Az örvény.
Örvény mindig csak, valamilyen halmaz áramló közegében alakulhat ki. A halmaz kifejezés, valamilyen mennyiségre utal. Méghozzá azonos feltételekkel bíró egységek sokaságára. Így az Univerzum is halmazelmélettel vázolható a legideálisabban. Mivel pedig, minden közeg valamilyen őt felépítő résztömegek halmaza, ezért az Univerzum halmazelmélete végül is az Univerzumot felépítő részközegek részhalmazainak az egységes elmélete. Ez azért érvényesülhet így, mert az Univerzum maga, az oszthatatlan alaptömegek szubjektív, azaz primer alaphalmaza, és a benne kialakult szekunder részközegei pedig, az összetett anyagi szerkezetek halmazai, így azok már osztható típusú testek, tömeg és közeg tulajdonságú értékeket egyaránt mutató részegységek.
Mivel az Univerzumban kialakult minden test, tömeg és közeg egyazon időben, ezért a test közeg állapota, a test tömeg állapotának az ismeretében fejezhető ki a legideálisabban.
Testtömeg = m = ρ * V = Testközeg
A ρ * V (ró szor vé) kifejezés tehát, nem más, mint a testet felépítő rész-tömegecskék teljes testközege. Az egységnyinek választott anyagmennyiség Ró -sűrűségét terjeszti ki a szorzat az adott test teljes V-térfogatára. Vagyis, a képlet azt állítja, hogy a test teljes térfogatában olyan sűrűségű az anyagi test, mint az egységnyinek választott anyagmennyiségének Ró által meghatározott sűrűsége. Így kézenfekvő dolog az, hogy a teljes test éppúgy közegként fejezhető ki, mint a Ró által kifejezhető egységnyi sűrűségű része. A sűrűség kifejezés ugyanis közegre utal. Az adott test tudniillik, csak azért képes tömeg tulajdonságot is képviselni, mert a közegében meghatározott sűrűsége, térfogatban van stabilizálódva.
m = ρ * V
Tömeg = Közeg
A halmazelmélet is ember által alkotott elmélet, ezért a különböző halmazok is valamilyen észlelhető viszonyt képviselnek egymással szemben. A viszonyítás ténye pedig, abszolút vagy relatív tulajdonságokkal ruházza fel számunkra a halmazokat is. Ha a halmazok nem nyernek a viszonyító ember tudatában abszolút vagy relatív értéket, akkor paradoxonhoz jutunk, amely matematikai igazságokat von kétségbe. Az Univerzum legkisebb oszthatatlan elemei a pontok, míg a pontok teljes közege, az Univerzum primer alaphalmaza. Így az Univerzum maga abszolút halmaz, az oszthatatlan alaptömegek teljes alaphalmaza, amely minden, benne kialakult egyéb relatív szekunder részhalmazt, magában foglal. Az alaphalmazban terjed a mágneses hatás. A mai tudósember foton-közegnek, a régi pedig, éternek nevezhetné. Minden más lehetséges közeg, megnyilvánult testként, ebből a primer alaphalmazból alakult ki, ezért azok már összetett objektív anyagi testek, az Univerzum szekunder részhalmazait alkotják. Így minden test az Univerzum szekunder részhalmazaként részközeg és résztömeg egyazon időben. Ezért objektív és szubjektív jelleget mutatnak, szintén azonos időben.
Bármely fizikai hatás hordozója a közeg. A közeg a testek anyagmennyiségének a szubjektív tehetetlen tulajdonsága, a térfogati kölcsönhatások részese. A közegtörvényeket Archimédesz határozta meg, még az Ó-korban. Így minden test térfogati viszonyban áll az őt körülölelő halmaz közegével. Ezt a viszonyt a részközegeik sűrűsége határozza meg. A mágneses tulajdonságok is szubjektív, térfogati jellegűek.
Tömeg = m = ρ * V = közeg
A közeg általában homogén tömeghalmaz. Egy test szubjektív közegét felépítő résztömegek együtt éppúgy tehetetlenek az őket változtatni szándékozó hatásokkal szemben, mint maga a test teljes objektív tömege. Ennek a tehetetlenségnek köszönhetően válik a testek közege is bármely fizikai hatás terjedésének hordozójává, illetve azzá az anyagi környezetté, amelyben valamely szubjektív energikus folyamat végbemehet. Egy halmaz szubjektív jellemzősége, az ő belső közegét alkotó elemeinek a sajátságos objektív viszonyaira vezethető vissza. Ezért a szubjektivitás nem más, mint a közegeken belüli belső résztömegek objektivitása. Vagyis röviden, a szubjektivitás nem más, mint belső objektivitás.
Egy halmaz akkor érvényesül közegként, ha benne valamely test önálló tömegként viselkedik. Ez pedig, abban az esetben jön létre, ha a test közege sűrűbb vagy ritkább az őt körülölelő halmaz közegénél. Ilyenkor közegidegenként vagy alámerül, vagy pedig, kiszorul a közegből. Mindkét esetben mozgást eredményező állapotváltozás jön létre, amely mozgást vagy a közeg okozza, vagy pedig, éppen az fékezi. Ez a közegellenállás jelensége. A közeget felépítő résztömegek halmaza teljesen egyenrangú alapelemekből tevődik össze. Így külön, önálló állapotváltozásra képtelenek. Az esetleges állapot-változásuk csak együttesen jöhet létre. Így a közeg alkotóelemei együttesen állnak ellen valamely test egyéni résztömege által okozott objektív állapotváltoztató hatásának. A közegellenállás jelensége tehát, a közegen belül, a közeget felépítő alkotóelemek résztömegeire is teljes érvénnyel vonatkozik.
A nehézségi erő, kizárólag közegben jöhet létre, és a testek G-súlyában, vagy a testek g-nehézségi gyorsulásában realizálódik. Valamely közegben történő felfüggesztés vagy alátámasztás esetén, a súlyt juttatja érvényre, míg a szabadesés közben a nehézségi gyorsulást idézi elő.
G = m*g
Centrális közegben, amit a Földünk légtere is képvisel, ha a testre ható közegnyomás nagyobb értékű a felhajtóerőnél, akkor ez a különbség nehézségi erőt kölcsönöz a test számára. Ez addig tart, ameddig a test le nem süllyed az azonos sűrűségű közegszintig, ahol közeg-azonossá nem válik. Ez a süllyedése a szabad esés. Ott abszolút egyensúlyos állapotban marad. Ha pedig, bárhol a süllyedése közben, felfüggesztést vagy alátámasztást nyer, G-súlyerővel képviseli annak a g-nehézségi gyorsulásnak az aktuális reálértékét, amellyel tovább tudna ereszkedni a felfüggesztése hiányában. A nehézségi gyorsulás idejére azonban, relatív súlytalan állapotban van a test. Mégpedig éppen azért, mert a szabadon esése közben a reá ható közegerők folyamatosan változó tényezők, így nem abszolút értékűek a test számára.
Ha a testre ható centrális közegerők közül a közegnyomás értéke kisebb, mint a felhajtóerő, akkor ez a különbség könnyűségi erőt kölcsönöz a test számára. A könnyűségi erő miatt a test felfelé tör a centrális közeg halmazában mindaddig, ameddig lerögzítést vagy fölétámasztást nem nyer, vagy abszolút súlytalan állapotba nem kerül. Addig azonban, a könnyűségi erő könnyűségi gyorsulást idéz elő a test tömegén, amely a gyorsulása idejére relatív súlytalan állapotot biztosít a test számára. Amikor a testre könnyűségi erő hat, és lerögzítés vagy fölétámasztás által viszonyíthatóvá válik, a reá ható F-erő, akkor negatív súlyértékkel terheli a lerögzítését vagy a fölé-támasztását biztosító vonatkoztatási pontot. Így működik például, egy gázzal töltött léggömb a levegő közegében, vagy egy labda a víz alatt. Ha a nehézségi erő által okozott súlyt a gravitáció okozná, akkor a könnyűségi erő negatív súlyát az antigravitáció idézhetné csak elő. Az elképzelt tömegvonzás tömegtaszítással párosulna.
Minden szabad esés, vagy szabad emelkedés, jelenségét, vagy egy test egyéb haladását valamely halmaz közegében, relatív áramlásként érzékel a homogén nyugalmi állapotúnak mondható közeg is. Vagyis, az ilyen mozgásállapotú testek mögött a relatív áramlás miatt turbulencia jelentkezik, ami szintén örvényeket eredményez. Éppen ugyanúgy, mintha a test nyugalomban lenne, és a halmaz közege áramlana a stabilan rögzített test ellenében.
Örvény: „áramló folyadékok, illetve gázok forgó mozgása. Folyókban, tengerekben a neve limány, vagy forgó, a levegőben forgószél vagy ciklon.”
Kislexikon
A levegőben uralkodó tornádó és a vízben kialakuló örvény ellentétes hatású örvényképződmények. A levegőben ugyanis, mindig a mag felől kezdődik a szívó hatása, és a tölcsér teteje felé haladva gyengül, míg a víz örvényében éppen fordítva működik a dolog. A tölcsér tetejénél kezdődik a szívó hatás, és az örvény magja felé erősödik. Bár a kislexikon egyként kezelte, mint örvényjelenséget, de szerintem mégis két egyértelműen különböző eseményről van szó. Véleményem szerint azért, mert a levegő összenyomható, rugalmas közeg, míg a folyadékok összenyomhatatlan közegek. Az összenyomhatatlanság ugyanis, nem teszi lehetővé azt, hogy az örvény áramlatába karült test, magától váltson mozgási pozíciót. Az örvény áramló közegrészecskéi nem képesek kikerülni az örvény által elragadott testeket, mert az összenyomhatatlanságuknak köszönhetően túl sűrű anyagi szerkezetet képviselnek. A testek mozgásállapotai, kizárólag az örvényben uralkodó erőhatásoknak vannak alárendelve. Ezzel ellentétesen, az összenyomható típusú közegekben, amit a levegő is képvisel, éppen fordítva áll a helyzet. Elragadja ugyan az örvény a lerögzítetlen testeket, de nem képes a magjában koncentrálni azokat, mert a közeg rugalmas jellege miatt lazább anyagi szerkezetű, így az elragadott testet nem uralja tökéletesen az örvény. Rugalmas jellegénél fogva, könnyedén kikerülik, az örvény áramló közegrészecskéi, az örvény által felkapott stabil anyagi szerkezetű testeket.
Az örvényekre jellemző, hogy az általános körmozgás elvével éppen ellentétesen, a centrifugális kerületi sebesség annál kisebb, minél távolabb mérjük azt, a centrumát képező magjától. Vagyis, a sebesség az örvény magjában a legnagyobb, ezért ott a legcsekélyebb a nyomás értéke, és ezért kényszerül minden a magba. Az örvényképződés a teljes közeg áramlását csökkenteni igyekszik, miközben az áramlás energiáját az áramló tömegekkel együtt, az örvényben koncentrálja. A centripetális jellegű örvény szívóhatása levegőben úgy érvényesül, hogy a magban a legerősebb, mert ott a legcsekélyebb a légnyomás, és a tölcsér felé irányul. A folyadékokban éppen fordítva működik a tölcsér tetejénél a legerősebb a szívóhatás, és a mag felé irányul.
Ha egy test halad egy közegben, akkor azt a tényt a közeg relatív áramlásként „érzékeli”, és a test sebességének függvényében, örvényt alakít ki a test mögött. Az örvény magja a test hátsó felénél alakul ki, míg a tölcsére, mint egy csóva követi. A tölcsérszerkezet húzóerőt képvisel a közegében, ami tolóerőként jut érvényre a test hátsó, örvénymag felőli oldalán. Vagyis, ha egy autót képzelünk el például, amint halad egy szélcsendes, de poros úton, akkor az általa keletkezett örvény tolóereje alkalmas arra, hogy a kocsi hátuljára kényszerítse a felvert port. Ez a hatás az örvény jelensége nélkül fizikai képtelenség lenne.
Centrifugális erő akkor jelentkezik egy testen, ha az alátámasztását és felfüggesztését biztosító vonatkoztatási ponton viszonyítható súlya, valamely körforgás következtében, oldal irányba tolódik, és így a súlyerő a forgás kerületén fog jelentkezni. Ez a hatás a folyadékoknál jelentkezik a leglátványosabban. A centrifugális hatás tehát, a forgástengelytől kifelé érvényesül.
Centripetális erő pedig, akkor jelentkezik egy testen, ha az a forgó test nincsen fix tengelyhez rögzítve. Forgása valamilyen halmaz közegében történik, amelyben egyenes vonalú egyenletes mozgással kellene szabadon esnie. Csakhogy, a közegellenállás nemcsak fékezi a szabadon esését, hanem annak forgása miatt, el is téríti az egyenes pályától. Szabad esése tehát, pályaívet nyer, amely mindenképpen önmagába visszatérő alakot formál. A centripetális mozgás tehát, keringőmozgás, amely szabályos kör alakú is lehet. Így a kör centrumának csak látszólag van köze a keringéshez. Ilyen mozgásformát végeznek az égitestek, vagy például, földi viszonylatban, a bumeráng is.
Véleményem szerint, egy szimmetrikusan áramló közegben, ha felborul az alkotóelemek együttes haladási sebessége, akkor a homogén együttáramlás turbulens áramlássá alakul. A turbulens áramlást végző közegben örvényjelenségek alakulnak ki ellenhatásként, mert aszimmetrikussá vált az áramlás folyamata. Az áramlásban nagyobb gyorsulási értéket nyert részecskék, az örvény centruma körüli önálló áramlásukkal alakítják ki az örvény tölcsérszerkezetét. Az örvényhatás pedig, centrális erőket ébreszt. Így az örvényt kialakító közegben, centripetális erő uralkodik, amely a keringés stabil jellegének szívó hatását biztosítja. Így az örvényt továbbra is fenntartó áramlási jelleg, erős szívó hatást fejt ki mindenre, ami nem az örvény szerves részét képezi. Így mindent magába szippant, amire hatással lehet. A halmaz, saját áramló közegéből, magába szippantott alapelemek tovább erősítik az örvényt, mert azok, közeghonos alapelemekként, könnyen beépülnek a folyamatba. Az erős szívóhatás azonban, nagyobb kiterjedésű testeket is magával ragad, amelyek először megpróbálnak beilleszkedni a számukra új helyzethez. Mivel azonban, továbbra is közeg-idegenek maradnak, ezért a nagyobb súlyuknak köszönhetően, a kerületi sebesség hatására, a kezdeti centripetális jellegük, a centrumból kifelé irányuló centrifugális hatásúra vált át. Így az örvényfal peremére kiszorulva, kiszakadnak az örvény rendszeréből. Nem képesek felvenni azt a fordulatot, amit az örvény diktál. Ezért közeg-idegenek maradnak és elnehezülnek az örvény számára, mert a centrifugális erő, hatásosabbnak bizonyul rajtuk, mint az örvény diktálta kezdeti centripetális erő. Ezzel persze erősen gyengítik az örvény alaphatását, hiszen azt az erőhatási értéket is magukkal viszik távozásukkor, amelyet éppen az örvényből nyertek. Ennél fogva, minél több közeg-idegen tárgy kerül az örvény centrális áramlatába, és hagyja el azt, annál hamarabb hal el maga az örvény. Így az örvények, a teljes közegáramlás szempontjából nézve, labilis képződmények, ezért, amint veszítenek az örvénymag körüli kezdeti sebességükből, örvényképződményként összeomlanak, és ismét az áramló alapközeg aktív részévé válnak. Ha azonban, a testeken ébredő centrifugális hatás gyengébb, mint az örvényben uralkodó centripetális erő, akkor a testek az örvény centrumába kényszerülnek, ahol a centralizált tömeghalmazra hat az örvény minden energiája, amíg elenyészik az örvény. Az örvény persze nem szűnik meg egyszerre, hanem átalakul az örvényben koncentrált test perdületévé. A nyomás, a hőmérséklet és az elektromos hatás ott összegződik, integrálódik az összetömörült tömeghalmazban. Mivel pedig, ezek a hatások egyformán hatnak a kialakult objektív tömeghalmazra, ezért annak csak gömbszerkezet lehet a megnyilvánuló alakzata.
A szél a levegő közegének közel vízszintes irányú áramlása. Mindig a helyi légnyomáskülönbségek hozzák létre. A levegő ugyanis minden esetben az alacsonyabb légnyomású területek felé áramlik, amit pedig, a hőmérsékletkülönbség idéz elő. Különböző erősségi fokozatait a szellő, szél, ciklon, hurrikán, tájfun, monszun, tornádó és orkán fogalmak fejezik ki. Az orkán már 100 km feletti szélsebességet jelent. A szélmozgások visszatérő, szabályos irányultságát Kolombusz Kristóf figyelte meg először, és hasznosította, 1492-ben. Tudományos magyarázatot azonban, a szelek szabályos viselkedésére, csak 1686-ban adott Edmund Halley, angol tudós.
A Föld felszínét nem érő forgószél neve, tuba. Az egymás felé fújó ellentétes irányú szelek összeáramlása által jön létre úgy, hogy amikor azok frontálisan találkoznak, összekeveredésükkor a hőmérsékletkülönbözőségük miatt, kialakítják a felfelé irányuló tölcsérszerkezetű tubát. A szívó hatása úgy jön létre, hogy a felfelé áramló levegő miatt, éppen a közepében leggyengébb a levegő nyomása. Ez a gyenge légnyomás, a tubán kívül szemlélve, vákuumként jut érvényre, vagyis komoly szívó erőként. Ez a gyakoribb légörvényszerű képződmény, amelyik alulról épül fel, a Föld felszíne felől, majd utána éri el a felhőzetet. Kisebb erejű forgószél a tornádónál, illetve a Föld felszínén hatástalan, mivel nem ér le addig. A déli Földgömbön az óramutató járásával megegyező a forgási iránya, míg az északi féltekén éppen ellentétes.
A forgó zivatarfelhőből kialakuló forgószél, amely eléri a Föld felszínét is, a tornádó. Ez a ritkább, de igen erős forgószél Észak Amerikában jellemző. Általában 2-3 percig áll össze. A felfelé törő meleg levegő forgószél jellege alakítja ki a tölcsérformát. Amikor az örvény eléri a föld felszínét, érett fázisba kerül, ami a legpusztítóbb periódusa. A vákuum által felszívott törmelék legyengíti az örvényt, majd a tornádó az összeesés fázisába kerül. Ahogy gyengül, egyre kisebb lesz az átmérője. Vannak álló és 50-60 km/h sebességgel haladó tornádók is. De mértek már 90-100 km/h sebességgel haladót is. Az átmérője általában 400-500 m, de mértek 3 km átmérőjűt is. A forgás perdületi szélsebessége 500 km/h, és 6-8 km hosszúságban aktív általában. Azonban, az eddig mért leghosszabb tornádónyom 350 km volt. A mezőgazdasági területeken és a tengerparton 50-100 cm mély spirális nyomot hagy maga után. A tornádó erejére jellemző szívóhatás általában 600-800 kg, de feljegyeztek már 15 tonnás munkagépet is. És persze, vannak többtölcséres tornádók is, amelyeknek a pusztító hatása is jóval erősebb.
Minden ma divatos viharvadászat, olyan légörvények felkutatásáról és filmen való rögzítéséről szól, amelyek a forgószél által felerősödött és stabilizálódott ciklonok hatását és erejét próbálja dokumentálni. Ezek a ciklonok és tornádók igen nagy károkat okoznak a világunk különböző pontjain. Amerre a tölcsér alakú képződmények elhaladnak, csak a pusztító hatásuk képes jelezni azt a félelmetes erőt, amivel rendelkeznek. A tornádó tölcsére mindent felkap a föld felszínéről, ami nincsen jól lerögzítve, majd a tölcsérbe emelve, forgásra kényszeríti a martalékait is. Végül a tölcsér teteje felé haladva elnehezülnek azok, és sebességüket veszítik az elragadott tárgyak, a tornádó számára közeg-idegenné válnak, így kirepülnek azok, szerte szét a tölcsér magja körül. Ma még teljességében ismeretlen a tudós szakemberek előtt a kialakulásuk, a hatásuk, és az elenyészésük módja is.
Áramlásakor a levegő stabil építményekre fejt ki állandó hatást. Ezek a hatások az építmények önrezgését, saját rezonanciáját fokozzák. Úgy, hogy bennük állóhullámot alakítanak ki. Az építmények saját önrezgéséből származó rezonanciájának a folyamatos túlfokozása rezonanciakatasztrófához vezethet, amely az építmények pusztulását eredményezhetik. Kármán Tódor munkássága óta, mindig figyelembe veszik a tervezők azt, hogy az adott építményre milyen hatást fejthet ki az adott területen uralkodó széljárás.
Hasonló jelenségeket fedezhetünk fel az áramló folyadékokban is. A mosdó dugóját kihúzva a lefolyóba áramló víz, körkörös mozgással, őrvényszerű képződményt alakít ki. Ha pedig, valamilyen könnyű tárgy kerül a sodrásába, akkor azt a lefolyó felé kényszeríti az áramlás úgy, hogy a tárgy is körkörös mozgással követni iparkodik a víz áramlását. A gyors folyású folyókra az örvényképződés a jellemző, amely veszélyes még az emberre nézve is. Az örvénybe került ember ugyanis, tehetetlenül együtt forog a tölcsér alakú vízi képződménnyel, amely lefelé húzza őt, az örvény magja felé. Ami természetesen a víz színe alatt van. Aki az örvény ereje ellen küzd, hamar elfárad, és az örvény átsegíti a másvilágra. A menekülés egyetlen reális módja az, ha nyugodtan hagyjuk, hogy a víz lehúzzon a folyómederig, ahol stabil pontot érve, a lábunkkal kirúghatjuk magunkat az örvény, számunkra halálos öleléséből.
Az áramló folyóvizekben lévő akadályok válthatják ki a folyóvizek örvényeit. Ilyenkor, a kialakulásuk egyetlen reális célja az, hogy közvetlen és koncentrált hatást fejtsenek ki az áramló közegben lévő akadályra, amely a kialakulásukat kiprovokálta. Az áramlást akadályozó test aszimmetrikussá teszi az áramlást maga körül, ami megváltoztatja a testre ható nyomáseloszlást. Örvények válnak le a test jobb és bal oldalán szimmetrikusan, az akadály mögött örvénysort alkotva. Kármán Tódor által meghatározott elmélet alapján, ritmikusan alakulnak ki az örvénysorok, egyszer jobbról, majd balról kerülve meg az akadályt. Így a kialakuló forgási irányuk is ellentétes. Tehát, örvények válnak le folyamatosan az áramlást akadályozó test mindkét oldalán, így periodikus oldalerőkkel terhelik a testet, rezgésbe hozzák azt. Megpróbálják kimozdítani az áramlás útjából, és eltávolítani onnan. A test mögött örvénysort alakítanak ki. A jobbról és balról érkező ellentétes sodrású örvények egymást periodikusan követve sorolódnak be újra az áramló vízközegbe, majd a tovagyűrűzésük során a vízközeg belső súrlódása felemészti őket. Mint örvények elhalnak, de mint az áramló vízközeg aktív részei, visszaigazodnak az áramlás folyamatába.
Az örvényképződés jelensége a tengerekre is jellemző. Ezek az állandó jellegű örvényjelenségek a tengerszint ingadozásai miatt lépnek fel, és tartják fenn a tengeri áramlatokat. Ezek szintén a hőmérséklet és nyomás kiegyenlítődési folyamatainak az eredményei. A legnagyobbnak mondható látványos tengeri örvény a Norvég partoknál észlelhető, Lofoten Pointnál. Naponta négy alkalommal alakul ki örvényjelenség a tengerben akkor, amikor az árapály változik éppen. Érdekessége az, hogy a 6 km átmérője mellett, apály és dagály esetén, forgásirányt vált.
Minden lamináris, azaz egyenletesen homogén áramlás, turbulens áramlásba megy át, egy adott sebesség felett. A turbulens áramlás pedig, ellenhatásként örvényt alakít ki a közegében. Ezeknek a kialakult örvényeknek a hatása tulajdonképpen, a közegben kialakult örvénylés. Az örvényekre jellemző a befelé vagy kifelé haladó csiga alakú mozgás, amely az örvény által szállított energikus résztömegeket az örvény centrumába összpontosítja, vagy éppen onnan teríti szét. Ha pedig, az örvényben résztvevő, áramlási irányt váltó részecskék, teljes energiájukkal együtt az örvény centrumában, magjában összpontosulnak, akkor azok a hatalmas energiahatás eredményeképpen egyesülhetnek is ott. Így azon a helyen, új gömbhalmazok testszerkezetei alakulhatnak ki, mert az örvényt uraló energia, a magban összpontosul. Egy nyugodt homogén közegben haladó test mögött is örvények alakulnak ki, amely a közegellenállás hatását turbulens módon befolyásolja, mert a test haladását relatív áramlásként „éli” meg az adott közeg.
Az örvények tehát, a magasabb frekvenciájú energiahatásuknak köszönhetően, oszcilláló mozgást váltanak ki, amely a testek állóhullám alapú sajátfrekvenciás önrezgését növelik. Így képes a papírlap zizegő hangot adni fújásra, vagy ezért lobognak a zászlók, és ezért zizegnek az oszlopok a szélben. És így alakulnak ki a légköri jelenségek a hegyek mögött, és az építmények után. De ez az örvénylő jelenség teszi lehetővé a repülést is. A rovarok, madarak, repülők és helikopterek mind-mind az örvényjelenségek adottságait hasznosítják. A repülő testek áramvonalas jellege határozza meg azt, hogy hogyan viselkedjen az adott test, a turbulens áramlás örvényerőinek hatására. Éppen a szárnyprofil határozza meg azt, hogy a szárnyra milyen mértékben hassanak az örvények által keltett erők.
Az Univerzum létezésének és működésének örvény alapú elméletét René Descartes (Röné Dékárt) írta le először. Deskartes határozottan kijelentette, hogy erő vagy energiaközlés csak közvetlen tömegkontaktus útján jöhet létre, ennél fogva üresség, amit a tökéletes vákuum jelentene, nem létezik. Az ok nélküli távolba ható vonzás fogalma felesleges, mert okkulttá teszi a fizikát. Ennél fogva Newton elméletével, ami a tömegvonzásról szól, szembe helyezkedett. Számomra eddig, ez a legszimpatikusabb elgondolás, amely az Univerzum kialakulását és működését próbálja magyarázni. Descartes úgy képzelte el, hogy az örvények alakították ki és tartják fenn az égitestek mozgását. Ő volt az a filozófus, aki Newtonnal szemben is ki merte mondani nyíltan, hogy távolba ható gravitatív jellegű erők nincsenek. Gondolkodásmódjának alaptétele szerint ugyanis, minden kölcsönhatás kizárólag közvetlen mechanikai úton jön létre, és ugyanakkor minden természeti jelenséget a mechanikában megismert alapjelenségekre kell visszavezetni. Descartes munkájának köszönhetően, Newton sokat foglalkozott a folyadékok örvénylő mozgásának megértésével, mégpedig éppen azzal a céllal, hogy a Descartes által meghatározott világmagyarázatban szereplő örvényjelenségek abszurditását bebizonyítsa. Munkáját a Principia című könyvében közzé is tette. A dolog érdekessége még az, hogy ugyanebben a könyvében határozta meg a tömeg fogalmának mibenlétét is. Ez rögtön az első meghatározás a művében, amely az egységnyi Ró sűrűséget terjeszti ki a test egész térfogatára. Ezen az állításán a tudományos olvasótábora teljesen megütközött, hiszen, ha az anyagi test tömegét úgy definiáljuk, hogy az nem más, mint az egységnyi térfogatban lévő anyagmennyiség, akkor Newton pusztán ezt a sűrűséget terjesztette ki az egész test térfogatára ahhoz, hogy a teljes test tömegértékét megkapja. Vagyis, az egységnyi testközeg sűrűsége lett kiterjesztve a teljes test térfogatára, hogy az a test tömegértékét képviselje. Ami persze a test közegértékét képviselhette volna csak az ő korában. Sajnos azonban, abban a korban még nem tudták, hogy minden anyagi test tömeg és közeg egy időben, így a képlet helyes, hiszen a teljes test közegének meghatározása által lehet eljutni a teljes testtömeg reális értékéhez. Sajnos Newton sem látta be igazán azt, hogy addig, amíg a testek objektív tehetetlenségét kifejező tömegével foglalkozik, végül is, a testek szubjektív tehetetlenségét kifejező közegével is dolga van egyúttal. Mert az anyagi testek nem mások, mint térfogatban stabilizált közegű halmazok eseményei, amely fix jelleg által, a teljes objektív testtömeg kifejezhető. Vagyis, a testtömeg csak addig viszonyítható, ameddig a test közege térfogatban rögzített állapotban van.
És persze illik szólni az élőlények életét befolyásoló örvényekről is. Az élet a lélek eseményeinek áramlása. Így az életünk eseményszintű áramlásának akadályai alakítják ki a lelki örvényeinket, amelyek az érzéseinket indukálják bennünk. A szellemileg tudatos és a lelkileg érzelmes életünknek szinkronban kell lennie ahhoz, hogy természetesen illeszkedjünk bele a környezetünkbe. A lelki örvényeink nélkül teljesen szinkronban lennénk a világunkkal. Carl Gustav Jung szerint ugyanis, a szinkronicitás nem más, mint összehangolt életvitel a külvilágunkkal. Az életvitelünk konfliktusai ugyanis, lelki viharokat képeznek bennünk, amelyek éppen a lelki örvények hatására oldódnak meg, érzéseket indukálva. Majd maga a lelki vihar elcsitul. Az életünk eseményei az akaratunk szerint változik, és ezekben a változásokban rejlenek az érzések. Az élőlények lelki életét az érzések határozzák meg, mert azok közvetlenül a lélek állapotát tükrözik. Így a kialakult életvitel lényege éppen az, hogy az értelmi és az érzelmi életünk szinkronban legyen. Az a tény stabilizálja bennünk az öröm érzését. Az öröm érzése nélkül azonban, a belső értelmi és érzelmi világunk egyensúlya felborul, hogy változást idézzen elő az életünkben. Olyan változást, amely az öröm érzését képes kiváltani bennünk. Ha pedig, ez megtörténik, akkor újra a szinkronicitás alakul ki bennünk, vagyis az, hogy az értelmi és érzelmi egyensúlyunk helyreáll. Így alakul az individuációs képességünk, a személyiségünk folyamatos kibontakozása. A változásra való kényszert, belső és külső konfliktusok egyaránt kiválthatják. Ezek a konfliktusok diszharmóniát indukálnak, amelyek felborítják a lelki és szellemi egyensúlyunkat. Így minden megoldatlan feladat negatív érzelmeket vált ki, amelyek komplexus jellege, éppen a szellemi és lelki egyensúly hiányára utal. A Selbst, Jungnál a személyiség központi archetípusa, belső állapota, ami lefordíthatatlan magyarra, de valamilyen mély-én tudatot jelent. Ez a személyiség központjának és totalitásának kifejezője. A lehetséges Istenkép bennünk. Ez által tudjuk felvenni Istennel a kapcsolatot. Úgy is mondhatnánk, hogy a Selbst az „Istenérzékelésünk szerve”. Jung szerint, az emberi élet célja a Selbsttel való kapcsolat kiépítése, és a hozzá való eljutás. A Selbst, és annak szimbólumai, Isten archetípusát, belső lényegiségét alkotják. Az ember reális törekvése az, hogy Selbstjét mielőbb megismerje. Az átlagember körülbelül negyven éves korára válik szellemileg fejletté arra, hogy alkalmas legyen erre a mentális feladatra. Addigra alakul ki az ő saját anyagi függetlenséget biztosító egzisztenciája, ami tartós szellemi és lelki békességet tart fenn. A Selbst megismeréséhez azonban, le kell győznie a saját perszónáját. A perszóna fogalma azt a szerepszemélyiséget jelenti bennünk, amit az ember egoja tudatosan kialakít magának, az élete során, a társadalmi érintkezése érdekében. Egy personánk van, de többféle életszerepben is szerepelhetünk általa egy időben. Ha nem lenne ilyen színészi képességünk, perszonánk, akkor nem tudnánk társadalmi kapcsolatokat kialakítani. A személyiség inflációja pedig, éppen a personával való teljes azonosulást jelenti, ami komoly lelki és szellemi veszélyforrás lehet. Ha ugyanis, magas munkahelyi beosztással bír valaki, és teljesen azonosul a perszonája által kialakított szerephelyzettel, akkor a munkahely elvesztése depresszióhoz vezethet nála. Vagy például, valaki a szerelmi élete perszonája által vállalt szereptől nem képes elvonatkoztatni, mert tökéletesen azonosul a felvállalt életszereppel, akkor a partner elveszítése után, összeomlik, mert a valós személyisége teljesen inflálódott közben. Ennél fogva, minél komolyabban veszünk egy felvállalt életszerepet, annál jobban inflálódik, homályosodik el bennünk az a valós személyiségünk, amelyet a perszonánk, életszínészi képességünk, elrejtett előlünk.
És itt kapcsolódik az elméletbe az én állításom, amely szerint, Isten megnyilvánulásai vagyunk. Az életünk során azonosulunk szerepekkel és felvállalunk szerepeket, annak érdekében, hogy minél jobban megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak. Ha a személyiségünk inflációs folyamatait le tudjuk győzni, és el tudunk vonatkoztatni a perszonánk által felvállalt társadalmi életszerepeinktől, akkor közvetlenül és automatikusan a személyiségünket biztosító Selbst, azaz Isten felé reflektálhatunk. Beazonosulhatunk azzal a mély én-tudatunkkal, amely az Isteni megtestesülés re-inkarnációs folyamata által éltet bennünket. Vagyis, a lelkünkkel, ami nem más, mint a tudatos Isten része bennünk. A folyamat érdekessége az, hogy az Isteni öntudattal élő ember továbbra is mindig helyt tud állni a társadalmilag elfoglalt posztján a nélkül, hogy annak esetleges elvesztése depressziót váltana ki. Azért, mert az ilyen embert bárhová sodorja is a társadalmi élet, mindig Istent képviseli az életében, ezért a perszonája univerzálissá válik, és bármilyen társadalmi életszerephez könnyebben alkalmazkodik.
Az örvényekről szóló gyengécske fizikai megállapítások arra engednek következtetni, hogy a természettudomány nem vette még komolyan a Deskartes által felvetett világmodell lehetőségét, mert még mindig a Newton által meghatározott gravitáció elmélete képezi a természetképünket. A tömegvonzás hiányában azonban, túl gyengécske tudományos természetkép áll ma rendelkezésünkre.
Matécz Zoltán
2010.05.02.
matecz.zoltan@gmail.com
