"A paradoxonok: „olyan formális logikai ellentmondások, amelyek halmazelméletekben és a formális logikában keletkeznek, az ítéletalkotás egyes logikai szabályainak megtartása mellett. A modern tudományokban a századforduló táján a halmazelmélet egyes területein fedezték fel a paradoxonokat.” „ A paradoxonok olyankor adódnak, amikor két egymást kizáró (egymásnak logikailag ellentmondó) ítélet egyaránt érvényes. Paradoxonok felmerülhetnek, mind a tudományos elméletekben, mind a köznapi gondolkodásban (ilyen például az összes halmazok halmazával kapcsolatos Russel féle paradoxon” „nem adható általános módszer az összes paradoxon kiküszöbölésére.”
Ez a jelenlegi álláspont, a tudományos élet részéről. Vagyis, nem adható általános módszer a paradoxonok kiküszöbölésére. Márpedig, véleményem szerint, ha logikai ellentmondás észlelhető, akkor a logikában van a hiba. Az ember relatív gondolkodásmódjában, ami véleményem szerint, a viszonyítás-logika hibáira vezethető vissza. Ma még ugyanis, jóval a viszonyítás előtt határozzák meg általános érvénnyel azt, hogy az aktuálisan elkövetkező viszonyításban részt vevő dolgok, abszolút vagy relatív jelleggel bírnak-e. Így a viszonyító emberi tudat, eleve viszonyító etalonként kezeli azt a tényezőt is, amit abszolútnak definiált, és azt is, amit relatívnak határozott meg a tudomány.
A viszonyelmélet című írásomban kifejtettem, hogy a viszonyítás alaptétele az a tény kell, hogy legyen, hogy a viszonyítás irányától függően nyernek a viszonyításban részt vevő tényezők abszolút vagy relatív értéket. Amit viszonyítunk, az mindig relatív a viszonyító emberi tudat számára, és amihez viszonyítunk, az pedig, abszolút értéket nyer. De csak a viszonyítás idejére. Valamely más irányú viszonyítás megfordíthatja a tényezők abszolút vagy relatív jellegét, de az is csak az új viszonyítás idejére.
A Russel féle paradoxon arra utal, hogy a minden halmazt magában foglaló halmaz maga is halmaz, ezért tartalmaznia kell önmagát is. Ez pedig, paradoxonná alakítja a halmazelméletet. A halmazelmélet is ember által megfogalmazott elmélet, vagyis lehet téves is. Létükkel a halmazok is valamilyen alapviszonyt takarnak. A viszonyítás pedig, abszolút vagy relatív jellegekkel ruházza fel a halmazokat is. Így az Univerzum teljességét tekintve abszolút mágneses alaphalmaz, amely minden egyéb relatív részhalmazt, azaz elektromos anyagi testet magában foglal. A halmazok abszolút vagy relatív jellege azonnal meghatározza, a halmazok logikai kezelhetőségét is. Így az Univerzum primer abszolút alaphalmaza, nem társítható büntetlenül, az Univerzumban kialakult szekunder relatív anyagi részhalmazokkal. Ha pedig, a viszonyító ember tudatában, a halmazok nem nyernek abszolút vagy relatív értéket, akkor logikusan paradoxonokhoz jutunk, amelyek matematikai igazságokat is képesek kétségbe vonni.
Koránt sem igaz a tudományos állítás, miszerint minden relatív. Csak úgy fogadhatjuk el ezt a megállapítást, ha azt állítjuk, hogy minden relatív, amit magamhoz viszonyítok. Ebben az esetben ugyanis, tudatosan önmagamat tettem a viszonyításom alapjává, vagyis abszolutizáltam magamat a viszonyításom idejére. Magam vagyok az etalon, amihez viszonyítok. A tudomány amúgy is, zavaros ezen a téren. Mert az állandónak nevezett tényezői, éppen attól állandóak, hogy nem változóak, azaz abszolút jellegűek. Vagyis, mégsem minden relatív?
Kizárólag abszolút, vagy szintén kizárólag relatív dolgokkal, sohasem találkozunk. Mindig a viszonyító emberi tudat abszolutizálja a dolgokat. Éppen azért, hogy a viszonyító ember, etalonként használhassa azokat, a viszonyításai során. Ilyenek az etalonjaink, és az emlékeink, mint szellemi etalonok. Ameddig pedig, az emberi tudat által előre meghatározott, azaz abszolutizált etalonnal viszonyítunk, addig nyer a viszonyított tényező relatív értéket a tudatunkban. Amikor tehát, tudatosan relatívként kezelt tényezőt, relatív értékű tényezővel viszonyítunk, akkor paradoxonhoz jutunk, mert az eredménye is relatív, azaz változó lesz. Így a viszonyítás során, logikai ellentmondásához jutunk. A viszonyítás, azaz a mérés idejére ugyanis, nem lehet a viszonyító, azaz a mérő eszközünk is változó.
A valós viszonyítás logikájával felvértezett tudatos ember, védettséget élvez a paradoxonok által felállított téves logikai ítéletcsapdák ellen, amelyek a téves logikai ellentmondásokat, virtuális módon fenntartják. Ezek a paradoxonok, amelyek ma még, a tudományos valóságunk szerves részei. Pedig, az új viszonyelmélettel, mégis adható általános módszer, az esetleges paradoxonok kiküszöbölésére.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
