Filozófiai jelentése szerint, a dialektika azt a folyamatot jelenti, ami az észlelhető objektív valóság és az emberi megismerés ténye között a gondolkodásban kristályosodik ki. Szókratész, Platón, Arisztotelész és Hérakleitosz, már az ókorban használták a dialektikát, ami azt az ellentmondást jelentette, ami a valóság ténye, és a valóság észlelésének a ténye között fennállt. Vagyis, abból fakadt minden vitás ellentét, hogy a valóságról, csak elképzelésünk lehet. Hiszen nem közvetlenül ismerjük meg azt hanem, csak az érzékszerveink közvetítő szerepe által. Így a valóságról, csak érzetünk lehet. A dialektika tehát, azt a vitát, beszélgetést jelentette miszerint, minden ember más valóságot ismer az alapján, amennyi az ő saját érzete a valóságból.
A dialektika fogalmát, Szókratész használta először. A görög "diagolosz" szóból ered, amely párbeszédet, vitát, gondolatcserén alapuló beszélgetést jelent. Így Szókratész elméleteiben, az értelmes beszélgetés egyetlen célja, nem más, mint a gondolatmenetben használt fogalmak vizsgálata, helyreigazítása, egyeztetése. Olyan természetes beszélgetési forma kialakítása, amelynek során, a vitázó felek, közös nevezőre juthatnak. A beszélgetésben kialakult vitának pedig, az észlelhető és az észlelt valóság között fennálló különbözőség áthidalására kell szorítkozni. Egy tökéletesebb valóságkép kialakítása érdekében. Ezért a dialektika fogalma, Szókratész nevéhez fűződik. Minden más elmélet legfeljebb, csak dialektikus lehet.
Platón dialektikus elmélete, a legfelsőbb rendű emberi, spekulatív logikai gondolkodás módja, amely alapján, a beszélgetés során használt fogalmakat elemzi. Függetlenül attól, hogy azok, a valóság megismerésére szorítkozó beszélgetésekben használt fogalmak-e. Így analizálja a fogalmakat, és az analízise során, minden tézissel szemben antitézist állít. Egy közös nevezőnek értékelhető szintézis érdekében. Ezért az elmélete eltér Szókratész dialektikájától. Ennél fogva legfeljebb, csak mint Platóni dialektika szerepelhet. Mint vitás, dialektikus elmélet.
Arisztotelész, a tudományos vizsgálat művészetének tekintette a dialektikát, olyan bizonyítási eljárásnak, amelyben eleve kizárta a merőben valószínű feltételeket, hogy az által, eljusson a lehetséges bizonyosságig. Így a dialektikája legfeljebb csak dialektikus elmélet, amely nem ragaszkodik mereven a valóság értelmezéséhez, hanem minden egyéb tudományosan felmerülő elméletet magába foglal.
Így az ó-korból, eleve háromféle dialektikus elmélettípus maradt reánk. De dialektikaként, mint önálló elméletként, Szókratész használta először. Így a dialektika fogalma, mindig az észlelhető valóság, és a róla kialakult emberi értelmezés közötti különbségre utal. Minden más gondolkodó dialektikája legfeljebb, csak dialektikus elmélet lehet. Vagy olyan személyes dialektika, amely szigorúan a kidolgozója nevéhez köthető csak. Így a dialektika általános értelemben véve, mindig Szókratész nevéhez fűződik.
A dialektikát, mint tudományt, Hegel után, Marx és Engels alkotta meg. Szerintük a dialektika alapgondolata az, hogy: „a világot nem, mint kész dolgok összességét, hanem mint folyamatok összességét kell felfogni, amelyben a látszólag stabil dolgok...,:” „a levés és elmúlás szakadatlan változásán mennek át. A dialektika, mint logika a gondolkodás mozgásáról, a kategóriáknak, mint a legáltalánosabb és leglényegesebb fogalmaknak a mozgásáról szóló tudomány.” "Röviden a dialektikát úgy fogalmazhatjuk meg, mint az ellentétek egységéről szóló tanítást. Ezzel megragadjuk a dialektika magvát..."( Lenin ) Az ellentét, a lényeg és jelenség, a tartalom és forma, a véletlen és szükségszerűség, az ok és okozat, a lehetőség és valóság, az egyes, különös és általános ellentmondásában és kölcsönhatásában rejlik, mint fejlettebb gondolati formákban.
Mivel az észbeli gondolkodás folyamata mentálisan rávilágít az ok-okozatiság, vagyis a lét kérdésére, azért még nem indokolt a dialektikát az ellentétek egységéről szóló általános tanításnak nevezni. Ha ugyanis, kikötünk ezen állítás mellett, akkor éppen a gondolkodás funkciójának mibenléte vész el, ami a dialektika alaplényege volt. A valóság és a mentális esemény, a gondolat viszonya. Így az okság kérdésében elvész a dialektika. Gyakorlatilag másodlagossá válik. Ha pedig, minden ellentéteket rejtő tényező, a dialektika tárgyát képezhetné továbbra is, akkor egyfajta relativitáselmélethez jutnánk, mert ami relatív, az mindig vitatható, többnyire egymással ellentétben álló tényezők, éppen a viszonylagosságuk miatt.
Néhány tudományos megfogalmazás, a tudatos agy mentális funkcióiról:
Gondolkodás: Az élô szervezetnek az a funkciója, amely az élet korábbi szakaszában szerzett tapasztalatok alapján lehetővé teszi új helyzetekben, a célszerű tevékenység kialakítását.
Tapasztalat: Az egyéni életben felhalmozódó, a cselekvést módosító ismeretek összessége.
Probléma: Megoldásra váró kérdés, tudományos kutatási feladat, illetve terv.
Ismeretlen: Olyan tényező, amelynek a meghatározására törekszünk valamely feladat megoldása által. (Feladat = probléma. A megoldás az ismeret alapja.)
Megismerés: Célja az objektív igazság feltárása. A megismerési folyamat során tudatosodik bennünk a külvilág, ismereteket, fogalmakat nyerünk a reális jelenségekrôl, amelyeket a gyakorlati tevékenységünkben a világ megváltoztatására, a természet emberi szükségleteinek megfelelô átalakítására alkalmazunk. (Megismerés = Szimbólumolvasási képesség)
Fogalom: A dolgok, jelenségek közös vonásainak a megismerés során kibontakozó gondolati formája.
Szimbolizmus: Lényegét a mondanivaló képbe sűrítése, értelmileg nem teljesen feloldható jelképek alkalmazása alkotja.
Szimbólum: Fogalmat, ismeretet ábrázoló jelkép.(Az ember által alkotott szimbólumok relatívak csupán, mert nem képesek teljes áttekintést biztosítani a létezésről.)
Sajnos, az emberi tudatot alkotó értelem és ész logikai megkülönböztetése, csak a Marx előtti filozófiákban lelhető fel. Ezért, saját meghatározásra hagyatkozok.
Értelem: A tudat közvetlen viszonyítási képességét jelenti, amelynek eredménye a pillanatnyi értékítélet, értékelés, viszonyítás.
Ész: A tudatban funkcionáló értelem alapja. Minden tapasztalat az észben realizálódik, tudatosodik. Éppen ezt a realitást használja az értelem etalonjaként pillanatnyi értékítéletére az értelem.
Az ész, az értelem értékrendje. Míg az értelem, a pillanatnyi reális értékítélet funkcióját látja el az ész részeként, addig az ész, éppen ezeknek az értelmes pillanatnyi reális értékítéleteknek a halmaza. Amelyben az ok-okozatiság felismerhetőségének a lehetősége rejlik realitásként. Tulajdonképpen, az értelem ad mentális, szimbolikus formát az érzékek felől érkező érzéki tartalomnak. Emiatt, az ember nem olyannak ismeri meg a valóság jelenségeit, dolgait, amilyenek azok valójában, hanem amilyen érzeteket indukálnak azok bennünk, miközben érzékeltetik magukat.
Ráadásul, a tudat nem az érzékelt tartalmakat kezeli, hanem a mentálisan hozzájuk rendelt szimbolikus formákat, ideákat. Számunkra tehát, a valóság az, aminek látszik. A valóság reálértéke tehát, a tudatunk reális szimbólumhalmazában rejlik. Az értelem, a reális értékítéleti képessége segítségével, mentális formai fogalmat alkot, az észlelt objektív tényezőkről, ami már szimbolizálható a tudat számára. Az ész pedig, e-fogalmak alkotta szimbólumok időrendi tárháza. Illetve azok folyamatosan fennálló viszonya a tudatban.
Így a teljesebb megismerés folyamata, csak az ész segítségével oldható meg. A gondolkodás, éppen az ész és az értelem sajátságos funkciója a tudatban, amelynek során az ismeretek, fogalmak által létrehozott szimbólumok, reális viszonyainak feltárása során, az ok-okozatiság is tudatosodik az észben. Az értelem tehát, a megismerés eszköze. Míg az ész, a megismert ismeretek tár-háza.
Ennél fogva, a megismerés folyamata az észben zajlik. A dolgok és jelenségek ugyanis, csak akkor nevezhetőek ismerteknek, ha már reálisan illeszkednek az előző ismeretek, már meglévő realitásaihoz. Az értelem, természetesen szubjektív szerepet is játszik a tudatos megismerés folyamatában. Amikor mentális, gondolati úton a képzelőerő, a fantázia segítségével új, mentális viszonyokat teremtünk a tudatban azért, hogy az ész rákényszerüljön arra, hogy az értelem által meghatározott formák, és az észben realizálódott tartalomhalmaz között, új mentális viszony épüljön fel.
Ez az új mentális viszony, új mentális ismereteket hoz felszínre. Amit, csak kimondottan a gyakorlat igazolhat. Így minden ismeret, a gyakorlatban nyer visszaigazolást. Ezért a gyakorlat, a tudat realitásának a visszacsatolása az agyban mivel, csak a gyakorlat képes az élmény szintű visszaigazolásra. Az ilyen a gyakorlati élményekből nyer valósan értékelhető érzéki tartalmakat, a tudat folyton viszonyító értelme.
A tudatban tehát, így tudatosodik, realizálódik az észlelt valóság mentális képe. Ezért számunkra a valóság nem az, ami, hanem kimondottan az, aminek hisszük. Aminek a realitását tudatosan el tudjuk fogadni. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden a valóság részét képezi, amit nem vagyunk képesek reálisan letagadni. Így jelenségek vagy dolgok akkor is létezhetnek, ha mi még nem szereztünk róluk érzéki tapasztalatot.
A dialektika görög szó, és azt jelenti: VITATKOZÁS, VITAKÉSZSÉG, ÉRVELÉS. Voltaképpen a dialektika maga is egyfajta fejlődésen ment keresztül. Mert alapvetően, a valóság észlelése és annak tudati reálértéke közötti ellentét hívta életre. Ma már, minden létező ellentét tudományos elméletévé fejlesztették ki, erőnek erejével. Csupán azért, mert az ellentétek mindig vitás tényezők. Mindazonáltal, a jelen kor dialektikái, nem képesek a valóság, és a realitás közötti ellentétet vita nélkül megoldani. Igaz, úgy tűnik, nem is céljuk.
Objektív valóság <--------> Mentális realitás
ELLENTÉT
Minden ellentét vitát vált ki, tehát dialektikusnak mondható. Így a dialektikus logika, vitás logikát takar. A dialektikus materializmus, vitás materializmust. A dialektikus teológia, vitás teológiát, Stb. Ennek ellenére, maga a dialektika fogalma, kimondottan egy speciális ellentétre utalhat csak. Mégpedig az objektív valóság képére, és a róla alkotott mentális, realitás szülte ellentétre. A dialektikus jelző pedig, nem magát a dialektikát takarja, hanem éppen azokat az ellentétpárokat, amelyeket a dialektika tárgykörében tárgyalnak manapság.
Ahhoz azonban, hogy magát a dialektikát megértsük, elengedhetetlen az emberi agy elvi felépítésének az ismerete. Az agyban, a tudat két elméleti elemi részre osztható fel. Így van tudati agy, és tudatalatti agyrészünk. A tudati agy képviseli az értelmet, amivel folytonosan viszonyít a tudatánál lévő ember. Mivel folytonosan viszonyít, ezért ez a relatív tudatunk. Gyakorlatilag az észlelés pillanatát köti össze az aktuális értékítéletével. Majd ezt a szintézist továbbítja a tudatalattiba.
A tudatalatti alapvetően két funkciót lát el. Lineáris sorrendben, de abszolút módon, rögzíti a tudati által tudatosított, és így a pillanatokhoz kötött értékítéleteket, és ennek megfelelően, elvégzi a szükséges test és cselekedetvezérlést. A tudatalatti tehát, az abszolút tudatunk, mert nem vesz részt a relatív tudat viszonyítási funkciójában. A benne felhalmozódott lineáris időrendi emlék-tár, az abszolút jellege miatt, etalonként szolgál a tudati agy számára. Így a viszonyításai során, a tudati ezt fogadja el reális alapként, és ezek alapján hozza meg az aktuális értékítéleteit, abszolutizált gondolatait, hiteit. Az észlelt és az értelmezett valóság, az abszolút igazság eléréséig, mindig dialektikus marad, mert ezt a dialektikus alapállapotot, a relatív igazságok léte tartja fenn. A relatív igazság ugyanis, éppen a tévedés lehetősége miatt, mindig vitatható marad.
A tudattalan, ösztönöst jelent. Ami azt takarja, hogy a tudatalatti úgy irányítja a testet, hogy az általa vezérelt esemény, csak közben, vagy később realizálódik a tudatos agyban. Vagy annyira gyors, vagy pedig, annyira természetes változásról van ilyenkor szó, amihez a végrehajtás pillanatában nem szükséges a tudati agy konkrét hozzájárulása. Ilyen értelemben, ösztönös mentális cselekedet, a heuréka-élmény is, amely olyan értékes gondolatot hoz a tudati felszínére, amelyért a tudat, az adott pillanatban, nem dolgozott meg. Ez persze, korántsem ajándék a tudatalatti részéről. Mert heuréka-élmény, csak akkor jöhet létre, ha a tudatunkban már fogékonyak vagyunk rá. Ez azt jelenti, hogy előzetesen, már teljesen kiveséztük az adott téma megismerhető körét, de tudatos végeredményre még nem jutottunk az adott témakörben.
Nagyon fontos kérdés még az, hogy mik ezek a tudatos, reális értékítéletek, amelyek a tudatalattiban tárolódnak el lineáris emlékekként? Ezek a hitek. A hit ugyanis, nem más, mint a tudatos agy mentális eredménye. A tudati agy az aktuális értékítélete során kiválaszt egyet a lehetséges alternatívák közül, és azt hitként abszolutizálva, a többi alternatíva rovására, továbbítja a tudatalatti agy számára. A hit tehát, a tudati agy alapvető funkciója, mert a tudatalatti, csak az abszolút dolgokat tudja kezelni, "Ő" nem hoz értékítéletet. A hit tehát, tudatos test és cselekedetvezérlő mentális eszköz, a tudatalatti számára. "Legyen a hitetek szerint." azt jelenti számomra, hogy a tudatalatti azt a vezérlést kezdeményezi a test felé, amit a tudati agy, tudatosan abszolutizált számára, A hitalkotó képessége segítségével.
A dialektika, mint a mentalitásunk tárgya, gyakorlatilag nem más, mint hitvita. Azt jelenti, hogy az Univerzum eseményeiként, azok vagyunk, aminek hisszük magunkat, és az Univerzum bennünket körülölelő többi eseményhalmaza is, csak olyan mentális valóságot jelent számunkra, amit hiszünk róluk. A természettudomány tanítható tartalma is, a tudós szakemberek kollektív hitén alapszik. A különbség csak annyi, hogy ez a lejegyzett tudattartalom, többnyire a tudósok konzultatív egyezségén alapszik. Így az objektív valóság, és a mi mentális realitásunk között a hit, a tudatos összekötő kapocs. Ezért valójában, csak ez lehet a dialektika vitatárgya.
Ide tartozik még szorosan, az individualitás kérdése. Az egyéniség mibenléte. Az egyénben tudatosult valóság ugyanis, több generáció kollektív ismereteinek a megtanult halmaza javarészben. Gondolatai és cselekedetei felől döntenie, mégis egyedileg kell az egyénnek. Az ő saját jelenében. Az individuum, az egyén tehát, látszólag maga marad a társadalmán belül. Mert a határozatai által, ön-magának kell meghoznia a döntéseit. Általában, nincs probléma addig, ameddig a döntéseink természetesek. A természet aktív részeként ugyanis, a természethez kell igazodnunk tehát, a társadalmunkhoz.
Ha a döntésünk vitatható, akkor segít a társadalmi visszacsatolás. Ami az erkölcsben testesül meg. Így a reális individualitásnak, csak addig van létjogosultsága, ameddig az egyéni és a társadalom közösségi érdeke egyensúlyban van. A köz alapvető érdekei ugyanis, nem sérthetik az egyén alapvető érdekeit, míg az egyén alapvető érdekei nem sérthetik a köz alapvető érdekeit. Vitás esetekben, ezt próbálják szabályozni a társadalom törvényei. A törvény tehát, az érdekazonosságot hivatott fenntartani.
Az individualitás tehát, a társadalmi szintű kollektív tudattól való tudatos elkülönültséget jelent. Amely bizalommal feltételezi az individuumok közötti tudatos érdekazonosság, szintén tudatos és természetes fenntartását. A reális individualitás tehát, nem pusztán jog, hanem inkább kötelezettség az ideális társadalommal szemben. Mert az ideális társadalomban, úgy képviseli minden egyén a köz-érdekeit, hogy így közben, az egyéni érdekek mind teljesítésben részesülnek. Gyakorlatilag, minden egyén a köz-érdekeit szolgálja. Így az egyéni tudat, az individuum, a társadalmi tudat aktív részeként, képes továbbhalmozni azt a kollektív tudományos ismeretbázist, amelyből majd, az új generáció tudatos nevelése létrejöhet.
Az individualitás kérdése azért tartozik szorosan a dialektika tárgyához, mert a kollektív tudat analógiásan, lemásolja az egyének tudati és tudatalatti viszonyát. A kollektív tudat ugyanis, a társadalom tudatalattijának a szerepét tölti be. Mert az egyéni résztudatok relatív döntéseinek az együttes halmazát alkotja, időrendi lineáris sorrendben. Ez a történelmiségünk összessége. Tudatalattiként pedig, ösztönösen visszahat a kollektív tudatira, amelyet a társadalom egyéneinek individuális résztudatai építenek fel. Ennél fogva, a dialektika kérdésköre, éppúgy alkalmazható analógiásan a társadalom tudatviszonyaira, mint a társadalmat felépítő egyének individuális tudatviszonyaira. Ennek ellenére a dialektika konkrét tárgya, csak a létezés, és a róla kialakított tudatos elképzelés, a hit viszonya lehet. Minden egyéb tudományos ellentmondás, legfeljebb dialektikus lehet. De a dialektika tudományos alapelvét nem terhelheti, mert elvonatkoztathat magától az alapelvtől. Márpedig, a létezés miben-létét, csak a létezésre koncentrálva érthetjük meg, tudatosíthatjuk magunkban, azaz hihetjük.
Félreértés ne essék, a hit tudatosan abszolutizált gondolatunk. Lelki érzésekkel alátámasztott szellemi gondolatunk. Amely a cselekedeti vezérlésünket szabályozza. Minden tudatos ember, kizárólag a hite szerint cselekszik, világnézeti hozzáállásától teljesen függetlenül. Ebben a vallásos hit, csupán abban különbözik, hogy benne a hit alapvető tárgyát, az adott vallás ideálja képezi. Keresztényeknél ez az ideál, az Isten. Aki minden lehetséges létezés alapja.
Ilyen értelemben véve, mivel a dialektika tárgyát a tudatosan tapasztalt létezés, és a tudatban erről a tapasztalatról kialakult hit képezi, ezért a hit minden ideológiailag formált fajtája, a dialektika tárgyához tartozik. Az általános és az ideológiai hit dialektikáinak a lényege abban különbözik, hogy az általános hit, az objektív valóságban észlelt relatív tényezőkkel szemben dialektikus, míg az idealista vallásos hit, kizárólag szubjektív alapokon nyugszik. Mindazonáltal, mindkét fajta hit, a valóság megismerésére törekszik tehát, hitként a dialektika tárgya alá tartozik.
Az idealista dialektika azt jelenti, hogy az adott vallás az ideálját abszolút valóságnak tekinti, és a róla alkotható mentális kép, elképzelés, vagyis a hit a dialektikus. Mert természetesen, az elképzelés nem ugyanaz, mint az ideálja. Vallásként ugyanis, az ideálról alkotott elképzeléseket abszolutizálták. Így azok abszolút jellegüknél fogva dialektikus viszonyba kerülnek, magával az ideállal. Ami maga az abszolútum.
Ez úgy értendő, hogy a vallásos emberek tudatában a vallásuk abszolutizált igazságai, azaz dogmái, dialektikus viszonyban állnak magával az ideállal. Kereszténység esetén Istennel. Vagyis, az abszolutizált emberi igazság és Isten, mint maga az abszolút igazság áll vitás viszonyban. Ameddig ugyanis, a vallásformák fenntartják a dogmáikon alapuló különbözőségük jogát Istent illetően, addig a dogmáik mindig Isten elé kerülnek a hitük rangsorában. Annak ellenére, hogy ugyanaz az ideál a hitük alapja. Vagyis, a vallások dogmái, mentális bálványokként jutnak érvényre az emberi életében. Mert a vallások egymás között fennálló viszonyában, Isten elé kerülnek a hívők életében.
Ezt a lehetőséget Jézus úgy oldotta fel, már kétezer éve, hogy nem egyházat, azaz vallási felekezetet alapított, hanem Anyaszentegyházat. Az Anyaszentegyház pedig, vallásoktól független hívők „szervezete”. Jézusként, magának Istennek a szervezte. Azaz, az egy Istenről szóló hit ideálja személyesen. Mert, csak egy teljességgel vallás-független Anyaszentegyház lehet, teljesen vitamentes Isten előtt. Tagjai pedig, csak kizárólag azok lehetnek, akik Jézust és a tanításait elfogadva, betöltekeznek az Ő Szent Lelkével, Vagyis, tökéletesen megtisztulnak Isten előtt.
Azért kellett ezt a kis idealista kitérőt tenni, mert ez is a dialektika fontos részét képezi. Hiszen a hívő ember számára, Isten elfogadott valóságos realitás. Így beépíteni az emberi tudatba, éppen ugyanúgy, ugyanazzal a dialektikus módszerrel lehet. Az idealista ember számára ugyanis, az Isten jelenti a szubjektív valóságot amit, vagy Akit valóságként, szintén be kell illesztenie a tudatába. Méghozzá a tudata centrumába. Mert számára, Isten az abszolút igazság szimbóluma.
Mivel pedig, a tudat számára, csak az lehet dialektikus, azaz vitatható, ami relatív igazság, így az igaz hívő számára Isten, mint abszolút igazság, nem képezheti vita tárgyát. Egészen más dolog azonban, Istenről tudni, Istent ismerni, és megint más Istenben hinni.
Senki sem születik azonnal hívő embernek. Azt is meg kell tanulni. Erre jó kezdet az objektív valóság megismerése, majd az a felismerés, hogy annak elfogadása is, csak hit kérdése. Mert az elménk csupán, közvetett kapcsolatban áll, a számára külső, objektív világgal. Az érzékszerveink adnak hírt az elménk számára. Hinnünk kell az üzeneteik helyességében. Majd az érzékszervi információk feldolgozási lehetősége teszi a valóságot számunkra realitássá. Istenről azonban, csak szubjektív ismereteink lehetnek, amely ismeretek alkotják az Istenismeretünket. Istentudatot kialakítani azonban, már sokkal érdekesebb dolog.
Tudva azt, hogy Ő, a relatív hitünk Teremtője, be kell Őt vonnunk az életünk eseményeibe. Először, csak olyan dolgokban kell kérnünk a segítségét, amelyekről biztosan tudjuk, hogy azok tőlünk teljesen függetlenek. Mert közvetlen objektív hatást nem gyakorolhatunk reájuk. Majd amikor megtapasztaltuk azt, hogy a kért események, mindig az elvárásaink szerint formálódnak, akkor alakul ki a konkrét Istentudatunk. Hiszen megtapasztaljuk azt a felfoghatatlannak látszó Isteni közreműködést, amely a kéréseink utáni elvárásaink bekövetkezései során észlelünk, objektív szinten is. Akinek pedig, Isten munkájáról van már saját felejthetetlen tapasztalata, Istenhívővé válik. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy ennek értelmében, az Istenhívő ember minden gondolata, szava, és cselekedete úgy történik, hogy azok minden esetben, Istennel egyeztetve, Isten tudtával történik. Így Isten jóváhagyásával, a teremtés aktív részévé válik. Ezt jelenti a szövetség Istennel, nem mást.
Erről a szövetségről szól Isten Igéje, a Bibliában. Ó és Új-szövetségre osztva a mondanivalót. Az Ó-szövetség arra utal, hogy valamikor, a teremtés időszakában fennállt a szövetség Istennel. Az Új-szövetség pedig, arra utal, hogy ez a szövetség visszaállítható, mert Isten, az örök szövetséges, nem fordult el tőlünk. Velünk maradt mindvégig. Mi emberek tévedtünk el tőle. Úgy belebonyolódtunk az objektív valóság megismerésébe, hogy közben elfordultunk a szubjektív valóságtól. Ezt a kapcsolatot kell újra felépíteni. Hiszen a valóság, objektív és szubjektív egy-időben. Isten pedig, éppen reánk vár, mint lehetséges szövetségeseire.
A csak objektív materialista gondolkodó ember számára, Isten kérdése mindig dialektikus marad. A csak szubjektív idealista gondolkodó ember számára, az objektív valóság válik idegenné. A realista ember pedig, objektív és szubjektív gondolkodó, egy időben. Istennel, az abszolút szubjektív lehetőséggel, éppen az objektív megismerése lehetőségeit terjeszti ki. Az által ugyanis, hogy Isten szövetségével vesz részt az élete eseményeiben, teljesebb tapasztalatokat szerezhet azokról. Így a valóságról alkotható eszmei képei is, teljesebbek lehetnek. Azok a mentális képek, amelyeket az elménk készít, az érzeteink és a vágyaink, elképzeléseink és terveink alapján. Hiszen ez a kép képezi a dialektikánk alapját. Éppen a már megismertnek hitt tényezőkkel szemben.
A megismerés folyamata megtorpant. Ha grafikonon szeretnénk ábrázolni az emberiség történelmével párhuzamosan, akkor azt látnánk, hogy a XVIII. század elejéig, közepéig egyenletesen fejlődtek az ismereteink. Majd felgyorsult a folyamat, és a XIX. eleje, közepe felé, lelassult. Ebben a lassú ütemben, csak kevés tudományos fejlődés észlelhető. Mert a fejlődés inkább, csak a technikára szorítkozik. A technika azonban főképpen, csak igazolni képes a tudományos eredményeket, de újat ritkán hoz felszínre. Nem is az a feladata.
A tudomány és a technika is dialektikus állapotot tart fenn. Csak fordított alapállásból. A tudomány szubjektív mentális elképzeléseinek, a technika adhat objektív anyagi formát. Tehát, amíg a tudomány az objektív megismerés szubjektív elméleti összessége, addig a technika, éppen a szubjektív tudományos megismerés által felszínre hozott ismeretekből átformált, új objektív valóságot alakítja ki. Ezért a technika, éppúgy képes cáfolni is, mint igazolni a tudomány állításait.
Ha azonban, a tudomány képes lesz elfogadni az objektív valóság mellett, a szubjektív valóság létezését is, akkor fog a valóság teljességével foglalkozva, teljesebb ismereteket szerezni. Addig azonban, a csak objektív valóság megismerésére koncentrálva, mindössze féligazságokra lesz továbbra is lehetősége. Annak ellenére, hogy ezidáig is tele volt, és telítve van a tudomány, szubjektív tartalommal. Az erő, az energia, az idő, az információ, vagy a gondolat például, nem objektív tényezők. Nélkülük mégis elképzelhetetlen bármelyik tudományos állítás. Persze, ezek közül, tudományos magyarázatot, csak az erő nyert valamilyen szinten, Newtonnak köszönhetően. A többi említett tényezőről viszont, csak a puszta fogalmunk van, értelmezés nélkül. Márpedig, ez egy kicsit morbid számomra. Hogy energiát, vagy időt, vagy információt használunk a tudományban a nélkül, hogy ismernénk azok mibenlétét. Ezért olyan relatív az új-kor fizikája.
Ennél fogva, az új-kor természetképe, egyre zavarosabb. Egyre dialektikusabb. Hiszen egyre távolabb kerül attól a valóságtól, amelynek a megismerésére szorítkozik. Ettől függetlenül azonban, a dialektika a valóság és annak tudatos megismerése között fennálló hitvita lehet csupán. Minden más ellentét, legfeljebb dialektikus maradhat.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
