Az objektív valóság megismerési folyamatai során mindig az objektumokkal, azok konkrét külső megjelenési formáival találkozunk először. Ez persze csak a felületes megismerést biztosíthatja, azt a megkülönböztethetőséget, amelynek függvényében a különböző objektumokat konkrétan meg tudjuk különböztetni egymástól. Ez a dolgok konkrét megismerési lehetősége, azok objektív, külső adottságaiktól függő. A konkrét filozófiai fogalma azt jelenti tehát, hogy a tapasztalataink által megismerhető objektumok, jelenségek és folyamatok annyira különböznek egymástól, amennyire azokat első látásra és külső szemlélésre meg lehet különböztetni egymástól. A konkrét azt is jelenti ez által, hogy valami a külsőségei által meghatározott. Így a konkrét az egyes megismerhető tényezők konkrétuma. A különböző konkrétumok között pedig eltérés áll fenn, ez pedig a differencia, a logikus megkülönböztethetőség. A konkrét ellentéte pedig az absztrakt, azaz elvont, vagyis az általános.
Az absztrakt az jelenti, hogy elvont. A konkrétan megismert objektumok, jelenségek, és folyamatok szubjektív megismerhetősége szükségessé teszi azt, hogy a tényezők objektivitásától azért kell elvonatkoztatni, hogy azok szubjektív, belső tulajdonságai is a tudat birtokába kerüljenek. Ebből adódik az is, hogy a dolgok belső, rejtett adottságainak a megismerése nem oldható meg úgy, hogy azokat szétszereljük és az alkotóelemeiket is külsőleg megtekintjük, mert az a konkrét tényező alkotóelemeinek a konkrét megismerési folyamata. A dolgok belső megismerési folyamata mentális, logikai úton történik, egyfajta elméleti elvonatkoztatási módon, amit absztrahálásnak neveznek. Az elvonatkoztatás tehát azt jelenti, hogy a dolgok belső, szubjektív adottságait úgy értjük meg, hogy a konkrétan megismert objektív tulajdonságaitól akár teljesen elvonatkoztatunk, és a logikus értelmünk figyelmét, a belső adottságokra összpontosítunk.
Ahhoz, hogy el tudjunk vonatkoztatni, az észlelt objektív valóság konkrét tényétől, vagy az általános tényezőkből ki tudjunk ragadni egy adott konkrétumot, szükségünk van a dedukcióra, vagyis a logikus következtetés képességére. Ez a deduktív képesség tesz minket alkalmassá arra, hogy a logika segítségével, mentális eseményekkel, azaz gondolatokkal tartsunk fenn kapcsolatot a konkrét egyes és az általános elvonatkoztatott dolgok között. A dedukció tehát logikus következtetési képességet jelent, aminek a segítségével differenciálunk vagy integrálunk attól függően, hogy az általános vagy a konkrét képezi-e a gondolkodási irányunk alapját. A dedukció segítségével végezzük tehát el az elvonatkoztatás mentális folyamatát az egyes vagy az általános végleteitől. Szubjektív következetességgel deduktív módon elvonatkoztatni ugyanis csak az éppen észlelt tényezők felületes objektív látványától lehet.
Differencia, megkülönböztetés
>>>>>>>>>>>>
Általános, egységes, elvont >>> Dedukció <<< Egyes, különböző, konkrét
<<<<<<<<<<<<
Integráció, egyesítés
Valójában minden megismerési folyamat, analizáló jellegű, amely feltételezi az absztrakció mentális képességét. Az objektív analizálás további konkrét megismerési folyamat, amely ugyan a konkrét megismerés lehetőségét tágítja, de valójában nem vonatkoztat el a konkrétum objektív jellegétől. A szubjektív analizálás az igazi elvonatkoztatás, amely úgy absztrahál, vonatkoztat el, a megismerni vágyott objektum konkrét voltától, hogy közben nem köti magát mereven az objektum eddig megismert objektív konkrétumaihoz. Így a megismerés közvetett dolog, mert nem közvetlenül az észlelt objektív dolgokat, eseményeket ismerjük meg, hanem a róluk alkotott mentálisan analizált, absztraktív elvonatkoztatásaink eredményét, azaz a szubjektív deduktív következtetéseink ítéleteit. Így akkor válik ismertté a tudatunkban valami, ha a vele kapcsolatos objektív észlelet és a róla alkotott szubjektív analitikusan deduktív ítéleteink integrálódnak, azaz egyesülnek az elménkben.
Tehát, a dolgokat, eseményeket és jelenségeket, nem vagyunk képesek a maguk teljességében azonnal átlátni, ezért a pillanatnyilag észlelt tapasztalataink alapján, a megértésük érdekében, kénytelenek vagyunk mentálisan elvonatkoztatni azok látszólagos valóságától. Ezen elvonatkoztatásaink eredőjét megpróbáljuk egy közösített tényezőként integrálva felfogni, azaz konkretizálni azért, hogy az észlelt és logikusan értelmezett tényezőt valósként tudjuk értékelni. Ez azonban a teljes ismeretek hiányában csak relatív módon lehet konkrét. Ezt a tudatosan integrált, de relatív módon konkretizált tényezőt képes a relatív elménk megragadni a mi saját valóságunkként. Ezért a valóságunk konkrétumai számunkra elvontan konkretizált tényezők, azaz relatívnak ismertek az abszolút létezésben.
Sajnos azt tudomásul kell venni, hogy a tudat absztraháló képessége, miközben elvonatkoztat az objektumok, jelenségek és folyamatok konkrét jellegétől, a szubjektív analizálásnak köszönhetően új, szubjektív nézőpontot képviselnek. Olyan nézőpontot, amely sajátságos és más szemlélő tudata koránt sem biztos, hogy ugyanolyan következtetés eredményére jut. Természetesen jobb megismerést biztosít az, ha valaki az általánosan megismerhető objektív konkrétumok mellé az objektum szubjektív tulajdonságait is kikutatja. Ez azonban nem lehet általános érvényű, csak kollektív megállapodás függvényeként érvényesülhet. Ilyen kollektív megállapodás eredményeként alakult ki a természettudomány, amely a szubjektív analizálások folyamatai által jött létre. Így a tudósok szakvéleménye, a tudomány, is hit csupán, amely ennek következtében emberi relatív igazság, vagyis sohasem lehet mentes a tévedés lehetőségétől. A tudomány tehát a tudósok kollektív hite. Vagyis olyan hit, amelyben az objektív megismerés tényszerűsége is szubjektív, hiszen a vizsgált objektumról nem biztosít közvetlen tapasztalatot, mert az érzékszervek közvetítése által közvetített érzetek értékelése által azonosítható be az. Így a tárgyak külső jegyeit vizsgáló objektív megismerés folyamata sem mentes az elvonatkoztatástól.
Az általunk megismert objektumok, jelenségek és folyamatok mind valamilyen konkrét tulajdonságát jelölő fogalmi elnevezést kapnak. Ezek a fogalmak sok esetben értelmüket veszítik akkor, ha a konkrét jellegüktől teljesen elvonatkoztatunk az absztrakt, belső jellegük megismerésének függvényében. Az objektív és a szubjektív tulajdonságok sok esetben ellentétes jellegűek, de ez nem is csoda, mert éppen ellentétes nézőpontból születtek. Így az értelmezés során paradoxikus jelleget kölcsönözhetnek a dolgoknak. Ennél fogva, ha egy tényező fogalmának szubjektív megismerési folyamatában veszünk részt, akkor valójában eltávolodhatunk annak objektív értelmétől is. Ez az eltávolodás addig áll fenn, ameddig nem ismerjük meg a kétféle jelleg teljességét. Akkor ugyanis egyfajta teljesebb látásmód nyílik meg az ember előtt, mégpedig egy értelmes egységes látásmód, amely magában foglalja az objektív látás mellett a szubjektív megértést is. De ez a teljes látás a fogalom objektív és szubjektív lényegiségek együttes, integrált értelmezhetősége után jöhet csak létre. Ha az objektív konkrétat és a szubjektív absztraktot együtt szemléli a tudat egy időben. Ameddig az nem jön létre a tudatban, addig a fogalom, az analizálásoknak köszönhetően, csak bonyolódik a tudat számára. Így jut el az emberi tudat odáig, hogy számára minden relatív. Ezért az objektív és a szubjektív analizálás elvonatkoztató hatása gyakorlatilag a fogalom konkrét, azaz egyes jelentésétől vonja el a figyelmet, és általánossá teszi magát a fogalmat.
A konkrét ilyen értelemben az egyes fogalmát határozza meg, míg az absztrakció elvonatkoztató hatása az egyes értelmét tágítja ki az általános felé. Márpedig az általánosban a konkrét nem nyer értelmet, mert éppen a konkrétságát meghatározó differencia csökken ez által a konkrétumok között. Az absztrakció tehát az egyes konkrét fogalmát az általános fogalma felé alakítva felismerhetetlenné teszi benne magát a differenciálható konkrét fogalmat. A konkrét, és így egyes fogalom deduktív absztrakciója, elvonatkoztat az általános felé, ahol az egyes tulajdonságainak sokfélesége az egyest az általános fogalmának hatáskörébe rendeli az által, hogy csökkenteni igyekszik az általánost felépítő egyes konkrétumok között észlelhető differenciákat. Így az objektív vagy szubjektív analizáció által elvonatkoztatott fogalom konkrétsága bizonytalanná válik. Ez alól a folyamat alól sajnos nem kivétel Isten fogalma sem.
Isten fogalma egyes, azaz konkrét. Bár Isten nem objektív tényező, de a fogalmi jelentése konkretizálja Őt az Istentudatunkban. A keresztény Egyistenhit konkretizálja is Isten fogalmát annak ellenére, hogy Istent nem, mint objektív tényezőt ismerte meg. Isten fogalmának tehát nincsen objektív értelemben véve konkrétan megismert olyan tulajdonsága, amely által elvonatkoztatható lenne az absztrahálás mentális folyamatában. A Biblia azonban rengeteg szubjektív tulajdonsággal jellemzi Istent, így Ő sem mentesülhet az absztrakció konkréttól elvonatkoztató hatása alól. Ez által sajnos Isten egyes fogalma is az általános fogalma felé irányul, aminek hatására elveszítheti a konkrét jellegét. Ezt az állítást az is igazolja, hogy az Isten fogalmához rendelhető általánosító tulajdonságok határozzák meg a hívők között kialakult vallásfajtákat.
Isten = Teremtő
Mindentudó Minél több tulajdonsággal ruházzuk fel Istenkon krét fogalmát,
Mindenható annál jobban elvonatkoztatunk Isten konkrét fogalmától. Így
Szeretet Isten fogalma általánossá válik az emberek gondolkodásában
ELME és miatta, a vallások alapját képező dogmáik Isten konkrétuma
Abszolút jó elé kerülhetnek a hívők tudatában.
Törvény
Jelenlét
Életerő……….Stb.
A keresztény vallásformák egyetértenek az egy Istent illetően, és mégis különböznek az Istenhez rendelhető tulajdonságok értelmezése miatt. Isten különböző tulajdonságait hitigazságokként dogmatizálta a teológiai filozófia, így Isten végül is elveszni látszik a hozzá rendelt dogmák sűrűjében. A vallásfajtáknak úgy tűnik fontosabbak a saját maguk által meghatározott dogmáik, és a hozzá rendelt sajátságos liturgiájuk, mint maga Isten. Ha Istenben tökéletesen egyetértenének, akkor egy közös vallást képviselnének. Így „a sok bába között elvész a gyermek”, közmondással analógiás értelemben, a sok vallás között elvész az Isten. Ezért a sok vallás képviselői között ma is sok a farizeus, akik az íráshoz ragaszkodva elvonatkoztatnak Istentől. Ismerik a Bibliát, mint Isten írott Igéjét, de különböző módon értelmezik azt. Addig ugyanis, ameddig a különböző vallásformák Isten tulajdonságait illetően ütköznek egymással, addig óhatatlanul is, szembeállítják egymással az egy Istenben hívőket is. Dogmáik ugyanis szellemi bálványokként kötik meg a vallásuk képviselőit. Ezért a vallásos hívő emberek ugyanabban az egy Istenben hisznek, de azt az egy Istent a dogmáik bálványképében testesítik meg, így a dogmáik bálványhatása elhomályosítja előlük Isten valódi szellemi valóságát. Tehát végül is Isten ellen hatnak, és attól válnak még veszélyesebbé, hogy mindezt Istenre hivatkozva teszik ellene. Istent a saját magához csatolt dogmák, abszolutizált hitigazságok bálványának árnyékába rejtik a hívőik elől. Így a sokféle vallás nem más, mint versengés Istenért, különböző hitigazságok mentális fegyvereivel, amely verseny nem kedvez a nyerteseknek sem.
Márpedig, ebben a versenyben nincsen első vagy második helyezett, csak vesztes. Mivel a hívő élet csapatmunka Istenben, ezért a győztes is vesztesnek érezheti magát, mert olyan hívőket győzhetne csak le, akik éppúgy Isten érdekeit képviselik, tehát nem Isten ellenfelei, hanem csak másfajta szellemi dogmák bálványáldozatai. Mivel pedig minden egyes ember Isten Egy-ségének a része, ezért a hívőknek is egy-ségre kell jutni ahhoz, hogy visszatalálhassanak Istenhez. Jézus Szent Lelke éppen ezt az egységet teremti meg az által, hogy az általa betöltekezett lelkű hívő már vallás-függetlenné válik. Mindegy ugyanis az, hogy milyen vallási felekezethez tartozó hívő éppen, a Szent Lélek hatására átszellemülve teljesen Istentudatossá válik. Ez azért van így, mert Jézus nem alapított egyetlen vallást sem, hanem Isten Anyaszentegyházát teremtette meg. Az Anyaszentegyház ugyanis független minden fajta emberi vallástól, így a Szent Lélekkel betöltekezett lelkű ember ennek az Isten teremtette Anyaszentegyháznak a tagja lesz, az aktuális emberi vallásától teljesen függetlenül. Mert a vallások az Isten konkrét fogalmának, az Isten tulajdonságai által, Isten absztrakt, elvonatkoztatott megnyilvánulásai a hívők tudatában. Ennek ellenére pedig az Anyaszentegyház, az Isten tulajdonságai által elvonatkoztatott Istenképek, vallások képviselőiből kerülnek ki többnyire, visszatalálva ez által Isten konkrétumához. Isten konkrétumához pedig csak egy féle út vezethet vissza, az pedig a keresztény tanok alapítója, Jézus. Így lesz Jézus az ÚT és vele az Élet Istenben. A különböző keresztény vallásoknak tehát csak egyetlen közös pontja van, az pedig Jézus. A vallások létjogosultsága csak akkor válik ésszerűvé, ha a hívőiket el is vezetik Jézushoz, és általa a Szent Lélek betöltekezését eredményezhetik. Így a különböző Istentudatú vallásfajta hívőit csak Jézus Anyaszentegyháza képes egyesíteni, integrálni Isten konkrét fogalmában, mert minden más út elvonatkoztat Isten szubjektív konkrétumától. Ameddig azonban ezt az összefüggést nem értjük meg tisztán, addig a sokféle vallás továbbra is elvonatkoztat Istentől. Ezzel a problémával együtt élnek a templomba járó hívők, de azokat a hívőket, akik még nem kötelezték el magukat egyik felekezettel szemben sem, komolyan befolyásolja a vallás sokszerűsége. Ők ugyanis azért fordulnának valamely felekezethez, hogy Istennek kötelezzék el magukat, de ebben éppen a vallások közötti választási kényszer gátolja őket. Ezért vannak azok a vallásformák előnyben, amelyek dogma-függetlenek és közvetlenül a konkrét Isten valamely gyülekezetének hívják magukat.
A konkréttól való relatív elvonatkoztatás az absztrakt felé az általánost hozza felszínre, amely ebben az értelemben az egyes sokféle tulajdonságait visszavetítve az egyes, és így konkrét felé az egység értelmét tükrözik vissza. Ebből az állításból az is következik, hogy ha az egyes konkrét fogalmakat abszolút módon elemezve vonatkoztatjuk el, akkor annyira általánossá válnak, hogy közvetlenül az egységre mutatnak, ami nem más, mint az egy Isten, amelyből megnyilvánult, azaz teremtett egyesként konkretizálódtak. A panteista idealista filozófiákban ugyanis Isten mindent önmagából teremtett és így minden objektív módon is észlelhető konkrét tényező az abszolút általánosból, tehát Isten szubjektív konkrétumából lett, és így aktívan létező konkrét objektív egy-esként a szintén aktívan létező és konkrét szubjektív egy-ség része. Az elvonatkoztatásnak tehát mindaddig elkülönítő szerepe van az emberi tudatban, ameddig közvetlenül nem utal az Egy-ségre, mert addig a relatív ismeretek viszonyai szerint vagyunk kénytelenek értelmezni az elvonatkoztatásainkat. Az Egy-ségre reflektálva azonban, az abszolút ELME szemszögéből nézve, az elvonatkoztatott tényezőt közvetlenül az Egy-ség részeként értelmezhetjük, amely nézőpont újra egyesíteni, integrálni képes a tudatban az objektív konkrétumot a szubjektív elvonatkoztatásaival.
Isten konkrét fogalma tehát, számomra azt sugallja, hogy Isten az abszolút értelemben vehető általános Egy-séget jelenti az abszolút absztrakció elvonatkoztató képességének hatására, amely Egy-ségből az egyes konkrétuma bármikor levezethető abszolút inverz elvonatkoztatás révén, mint a konkrétumokat teremtő tényező. Ha ugyanis az absztrakció elvonatkoztató képessége a konkréttól az általános felé képes hatni, akkor ugyanúgy képes az abszolút általánosból az egyes felé haladni éppen a konkretizálás szintjéig.
Konkrét > <- Absztrakció > < Általános
Abszolút egy relatív értelmezés Abszolút Egység
Deduktív logikai
Következtetéssel
Ebből is látható az, hogy létével a konkrét és az általános egy és ugyanaz. Közöttük mentális különbséget csak az abszrahálás ténye tesz. Idealista módon megfogalmazva ezt úgy is mondhatjuk, hogy Isten azonos az emberben megnyilvánult tudatos és így értelmes teremtményével. Isten és az ember között azonban óriási különbség az, hogy ameddig Isten abszolút módon absztrahál, addig az ember csak relatív módon képes arra. Így az ember éleslátása erősen korlátozott Isten felé. Ezért hitre van szüksége ahhoz, hogy feltételektől mentesen tudja Istent elfogadni. Istent ilyen feltételek nem befolyásolják, mert Ő nincsen feltételekhez kötve, mert Ő maga a feltétel számunkra. Feltétel arra, hogy igaz hittel absztrahálva a saját konkrét egyediségünktől mentálisan eljuthassunk önmagunk általános Egy-ségéhez, Istenhez. Onnan tekintve mindannyian egyek vagyunk, az Egy-ség konkrét alkotóelemei. Mivel pedig Isten abszolút, ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy mi, teremtett relatív alapegységek az abszolút természetes és szerves Egy-ségének részei vagyunk.
Amikor Isten megteremtette a világ objektív valóságát, akkor először szubjektív teremtést hajtott végre. Ez azt jelenti, hogy Önmagát egyfajta abszolút absztrahálás mentális folyamatában abszolút módon konkretizálta, így mentális gondolati síkon létrejött minden olyan tényező, amely azt a természetet alkotja, amit a relatív értelmet nyert ember eleve megismerhet. Majd a „Legyen” kijelentés egyfajta mentális hozzájárulása Istennek ahhoz, hogy amit elképzelt természetként, az objektivizálódhat Őbelőle. Ez az objektív megnyilvánulás a projektálás folyamata, amely által Isten a saját elméjének a tartalmát kivetítette a szubjektív valóságából az objektív valóságként, azaz önmagából teremtett.
A projekció olyan, mint a képzelet, amit egy elképzelt vászonra vagy tükörre vetít a tudatos elme. Isten éppen ezért teremtette az embert a saját képére, tudatos elméjűnek, hogy a projektív kivetítés kétirányú lehessen. Amikor Isten projektál, vetít ki az Ő abszolút ELMÉ-jéből, akkor Ő teremt, azaz objektivizál számunkra. Amikor az ember projektál, azaz vetít ki a relatív elméjéből, akkor az objektív valóság felől Isten szubjektív valósága felé szubjektivizálunk. Ez azért van így, mert az ember Isten „tükör” képére lett teremtve, azaz fordított elmeszerkezettel rendelkezik.
Ember=Objektív-szubjektum = létező gondolkodó=relatív elme > szubjektivizálva vetít ki az elméjéből
Isten=Szubjektív-Objektum = Gondolkodó Létezés=abszolút Elme > objektivizálva vetít ki az Elméjéből
Tehát, a szubjektív valóságból való kivetítés az objektív valóság felé az objektivizálás folyamata, míg az objektív valóságból való kivetítés a szubjektív valóság felé a szubjektivizálás.
Mi emberek tehát, teremtünk Isten számára teremteni valót azzal, hogy a hitünk általi elképzeléseket szubjektivizálunk projektív úton Isten Elméje felé. Ő pedig teremt az ember számára azzal, hogy Önmagából visszavetíti a mi objektív valóságunkként azt az elképzelést, amit mi Ő felé irányítottunk. A hit ugyanis csak a reális elképzelések formájában jut igazán érvényre. Csak azt tudjuk ugyanis realitásként elképzelni, amiben igazán hiszünk.
Legyen a hitünk szerint, tehát azt jelenti, hogy a valóságunk alakuljon mindig a legreálisabb elképzeléseink alapján. Ezért mindig olyan elképzeléseket kell formálnunk az elménkben, amelyeknek a megvalósulása szebbé teheti a világunk valóságát. Ebből az is adódik azonnal, hogy meg kell tanulnunk helyesen hinni, és ez által helyesen elképzeléseket formálni, azaz mentális képeket kialakítani. Az emberi képzelet ugyanis, éppen az elménk projektív képessége miatt, teremtő erővel bír Isten Elméjében. Ezért ez nem tréfa, mert a mai elítélhető valóságunk a hibás hitvilágunkból fakadó torz és felelőtlen képzeleteink eredménye. Így a világunkról alkotott negatív véleményünk nem más, mint jogos önkritika. Ahogy azonban a mai valóságunk a tegnapi hiteink eredménye, úgy a holnapi valóságunkat a ma megreformált hitünk fogja megteremteni nekünk. Sajnos nem elég a saját valóságunkat építeni, mert az Isten Egy-ségét csak az egységes valóság kialakításával érhetjük el. Az pedig, az egymást segítő csapatmunka közösségfejlesztő hatásával érhető el. Nagyon fontos tényező ezért a kommunikációs népnevelés, amely már annyi visszataszító dolgot tanít azzal, hogy válogatás nélkül mindent közvetít, ami eladható. Így a kommunikációs üzlet a nevelés minőségére megy.
A projektáló és az absztraháló képesség az elme mentális lehetőségei, amelyek mindegyike Istenre utal. Az absztrahálás abszolút elvonatkoztatás esetében, tehát a relatív gondolkodó számára közvetve utal Istenre, míg a projekció a képzelet kivetítése által közvetlenül. A kétféle mentális képesség a hitben mégis összpontosul, mert a hitet az elvonatkoztatás képessége befolyásolja, míg a projekció éppen a kialakult hit alapján jön létre. A relatív absztrakció nem képes ugyanis, a teljes elvonatkoztatás hiányában, totális képet adni, ezért magában rejti a tévedés lehetőségét is. Éppen ez teszi szükségessé a hitet, amely által realitásként elképzelhetővé válik bármi, amiben igazán hinni tudunk. Isten szemszögéből tekintve ugyanis totális képet láthatunk, ami nem hit eredménye, hanem már maga a bizonyosság. Addig azonban a relatív elképzeléseink alapját mindig a hitünk fogja meghatározni. Az Istentudatos jó hit jó, elfogadható valóságot teremt. Ez közérdek, mert a magánérdeknek a köz érdekeinek teljesülésében kell realitást nyernie.
A materiális tudományok igazságértékében is hinni kell, mert az emberi relatív igazságok nem bizonyosságok, amelyek a totálisan teljes látásmód hiánya miatt magukban rejtik a tévedés lehetőségét. Így bizonyosság-értékük nincs, tehát az elfogadásukhoz igen is hitre van szükség. Így a természettudomány a tudósaink kollektív hitét tükrözi. És éppen ugyanígy hitre van szükség a tudományok által diktált tanok elfogadásához is. Ezért a hit nem megalkuvást jelent, hanem azt, hogy mindig ellenőrizni kell a hitünk tárgyát mindaddig, ameddig a bizonyosság abszolút szintjére nem jut a tudatunkban. A kételkedés tehát a relatív megismerés mentális eszköze és az a célja, hogy a hitet a bizonyosság felé erősítse. Kételkedni tehát a hihető dolgokban nem szégyen, hanem szükségszerűség, mert a kételkedés csökkenteni igyekszik a tévedéseink érvényesülésekor felszínre törő csalódásainkat. Valójában minden realitásra törekvő gondolat a kételkedésből fakad, mert kételkedni csak a meglévő dolgok igazságértékében lehet. Márpedig aki nem elégszik meg a jelen igazságaival, annak le kell győznie azokat, de ez nem megy anélkül, hogy ne kételkednénk bennük. Csak a kétségbe vonható igazságot változtathatjuk meg, ha képesek vagyunk kételkedni benne. Amelyik igazságban nem kételkedünk, az kétségtelen marad számunkra és így nem célunk az, hogy változtassunk rajta. Ha pedig a relatív igazság realitásaként kételkedünk az igazságértékében, akkor folyton egy jobb megoldáson tűnődünk, amelynek az igazságértéke jobban megfelel a mentálisan megváltozott igényeinknek. Így olyan igazságokhoz juthatunk, amelyekbe vetett hittel, egy jobb világ valóságát teremthetjük meg magunknak.
A kételkedés ad módot arra, hogy a megismert igazságokat a további megismerés érdekében tovább absztraháljuk, hogy a tudatunkban közelebb kerüljenek az abszolút általános Egy-sége felé. Így a hit reformja óhatatlanul bekövetkezik és az elménk új elképzeléseit projektálva, új valóságot teremtünk ez által magunknak. A kételkedés hiányában azonban a hit stabilizálódik és vele a valóság is, minden hibájával együtt. Ahogyan a tudományos igazságokba vetett hitet is reformálni kell állandó jelleggel, úgy az ideológiai igazságoknak is változásra van szükségük. A változás alapja pedig az abszolút Igazságba, tehát Istenbe, vetett teljes bizalom. Tudomásul kell venni végre azt, hogy a valóságunk objektív és szubjektív egy időben. Tehát nem csak azok vagyunk, akik a tükörből visszanézünk, hanem főképpen azok, akik nem is látszanak a tükörben. A tükörben látszó valóságunk is csupán az a hitünk, amit önmagunkról kialakítottunk, mert az ember objektív valósága nem más, mint a kifejezésre juttatott egész napos hite. A tegnap hitével fejezzük ki magunkat ma, míg a ma hite lesz a holnapi kifejeződésünk alapja.
Az a tény, hogy miért vagyunk mégis mindig ugyanazok az emberek, azt jelenti, hogy hitben nem vagyunk képesek megújulni. Pedig a hitbéli megújulás mindig új életet jelent, az újonnan megértett feltételek szerinti életet, amely feloldhat a régi feltételek béklyójából. Láncokat dobhatunk le, amelyek eddig tehetetlenné tettek bennünket és korlátozott volt tőlük az életünk. És ezt a célt ajánlja fel Jézus is, amikor a Szent Lelkét kínálja az örök élet zálogaként. Jézus Szent Lelkével ugyanis olyan Istennek tetsző életet élhetünk végre, amellyel elnyerhetjük Isten kegyelmi ajándékát, a Szent Szellemet is. Akkor válik az ember az Isten konkrét individuális teremtményéből Isten abszolút lényévé, azaz az abszolút általános Egy-ség individualitásának közvetlen részévé.
Az emberi megismerés igénye éppen arra irányul, hogy egyfajta teljes, azaz abszolút elvonatkoztatás által minden objektíven észlelhető létező tényező lehetséges tulajdonságait abszolút módon megismerve egyfajta abszolút konkretizálás jöjjön létre a tudatunkban, szintén abszolút integráció segítségével, amely által mentálisan azonosulhatunk magával a Létezéssel is. Az Univerzum szubjektív ELMÉ-je, így általunk, tapasztalatot szerezhet önmaga teljes teremtett objektumáról, az babszolút elvonatkoztatásunk és integrációs képességünk segítségével. Valamint a teremtett tudatos objektumai, az objektív-szubjektumok, mentálisan azonosulhatnak végre az abszolút szubjektummal, amit az Szubjektív-Objektum jelent számunkra, azaz Isten.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
