Az Örökmozgó.
A fizika mai állása szerint, örökmozgót építeni nem lehet, mert az sértené a termodinamika fő tételeit. Az örökmozgó olyan képzeletbeli gépet jelenthetne csak, amit, ha egyszer beindítunk, örökké aktív mozgásban maradna, miközben nem igényelne a mozgásához semmiféle energiát a környezetétől. Vagyis, külön energia-befektetésre nem lenne szükség a működtetéséhez. A termodinamika kétféle örökmozgót különböztet meg. Az elsőfajú örökmozgó olyan gép, ami több munkát végez, mint amennyi energiát fölvesz a környezetétől. Egy ilyen gép hatásfoka nagyobb lenne, mint 100%. Az energia-megmaradásának a törvénye értelmében, a termodinamika első főtétele alapján, ilyen gépet nem lehet készíteni. A másodfajú örökmozgó pedig, olyan gép lehetne csak, ami a környezetéből felvett hőenergiát veszteségek nélkül munkavégzésre tudná fordítani. Egy ilyen gép hatásfoka pontosan 100% lenne. A termodinamika második főtétele alapján ilyen gépet szintén nem lehet készíteni. Vagyis, az örökmozgó esetleges megépítésének elvi akadályát, a termodinamika fő tételei határozzák meg, amelyek az energiaátalakítás hatásfok jellegére épülő alapelméletek. Azt magyarázzák, hogy egy energiát átalakító folyamatból nem lehetséges több energiát kivenni, hasznosítani, mint amennyit beleviszünk. Ez százalékos arányban kifejezhető matematikai tény. A hatásfok az állapotváltoztató hatások hasznossági mércéje. Ez mindig 1 alatt van, mert a hasznos munka reálértékét el kell osztani a befektetett munka reálértékével, így a veszteségek miatt, mindig kevesebb lesz a végeredmény, mert egy egésznek éppen az általunk befektetett munka számít.
Abból kell kiindulni, hogy az Univerzumban már régen megoldódott ez a feladat, hiszen az égitestek örökké mozognak. Ezt az Univerzum dualitása biztosítja, amelyben így minden égitest relatív egyensúlyban van. Súlytalanul szabadon esve engedelmeskednek az Univerzum reájuk mért elektromotoros erejének. Hasonló relatív egyensúlyt kell teremteni a Földi viszonylatban is, de ez csak a földi testek egyensúlyvesztése által történő, tartósan megvalósult egyensúlytalansággal oldható meg.
Az én energiaelméletem szerint, Az Univerzum világmindenségében, az energia, a testek egyensúlya érdekében hat, míg az erő éppen a testek egyensúlyának leküzdése érdekében. Erő és energia tehát, ellenhatások az anyagi testek viszonylatában. Az erő lokalizált hatás, mert mindig az Univerzum egy adott pontján érvényesíti a hatását, mégpedig arra, hogy egy test elveszítse általa az egyensúlyos állapotát. Addig az energia univerzális, abszolút, azaz totális hatás, a tejes Univerzumban állandó érvénnyel hat, és egyetlen célja az, hogy egyensúlyt teremtsen. Így az erő relatív, és ezért objektív hatása, míg az energia szubjektív, és ezért abszolút hatása az Univerzumnak. Így az objektív erő, a relatív hatásával, mindig a szubjektív abszolút energia valamely része csupán, ezért a testek mozgásállapotának érdekellentéteit tükrözve, ellenhatásokként jutnak érvényre az anyagi világunkban.
Ezt a viszonyt próbálta Newton törvénybe foglalni a hatás-ellenhatás című törvényével, amelyben, szerinte minden erőhatással szemben, ellenerő ébred, mégpedig ugyanolyan mértékű, de ellentétes irányultságú. Hogy mi váltja ki ezt a tökéletesen azonos mennyiségű ellenerőt, az sok esetben érthetetlen. Azért, mert ez az objektív erő szemszögéből felismertnek vélt törvényszerűség, csupán féligazság, amely nem képes rámutatni arra, hogy az észlelt ellenhatásban, éppen az energia játssza a fő szerepet.
Ha az energia szemszögéből tekintjük a hatás-ellenhatás viszonyát, akkor kézenfekvővé válik az, hogy azért képes az erőhatás azonnal kiváltani azonos mérvű de ellentétes energiahatást, mert az energia mindig jelen van, és éppen az erő hatását kell legyőznie, az aktuális szubjektív munkavégzése során. Valójában az energiából nyeri a hatását az erő, abból származik, és azért készteti az energiát ellenhatásra, mert az erő, a munkája hatásértékét, a folyton jelenlévő energia nyugalmi érdeke ellen végezte el. Továbbá az energiahatás látványos jellege addig viszonyítható a test állapotában, ameddig az újra nyugalomba nem kerül. Ez a munkaérték pedig, sohasem lehet több, mint amennyit az erő fejtett ki, a test nyugalma ellen. A dolog úgy működik, mint egy képzeletbeli mérleg. Az egyik oldalon az energia biztosítja a test tehetetlen állapotát, míg a másik oldalon az erő munkálkodik azon, hogy legyőzze ezt a tehetetlenséget, és kimozdítsa a testet az ő nyugalmi helyzetéből. Ha az objektív erőhatás megtörténik, akkor a test elmozdul, és az energia ellenhatásként, azonnal hozzálát a test nyugalmi helyzetének megteremtéséhez. De csak éppen annyi szubjektív munkát végez, amennyi a test nyugalmi állapotát újra visszarendezi. Sokkal nyugodtabb állapotba az energia sem fogja visszarendezni, ezért az energia visszarendező munkaértéke azonos mennyiségű az erő kimozdító munkavégzési értékével. Se több, se kevesebb.
Az energia univerzális hatása ellen nem érdemes erőt kifejteni, mert ha mégis megtesszük, akkor az már komoly munkavégzésnek fog minősülni. Így azt is mondhatjuk, hogy az erő mindig az energia ellen végez munkát, ezért a munkavégzésében a nyugalom elleni állapotváltoztató hatásként érvényesül. Ezt a test tehetetlenül tűri. A munkavégzés tényében realizálódik a hatás-ellenhatás törvényszerűsége, mert az azt jelenti, hogy valamely test tehetetlenségén kétféle hatás próbál egyidejűleg érvényesülni. Az egyik az állandóan jelen lévő energia, amely a test nyugalmát, létezési állapotát eleve biztosítja, míg a másik az aktuális erő, amely ennek a nyugalomnak, munkavégzés általi legyőzésére irányul. Ezért az erő munkája az energia munkája ellen történik, így az erő szükségszerű ellenhatása az energiának.
Az a test ugyanis, amelyik az egyensúlytalanság állapotában van, vagy abban tartható, örökmozgónak minősül a mi Földi valóságunk vonatkoztatási rendszerében is. Ha egy testet kimozdítunk a stabil súlyos, és így relatívan egyensúlyos állapotából úgy, hogy azt többé nem nyerheti magától vissza, az a test, a folyton fennálló egyensúlytalan állapotával, az örökmozgót testesítheti meg számunkra. Vagyis, amíg a súlyerejénél kisebb értékű erőt vonunk el a mozgásából, addig nem nyer nyugalmat, mert az alátámasztási vagy felfüggesztési pontja labilis marad. Így az energia továbbra is úgy hat rá, hogy közben mozgásban tartsa, és ez a hatás éppen a test nyugalmának eléréséig tart.
Ilyenkor gyakorlatilag labilissá, határozatlanná kell tenni a test felfüggesztését vagy alátámasztását. Az egyensúlyát veszített testre pedig, az egyensúlya teljes eléréséig fog hatni az energia. Tehát, ha nem hagyjuk azt, hogy megtalálja az egyensúlyát, akkor örökké fogja azt „keresni”. Ami ugyanis örökké labilis, az örökké fogja keresni a stabilitását, az energia hatása alatt állva. Vagyis, ha nem veszünk ki éppen annyi hatást a test mozgásából, amennyi az ő stabil helyzetét véglegessé tudná tenni, akkor az továbbra is labilis marad és mozog, mert az energia hat rá. Erre legalkalmasabbnak látszik az ingamozgás, de a stabil felfüggesztése miatt az is előbb-utóbb a relatív nyugalom súlyos állapotába kerül. A körmozgás a legtermészetesebb, rezgőmozgás, mert ezt használja a természet is. Így a körmozgás által fenntartható egyensúlytalanság a legkézenfekvőbb megoldás annak, aki örökmozgón töri a fejét. A mágnesek eleve olyan erőhatásokat képviselnek egymással szemben, amelyek az univerzális energiának köszönhetik létezésüket. Következésképpen nem szükséges az, hogy a termodinamika által meghatározott módon fektessünk be saját energiát a folyamatba. Így a tehetetlenül körpályára kényszerített állandó mágnesek, mágnesesen motorikus erőt képviselve, örökké fognak forogni, mágnes-motorként. Addig működik a folyamat, amíg a forgását biztosító anyagi szerkezetek el nem kopnak, tehát, addig folyamatosan, örökké mozognak. Addig azonban, annyi mozgássá alakult energia hasznosítható a folyamatból, amennyi még nem állítja meg a mágneses alapon működő motorikus szerkezetet.
A fizika az energiát és a munkát egyként kezeli, mert ugyanaz a mértékegységük. Holott az energia alapvetően munkavégző képességet jelent. A munkát pedig, objektív erő is végezheti, és szubjektív energia is. Így az energia, törvényszerűen nem lehet azonos azzal a munkával, amelyet valamennyi ideig végez. Ezért, az energia által elvégzett munka reálértékét meg kell szorozni a munkavégzés idejének a reálértékével ahhoz, hogy a munkavégző képesség mennyiségének igénybevételéről ideális matematikai értéket nyerjünk. Az energiahatás ugyanis, szubjektív munkavégző képességként, csak addig az ideig viszonyítható, ameddig a munkavégzés állapotot változtató kölcsönhatási folyamata éppen zajlik. Addig azonban, az energiaképletekben is kellene szerepelnie az időnek. Ezzel szemben, még az energia fogalma sincsen értelmezve a mai fizikai tanításokban. Csak annyit lehet megtudni az energiáról, hogy munkavégző képesség. Ennél fogva, olyanok mondják meg azt, hogy nem építhető perpetuum mobile, vagyis örökmozgó, akik az energia alapjairól semmit sem tudnak. A termodinamikával nem magyarázható meg minden, sőt, éppen korlátozza a reális értelmezhetőséget. Az erősen korlátozott tudás pedig, rosszabb, mint a tudatlanság.
Tény az, hogy amikor energiaátalakítás érdekében végzünk munkát, akkor a befektetett munkának csak a töredéke lehet a kivett munka, hiszen a termodinamikai folyamatok felemésztik a maguk energiaigényeit. Az is tény, hogy energiát termelni, vagy megszüntetni lehetetlen, mert az sértené az energia-megmaradás tételét. És ezek után, az is tény lesz majd, hogy az univerzális energia, amely a viszonyítható testek stabil, nyugalmi állapotát előidézi és fenntartja, állandóan jelen van, és munkára fogható, ha a testet erővel kibillentjük egyensúlyos állapotából. Akkor ugyanis, addig fog hatni a testre az energia, ameddig újra egyensúlyos állapotba nem kerül az. Ha pedig, az egyensúlytalansága fenntartható, akkor örökké mozogni fog. Nem beszélhetünk tehát, általunk befektetett munkáról, így a termodinamika tételei nem határozhatják meg, csak érintik a folyamatot. Az pedig, természetszerűleg csak arra sarkallják a „megszállott” kutatókat, hogy minél kisebb hő-veszteségekre törekedjenek az örökmozgójuk megépítése közben. Az általunk gyártható örökmozgó lényege ugyanis az, hogy az állandóan jelenlévő univerzális energia hatásából nyerjünk, számunkra hasznosítható energiafajtát.
Ehhez a csodálatos munkához, minden „megszállottnak” sok sikert és szerencsét kívánok. Az örökmozgó nem ésszerűtlen dolog többé, nem tudománytalan ezután, csak a tudomány nem képes kitekinteni a saját maga köré vont korlátok mögül. A tudósok élik a maguk sajátságos életüket, a reálisnak látszó álomvalóságukban. A relativitás és kvantumelméletek kiváló ismerői, olyan meseszerű valóságok realitásairól beszélnek, amelyeket a fantasztikus irodalom is megirigyelhet. Sőt, az is lehet, hogy már arra is szakosodtak, hogy kiszolgálják a fantasztikus igényeket. Az Ő munkájuk során válik a modern fizika egyre okultabb, egyre ezoterikusabb tudománnyá. Ennek pedig, az lehet az elemi oka, hogy a relativitás és kvantumelméletek, még a fizikusok tudós emberek által sem elfogadott elméletek. Így kétféle fizikánk van, klasszikus és vitatott. De megmagyarázni bármit is, csak a klasszikus fizika tanaival lehet. A vitatott új kori fizika is éppen arra támaszkodik. A klasszikus fizika nem teljesen rossz, csak hiányos. Az új-kor fizikája pedig, tévutakra vezet, mert a klasszikus fizika hibájára épül, mint például, a gravitációra.
Matécz Zoltán
2010.05.02.
matecz.zoltan@gmail.com
