Az a tény, hogy a dolgok relatív viszonylatban állnak velünk azt jelenti, hogy mi tudatosan ítélkezünk felettük. Így a dolgok, vagy események, nem azért jók, vagy rosszak számunkra, mert vannak, hanem azért, mert a mi tudatunk által, a létezésüket megítélve, relatív viszonyba hozzuk őket, és ennek eredményeként jó vagy rossz minősítést nyernek a tudatunktól. Tehát az abszolút létezésből, a folyton viszonyító tudat formál relatív létezést. A kulcs a tudatos elfogadásban rejlik, hiszen az abszolút módon létezőkről ítélkezve mondhatjuk csak, hogy jók, illetve azt, hogy rosszak azok, a mi számunkra. Akkor azonban már relatívvá is tettük őket önmagunk számára. A jónak ítélt dolgokat elfogadjuk magunknak, míg a rossznak ítélteket kirekesztjük az életünkből. Ez által persze az abszolút dolgok egy része, amelyeket rossznak minősítettünk, nem fog beilleszkedni a mi életünkbe. Így abszolút módon vagyunk relatívak.
A toleráns ember persze, sokszor kompromisszumot köt, és így van számára kevésbé jó is, és kevésbé rossz is. Ezzel a mentális viszonylatai határait tolja ki, és így jóval szélesebb spektrumban, mentális sávban, képes elfogadni a dolgokat, mint az abszolút módon relatív ember. Ő ugyanis relatív módon relatív gondolkodású, azaz úgy is lehet mondani, hogy kevésbé finnyás.
Valójában persze, a rossznak ítélt dolgok is dolgok, tehát abszolút módon léteznek. Az a tény pedig, hogy más tudatú emberek számára nem is olyan rosszak, vagy talán még jók is lehetnek, azt sugallja számomra, hogy talán az én sajátságos megítélésem, relatívságom túlzott a dolgok létezésével szemben. Persze a jóizlésem és jónak ítélt dolgokhoz való ragaszkodásom nem tűri, hogy a rossznak ítélt dolgokat jónak fogadjam el, de azt végül is nem ellenzi, hogy a dolgokat úgy fogadjam el, ahogy azok vannak, ahogy megtörténnek. Az a tény, hogy a mentalitásom jelen pillanatában, nekem nincsen rájuk szükségem, az még nem teszi szükségessé azt, hogy jó vagy rossz relatív minősítéssel ítélkezzek felettük. Ha pedig nincs a dolgokról relatív viszonylatokba kényszerített ítéletem, akkor azok már nem is relatívak számomra, tehát nem osztják meg a mentalitásomat, amellyel a dolgokhoz tudatosan viszonyulok. Aki így gondolkozik, relatív módon abszolút gondolkodó, mert a tudata tudatosan nem vesz részt az ítéletalkotás relatív viszonylataiban. Mentalitását tudatosan nem osztja meg, egyszerűen elfogadja a dolgokat bírálat és az ítéletalkotás kényszere nélkül, ami azt is jelenti egyben, hogy a dolgok létének tényszerűségei nem sodorják őt érzelmi viharokba. A jó dolgoknak tud szerényen, indokolatlan túllelkesedés nélkül örülni, és a rossznak ítélhető dolgok sem sújtják le, mert tudatosan elfogadja őket a létezés abszolút szerves részének. Legfeljebb új feladatot lát bennük, amely még megoldásra vár. Mert tudja, hogy mentálisan fejlődni csak az élet során jelentkező problémák megoldásai által lehetséges. Problémamegoldások nélkül nincsen fejlődés. A problémáink tehát nem rosszak vagy nem rossz szándékkal merülnek fel, hanem azért, hogy a megoldásuk által sokkal többek lehessünk mentálisan. A problémamegoldások után jelentkező elégedettség reális önbecsüléssel ruházza fel az ember jellemét.
A rossz dolgok szükségessége még abban rejlik, hogy nélkülük nem lennénk képesek viszonyítani a jó dolgokat sem. A jóra való igényünk nélkül pedig nem lenne motivációnk a cselekvésre, mert többnyire azért jót akarunk, ugye? Ebben a jóakaratunkban a szeretet nyilvánul meg, a cselekvéseinkre képes aktív szeretetünk.
Teljesen mindegy ugyanis, hogy a mentális fejlődésünk melyik fokozatán tartunk éppen, a teremtő cselekedetünket mindig a szeretet vezérli. Az abszolútan relatív ember egoista beállítottságú, önmagát szeretve cselekszik. A relatívan relatív ember szereti önmagát, de a cselekedeteit már a más élők szeretete is befolyásolja. A relatív módon abszolút gondolkodású ember pedig a saját problémáinak megoldását mások problémáinak megoldásában látja, ezért cselekedeteit elsősorban mások szeretete motiválja. Ő látszólag szolgalelkű, de valójában egyszerűen szeretet-egoista, ami azt jelenti, hogy a szolgálata által kivetített szeretetéért éppen ő kap a legtöbb viszont-szeretetet és tiszteletet, ami szintén az őszinte szeretet egyfajta megnyilvánulása. Az abszolút módon abszolút ember, a számára nyújtott viszont-szeretetet és a tiszteletet nem várja el, de persze biztosan jólesik neki, hiszen éppen az élteti. A viszont-szeretetben a szeretete teljessé, abszolúttá válik, amely abszolút örömöt képes biztosítani számára.
Mivel a relatívságunk többnyire csak relatív szeretetet képes biztosítani, tehát egysíkú, egyoldalú szeretetet, ezért a tudatos mentalitásunk, az élettapasztalataink során, folyamatosan változik. Az újszülöttnek, a tudatos tapasztalatok hiánya miatt, nincsen mentalitása, ezért a relatívsága is hiányzik. A cseperedő gyermek mindent önmagához viszonyít, cselekedeteiben önmaga érdekeit szolgálva tevékeny. Egyszerűen csak azt teszi szívesen, amit szeret, így főképpen önmagával szemben erkölcsös. Majd a közösségi életében találkozik mások érdekeivel is, azonosul velük, és azokban aktívan részt vállal, ha az a tevékenység megegyezik az általa szeretett tevékenységgel. Így alakul ki benne a baráti erkölcs. Majd csak a barátság és a szerelem időszakában képes mások érdekeivel teljesen azonosulva is szeretetet produkálni. Addig alakul ki a szerelmi és a családi erkölcs. Majd a mentalitásunk fejlődése, a felnőtté válással, többnyire be is fejeződik. Az a relatívság, amely addig kialakulhatott, többnyire már meghatározza az életünket.
Valójában a relatívságunk, a mentalitásunk fejlődőképes voltát tükrözi, és arra utal, hogy ameddig élünk az újonnan tanult ismeretek, tapasztalatok fényében létezhetünk, addig képesek vagyunk mentálisan változni az abszolútabb szint eléréséig. Az új tapasztalatok által szerzett pozitív ismeretek pedig képesek megújítani, felfrissíteni a lelket, ez a lelkesedés érzése. Mentálisan változni érdemes, mert a szeretet egységét érezni csodálatos dolog. Ünnepnapokon röpke pillanatokra érezzük most is, ettől olyan meghittek azok. De a hétköznapokat is ilyen meghitté tehetjük, ha szabadjára engedjük a jóindulatú, szeretetteljes segítőkészségünket és mindig szívesen adunk a rászorulóknak a feleslegeinkből. Mert gazdagok addig lehetünk csak, ameddig adni tudunk. Akinek nincs sok pénze, de bőven adja a szeretetét, azt a végtelen gazdagság érzése tölti el. Ezzel szemben, akinek sok a pénze és vagyonosnak mondhatja ugyan magát, de adni képtelen, szeretetben magányos ő, tehát érzelmileg koldusszegény, sajnálatra méltó.
Ahogy a relatívságunk, különböző mentalitást biztosítva, megosztja az emberek érzéseit a dolgokkal szemben, úgy a különböző mentalitású emberek megosztják a világunkat is a gazdasági érdekek vonatkozásában, megteremtve ezzel a szegénységet. A nyomorban, a szegénységben a szeretet hiányából eredő érdektelenség húzódik meg. Ezt a szeretet-érdektelenséget a létező nyomor és szegénység mindig vissza is fogja tükrözni. Pedig, ahogy a mentális fejlettség felelősséggel ruházza fel a szeretetre képes tudatot, úgy az objektív gazdagság is felelősséggel jár. Így az abszolútabb gondolkodó felelősséggel tartozik a mentálisan szegényebb, relatívabb gondolkodású emberekkel szemben, úgy az objektíve abszolútabb, gazdagabb emberek is felelősséggel tartoznak az objektíve relatívabb, azaz szegényebb emberekkel szemben. Amikor a szeretet abszolút módon áramlik, akkor szociális fejlődés észlelhető a társadalomban, amely az emberek mentális fejlődését is elősegíti. Sajnos a fordítottja is igaz. A szociális romlás mentális leépülést eredményez, ami a történelmeink során minden esetben ellenségeskedést váltott ki, gazdaságilag és mentálisan is elszigetelve egymástól a szeretet-egység szerves részeit, az embereket.
A relatívságunkból eredő társadalmi szeretet-egység az erkölcsben próbál megnyilvánulni. Az abszolútan relatív gondolkodású emberek kevésbé toleránsak, ezért a társadalomban vezető szerephez jutva, az egoista gondolkodásmódjuknak köszönhetően, személyes érdekekhez kötik a szeretetet. Így a szeretet megosztásával a gazdasági megosztást is megteremtik. Ez megalapozza és fenntartja a szegénységet és a nyomort. Gazdasági többletet ugyanis csak úgy lehet előteremteni, hogy azt máshonnan kell elvonni. A gazdasági elvonás pedig szegénységet és nyomort eredményez. Ennek oka pedig a szeretet-egység torzulása, az egoizmus felé.
A szeretet-egységet a társadalomban az erkölcs tükrözi vissza a leghívebben. Sajnos nem a társadalom egésze mondja meg azt, hogy mi a jó, és mi a rossz a társadalomban, hanem csak a társadalmi elitnek számító olyan népréteg, akik a társadalom gazdasági előnyeit élvezve, megosztva tartják a társadalom szeretet-egységét. Így az erkölcs még egyazon társadalmon belül is különbözik, vagyis relatív. Az erkölcsiséget biztosító törvények a megszerzett gazdasági értékeket védik, ez által a bennük foglalt jogok és kötelességek aránytalanul eltolódtak, a társadalom szeretet-egységéből kiszorultak hátrányára. Így a társadalmi szeretetben elesettek erkölcstelennek érzik a feléjük irányuló társadalmi erkölcs viszonyát. Ez az érzés és a társadalmi szeretet-egységből folyton csökkenő segítségnyújtási, szociális készség, egyre nehezebbé teszi az elesettek önálló talpra állását. Az erkölcsöt a társadalmon belül megosztja még a néprétegek közötti kisebbségi viszony is. Ez a társadalomba befelé ható ellenerő, és a más országok társadalmait alkotó népek irányába, kifelé ható ellenerők befolyásolják az erkölcsiség pozitív alakulását.
A globalizáció jelensége pedig, szükségessé teszi, egyfajta globális erkölcs létrehozását, amely a Föld minden emberére abszolút módon érvényes. Ez borzasztó nehéz feladat, hiszen minden népnek külön, sajátságos erkölcse van, hiszen a társadalmi kibontakozásuk is sajátságos volt. Ennek ellenére a globális szeretet-egység már most is megmutatkozik nyomokban, mert szociális, és így erkölcsi vonatkozásban közelednek egymáshoz a társadalmak. Bár a politikai, és ennél fogva gazdasági, érdekkülönbözőségek fennállnak még a társadalmak között, de a társadalmakat felépítő népek közötti jóindulat erősödik, a szeretet jegyében. Ez alapvetően annak köszönhető, hogy a közlekedés gyorsasága miatt a Föld órák alatt bejárható és így nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi viszonyok is felfokozódtak. A több állampolgárság, családban rögzített társadalmi viszonyt is jelent, ezért a Föld népei elkezdtek egy közös családban gondolkodva, globális szeretet-egységet kialakítani, ami azonos a globális erkölcsiséggel.
Mint látható, a szeretetünk a társadalmi életünk minden fokozatában komoly szerepet játszik és az erkölcsben tükrözi vissza szeretet-hibáinkat, és a szeretet-erényeinket. Ahhoz, hogy az erkölcs pozitívabb képet vetítsen vissza, az kell, hogy az abszolútan relatív gondolkodású emberek toleránsabbakká váljanak, legalább relatívan relatív gondolkodásúakká.
Abszolútan relatív gondolkodó = Egoista ember ( erőszakosan irányító típus )
Relatívan relatív gondolkodó = Toleráns ember, fejlődőképes (elfogadó ember)
Relatívan abszolút gondolkodó = Mindent jónak elfogadó szeretetteljes ember
Abszolútan abszolút gondolkodó = A szeretetet megtestesítő ember
Majd a toleráns ember értelmének bontakozásával mindent jónak elfogadó szeretetteljes emberré fejlődhet, aki már nem nézi a dolgok jó vagy rossz oldalát, hanem az abszolút létezés jogos részének tekint minden eseményt és esemény szintű relatív létezést. Így a tudata nem oszlik meg, és ennél fogva, a relatív ítéletalkotás hiányában, gondolkodásmódjában relatívan abszolút marad. Relatívan abszolút, mert az élete relatív eseményeitől függően abszolút gondolkodó, azaz őt is az események irányítják, de mindennel szemben szeretetet tud mutatni. Ezzel szemben az abszolút módon abszolút gondolkodó egy olyan öntevékeny ember, aki nemcsak az események szerint él, hanem éppen ő irányítja az eseményeket, a szeretete jegyében, gyakorlatilag szolgál. Erről beszélt Jézus is, amikor azt mondta, hogy a legnagyobb Isten előtt az, aki a legkisebb az emberek előtt, azaz képes mindenkit abszolút szeretettel szolgálni.
Ahhoz, hogy az erkölcs pozitívabb képet nyújtson, mint most, arra van szükség, hogy az abszolútan relatív gondolkodásmód gyermeki szintje legalább a relatívan relatív gondolkodásmód szintjére emelkedjen. Ez a családon és a baráti körökön belül többé-kevésbé jól működik. Tudomásul kell vennünk végre azt, hogy mindenki a testvérünk testvére, vagy pedig a barátunk barátja. Csupán ki kell terjeszteni mindenkire a szeretetünket, akivel társadalmi érintkezésbe kerülünk. Így a munkahelyeken, irodákban, közlekedésben, Stb., szeretettel kell viszonyulni egymáshoz akkor is, ha véletlenül ellenséges viselkedéssel találkozunk. Csak a szeretetnek van pozitív értelmű lélekformáló képessége. Az emberi tudat pedig, óhatatlanul felfigyel a pozitív irányítottságú viszonyra, és annak természete szerint reagál. Gyakorlatilag, kevés kivételtől eltekintve, amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is. Ha pedig a szeretetünkkel egy kicsit is jobban oda tudunk figyelni egymásra, akkor az már az erkölcsiségünkben is jelentkezni fog, azonnali hatállyal. A szocializációban, a társadalmi fejlődésben, szembetűnő változások formájában, folyamatosan lemérhető a társadalom szeretet-egységének a pozitív változása. A relatívságunk csökkenése abszolút pozitív változási hullámként észlelhető a társadalom erkölcsében. Valójában nem történik egyéb, mint az, hogy az ember nemcsak a családban és a baráti körében marad ember, hanem az élet minden egyéb területén is.
Emberré válni, a társadalom minden területén, nem dicsőség, hanem elemi szükségszerűség. Nem engedheti meg magának egyetlen társadalom sem, hogy azok az egyének, amelyek emberek tudnak maradni a családi és baráti életvitelük során, embertelenek legyenek az élet egyéb területén, ahol számukra idegen emberekkel kerülnek társadalmi kölcsön-hatásba. Az emberiességünk nő az által, hogy a relatívságunk csökken. A családi és a baráti kapcsolatok után most a társadalmi kapcsolatokat is a szeretetünk fényében érdemes fenntartani és ápolni, mert az ilyen módon kialakított társadalmi erkölcs lesz a globális erkölcsünk alapja. Csak arra építhetünk holnap, amit ma megalapoztunk. Ha pedig a társadalmi erkölcsünket nem vagyunk képesek a szeretet-alapra építeni, akkor a globális erkölcsnek esélye sincsen a globális szeretetre. Márpedig minden emberi fejlődés alapja az, hogy az egyének önmaguk felé irányuló szeretete, az egyének egymás felé forduló szeretetében is tükröződjön, a szellemi tudat pozitív változása során, és ez a változás kiteljesedjen az egész Föld társadalmainak egyéneire is. Szeretet-egység csak így alakítható ki, ami a globalizáció fokozódásával egyre szükségszerűbbé válik. Újabb szégyen lesz az, ha a globális-erkölcsben továbbra is a szegénység, a nyomor, a nélkülözés és az éhezés árnyékolja be a társadalmaink elitjeinek a fényűzését. Mert ezt a szélsőséges árnyékot csak nagy fényűzéssel lehet ellensúlyozni, de ez csak önámítás, mert a társadalmi visszacsatolás íratlan szabályai szerint, az árnyék mindig visszavetül és visszahat gazdasági és egészségügyi vonatkozásban. Ezek a visszahatások teljesen lebonthatják az egész társadalmat olyan negatív áramlatokkal, amelyekben már semmiféle erkölcs sem mérvadó. Ez azt jelenti, hogy a szeretetet a gyűlölet váltja fel látszólag, mert amelyik társadalmat nem lehet abszolút módon szeretni, azt bizony nem is érdemes.
Így a negatívságunk kitermelte, a szeretetben való ellentétek miatt, a gazdasági ellentéteknek köszönhető társadalmi végleteket, ami a szegények, és a gazdagok érdekellentétjeiben mutatkozik meg. Ezt a meglévő állapotot békésen feloldani csak egyféleképpen lehet, mégpedig a gazdagok kezdeményezésére. Mivel pedig, a társadalom felépítése a vagyoni helyzet függvénye is egyben, ezért a leggazdagabbak vezetik az országot, tehát mindig a kormányzás szintjén kell elkezdeni a folyamatot. Csakhogy az a kormány, amely csak arra képes, hogy a társadalomban elért szociális vívmányokat felélje, valamilyen reformnak álcázott gazdasági folyamatok által, sohasem lesz képes arra, hogy az ország alkotmányában rögzített szeretetalapot biztosítsa minden állampolgár részére. Pedig a társadalmi törvényeink éppen azt hivatottak szolgálni, hogy az alkotmány utasításai mindig, minden ember javára legyenek végrehajtva.
Csakhogy, a végrehajtás során olyan joghézagok keletkeztek, amelyek kiskaput biztosítottak az ügyeskedő emberek számára, éppen a többi embertársuk rovására. Kialakult ilyen módon a szegénység és a gazdagság. Majd ezek a kiskapuk komoly átjárókká fajultak, megteremtve ez által a szegénység mellett a nyomort, és a gazdagság mellett a dúsgazdagságot. A gazdaságilag stabilnak mondható középréteg pedig, csak szemléli békésen ezt a megalázó folyamatot, és észre sem veszi azt, hogy a szegények nyomorba döntése után éppen az ő stabilitásuk kerül majd veszélybe. Hiszen a dúsgazdaggá válás egy folyamat, ami nem áll meg a szegények kifosztása után, hanem éppen új szegényeket teremt a középréteg soraiból. Ez látszik ma is, amikor az egészségügy és az oktatás eddig stabil állapota felborult az országunkban. Tagjainak egy része munkanélkülivé vált, majd valamilyen átképzésben reménykedve szép lassan szegény sorba sodródnak ők is. Nem is csoda, hiszen a szükségszerűnek látszó átképzések ugyan új képesítéseket biztosítanak, de új és stabil munkahelyeket nem. És ami még fontos tényező, hogy alacsonyabb bérezést tesz lehetővé, mert az esetleges új munkahelyen csak kezdő alkalmazottak lehetnek ők is. Miközben tehát küszködnek a létfennmaradásért, addig a gazdagság tovább halmozódik valahol.
Pedig, a gazdagság olyan, mint a tudás. Felelősséggel ruházza fel a tulajdonosát. Ahogy a tudás, mentális gazdagságként, csak akkor érték, ha továbbadja azt az ember, az igénylők felé, úgy az anyagi gazdagság sem lehet csupán a sajátja senkinek, ameddig nyomor és szegénység van. Az ugyanis mindig a teljes társadalom pusztulásához vezetett, a történelmünk során. A társadalmi jólét éppen abban mutatkozik meg, hogy milyen anyagi-érték és szellemi-érték megosztottság uralkodik az országon belül. Ameddig ugyanis az objektív anyagi és a szubjektív szellemi kincseink megosztottak, addig az ország társadalmilag stabil. A szellemi kincseink megosztását az oktatásügy végzi, amelynek képviselői éppen most csúsznak lefelé a gazdasági csúszdán. Az anyagi kincseink megosztottsága pedig eddig sem volt tökéletesen koordinálva, a kormányzás szinten, ezért jutottunk idáig az oktatás terén is.
Észre kell venni végre azt, hogy a társadalom egy olyan emberi közösség, amelyen belül nem beszélhetünk fejlődésről úgy, hogy közben csak néhány ügyeskedő ember gazdasági szintje fejlődik. A társadalmi fejlődés éppen arról szól, hogy a társadalom minden tagja éppúgy fejlődik gazdasági, mint szellemi szinten. Büszkén vallják az ország vezetői, hogy megszűnőben van az analfabétizmus, és már szinte minden állampolgár tud olvasni és írni, miközben a gazdasági szegénységről hallgat, vagy nem tud ellene tenni. De mi végre a szellemi szegénység felszámolása, ha az állampolgárt a gazdasági szegénység sújtja. Népjólét csak a kétféle szegénység teljes felszámolása árán jöhet létre.
Népjólét nélkül pedig, nem beszélhetünk reális hazaszeretetről, hiszen aki a hazájában nélkülözik, az ugyan miért szeretné azt. A hazaszeretet fogalmában ilyen értelemben véve, az a bevált gyakorlat van rögzítve, hogy minden állampolgár köteles az országa védelmére, akár az élete árán is. Erre a katonáinkat természetesen fel is esketik. Amikor azonban a nyomorból, vagy a szegény sorból származó egyén hazaszeretetére számít az ország, akkor éppen olyanokra támaszkodik, akiken élősködik.
Az esetleges ellenség ugyanis, aki az anyagi javakért harcol, jön, és egyszerűen megöl. A haza pedig, amit szeretetből védeni kellene, nem öl meg, hanem mélyen a megélhetési szint alatt hagy élni. Akkor ugyan ki az igazi ellenség? Így a hazaszeretet fogalma nem jelenti ugyanazt minden állampolgár számára. Míg a módos jogosan szereti a hazáját, ahol jó módban élhet, addig a szegénytől jogtalanul várja el az ország, hogy szeresse azt, hiszen ott jómódban nem lehet része. Így a hazaszeretet elvárása erkölcstelen. Viszont az a társadalom, amelyben az anyagi és a szellemi javak megosztottsága reálisabb, jogosan várja el állampolgáraitól a hazaszeretetet, mert az ott természetes.
Ahhoz, hogy az országunkban javuljon a helyzet és ne romoljon tovább, az szükséges, hogy az egyéni relatívságunkból engedjünk végre, ami az egoista érdekeinket szolgálja csak. Mindenki szeretne jobb sorsban élni, jobb anyagi és erkölcsi körülmények kötött. Társadalomban élve egymás sorsát alakítjuk ki, rajtunk múlik a többi állam-polgár társunk sorsa is. És akit rossz sorsra kényszerit a hibásan működő társadalma, jogosan acsarkodik. Ezt jelzik a tüntetések is, a nemzeti ünnepek alkalmával. És aki az alkotmányos jogával élve jogosan tüntet, jelezve ez által azt, hogy valamilyen baj van az ország egyensúlyával, azt valamilyen valós vagy valósnak látszó okok miatt, erőszakkal nyomja el a társadalmat védő karhatalom. Az erőszak tehát nem csupán anyagi és szellemi szinten zajlik, hanem közvetlenül az élet ellen is hat.
Pedig, ahogy a művész műve értéktelen az értékelő közönség nélkül, vagy a tudás értéktelen a tanítás lehetősége nélkül, úgy az anyagi gazdagság is csak a szegénység rovására tartható fenn. Vagyis társadalmi szempontból véve, értéktelen a gazdagság a szegénység fennmaradásával. Mert a társadalomban a népjólét éppen azt jelenti, hogy nincsen szegénység. Hogy a nép minden tagja részesül a jólétben. Ez a megállapítás pedig arra enged következtetni, hogy a gazdagság addig reális csak, ameddig nincsen vele párhuzamosan szegénység. Vagyis nem arra kell törekedni, hogy az anyagi javak teljesen egyformán legyenek elosztva, hanem csak arra, hogy a nyomor és a szegénység megszűnjön. Ahogy a szellemi tudást sem lehet egyformán elvárni az emberektől, úgy az anyagi egyenlőség sem lehet egyforma természetesen, hiszen az megfojtaná a szorgalmat. A szorgalom nélkül pedig nincsen fejlődés. A szorgalmasan tanuló több szellemi értéket gyűjt magának és a szorgalmasan dolgozó pedig, több anyagi értéket, ez természetszerű dolog. De az analfabétizmus vagy a szegénység, ami nem más, mint anyagi analfabétizmus, megengedhetetlen egy fejlett társadalomban. És a fejlődő vagy fejlődőképes társadalmakat is éppen az jellemzi, hogy harcol az ilyen elmaradott állapotok ellen, megszüntetni igyekszik azokat. Mert a nemzet szellemi és gazdasági vezetői nem lehetnek annyira relatívan egoisták, hogy az ilyen tarthatatlan állapotok fenntartásával vezessék tudatosan az országot. Ha mégis megteszik, akkor vagy dilettánsok az ország vezetését illetően, vagy pedig ők maguk is élősködnek, a nemzet gazdasági problémáit kihasználva.
Éppen azért léptünk be az Európai szövetségbe, hogy az európai szövetség népeire jellemző szellemi és gazdasági előnyöket mi is élvezhessük. Ehhez azonban európai gondolkodóvá kell válnunk, akik nemzeti szinten érdemesek arra, hogy tagjai legyenek egy fejlettebb gondolkodású szövetségnek. Mert a szövetség itt is egy közösséget jelent, amely közösségben az indokolatlan egyenlőtlenség szintén széthúzó erővel bír. Éppen az a szövetség célja, hogy a tagállamok úgy fejlődjenek együtt egy közös társadalmi rendszerré, hogy közben az új tagállamoknak is legyen reális esélye a felzárkózásra. Felzárkózni pedig éppen anyagi és szellemi szinten lehet, hiszen ott mutatkozik a lemaradásunk. De amennyiben olyan egoisták maradunk, éppen a relatívságunk miatt, hogy a gazdasági és szellemi szegénységet nem vagyunk képesek felszámolni nemzeti szinten, akkor hogyan tudnánk helytállni ugyanilyen célkitűzésekkel nemzetközi szinten? Addig helyünk sem lehet egy ilyen nemzetközi szervezetben. Ha pedig mégis megkaptuk az esélyt, az azt jelenti, hogy ezen elvárások alapján kell fejlődnünk, most már Európába.
Le kell győznünk tehát, az egyéni egoizmusunkat, ami a relatívságunkból fakad. Meg kell tanulnunk együtt, egymásért élni azért, hogy méltók legyünk egymás megbecsülésére és a haza is méltó legyen a polgárai szeretetére. Csak így lehetünk méltók az európai szövetség bizalmára is. Mert a nemzeti méltóság nem azt jelenti, hogy néhány kiválasztott méltó képviselni bennünket az európai szövetségben, hanem éppen azt jelenti, hogy együtt vagyunk méltóak arra. De a szellemi vagy gazdasági elmaradottságba kényszerített emberek, éppen a méltóságukat veszítették el, társadalmi szinten. Pedig az európai szövetség az egész magyar nemzetet fogadta be, nem csak azokat a polgárait, akiknek még nem csorbult a méltósága.
Arra persze, nem is merek gondolni, hogy egy világméretű társadalmi szövetség esetén, milyen szerep jutna nekünk, akik az európai szövetség tagságának bizalmáért is csak küszködünk, a nemzeti méltóság hiányában. Mert ahány hontalan, nyomorgó és szegény ember él a hazánkban, annyian szenvednek méltatlan sorsban, és így annyian csorbítják ma is a mi nemzeti méltóságunkat. És amíg nem lehet teljes a nemzeti méltóságunk, addig az a tény mindig a relatívságunkban stabilizálódott embertelen egoizmusunkat tükrözi vissza a külvilág felé. Nemzetközi megítélésünknek része az is, amit szégyellnünk kell, a hontalanság, az analfabétizmus, a szegénység és a nyomor is. Idegen országban járva mi is felfigyelünk az ilyen jelenségekre és megítélésünk azoktól is függ.
Ráadásul a méltatlanságban élő néprétegek közül kerülnek ki azok, akik a jobb lét reményében, egyetlen kiútnak a bűnözést látják. Éppen ugyanúgy bűnöznek a magyar állampolgárok rovására, mint a külföldiekére. És ez a tény is a mi nemzeti megítélésünk része ám. A rendfenntartó szakemberek véleménye az, hogy a bűn megelőzése a legfontosabb. Igazuk is van, de én nem csupán a lokális anyagi javakat biztosító berendezések telepítésében és üzemben tartásában látom a reális célt, hanem a nemzeti jólét fejlesztésében is, hiszen aki nem nélkülözik, az valószínűleg nem is fog bűnözni. Egy nemzet szegénységi állapota ugyanis mindig arányos a benne zajló bűnözési hajlammal, ez statisztikai tény lett. De teljesen felesleges a statisztikai számadat, ha az csupán egy érdekes információ marad. Ez estben a statisztika éppen azért hozza ki a bűnözés növekedésének a számadatát, hogy reflektáljon arra a tényre is, hogy ez a növekvő szegénység következménye, így éppen a szegénység ellen kell küzdeni társadalmi szinten azért, hogy a bűnözés alacsonyabb szinten legyen.
Mert a bűnözés növekedése éppen azért jelentkezett, mert a szegénység megnőtt. Vagyis a társadalom nélkülözésbe alázza az elesett néprétegeket, tehát bűnt követ el velük szemben. Bűnt követ el az, aki közvetlenül és aránytalanul meggazdagodik az elszegényedők rovására, és bűnt követ el az is, aki a társadalom tagjaként eltűri azt. Vagyis tulajdonképpen kollektív társadalmi bűn miatt nő meg a nemzeti bűnözés, amit a statisztika kimutathat.
Szerencsés az a társadalom, amelyben az állampolgárok le tudják vetkőzni a relatívságukat, mert akkor emberek tudnak maradni minden embertársukkal szemben akkor is, ha azok esetleg éppen érdemtelennek látszanak arra. Ezt hívják példamutatásnak. A jó példa ragadós, hiszen az alapján neveljük a gyermekeinket, és szeretjük az ismerőseinket. Csupán ki kell terjeszteni mindenkire a világon.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
