A tömegvonzás tagadása.
A fizika mai állításai szerint, a tömeg fogalma - i:
„A testek anyagmennyiségükkel fejtenek ki ellenállást az erő mozgásállapot változtató hatásával szemben. A testeknek ezt a tulajdonságát tömegnek nevezzük. A tömeg SI-egysége a Kg, jelölése: m.”
Gimnáziumi fizika I.
„A tárgyaknak azt a tulajdonságát, hogy többé-kevésbé nehezen hagyják magukat megmozdítani vagy leállítani, röviden úgy mondjuk, hogy a testek tehetetlenek, vagy másképpen: a testeknek tehetetlen tömegük van.”
Karácsony Rezső – Egy a valóság…
„A tömeg. Mivel adott test esetén F és a egyenesen arányosak ezért hányadosuk állandó. Ezt a testre jellemző állandót nevezzük a test tömegének. m = F / a „
„Noha a tehetetlenség kvalitatív fogalom, a test tömegét szokás a test „tehetetlensége mértékének” tekinteni: az a test „tehetetlenebb” amelyik ugyanakkora erő hatására kevésbé gyorsul.”
Holics László – Fizika I.
A gravitációt már az ókori Görögök is elképzelték, mint olyan láthatatlan zsinórt, Ami a bolygók mozgását biztosítja. A XVI. Században, Giovanni Alfonz Borelli próbálta megfogalmazni, még Newton előtt, Két ellentétes elméletet állított fel. Az egyik szerint, a keringő testek a centrumba törekednek. A másik szerint, a keringő testek egyenes pályára törekednek.
Newton, a Principia című könyvében, a tömeget az m=ρ*V, tehát, az egységnyi ró térfogatú sűrűségének és a test teljes V-térfogatának a szorzataként határozta meg. Ezt sok kortársa ellenezte, mondván, hogy a képlet mindkét oldala tartalmaz anyagmennyiségi jellemzőt. Így anyagmennyiségként kezelték a test tömegét és a test sűrűségét is. Pedig, ez a képlet sokkal több, mint amennyinek először látszik. Az egységnyi térfogatú sűrűségnek a test térfogatával való szorzata ugyanis, kiterjeszti az egységnyinek választott sűrűséget a test teljes térfogatára, és így a test teljes, azonos sűrűségű közegét határozza meg. A tömeg és a közeg állapotok ugyanis, a test külső objektív és belső szubjektív tehetetlen tulajdonságait fejezik ki. Az objektív F-erő, mindig felületi kölcsönhatással, a testek tömegfelületére hat, míg a szubjektív E-energia, a testek térfogati kölcsönhatásaival, a testek belső közegére hat, vagyis a test közegét felépítő rész-tömegecskék mindegyikére egyszerre. Az m=ρ*V képlet alapján, a ρ- sűrűség és a V- térfogat szorzata utal ugyan a test anyagmennyiségére, de egyik sem azonosítható azzal. A képlet bármelyik tényezője változhat ugyanis úgy, hogy közben az agyag mennyisége változatlan marad. Az m- tömeg állandó, míg a ρ- sűrűség, sűrűsödéssel vagy ritkulással, és a V- térfogat térfogat-növekedéssel, vagy térfogat-csökkenéssel változhat, a testre ható nyomás és hőmérsékleti módosulásokra. Vagyis, a nélkül változhatnak a képlet tényezői, hogy közben a test anyagi mennyisége megváltozna. Ennek egyetlen oka az, hogy a tömeg, a sűrűség, és a térfogat is csupán, a test anyagi mennyiségének tulajdonságai, jellemzői csupán, de nem azonosak vele. Az anyagi test tulajdonságai pedig, minden esetben a testre ható energia vagy erő hatásának az eredményei. A testek anyagmennyiségéről csak a testek egyéb tulajdonságai nyújtanak valamennyi információt, illetve utalnak az anyagmennyiség valós, észlelhető létére.
A megismert atomok bármelyike, tízezerszer nagyobb teret vesz igénybe az alkotóelemeinek a térfogatához képest. Az atomok anyagi halmaza molekula és rács alapú szerkezetekben, tovább növelik azt a teret, ami az anyagi szintű létezésükhöz és észlelhetőségükhöz szükséges. Így minden anyagi testnek relatív, azaz a megismerhető, viszonyítható térfogatának legfeljebb csak az 1/10 000-ed része objektív, abszolút értelemben véve, ha elméletben kivonjuk belőle, az eseményszintű térfogatigényét. Ha az anyag atomjait felépítő objektív alapelemeknek is van rács vagy térszerkezete, akkor ez az arány jóval kisebb is lehet. Így az anyagi világunkban valójában az objektivitás a legkevesebb, és ezért meg kell elégednünk az anyagi testeket jellemző szubjektív tulajdonságokkal, amelyek az erő és az energia hatásainak eredményei.
Gyakorlatilag az anyagot, mint mennyiséget, az energiahatások által biztosított tulajdonságai nélkül, még viszonyítgatni sem tudnánk. Márpedig, minden egyes tulajdonsága, valamilyen energia hatására válik viszonyíthatóvá. Ezért a testek tulajdonságai önállóak, és nem társíthatóak egymással. A testekre vonatkozó egyedi tulajdonságok társítása tehát, olyan hiba, amely új, és önállónak látszó fogalmakat tulajdonságokat próbál kölcsönözni a testeknek, de sajátságos fogalomként már nem fedi a valóságot.
Ilyen hiba volt, a testek objektív tehetetlenségét kifejező tömegnek a társítása a tehetetlenség fogalmával, és a súllyal. A tehetetlen-tömeg ugyanis abszurd kifejezés, mert a testek tehetetlen tulajdonságának a tehetetlenségét jelenti. Ez önmagában véve még nem is bonyolította volna tovább túl komolyan a fizikát, legfeljebb az által, hogyha tehetetlen lehet egy tömeg, akkor súlyos is. Komoly bajt okozott azonban, a súlyos-tömeg fogalma, amely a test tehetetlenségét kifejező tömeg fogalmát társította a súly fogalmával. A tehetetlen-tömeg fogalma azt jelenti számomra, hogy a testeket jellemző tehetetlen tulajdonság tehetetlen. Gyakorlatilag a tehetetlenség tehetetlenségét fejezi ki, ami abszurdum. A súlyos-tömeg fogalma pedig, ezzel éppen szemben, azt jelenti számomra, hogy a testek tehetetlenségét jellemző tulajdonság a súlyos, tehát erővel bír, méghozzá súlyerővel. Csakhogy, ha erővel rendelkezik, akkor már nem lehet tehetetlen többé. Következésképpen, ez is abszurd kifejezés. Ha a tehetetlenség erőt képviselne, akkor az a probléma merülne fel, hogy ez az erő nem tudná eldönteni azt, hogy a test lendületét változtassa-e meg, legyőzve ez által a test tehetetlenségét, vagy a hatását arra fejtse ki inkább, hogy a test nyugalomban maradhasson. A fizika határozottan kimondja azt, hogy a tehetetlenség annyit jelent, mint a testek ellenálló képességét az őket érintő befolyásoló hatásokkal szemben, amit ez erő és az energia biztosít. Tehát, a test tömege és az őt változtatni képes hatások nem azonosíthatóak és nem párosíthatóak, ahogyan azt az ekvivalencia elv is sugallja. Akkor E=m lehetne az energiaképlet. Mivel a súly erőt jelent a fizikában, méghozzá súlyerőt, ezért a súlyos-tömeg kifejezés erővel rendelkező tömeget kell, hogy jelentsen. Csakhogy, ha erővel rendelkezik a tömeg, akkor nem fejezhet ki tehetetlenséget, mert az erő, képességet jelent, valamilyen változásra való lehetőséget.
A gravitáció, mint tömegvonzás, nem létezhet, mert a tömeg objektív külsőségnek számít csak a test „életében”. Vonzódás csak belső okú, szubjektív tulajdonság lehet, amit a test közege biztosíthatna csak, és közegvonzás lenne a neve. Maga a tömeg, hatni képtelen, éppen ezért mutat tehetetlenséget, a testet ért külső, felületi kölcsönhatásokkal szemben. A test tehetetlensége arányos a test halmazszerkezetével is. Így a tömeg objektív értelemben véve az erővel, míg szubjektív értelemben az energiával szemben mutat tehetetlenséget.
Test
Tömeg ------ Anyagmennyiség ----- Közeg
Objektív jellemzőség Szubjektív jellemzőség
Tömegvonzást feltételezve tulajdonképpen, a tömegértékkel bíró testeknek kellene vonzódniuk egymáshoz. Ilyen értelemben, a tömegvonzás kifejezés, eleve ellentmond a logikának, mert az gyakorlatilag, a testek egyik tulajdonságának a többlettulajdonságát jelenti. Ez azonban abszurd. Nem is beszélve arról, hogy amíg a testek, mint tömegek, vonzódnak egymáshoz, addig ugyanazok a testek, mint közegek, ugyan mit „tesznek”? Ugyanis minden test objektív tömegével teljesen arányos és egyenrangú belső, szubjektív tehetetlen tulajdonsága az is, hogy
KÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖZEEEEEEEEEEG.
Ezt jelenti az, m=ρ*V képlet. Mert a közeget közel egyforma résztömegek halmaza építi fel. A testek, mint közegek, ez idáig nem nyertek a fizikában a tömeggel azonos mérvű létjogosultságot. Pedig, a ró sűrűség kiterjesztése, a teljes test térfogatára, azt jelenti számomra, hogy az anyagi testeknek csak sűrűsége van, azaz közegek, így a tömeg állapotuk, csupán a stabilizálódott szerkezetük miatt érvényesülhet.
Véleményem szerint, minden test tömeg és közeg egyazon időben. Így a test tömegének bármilyen térfogatbeli változását a test közegének vele teljesen arányos szubjektív változása idézi elő. Ha pedig, mégis a tömegértéken keresztül próbáljuk értelmezni a testek esetleges vonzódásának a lehetőségét, akkor azzal egy időben vizsgálnunk kell a testközegek vonzódásának a lehetőségét is. Ha ugyanis, a tömegállapot a test tehetetlenségét kifejező objektív mérték csupán, akkor a közegállapota nem más, mint a test tehetetlenségének szubjektív kifejeződése. A kétféle tehetetlenségi mérték egymással teljesen arányos, mert mindkettő ugyanannak a testnek az anyagmennyiségére utal, a tömeg esetében objektív, míg a közeg esetében szubjektív jellemző tehetetlen tulajdonságait fejezik ki. Erre utal az, m=ρ*V képlet is.
A tömeg-tehetetlenség és a tömeg-vonzás fogalmai egymásnak is ellentmondó fogalmak az által, hogy a testek tömegének, egyazon időben, aktív és passzív jellemzőségeket próbálnak biztosítani. Gyakorlatilag egy alanyt két ellentétes értelmű állítmánnyal próbálnak felruházni. Ebből az ellentmondásból jogosan származtatható lenne a közegvonzás gondolata is, ami természetszerűen már biztosan nem fogadható el a tömegvonzás elméletével párhuzamosan. Ez azért van így, mert a testek két alapvető alaptulajdonságának számlájára írható fizikai jellemzők változásának, egymással teljesen arányosnak kell lennie. Ahogy a test objektív tömeg és szubjektív közeg alaptulajdonságai, relatívan a test anyagi mennyiségének külső és belső adottságait jellemzik, úgy a tulajdonságaikkal párosítható tehetetlenségük is külső és belső jellegű, a testre vonatkoztatva. Érdekes módon azonban, a test külső objektív tömegtulajdonságának változását a test belső közegtulajdonságának tehetetlenségváltozása idézi elő, míg a test belső, szubjektív közegtulajdonság változását, a testre ható külső objektív fizikai erőhatások is előidézhetik. A test állapotát, és annak változását, az egyéb objektív tömegekhez és szubjektív közegekhez viszonyítható külső és belső tehetetlensége tarja fenn. Ez az ok-okozat, és akció-reakció alapelvek érvényesülése miatt működik így, és éppen azokat juttatja érvényre.
Amíg a test közege, a testet alkotó belső alapelemek mozgáslehetőségét biztosítja a testen belül, addig a test tömege, a test mozgáslehetőségét biztosítja a testen kívül. A test alkotóelemeinek belső kötődési viszonya egymáshoz, a testre ható külső nyomástól és hőmérséklettől függően, biztosítja a test éppen aktuális sebességét és térfogati állapotait. Amikor egy test objektív F-erő kölcsönhatásában vesz részt, akkor a test tömege kerül közvetlen erőviszonyba, kölcsönös felületi kapcsolatba, valamely más test tömegével, vagy annak részével. Amikor pedig, egy test szubjektív E-energia kölcsönhatásában vesz részt, akkor a közege kerül térfogati kölcsönhatásba, a testet körülölelő halmaz közegében terjedő energia hatásával. Így a hatáskényszer, objektív értelemben véve F-erőt, míg szubjektív értelemben véve E-energiát jelentve, az impulzus és a lendület megmaradásának a törvényeit juttatja érvényre a testen.
Albert Einstein, E=m*c2 képlete értelmében, a testek tömege függ a testek v- sebességétől is. Ilyen értelemben, minél nagyobb v- sebességre gyorsítjuk a testet, annál nagyobb mértékű objektív kölcsönhatás éri őt a külső közeg ellenállásának köszönhetően, és így annál nagyobb lesz a test szubjektív közegének a gerjedt állapota. Ennek során, a test közegében létrejött gerjedésével teljesen arányos térfogat-növekedés észlelhető a test felületén. A test külső testfelületének növekedése, hibásan tömeggyarapodásként lett értelmezve. Annak ellenére, hogy máshonnan nem került tömeg a test belsejébe, amitől gyarapodhatott volna. Mivel ez a látszólagos tömeggyarapodás a testfelület törvényszerű növekedésével jár, a testtömeg jobban ellen tud állni a gyorsítása által keltett gerjesztető hatásnak. A tömeg tehát, objektív anyagmennyiségi tényező, ami a testközeg gerjedt állapota által biztosított térfogatával teljesen arányos. Gyakorlatilag így jutnak érvényre a fizikai folyamatokban, a hatás-ellenhatás és az ok-okozat alapelvei.
A gerjesztő kölcsönhatás során tehát, a testközeg sűrűsége változik meg, a sebesség növelése által fokozott objektív kölcsönhatások arányában, és így látszólag növeli a test objektív tömegértékét. Ezek a fizikai kölcsönhatások, e miatt a testek közegének a hőmérsékletét és sűrűségét befolyásolják, ami közvetlenül képes változtatni a testközeg térfogatállapotát az őt körülölelő halmaz közegében.
m = ρ*V ρ = m/V V = m/ρ ρ = Ró = sűrűség
A ró, a test egységnyi anyagmennyiségének a közegsűrűségét jelenti, így a test térfogatán beüli közegére utal. A közeg tehát, = egységnyi közegsűrűség * a test teljes térfogatával. Az által pedig, hogy az egységnyi anyagmennyiség alapközegét kiterjesztem a test teljes térfogatára, a test tulajdonképpen még közeg marad. A tömeg állapota csak külsőség, amit a stabil helyzete kölcsönöz számára. Így a testtömeg gyakorlatilag nem más, mint stabilizálódott testközeg.
- Ha ugyanis, a test anyagmennyiségének a sűrűsége, a reá ható kölcsönhatás során, nagyobb lesz, az őt befogadó közeg sűrűségénél, akkor a test, súlyossá válik és alámerül benne. Majd a nyugalmi állapotának eléréséig szabadon esik ott.
- Ha pedig, egy test anyagmennyiségének a sűrűsége, a reá ható kölcsönhatás során, megegyezik az őt befogadó közeg sűrűségével, akkor a test egyensúlyossá válik a közegben, és lebeg benne.
- Ha azonban, egy test anyagmennyiségének a sűrűsége kisebb lesz, a reá ható kölcsönhatás során, mint az őt befogadó közeg sűrűsége, akkor a test könnyűvé válik benne, és a közegfelszín felé törekszik, a legrövidebb úton, majd úszik ott.
- Két teljesen azonos külső objektív adottságokkal rendelkező test közül a nagyobb sűrűségűnek nagyobb a tömege, és így a súlya is. Ennél fogva a súly, kizárólag szubjektív okokra vezethető vissza. Az egységnyi tömeggel rendelkező, de különböző minőségű anyagok súlyának nagysága, az anyagi minőségüktől függ, ezért azok sűrűségének mértéke, az adott anyagfajtára jellemző szubjektív érték, a fajsúly.
Fajsúly = gamma = γ
Így válik igazzá az a fizikai állítás, miszerint, a testek objektív tömege nem változik meg idegen égitest légnemű közegében, csupán a súlyuk. A test szempontjából nézve, egyszerű közegváltás történik, amelynek sűrűsége szerint változik meg a test relatív súlya. Ilyen közegváltás okozta relatív súlyváltozás mérhető Földi közegváltás esetén is. Ezt igazolja Arkhimédész törvénye is.
A testre ható kölcsönhatások okozta testtérfogat és testközeg állapotváltozások, a test relatív helyzetét igazolják, és így a tehetetlenség és a sűrűség fogalmait párhuzamba állítva, végül is egyesíti a test súlyállapotában. Viszont, ha a testek tömegértékeinek vonzódásáról beszélünk, akkor azzal arányos és egyidejű testközeg vonzódást is mérnünk kellene. A vonzás és a taszítás képessége, az anyagmennyiség szubjektív aktivitására vonatkozó jellemzőségek. A tömeg és közeg állapotok pedig, az anyagmennyiségek objektív és szubjektív értelmű passzív tehetetlenségeit fejezik ki. Így a vonzás képessége, sem a tömeg, sem pedig, a közeg viszonylatában nem állhat fenn, spontán módon.
Ha egy anyagi test külső objektív tömegfelületén vonzóerő mérhető, akkor azt a test belső szubjektív közegének dinamikus, aktív elektromos vagy elektrosztatikus okaira visszavezethető mágneses hajlama idézi elő. Röviden, a test szubjektív tulajdonsága, amit a test közegének aktivitása okozhat csak. Bármilyen taszítás vagy vonzás közvetett, szubjektív okozatú, e miatt térfogati energia alapú kölcsönhatás. A testek objektív felületén mérve azonban, objektív f-erőként jutnak érvényre.
Ahhoz, hogy két vagy több, objektív tömegértékkel bíró test vonzódjon egymáshoz, elektromosan vagy mágnesesen kell ellentétes polaritásúaknak lenniük. A testek, csak a tömeg, vagy csak a közeg tulajdonságaikkal, semmiféle egyéb többlettulajdonságot nem képviselhetnek. Ez fizikai képtelenség lenne. Ilyen értelemben véve, a testek térfogata, sűrűsége, súlya, színe, szaga, rugalmassága, merevsége, Stb. is, mint a testre jellemző sajátságos tulajdonságok, a vonzódás többlettulajdonságát kelthetnék más, egyéb testekkel szemben. Az a tömeg pedig, amelyik a vonzódás képességével bír, nem képes a testek tehetetlenségét kifejezni többé.
A gravitációt ilyen értelemben véve, könnyebb megszüntetni, és tudományosan muzeális értékké tenni, mint megmagyarázni és megérteni. A tömegvonzás Newton állítása szerint is, csak matematikailag létezhetett volna. mert „fizikai vonzó ok nélkül nincs, és nem is lesz sohasem”. Newton ezt a kérdést még csak nem is vitatta, mert nem akart hipotéziseket gyártani.
A súlytalanság jelensége igazolja talán a legszemléletesebben a tömegvonzás tényének lehetetlenségét. Egy szabadon eső vonatkoztatási rendszerben ugyanis, súlytalanság lép fel, amelynek során, minden test szabadon lebeg, ha nincsen lerögzítve. Igen ám, de a súlytalan feltételeket biztosító vonatkoztatási rendszeren belül, minden mozgásbefolyásoló erőnek, hatványozottabban kellene érvényesülnie, éppen a külső óriási tömegek feltételezett vonzó hatásainak hiányában. Gyakorlatilag, a súlytalan rendszeren belüli testek tömegeinek egymáshoz viszonyított esetleges saját vonzódásainak semmiféle külső erő általi befolyásoltsága nincsen. Ennek ellenére, a különböző testek szabadon lebegnek, egymás feltételezett vonzó hatásának ellenére is. Még a folyadékok is a lehető legkisebb gömbcsepp halmazt alakítják ki, hogy testek maradhassanak, és szabadon lebegnek önálló testekként. Amennyiben a tömegek vonzó hatásáról szóló elmélet igaz lenne, akkor minden súlytalanságot biztosító rendszeren belül, a rögzítetlen testek tömegei, egy közös halmazba tömörülve várnák ki, amíg valamilyen külső, jóval nagyobb tömeg vonzó hatásának ereje, felül nem „bírálja” a súlytalan rendszeren belül kialakult belső tömegerő viszonyokat.
Tömeg = m ~ G = Súly
Tömegtelenség ? Súlytalanság
Ha pedig igaz, hogy a tömeg mindig arányos a súllyal, akkor a súlytalanság egyből tömegtelenséget kell, hogy jelentsen. Fejlődő technikánk mellett, egyre természetesebb a súlytalanság jelensége. Így az arányban rejlő ellentmondás egyre kézenfekvőbbé válik. Ráadásul, honnan tudja a feltételezett gravitációs erő azt, hogy a súlytalanságban szabadon eső testeknek, éppen mekkora a tömegük, illetve a különböző tömegértékű testek közül, melyik a nagyobb tömegű, ha amúgy súlytalanok azok? Továbbá, a vélt gravitációs erő intelligens is lehet szerintem, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, a különböző tömegértékű testeket mégis azonos gyorsulási értékkel ruházza fel, de miért? Ha pedig, a súlytalan állapot megkérdőjelezi a tömeg létét, akkor a test viszonyításához reális értékként, megint csak a test tehetetlenségét kifejező szubjektív megfelelője, a közeg marad.
Tömeg = m = ρ* V = k = Közeg
Érdekes még az, hogy amikor a G = m*g súlyképlet alapján, a súly aktuális értéke viszonyításra kerül, a test mérlegen való felfüggesztése vagy alátámasztása révén, akkor éppen nem hat rá g-gyorsulási érték, a gravitációs erő részéről. Mintha a testeknek súlya csak addig lenne, míg nem nyernek alátámasztást vagy felfüggesztést. Pedig, addig valójában relatív súlytalan állapotban vannak. A tömegértéket persze, a súly alapján határozzák meg. Gyakorlatilag, éppen a tömeg és a súly arányos viszonyának köszönhetően, a test tömegét egyszerűen megmérik mérleggel. Mivel pedig, a mérlegek egyensúlyelven működnek, ezért azt a viszonyt jelzik vissza számunkra, amely az etalonsúly és a mérendő test súlya között fennáll. Ezt a viszonyt pedig, akár egyensúlyról, akár egyen-tömegről is beszéljünk, az éppen aktuális viszonyítási közegben elfoglalt helyük határozza meg, ami a sűrűségi közegállapotuk függvénye. Ezt határozta meg Archimédesz törvénye is. Az a hibás feltételezés, hogy a tömeg lehet súlyos és súlytalan is, különböző irreális okokkal magyarázható. Mindig a test a súlyos, vagy súlytalan, és sohasem a tehetetlenségét kifejező tömege. A súlyos állapothoz azonban, nincsen szükség a gravitáció jelenségére, csupán a súlytalanságot biztosító előfeltételek hiányára.
Ahogy tehát, a test súlytalan állapotát, nem lehet a gravitációval magyarázni, úgy a súlyos állapotát sem. És ha a súlyos testet nem jellemezheti a gravitáció, akkor a súlyos test tehetetlenségét kifejező tömegét sem, vagy a test egyéb jellemző tulajdonságát sem. Amikor ugyanis, a test súlyos, akkor nem az objektív tehetetlenségét kifejező jellemzősége a súlyos.
A testek belső szubjektív tehetetlenségének a lehetősége miatt, anyagi minőségétől függetlenül, minden test relatív energiahordozóként fogható fel, függetlenül attól, hogy a természettudomány megismerte-e vagy sem, a testre nézve éppen aktuális energia-felszabadítás módját. A test objektív és szubjektív tehetetlenségének a lehetősége mindaddig fennáll, ameddig a reá ható objektív és szubjektív okok egyensúlyban vannak. Ez a testek létezésének az alapja, ami eleve okozatot, vagyis eseményt jelent.
Albert Einstein szerint, Az E= mc2 képlet értelmében: a test tömege, a gyorsulás arányában hízik, gyarapszik, majd egy kritikus pont elérése után széthullik, és anyagtól kisebb energikus részecskékre bomlik szét. Márpedig, ha felbomlik alkotóelemeire, bármilyen oknál fogva is, akkor a test közege hullik szét az összetevőire, mert a test objektív tömegét biztosító belső szubjektív viszony megszűnt, a test túlgerjedése során. Ráadásul, a test felületén viszonyítható térfogat-gyarapodás, nem jelent tömeg-gyarapodást. Ilyen értelemben, az Einstein által megfogalmazott képlet végül is, a test szubjektív közegének gerjedése során, az alkotóelemek összetartásához szükséges energia határértékét magyarázza, ami a test objektív térfogatán látványos igazán. Valójában abszolút értékűnek lett szánva, de mégis relatív értéket takar. Azt az energiaértéket, amit ez ember bioszferikus, természetes állapotában létező test energiaállapotától, a test teljes elbomlásáig tart, amely elbomlás a sebességfokozás munkaértékével érhető el. Ennek ellenére, a képlettel végül is, a test relatív állapotát lehet igazolni.
A természettudományokban elfogadott relativitás elméletek az inerciális, azaz tehetetlenségi vonatkoztatási rendszereket viszonyítják egymáshoz, és kimondják, hogy azok egyenrangúak. További feladatuk még, az idő negyedik dimenzióként való definiálása.
A gravitáció tagadása során felszínre hozott elméletem pedig, éppen azt állítja, hogy minden test egy önálló inerciális rendszerként fogható fel, egy különálló és közegesen elszigetelődött „világ”, amely objektív és szubjektív jegyeket visel egyaránt. Objektív és szubjektív tehetetlenségénél fogva, minden test önálló inercia-rendszerként fogható fel. Tehetetlenségüket éppen a súlyos állapotuk fémjelzi a legjobban, de a súlytalan állapotuk is utal rá. Így a test tömegállapota a test stabil létezését, objektív valóságát, viszonyíthatóságát jelenti. A közegállapota pedig, azt a belső harmonikus „világot”, ami ezt a stabil objektív külsőséget biztosítja, szubjektív tehetetlenségénél fogva, a halmaz-törvényszerűségek alapján.
Newton egyetemes tömegvonzási elmélete szerint: bármely két test vonzza egymást –
F gr. = f * M1 * m2 / r2
erőkapcsolattal.
Ez a gravitáció elméletének az alapja. Most pedig, a gravitáció tagadásához, hívjuk segítségül Newtont, akinek a IV. axiómája, a szuperpozíció elve, ami a testekre ható erőviszonyok összevonódásáról és a testekre ható összes erők további pozícióbiztosító hatásáról szól.
IV. - Axióma:
- – Az azonos hatásvonalú és azonos irányú F-erők közül, mindig az erősebb F-erő jut érvényre a test tömegén.
- – A különböző hatásvonalú és különböző irányból érkező F-erők, összeadódva, együtt jutnak érvényre a test tömegén úgy, mintha külön-külön is érvényesülnének rajta.
- – Az azonos hatásvonalú, de ellentétes irányú F-erők kivonódnak egymásból. Ha pedig, az F-erőértékük teljesen azonos, akkor hatástalanítják egymást. Ellenerőkként funkcionálnak.
Esetünkben az axióma harmadik tétele a számottevő, mert tömegvonzást feltételezve, mindig azonos hatásvonalról kell beszélnünk, és mindig ellentétes irányú F-erőkről, amelyek, amennyiben léteznének is, ellenerőkként mindenképpen kivonódnának egymásból. Azonosságuk esetén pedig, teljesen hatástalanítanák egymást, ellenerő jellegüknél fogva. Az elektrosztatikus és a mágneses vonzó hatások úgy jönnek létre, hogy a vonzódást létrehozó testek érdekei szubjektív indíttatásúak, és így ellentétes polaritásokat mutatnak egymás felé. Az azonos polaritások taszító hatást váltanak ki, éppen a szubjektív érdekek ütközése miatt. A tömegvonzás gondolata pedig, polaritások hiányában, a polaritások függetlenségére épül, ezért benne minden vonzó szerep a tömegre hárul.
Tömegvonzást feltételezve, olyan objektív F-erőt tulajdonítunk a testek tömegeinek, amelyek esetleges létükkel, amúgy is egymás ellen hatnának az által, hogy önző módon magukhoz vonzanának minden más egyéb tömeget. Ha tehát, létezhetne is a tömegvonzás, azt az F- ellentétes erőkből fakadó puszta léte is megszüntetné számunkra az által, hogy az m1 és m2 résztömegeket képviselő F1 és F2 részerőik kivonódnának egymásból, és így viszonyíthatatlanná tennék számunkra F-gr. elvi hatását. Ráadásul, az F-erőket jelképező gravitációs erővonalak, mindig a testek tömegén végződnek. Akkor azonban, felmerül a jogos kérdés, hogy hol ébrednek azok? Elméletileg mindig a testek tömegei felé hatnak. Ha pedig, igaz az állítás, hogy minden test csak fogadja az erővonalakat, mert a testek tömegei felé hatnak azok, akkor meg miféle tömegvonzás az, amelyben a tömegek passzív szerepet játszhatnak csupán az által, hogy csak fogadni képesek, az állítólag általuk indukált vonzóerőt? Ez újabb ellentmondás, vagyis újra abszurd a dolog.
Newton csodálatosan meghatározta a testek tehetetlenségét kifejező tömeg fogalmát. Csakhogy a gondolatmenetét továbbvitte. Amíg ugyanis, a testek tehetetlenségét kifejezi az m-tömeg, addig a testek súlyát a súlyos-tömeg fogalmával társította. Az pedig, G=m*g. A gravitációs képleteiben pedig, értelemszerűen, már a súlyos-tömegek értékei szerepelnek. Tehát, Newton a tehetetlen-tömeget önmagában tekintette, míg a súlyos-tömeget, a g-gravitációs gyorsulás alatt álló tömegnek értelmezte.
Newtonnál----------Tehetetlen-tömeg = m
Súlyos-tömeg = m*g
Alapvető különbség tehát, a kétféle tömeg között az, hogy ameddig a tömeg önmagában is a testek tehetetlenségét kifejező önálló tulajdonság, addig a súlyos tömeget éppen a g-nehézségi gyorsulás reálértéke teszi súlyossá. A reális viszonyíthatóság érdekében tehát, a tehetetlenséget kifejező tömeget is gyorsulási értékkel felruházva kell viszonyítani, a súlyosnak mondott tömeghez, vagy pedig, a súlyosnak nevezett tömeget is meg kell fosztani, a g-nehézségi gyorsulás súlyt keltő hatásától. Mert a kétféle tömeg között, éppen a nehézségi gyorsulás tesz különbséget. Ezért a gravitációs képletekben szereplő tömegértékek rejtetten, látens módon, eleve önmagukban hordozzák azt az erőértéket is, ami a gyorsulásukat előidézte és fenntartja. Csakhogy, ezt a g-nehézségi gyorsulást előidéző erőt, éppen a gravitációnak kellene biztosítania ám. Ráadásul, ez a kis g-betű, mint a gravitáció okozta nehézségi gyorsulás, határozottan igazodik a Föld felszínének magasságbéli változásaihoz, tehát, kimondottan relatív érték, de mégis abszolút pontossággal szabályozza a különböző tömegértékű testek szabadon esési sebességét. Mivel azonban a Föld maga is egy szabadon eső test, milyen g-nehézségi gyorsulási érték viszonyítható a teljes tömegére? Mert a kis g-értéke a tengerszinten viszonyított érték, amely a hegyek tetején már nem reális érték, de az Univerzum terében már, kimondottan irreális. Így a Föld tömege, vagy súlya még mindig kiszámíthatatlan.
Matécz Zoltán (Folytatódik a II. résszel)
