenállás és a közegenergia rokonfogalmak, mert mindkettő a közeget alkotó alapelemekkel való kölcsönhatások révén jön létre, attól függően, hogy benne az aktuális test milyen sebességgel mozog.
- Ha a test gyorsabban mozog, mint a közeg részecskéi, akkor a közeg áll ellen a testnek. Vagyis a közeg energiája ellen fejt ki a test erőt. És ezt nevezhetjük valóságos közegellenállásnak. A közegellenállás tehát a test ható erejének a felemésztését jelent.
- Ha pedig, a test lassabban mozog, mint a közeg részecskéi, akkor éppen a test áll ellen a közegnek. Vagyis a közeg energiát fejt ki ahhoz, hogy benne a test olyan mérvű gyorsulási értéket érjen el legalább, mint a részecskéinek a sebessége. Az ilyen kölcsönhatás pedig, energia-felhasználást jelent.
Jelen pillanatban még a fizika, alapjában véve, mind a két jelenséget a közegellenállás fogalmával magyarázza. Annak ellenére, hogy az alternatív energiahasznosítási módok közül, például, a szél vagy a víz áramlásából nyerhető energiákat, már az energia-felhasználási lehetőségek körében tárgyalja. Azért ez így, ebben a formában, egy kissé morbid. Vagyis a fizika alapelmélete és a fejlődő fizika új elméletei nincsenek szinkronban egymással. Az új elméletek pedig, rávilágítanak a régi alapelmélet hibáira. Úgy tűnik, kicsorbult a fizika kissé ezen a téren, ki kell majd köszörülni ezt is.
Bármilyen test kényszerül tehát mozgásra, egy adott közegben, akkor a test tömege, azaz az objektív külső megjelenési formájának a felszíne, kerül kölcsönhatásba a közeget alkotó részecskékkel. A test tehetetlen ellenhatást azzal iparkodik ellensúlyozni, hogy elfordulva, mint a lőszerek a huzagolt fegyvercsőben, perdületet szereznek. Ezt a perdületet, az apró részecskék világában, spín-nek hívják, de a kialakulás módja ugyanaz, mint az égitestek világában. Ezért hívja a tudomány az egyik jelenséget mikro-fizikának, míg a másikat makró-fizikának.
A keringőmozgás során, a szabadon eső test mögött, a közeg turbulenciája alakul ki. Vagyis, a homogénnek mondható közegben is, a sebesen haladó test mögött, megszűnik a közeg homogenitása, mert azt megtörte a test száguldása és perdülete. A száguldás turbulenciát idéz elő, vegyes, kevert örvényjelenségeket. A perdületet szerzett test azonban úgy esik szabadon a közegben, hogy mögötte a kialakuló turbulencia határozott és egységes örvény jelleget alkot. Így a közegben haladó test mögött úgy alakul ki az örvény-szerű áramlás, hogy annak a csúcsa, centruma, közvetlenül a test mögött van. A kialakult örvény tölcsér alakjának a csúcsa a testfelületet éri. Mivel pedig, az örvény éppen a csúcsa irányában szív magába minden szabad tömegecskét, ezért a közegben szabadon eső test tömegére ez az örvény jellegű szívó-hatás némi toló-erőként jut érvényre. Tovább csökkentve ez által a szabadon eső test tehetetlenségét. Ezek a hatások együtt teszik lehetővé azt, hogy az Univerzum terében, amit alapjában véve a szubjektív alaphalmaz jelent, a szabadon eső test megszerzett mozgásformái állandósulnak. Mert a szabadon eső testre ható közeg-erők is állandó jellegűek.
A sebesség pedig, bármilyen nagy legyen is az, a gyorsulás hiánya miatt, nyugalomnak minősül. Így az égitestek, vagy a részecskék, miközben közel egy harmad fénysebességgel száguldanak az Univerzum alaphalmazában, nyugalomban vannak. Tehát csak rezegnek. Ezt a relatív egyensúlyos állapotot nevezzük harmóniának, és láthatjuk is, ha esténként az égre tekintünk. Abszolút egyensúlyos állapot nem alakulhat ki az Univerzumban, mert ma már az Univerzum nem csupán a szubjektív alaphalmazból áll, hanem a belőle testként megnyilvánult egyéb anyagi halmazukból is. Így az Univerzumban csak relatív, azaz látszólagos egyensúly, azaz harmónia lehetséges. És ebben a harmóniában a legtermészetesebb mozgásformája az anyagi testeknek a keringőmozgás, aminek az alapja a centripetális hatás. És ez a „petális” hatás csak akkor mondható „centri”-nek is, ha a pályaíve kör, vagy legalább körhagyó jelleget ölt. Mert a „petális” hatás befelé irányuló hatás, amely minden esetben a kezdőpontot célozza meg, így mindenképpen önmagába záródó hatás, azaz a röppálya alakjától függetlenül rezgés.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
