Dialektika a lexikon szerint: minden mozgás a természetben, a társadalomban és a gondolkodásban s ennek legáltalánosabb törvényeivel foglalkozó tudomány, amely a jelenségeket kölcsönhatásaikban, a fejlôdést ellentétek harcaként és egységeként, az eszméket a valóságban végbemenô folyamatok tükrözôdéseiként fogja fel.
A dialektika számomra, önmagában véve párbeszédet jelent, azaz valamely értelmes emberi elme kommunikál egy másik értelmes elmével, annak érdekében, hogy eszmeileg közös nevezôre jutva egyetértés alakuljon ki közöttük, az észlelhetô valóságot illetôen. Nem arról van tehát szó, hogy az egyik beszél, kifejti a gondolatait, és a másik csupán tudomásul veszi azt, hanem éppen arról, hogy a másik is válaszol, miközben szintén kifejti az ô saját gondolatait. A kétféle gondolat találkozása, ütközése vagy egymáshoz való közeledése során egyezség, megértés vagy nézeteltéréssel párosuló vita, veszekedés alakul ki. A valóságról kapott érzeteinket ugyanis eszméinkkel párosítjuk, azonosítjuk az elménkben, mert azok úgy tudatosodhatnak csak bennünk, így tükrözve vissza számunkra eszmei mentális képként az észlelt valóságot. A valóság tehát mindenkinek csak annyi, amilyen mentális képet tud róla alkotni önmagában. Ebbôl az is azonnal adódik, hogy egy tanulatlan, mıveletlen egyén valósága sokkal szegényesebb, hiszen a tanulás, mıveltség nem más, mint a valóság észlelt részleteinek különbözô eszmei értékhez való csatolása. Hiszen a tudatban reális képet csak a már értéket nyert eszméink által alkothatunk. A még irreális eszmékrôl tudhatunk ugyan, de azok nem színezik a valóságról alkotott összképünket. Ez egy kirakós játékhoz hasonlít, amelyben az egyes képelemek nem mások, mint a már tudatosan beazonosított fogalmak, eszmék, a valóság megértett részeibôl. Így mindenki csak az értelmi szintjének megfelelô képet rakhat ki magának. Mivel pedig ezek a képek egyénenként különböznek, ezért van szükség a tudatos párbeszédre, amit a dialektika tesz lehetôvé. Ilyenkor ugyanis olyan párbeszéd zajlik, amely elméleti síkon összeveti a különbözô valóságról alkotott mozaikképeinket, vagy azok bizonyos részeit.
Monológ a lexikon szerint: magánbeszéd, a dráma mı egyik szereplôjének mintegy magában elmondott (csak a közönségnek szóló) szavai.
A monológ számomra azt jelenti, hogy valamely értelmes emberi elme önmagával társalog, magánbeszélgetést folytat, akár kimondott szavak nélkül is, miközben a tudatában érvek és ellenérvek ütköznek annak érdekében, hogy a tudatában, az érvek közös nevezôjére jutva, harmonikus mentális egyensúly alakuljon ki. Ez azért van, mert a tudatos elme folyamatosan viszonyít, azaz fogadja az érzékszervek felôl érkezô információkat, és azokat valamely eszmékhez párosítva tágítja a valóságról alkotott eszmei mentális összképét. Ezek az új mozaikképek azonban nem minden esetben illeszkednek azonnal bele a már meglévô valóságképünkbe, ezért vitásak. Ha pedig vitás, akkor vitatható, és az agy akkor vitatja is, mert a különbözô eszmék vitatása során az elménk mentális, belsô viszonyítást végez. Ennek a belsô viszonyításnak a célja pedig a belsô mentális valóságkép egyensúlya, teljes harmóniája az adott ismereteink szintjén. Önmagában mindenki monológot folytat akkor is, ha titkolja azt. Sokan szégyenlik azt mások elôtt, hogy magukban beszélnek, míg mások nyíltan vállalják, hogy csak hangosan gondolkoztak.
A címben rejlô ellentét pedig akkor oldódik fel, ha tudomásul vesszük azt a tényt, hogy az önmagunkban folytatott monológ is minden esetben vitázó párbeszéd jellegı, vagyis dialektikus. Ez abból adódik, hogy az objektív és szubjektív lehetôségeink ellentétesek. Mit értek ez alatt? Egy példával élek. Ha egy ládában nem találunk semmit sem, akkor kézenfekvô dolog az, hogy ha többször nyitom ki és ellenôrzöm, szintén nem fogok benne semmit sem találni. Ez lenne az objektív gyakorlat. A szubjektív gyakorlat pedig éppen azt mutatja, hogy ha az elménket az elôbbi ládához hasonlítjuk, akkor ahányszor „beletekintünk”, annyiszor találunk benne valamilyen gondolatot. Az elménk sohasem üres. Ezek a gondolatok pedig érveket és ellenérveket jelentenek, amelyek birtokában bármikor tovább folytatható a dialektikus monológunk. Ahogy bennem is, úgy bárkiben jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miféle „láda” lehet az elménkben az, amelyben mindig található valamilyen gondolattartalom? Hiszen azt tanultuk és azt is tapasztaljuk állandóan, amikor tudatos állapotban vagyunk, hogy az elménk tudati része relatív, a folyton viszonyítgatás kényszere miatt. Tudomásul veszem tehát hogy relatív, mert viszonyít, de azt is tudomásul kell vennem, hogy abszolút, mert folytonosan, állandóan, abszolút megszakítás nélkül teszi azt. Vagyis a tudatos elmém relatív, mert viszonyít és közben abszolút, mert állandóan fenntartja ezt az állapotát megállíthatatlanul. Ez így abszurdnak látszik, de a teljes elménk több relatív részbôl épül fel. Van azonban egy realisztikus magyarázat erre az ellentmondásra.
Mivel a relatív az abszolút végtelen egy véges, viszonyítható része csupán, ezért a viszonyítás képessége, mint egy relatív tulajdonság jelentkezik csupán, az abszolút elme tudatos mentális eseményeként. Az elme tehát maga abszolút, de benne az elkülöníthetô tudatos eszmetartalmak és viszonyítási folyamatok mind mentális részek, alkotóelemek, tehát, relatívak egymáshoz képest.
Az elme önmagát belátni képtelen, mert végtelen, de a benne rejlô tudattartalmakra képes ráreflektálni, mert azok véges, tehát viszonyítható tényezôi. Mivel pedig az elménk abszolút, ezért folyton teljes képet kíván látni arról a valóságról, amelyet már tudatosan beazonosítottunk az ismereteink által. Így a teljesség igényével fogadja az új és újabb információkat az érzékszervek és a relatív tudat felôl, amelyeket folyton megpróbál beilleszteni a már meglévô mentális összképünkbe. Ez nem mindig sikerül azonnal, ezért akár monológ, akár dialóg módon olyan párbeszédekre készteti a relatív tudatot, amelyek pozitív mentális eredményre vezethetnek, a mentális egyensúly érdekében. Így a valóságról alkotott szubjektív képünk folyton változik az új információk jegyében, kialakítva ezzel az egyén sajátságos világképét.
Ez az összkép, vagy világkép, a mi mentális visszacsatolásunk a megismerés folyamatában, hiszen minden új információt ehhez a mentális eszmei képhez viszonyítva fogadunk el, és ebbe illesztjük bele, ha már elfogadtuk a létezés részének. Racionális realitást tehát, csak az elménk mentális összképében nyernek az új ismereteink.
Ami változást kényszeríthet ki a világról alkotott eszmei képünkrôl, az tehát az információ. Ez jöhet az öt érzékszerv felôl, mint észlelt érzet, vagy a hatodik érzék felôl, amit a belsô érzet jelent. Ez az objektív értelemben megmagyarázhatatlan belsô érzet onnan adódik, hogy érzelmes lények vagyunk és érezzük az érzelmeinket, amelyek így érzelmi információkat adnak az elménk számára. Ezeket az információkat is a tudat viszonyítja és hitként abszolutizálja, hogy bekerülhessenek a mentális összképünkbe. Így a hatodik érzékünk érzetei is reális értéket nyernek az elménkben, mivel tudatosodnak, és a racionalitásunk részévé válnak.
Az információ minden esetben valamilyen létezô formációról ad hírt. Az öt érzékszervünk felôl érkezô információk az objektív valóság létezô formációiról, míg a hatodik érzék felôl érkezô információk a szubjektív valóság létezô formációiról. Már csak az a kérdés, hogy mik ezek a formációk?
Formáció – Képzôdmény In-formáció - Tájékoztatás
Alakulat Beszámoló
Keletkezés Útmutató
Harcrend Útmutatás
Alapítás Felvilágosítás
Alakzat Ismertetô
Megalakítás Közlemény
Létrehozás Értesülés
Kialakulás Értesítés
Képzôdés Hír
Az információ tehát hírt ad, nemcsak a már kialakult képzôdményekrôl, hanem azok kialakulási folyamatairól, keletkezésérôl is. A kialakult dolog a képzôdmény, ami már az objektív létezés része, amíg észlelhetô. A kialakulás jelensége a képzôdés, ami az objektívvé válás folyamata. Ez az objektív tudomány szerint csak átalakulás, egyik objektív képzôdménybôl egy másik struktúrájú objektív képzôdménnyé. Sok esetben persze igazuk is van, hiszen mi magunk is átalakítjuk az objektív valóság objektív alkotóelemeit a saját igényeink szerint. De, amikor a tudomány nyíltan beszél az anyagi elbomlásról, akkor már kézenfekvô dolog lenne nyíltan beszélni az anyag keletkezésérôl is. Ennek az elmaradásnak az lehet az elemi oka, hogy az ember, mint a gyermek, mindent szétszed, hogy meglássa belülrôl, hogyan mıködik. Az anyaggal is kísérletezik, de még csak a szétszerelés szintjén tart. Ameddig pedig nem ismeri az anyagi mıködés lényegét, addig összeállítani sem képes, egyetlen atomot sem.
A képzôdés pedig, megint kétértelmıvé válik, ha arra gondolok, hogy természetes vagy tudatos okok indították-e el a folyamatot. Mivel nagyon nehéz dió a természetest tudatosként megmagyarázni és megérteni, amit sokan próbáltak már, ezért én most inkább a tudatos fogalmát kívánom összekötni a természetes fogalmával. Az ember a természet szerves részeként vált tudatossá, ezért a tudat nem választható el a természettôl, csak ha az ember is. Más értelmezéssel, ha a tudatunk a természet megismerésébôl nyeri az értelmét, akkor az által, hogy minél jobban megismeri azt, annál jobban belemerül, és a részévé válik. Megint más értelmezéssel, ha az emberi tudat a természetbôl nyeri az ismereteit, akkor természetes számára az, hogy a természet tudatos átalakítása során éppen a természethez igazodva formálja az új lehetôségeit. Az emberi tudat tudatosan nem válhat természet-idegenné, hiszen minden lehetséges viszonyítási alapot éppen a természet ad számára. A természetben élô lények bármelyike formálja, átalakítja a természet részét, a saját igényeinek megfelelôen, sôt, még egy erdô vagy tó is ökológiai egyensúlyt tart fenn. A természet tehát éppoly tudatos, mint a benne olykor elkülönülni vágyó ember. Ha pedig a természet tudatos és következetes, akkor természet és tudat egy, csak más-más megjelenési formát öltve. Ha pedig az emberben elkülönült, akkor miért?
Abból indulhatunk ki, hogy az emberi tudat nem objektív tényezô, tehát nem szedhetô szét, nem analizálható részleteiben. Analizálása más módszereket kíván, mint amit a tudomány kidolgozott az objektív megismerési folyamatokhoz. Ha pedig nem objektív tényezô, akkor csak szubjektív lehet. Így a tudomány csak úgy képes foglalkozni a tudattal, ha elfogadja a szubjektív valóságot is a létezô valóság részének. Ahogy az objektív valóság tudatosnak mondható, a benne fellelhetô értelem miatt, úgy a szubjektív valóság, amelybôl származik, még tudatosabb. Az objektív valóságban relatív emberi tudatok fedezhetôk fel, míg a szubjektív valóság maga az abszolút tudat, amit az idealista filozófiákban Istennek neveznek.
Ha most, gondolatban szétszedünk minden létezô objektív tényezôt a teljes anyagelbomlási folyamat utolsó eleméig, akkor az oszthatatlan pontok halmazáig jutunk el. Ezt hívom én az Univerzum szubjektív alaphalmazának. Szubjektív, mert külsô adottságai már nincsenek. Alaphalmaz, mert a tovább már oszthatatlan alaptömegek közege építi fel. Minden, ami az általunk megismerhetô objektív valóság részét képezi, ebbôl a szubjektív alaphalmazból alakult ki. Ennél fogva törvényszerı az, hogy minden objektív mozgás és állapotváltozás ebben az alaphalmazban zajlik. Ennek az alaphalmaznak nincs elektromos tulajdonsága, mivel teljesen egyenrangú oszthatatlan alapelemek építik fel, ezért elektromos töltésmegosztásra képtelen, így benne zajlik minden lehetséges mágneses jelenség. Vagyis elektromosság jellemez minden objektív anyagi testet, és mágnesesség jellemzi azt a közeget, amely alaphalmazként minden anyagi létezés terét kitölti. Így anyag nélkül mágneses tulajdonságról beszélhetünk csak, anyagi halmazokban azonban már elektromágnesesekrôl. Vagyis a valóságban, amit megismerhetünk, az elektromos jelenség az objektivitás felôl ébredôô hatás, míg a mágneses hatás a szubjektivitás felôl ébredô hatás. Ezért lehet csak különbözô szögelfordítással ábrázolni egy koordináta rendszeren a kettôs jelenséget. Egymásnak ellenhatásai az által, hogy a valóságban éppen ellentétes, objektív elektromos és szubjektív mágneses érdekeket képviselnek.
Ha tehát, ezek alapján el tudja fogadni valaki a szubjektív alaphalmaz létezését, amelyben minden lehetséges objektív változás létrejöhet, akkor a mágneses jellegének köszönhetôen, megértheti Isten létezését. A szubjektív alaphalmaz ugyanis minden objektív értelemben megnyilvánult testre hat, hiszen azok állapotváltozásai éppen Ô benne zajlanak, és így minden lehetséges állapotváltozásról közvetlenül tud, mert azokról a mágneses információt éppen Ô közvetíti, részrehajlás nélkül. Vagyis eljutottunk a mindenre ható és a mindenrôl tudó fogalmának fizikai meghatározásához, azaz Istenhez. Ahogy ugyanis, az objektív valóságban megszokott dolog az, hogy az információk mágneses módon rögzíthetôek és közvetíthetôek, tehát relatív értelmet biztosítanak a testeknek, úgy a szubjektív alaphalmaz maga az abszolút értelem, hiszen minden lehetséges mágneses információ benne és általa közlôdik.
Mi pedig, relatív tudatú emberek, az abszolút létezés szerves részét képezzük, ezért a tudatunk szintén része az abszolút tudatnak. Isten abszolút létezésként, vagy abszolút tudatként, nem tehet arról, hogy a testként megnyilvánult részei, az értelmes emberek, tudatosan is elidegenedtek tôle. Valamikor megszakadt ez a szövetség, amikor a tudatos ember individuális lett. Elidegenedett Istentôl és ugyanúgy lassan elidegenedett a többi embertôl is, mert az individualitás biztosíthat csak szabad önrendelkezési lehetôséget. Nincsen ezzel semmi baj, mert Isten éppen azt akarja, hogy szabadon, minden kényszertôl mentesen döntsünk a mellett, hogy újra felépítjük vele a mentális szövetséget. Ehhez azonban meg kell értenünk Ôt, és ha ez a megértés nem megy idealista módon, akkor majd megy a tudomány racionális eszközeivel, mert minden út „Rómába” vezet.
Isten részérôl eddig is tudatosan fennállt ez a mentális kapcsolat, mert nem Ô fordult el az emberektôl. Ô ebben is abszolút és így kitartó. Amikor ugyanis valaki gondolkodik, egy olyan dolgon töri a fejét, aminek a tudati tartalma nincsen az elméjében. Megoldást keres egy adott feladatra, problémára. Ekkor válik fogékonnyá Isten ajándékára, arra a mentális gondolatra, ami a reális megoldást jelenti számára. Ilyenkor ugyanis mentális tudatkapcsolatba kerülünk Isten mindentudóságával, ahol a mentális megoldás már létezik. Mıvészek és tudós gondolkodók, tudatosan vagy öntudatlanul, mindig is éltek ezzel a csodálatos lehetôséggel, ezért voltak képesek maradandót, Istenit alkotni.
És most térjünk vissza a dialektikus monológ témájához. Az Istennel való „párbeszéd” mindig dialektikus, mert valamely fennálló probléma megoldására szorítkozik, és mindig monológ, mert Isten nem szól közbe. Nem szól, mert nem befolyásolhat bennünket, de minden kérésünkre figyel, mert Ô a Teremtô, a hitünk teremtôje. Ô formálja a dolgokat és helyzeteket úgy, hogy általuk a kérésünk teljesüljön. Mágneses módon teszi, mert így képes hatni az anyagi létezés bármely formájára és a relatív tudatokra egyaránt. Vagyis igaz az állítás, miszerint, Isten útjai kifürkészhetetlenek, hiszen mindannyian Isten relatív eszközei vagyunk, az Ô abszolút létezésében.
Ezen ismeretek alapján dönthetünk Isten mellett, és persze élhetünk tovább tudatosan Isten nélkül is. Tudnunk kell azonban azt, hogy az Istentelen világ embertelenné is formálja a világunk társadalmait, azaz önpusztítóvá. A túlélés, az ideális társadalom, elképzelhetetlen számomra Isten nélkül. Az Istennel való összhang ugyanis összhangot, harmóniát teremt az emberek között is. A globalizáció ugyanis megállíthatatlan. Ezért az emberiségnek globálisan kell értelmessé válnia. A globalizáció mindig is létezett, csak, mint fogalom, a huszadik században kristályosodott ki. A globalizáció ugyanis az emberi társadalmakban rögzôdött egyéni érdekeket kívánja kiterjeszteni a teljes emberiség közösen értelmezhetô egyéni érdekeire. Vagyis, a hazaszeretet addig érték számunkra, ameddig azt nem más népek ellen használjuk, agresszív eszmei alapként. Isten ugyanis az emberben nyilvánult meg. Így az elszaporodott emberiség minden egyénében benne van látens módon rejtve. Ezért a globalizáció az emberiség kollektív közösségi érzéseinek a felfokozására irányuló társadalmi folyamat. A lélek, mint egy mentális köldökzsinór köt össze bennünket Istennel, így az ember egyéni és az emberiség kollektív tudata Istenben párosul. Istenben semmi sem dialektikus, ott minden nyilvánvaló. Mivel azonban mi, relatív tudatú emberek, távol vagyunk az abszolút tudástól, ezért számunkra sok minden csak dialektikus lehet.
Amikor Istenhez szólunk, az a folyamat más ember számára monológként hat, mert látszólag önmagunkban beszélünk, de mégis dialógus, mert olyankor az ember objektuma szubjektív tudatkapcsolatba lép a számára szubjektív valósággal, Istennel.
Ember Isten
Objektív-szubjektum Szubjektív-objektum
Teremtett-gondolkodó Gondolkodó-teremtés
Létezô-gondolkodás Gondolkodó-létezés
Vagyis Isten az embert a saját képére, mentális tükörképére teremtette. Az által pedig, hogy az embert tudatosnak teremtette, éppen a saját monológ jellegét oldotta fel azért, hogy a benne szükségszerıen ébredôô dialektikákhoz mentális partnere is legyen. Ezek a dialektikák pedig abból adódtak, hogy Isten abszolút nyugalmában megszületett a relatív nyughatatlanság, a folyton változás lehetôsége, az objektív valóság. Annak részeként pedig az értelmes ember. Relatív elméjében az ember tehát dialektikus monológokat folytat, de az nemcsak reális lehetôség számára, hanem elemi szükségszerıség is, hiszen abban a tudatkapcsolatban mindig a szubjektív valósággal tartunk fenn mentális szövetséget, az abszolút tudatú Univerzális Elmével, vagyis Istennel.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
