Mivel mindenhez türelmesek vagyunk, amit igazán szeretünk, ezért a türelem a szeretet legprecízebb értékmérője. Mindig hűen visszatükrözi megértésünket, megbocsátásunkat és megbecsülésünket valamely adott dolog iránt. Amihez nincsen türelmünk, azt vagy nem értjük meg eléggé, vagy nem tudunk neki megbocsátani, vagy nem tartjuk megbecsülésünkre méltónak. Így valamilyen adott dologgal szembeni szeretetünk hiányát éppen a türelmetlenségünk jelzi a legideálisabban.
A türelem tehát a szeretet fokmérője, és így közvetlenül megmutatja a más élőlények és dolgok iránti megértésünket, megbocsátó képességünket és megbecsülésünket. Ezért, ahol nem fedezhető fel a türelem, ott azonnal megkérdőjelezhető maga a szeretet is. Mivel pedig, a lélek, a szellemben tudatosult érzéseket átvetíti a testre, ezért a testünk mindig hűen visszatükrözi a szellemiségünk állapotát. A pozitív érzéseket biztosító szeretet határozottan megszépíti a testet. A szeretet a legtökéletesebb szépítőszer. Sajnos a negatív érzéseket biztosító csúf gondolataink pedig, elcsúfítják az objektív megjelenésünket biztosító testünket is. Az ember gondolatai és cselekedetei mindig valamilyen érdek által vezérelt tényezők. A szeretetben fogant gondolatok és cselekedetek mindig figyelembe veszik más élőlények érdekeit, és híven kielégítik, szolgálják azokat. Ezért, miközben mindenki szeretettel teljesíti mások érdekeit, közben a saját érdekünk is teljesítésre kerül, mások szeretetteljes gondolatai és cselekedetei által. Így működik ez minden rendes családban és baráti társaságban. Ez a szeretettörvény vezethet csak ideális társadalmat is.
Sokszor nehéz megállapítani, hogy hol a szeretet határa. Mivel a szeretet a segítő, támogató, szolgáló cselekedeteinkben nyilvánul meg, ezért reálisan kell látni azt, hogy mikor van szükség a segítségünkre, és mikor nem. A szeretet törvénye ellen vét az is, aki nem hagyja az őt szolgáló szeretetteljes cselekedeteket végrehajtani. Azzal ugyanis, a szeretet áramlását akadályozza, végül is az örömöt, mert a hasznos segítségnyújtás örömöt okoz. Aktív szeretetem fényét tompítja az, ha a segítségemre szüksége lenne valamely embertársamnak, de lustaságból vagy dacból tudatosan nem teszem meg azt. Szeretni jó cselekedetek nélkül nem lehet. A csak fogalomszintű szeretet nem képes értékelhető tapasztalati örömélményt nyújtani. Csak annyira szereti valaki az embertársait, amennyit képes értük megtenni, és ez a szolgálati készségében nyilvánul meg. Felszabadult, felhőtlen örömérzés csak az aktív szeretetben képes integrálódni. Aki aktívan képes szeretni, annak számára szinte folyamatosan öröm az élet. Szeretettel adni, szolgálni, a lehetőségeink szerint, öröm. Mások szeretetteljes szolgálatában, segítségében részesülni öröm. A szeretet kibontakozását és áramlását látni öröm. Aki pedig, ennyi örömben tud élni, annak az élet sohasem unalmas, és mindig gyönyörű. Mert az öröm reális értéke maga a gyönyör. Ebben a gyönyörérzésben nyilvánul meg Isten élménye, a tudatalatti lelki Énünk.
Megbocsátás
Ha valaki, vagy valami, nekünk ártó tényezőként, számunkra negatív értékítéletet nyerve, nem méltó a megbecsülésünkre, akkor a tettének okát meg kell értenünk ahhoz, hogy megbocsátást tudjunk tanúsítani vele szemben. Ennél fogva a megbocsátó-képességünk hiánya a mi saját tudatunk hibája, mert nem tudjuk, vagy nem akarjuk megérteni a negatívnak ítélt tette eredendő okát. Vagy nem értjük meg a félreértésekből és tévedésekből adódó vétkek milyenségét. A megértés ellenére, ha a szeretetünk erős, képesek vagyunk megbocsátani. A szándékos bűnöket csak Isten bocsáthatja meg, míg a szándék nélküli, véletlenszerű vétkek általunk is megbocsátható dolgok, ha megértjük a véletlenszerűségüket.
Megértés
Ismeretek halmozására, tudásra van ahhoz szükségünk, hogy bármit is megértsünk. Tájékozottságunk hiányára utal az, ha valamely, nekünk ártó tényező tettének negatívnak ítélhető okát nem látjuk tisztán. Ember esetében ezt meg is kérdezhetjük. Az is lehet, hogy a negatív tettet mi magunk provokáltuk ki. Ha pedig, az okokat tisztázva megértettük az ártó esemény mibenlétét, akkor többnyire már el is veszítette a negatív értékét, és megbocsáthatóvá vált.
Megbecsülés
Minden reális értéket nyer a tudatban, amit meg tudunk érteni. Ha ez az érték pozitív, akkor megbecsülésünkben részesítjük. Megbecsülésünk tehát, a pozitív értékítéletünket tükrözi. Ahhoz azonban, hogy egy nekünk ártó tényező negatív értéke pozitívvá válhasson a tudatunkban szükséges, hogy meg tudjunk bocsátani. A megbocsátás pedig, ritkán lehetséges a negatív, ártó tényező megértése nélkül.
A reális megbocsátás csak úgy jöhet létre, ha az emberi tudat megérti és átlátja az adott negatív helyzetet. A megbocsátás egyetlen célja az, hogy az ember újra meg tudja becsülni azt, akinek bocsánatot nyújtott. Így a reális megbocsátás, mindig a megszakadt szeretet újra kialakulása érdekében jön létre.
Irreális megbocsátás történik akkor, amikor a sértett nem látja ugyan át reálisan a helyzetet, nem érti az ellene irányuló negatív hatások okát, de a megbecsülése érdekében mégis megbocsát az ellene vétkezőnek. Így az irreális megbocsátás, mindig eleve szereteten alapszik, és egyetlen célja annak fenntartása. Ilyen a szülői vagy a baráti szeretet.
A megbocsátás, a megértés vagy a megbecsülés hiányában, mindig ítéletet alkot az emberi agy. És e képességeink hiányának mértéke szerint vagyunk türelmetlenek. Minél türelmetlenebbek vagyunk, annál gyorsabb, sokszor bizony már elhamarkodott, az ítéletünk. És, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az idő relatív, akkor minden ítéletünk csak elhamarkodott lehet. Az előítélet pedig, olyan ítéletünk, ahol figyelembe sem vettük azt a tényt, hogy az ítéletünk tárgyát képező eseményt, vagy személyt, nem is ismerjük.
Mindig a jelenben élünk, múlt és jövő csak ebben a jelenben realizálható. Vagyis a jelenben nincsenek meg. A jelen pillanata az abszolút, míg a múlt és a jövő relatív. A múlt az csak volt, míg a jövő csak lesz. Mindig a jelen a fontos. Most, a jelenben kell megbocsátani, megérteni és megbecsülni mindent. Most kell, ezen képességeink által, türelmesnek lenni. Én ezt a problémát úgy hidalom át, hogy az akaratlanul is kialakult ítéletem nem a nekem ártó személynek szól, hanem csak a cselekedeteinek. Vagyis nem az egyénre haragszok, hanem csak a cselekedeteit ítélem el, ami azt jelenti csupán, hogy én bizony nem tenném. Slussz. Így a hirtelen haragom, amit nehéz korrigálni, nem személyre szóló. Nem sérti a nekem ártó tudatlan emberben sem Istent. Így a lelkem negatív érzelmei nem irányulnak senki lelkisége ellen.
Az érzelmeink a lelki aktivitásunk visszatükröződései a tudatunkban. A bennünket lélek által animáló Isten közvetlen üzenetei, amelyek közvetlen testi érzéseket váltanak ki. Ezek az érzések híven követik az érzelmek polaritásait. Vagyis a test és a szellem mindig a lelki aktivitásunk visszatükröző elemei. A testünk objektív formában, míg a szellemünk szubjektív formát öltve engedelmeskedik a lelkünk érzelmi üzeneteinek. Így megszépítve vagy elcsúfítva az egyéniségünket.
Az érzéseink mindig a tudatunk termékei, és az objektív valóság felől, vagy annak tudatos megértése érdekében jelentkeznek. Relatív jellegük miatt folyamatos ellenőrzésre, felülbírálásra szorulnak, a tudatunk által. Ezért mindig csak relatív igazságokra utalhatnak, tehát olyan igazságokra, amelyeket az ember fogalmazott meg, a természet abszolút törvényeinek megismerése során. Arra kell hát figyelni, hogy az embert ne csak az érzései vezéreljék. Ezért van szükség a hitre, mert a hitünk nem más, mint érzelmileg jóváhagyott értelmes döntésünk, valamely cselekedet végrehajtása érdekében, amit tudatosan is helyesnek érzünk.
A megérzéseink nem tudatos érzések, mert nem kívülről, az objektív valóságból érkező érzékszervi információk terméke. Abszolút jelleggel bírnak, mert belülről a tudatalattiból származnak, így sokszor vitathatatlan igazságként törnek elő. Abszolút jellegük miatt Isten igazságát hordozzák, ezért, aki megtanul a megérzései szerint élni, Isten igazsága szerint élhet. Megérzéseink tehát a tudatalattiban rejlő lelki, azaz az Isteni tudatunk gondolatai, üzenetei.
A világunkban kialakult problémák egyetlen oka a szeretet. Mégpedig, a relatív szeretet. A relatív szeretet ugyanis, mindig érdekekhez kötött szeretet. Márpedig, amikor a szeretetet érdekekhez kötjük, akkor az már valami ellen is irányul. Ha ugyanis valaki egoista módon csak önmagát szereti, automatikusan a többi embertársa ellen szeretheti csak magát. Önzése így nyer értelmet. Ha pedig, valaki, vagy valami, az ő egyéni önzése ellen hat, gyűlöletet vált ki belőle. Így az önös szeretete érdekében olyan cselekedeteket hajt végre, amelyeket természetszerűen mélységesen elítélne, ha éppen ellene irányulnának. Az ilyen ember többnyire buta, tudatlan, vagy beteg. Tudatlanságának köszönhetően nem veszi észre, hogy nem is önmagát szereti, hanem csak a dolgokat, amelyeket birtokba kíván venni. Ez a gyerekes birtoklási vágya teszi tönkre az életét, minden rendes emberi kapcsolatát. Ellenségeket szerezve pedig, olyan jellemromboló tettekre ingerli az ismerőseit, amelyek által igazolást nyerhet az ő saját negatív jelleme.
Persze, az ilyen ember, mivel a dolgokhoz ragaszkodik, önmagát sem képes igazán szeretni. Ha szeretné magát, nem élne a károsnak ítélhető rossz szokásai rabjaként. Így önmaga legádázabb ellensége úgy, hogy közben észre sem veszi. És ez igazolja azt, hogy beteg, hiszen a tudatlanság is mentális betegség. Ha egészséges mentalitás vezérelné, akkor előbb–utóbb eljutna a szellemi fejlettség azon fokára, hogy reálisan ítélje meg a saját helyzetét a szeretet áramlásában, vagyis Isten életében. Az ilyen ember félelemben él. Félti a javait, az elért pozícióját. Az embereket is birtokolja, családja és munkatársai szenvednek tőle. Diktátorként él, deprimált sajátvilágban, aminek az érdekeit mindig kivetíti a társadalomba. Nehéz ember szegény, akármilyen gazdag is. Félelemben él, mert állandóan aggódik a tulajdonába került dolgokért, és azért, hogy miért nem képes valamit mielőbb megszerezni.
A félelem negatív hitünk lesújtó érzése által realizálódik, ami többnyire a tudatlanságunkból áradó bizalmatlanságunk, és a bűneink után ébredő lelkiismeret furdalásunk eredménye. A lelkiismeret furdalás a bűntudat miatt ébred az emberben. A büntetéstől való félelem abszolút érzéssé formálódik a tudatban és így, a tudatalattiba kerülve fejti ki romboló hatását úgy, hogy negatív érzelmeket indukálva visszahat a lélek állapotára. Felborítja a lélek egyensúlyos állapotát, így a test és a szellem is feszültté válik ez által. Csak a megértésen, megbocsátáson és megbecsülésen alapuló türelmes szeretet képes nyomtalanul eltüntetni minden félelmet a tudatalattiból.
Világunk ellentmondásosságát csak a reálisan működő abszolutizált szeretet képes rendbe tenni. Mi emberek abszolút szeretetre még képtelenek vagyunk, mert az bizony Isten jellemvonása. Nincs is kimondottan szükség rá egyelőre, mert mi nem a teljes világunkban élünk, hanem csak a világunk általunk lokalizált részében. Ezért elegendő ott kimutatni a szeretetünket, a tetteink által, ahol éppen élünk. És ezt a „családi” kört, a lehetőségeink szerint, folyamatosan bővíthetjük. A szeretetre tehát, mindig aktív, de türelmes cselekvőképesség a jellemző.
Tanulj, hogy megértsd a világot, amelyben élsz, mert csak azt tudod megbecsülni, amit már megértettél. És mindig az eseményeket ítéld el, sohasem az embert, aki végrehajtotta azokat, mert akkor nem kell az embernek megbocsátanod. Ha pedig, probléma adódik, mindig a megoldást keresd, sohasem a felelőst. Aki a felelőst keresi, már ítéletet is hozott felőle. A megoldott probléma által pedig, többnyire már feleslegessé is válik a felelős személye.
Ha hiányzik a szeretet a szívedből, bocsáss meg mindenkinek, majd bocsáss meg önmagadnak is, és a szeretet visszaköltözik a szívedbe.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
