Futótűz

Az idő mibenléte.

Az értelmes emberi kultúra elválaszthatatlan az idő fogalmától. Ennek ellenére, az idő fogalma még nincsen tisztázva a tudományos életben. Állandóan vitatott kérdések merülnek fel, mi szerint, objektív vagy szubjektív vonatkozású-e az idő? Vagy pedig, relatív vagy abszolút-e az idő? Így minden tudományos alapelmélet, amely használja az idő fogalmát, külön, sajátságos meghatározásokra kényszerül, az időhöz csatolható magyarázatokat illetően. Így a kialakult tudományos elméletek, nagyon sok esetben, éppen egymással ellentétes értelemben használják az idő labilis jelentését. Az alapkérdés az, hogy az idő, az Univerzum objektív sajátossága-e, vagy az emberi tudat megfigyelő képességének a szubjektív terméke? Továbbá az, hogy egyenletesen és megállíthatatlanul telik-e a múlt felől, a jelenen át, a jövő felé, abszolút módon, vagy relatív-e, vagyis gyors, ha jól érezzük magunkat, és lassú, ha várakozunk, vagy nem érezzük jól magunkat? Vagy másképpen fogalmazva függ az érzékelő szubjektumtól? A téridő bevezetése óta pedig, még elvontabb lett az idő fogalmának értelme. Elképzelhetetlen ugyanis számomra az, hogy az idő mibenlétének ismerete nélkül, hogyan képes az idő meggörbíteni a teret a testek jelenlétében. Az idővel, a tér negyedik dimenziójának minősítése óta, úgy tekerik, csűrik és csavarják a teret a tudósaink, mint a gyurmát. És még olyan tudományos szakemberek is vannak, akik még sokkal több dimenziós rendszerekről beszélnek, ahol ugyanaz a három térdimenzió képezi ugyan az alapot, de az idő sokszorozódik, párhuzamos dimenziókká alakulva. De, hogy mi az idő, ... ?

Idő: ”az anyag létezésének egyik legáltalánosabb formája (a tér mellett), az anyagi mozgások egyik közös sajátossága. A világ minden anyagi folyamata (a múltból a jövőbe) egy irányban változó időben megy végbe.”

                                                                 Kislexikon

A periodikusan ismétlődő jelenségek viszonyítása következtében született meg az egyenletesen múló idő fogalma, amely az emberi tudatban, mint múlt, jelen és jövő, képezi a folytonosság látszatát. Ezért az időt, nem fogalmi értelmében fogadjuk el, hanem éppen a definíciója hiányában, inkább a viszonyítható eseményekkel, jelenségekkel társítjuk. Tulajdonságokkal jellemezzük az időt, azt mondjuk például, hogy folyik. Azért, mert az idő a viszonyításunk mértéke, viszonytényezője. Így a viszonyításunk irányát is felveszi közben. Vagyis, az idő „folyását”, a múlt felől képzeljük el, a jelenen át, a jövő felé haladva, megállíthatatlanul. Így az időről alkotott elképzelésünk ideája a változékony események egymásutániságához kapcsolódik. E miatt, az idő ideája számunkra az, ami az egymásutánisággal rendelkező benyomásainkról alkotott egyedi képzeletvilágunkban azonos.

Csak az abszolút tényezőt lehet elméletben a végtelenségig felosztani, mert az végtelen számú véges részekből áll. A végtelen számú, abszolút tényező, mindig a relatív, véges tényezők halmaza. Ha pedig, a részek számát önkényesen korlátozzuk, a reális beláthatóság kedvéért, akkor relatív részegységet nyerünk az adott tényezőből, mert abban az esetben a felosztás lehetőségének is határt szabunk egyben. Mivel az Univerzumban minden lehetséges kiterjedés az oszthatatlan pontok alaptömegeire vezethető vissza, és az általuk fenntartott kényszerhatásra, az energiára, így az alaptömegek mozgásállapota lehet csak olyan alaptényező, ami mérvadó, bármely lehetséges tudatos viszonyítás számára. Az alaptömegek alapszintű mozgásállapota, a felfüggesztés és alátámasztás hiányában, az állandó rezgés, így az általuk felépített tömeghalmaznak, mint alapközegnek, az együttrezgés a sajátságos alaptulajdonsága, ami a hullámok kialakulásának a lehetősége. Mivel pedig, minden objektív értelemben létező anyagi tényező tömegként és közegként fogható fel, ezért minden megnyilvánult anyagi létezés alapvetően olyan állapottal rendelkezik, amely a szubjektív alaprezgésre vezethető vissza. Ezért az anyag és a mozgás, egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Az alapszintű mozgásállapotot perioditás jellemzi, így az Univerzum megnyilvánult anyagainak keringő mozgásállapotai is rezgésnek minősülnek, a periodikus jellegüknek köszönhetően. Az Univerzumban kialakult anyagi testek összetett szerkezetek, ezért tömeg és közegértékeket is képviselnek egy időben. Tömegként állandó, azaz abszolút mozgásra vannak ítélve az Univerzumban, nyugalmuk csak relatív lehet. Közegként állandó, vagyis abszolút nyugalom jellemzi őket, mozgásuk csak relatív lehet.

A szubjektív alaphalmazt az oszthatatlan pontok, fotonok építik fel. A fotonok, mint alaptömegek, állandó mozgásra vannak ítélve, az Univerzum zárt rendszerében, míg a fotonok teljes halmaza, mint alapközeg, állandó nyugalomra kényszerül, hiszen az Univerzumon kívül nincsen semmi. Illetve, ami anyagi vonatkozás létezik, csak az Univerzum szerves részeként létezhet.  Így a fotonok, mint oszthatatlan alaptömegek, állandóan rezegnek, együttrezegnek, ezért mágneses alapú hullám kialakítására azonnal készek. Az alaphalmazban kialakuló mágneses hullámban az energia mindig 300 000 km/s sebességgel terjed. Ez az alaphalmaz biztosítja az Univerzumban kialakult anyagi testek számára a mozgási teret, míg az alaphalmazban terjedő hatás az energiát. Így a viszonyítható esemény az, ami értelmet ad a térnek és az időnek. Vagyis, a szubjektív alaphalmaz által biztosított tér is esemény, amelyben az összes anyagi mozgás eleve létrejöhet. Ezért az alaphalmaz biztosít alaprezgést és teret az anyagi testek mozgása számára. Ennél fogva, az abszolút tér fogalma nem jelent ürességet, csupán az anyagi halmazok teljes hiányát. Az anyagi halmazok külső és belső üresnek látszó részeit éppen a szubjektív alaphalmaz tölti ki, így biztosítva számukra teret, a szükségszerű állapotváltozásaikhoz. Ez a tér az Univerzum alaphalmaza, a régi tudós emberek étere, és a mai kor tudósainak foton halmaza, én pedig, az oszthatatlan pontok halmazának nevezem. Ez tölti ki azt a teret is, amit ma vákuumnak neveznek.

Tudva azt, hogy az objektív anyagi testek nyugalma ellen ható F- erő, és a nyugalmat újra kikényszerítő E- energia egymásnak mindig ellenhatásai az Univerzumban, ezért kézenfekvőnek látszik az a gondolat, hogy az idő, a kétféle hatás viszonyában realizálódik.  Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy amint valamilyen objektív F-erő hatása érvényesül egy anyagi test tehetetlenségét kifejező tömegén, és kimozdítja azt nyugalmi állapotából, azt a szubjektív E- energia, testre gyakorolt hatása ellen juttatja érvényre. Ennél fogva, minden erőhatás által kimozdított testet, a folyton jelen lévő energia ellenhatása fogja újra nyugalmi helyzetbe kényszeríteni. Így a munkavégzés állapotváltoztató hatása során, erő és energia egymás ellen küzd a test viszonylatában, és az ő tusakodásuk reálértékeként az idő jut kifejeződésre. Minden anyagi mozgásnak az elemi oka, hogy a test tehetetlen, vagyis a tömege, és a közege, gyámoltalanul viselkedik a hatásokkal szemben, így nem talál fix, stabil, abszolút jellegű alátámasztást, a nyugalma érdekében. Az idő tehát, véleményem szerint, nem más, mint az objektív hatást kifejtő erő és a szubjektív hatással bíró energia folyton fennálló viszonyának realizálása, a tudatosan gondolkodó emberi elme számára, amely a munkában rejlő ellenhatások viszonyait felismerve, képes észlelni és felismerni azt. Így lesz az idő, az emberi tudat viszonyításainak viszonytényezője annak ellenére, hogy valósan létező ellenhatások viszonyait tükrözi.

A cselekvés, történés és létezés, számunkra a valóság változása, alapvető jellemzője pedig, a tér és az idő. Az idő ideája éppen ugyanúgy származtatható az egymás utániságból, mint a tér ideája a kiterjedésből. Az idővel fejezzük ki azt, hogy a térben, cselekvés, történés és létezés, vagyis az egymást követő események összefüggő folyamatai zajlanak. Ezért semmi sem létezik az időben, mert az idő a tömegekre ható erő, és az ő állapotváltozásukat visszarendező energia, folytonos viszonyát fejezi ki, ami csak a tudatos viszonyítás során realizálódik. Ami objektív értelemben létezik, az nem lehet időbeli tényező, ezért az idő nem lehet valós, kiterjedéssel rendelkező dolog, legfeljebb értelemmel felfogható viszonytényező. A cselekvés és történés észlelhető változást jelentenek, és ami változatlan ma­radhat az idők során, az nem más, mint a létezés. A létezéssel azt fejezzük ki, hogy valami stabilan viszonyítható, és nem hat reá éppen olyan mérvű hatás, amely a tényező kialakult stabil állapotán módosítana.

Minden esetben a viszonyítás ténye az, ami az időnek reálértéket képes adni a tudatunkban. Ezért tűnik igaznak az állítás, mi szerint, az idő nem más, mint a viszonyító emberi elme tudatának viszonytényezője, és az állapotváltozások észlelése során tudatosul az elménkben. Így adunk reálértéket a viszonyításaink jelen pillanatainak. A lepergett jeleneink teljes halmaza képezi a múltunkat, míg az el nem érkezett jeleneink halmaza a jövőnket, a terveink, álmaink, vágyaink, elképzeléseink által. Ezekből a tényekből az is azonnal adódik, hogy a már megélt, vagy megtervezett pillanataink halmaza, az elménkben gyűlik össze, emlékek formájában. Az emlékek azonban, nem csak lineárisan rögzítik a pillanatainkat, hanem a hozzájuk csatolt információértékek miatt, mentálisan tudatos etalonjai is lesznek, a további viszonyításra képes észlelhetőségeinknek.

Már Galilei felismerte, hogy a lengő inga periódusideje mindig azonos. Az ingamozgás, a perioditás miatt, rezgésnek minősül, egy abszolút értéket nyert testtömeg, szintén abszolút értékkel bíró mozgásállapotának. Ezért a rezgés során, a rezgő tömeg egyensúlyi helyzete nem változik. Az időértéket Galilei adta hozzá akkor, amikor az inga alapmozgásának a periódusait viszonyította. Akarva-akaratlanul felismerte azt, hogy az ingamozgás állandó jellegében a periódusidők állandó ismétlődése játssza a fő szerepet. Így végül is, párosította a periódusok viszonyát a tudatos viszonyítás mértékével, az idővel.

Az inga stabilan, tehát abszolút módon van felfüggesztve, így a súlyától függetlenül leng oda-vissza, a felfüggesztését biztosító holtpontjához képest, egyensúlyvesztése részleges. Ezért az egyensúlyi helyzete nem változik, mert a mozgásmennyisége a lengési végpontokig, lendületből fejlődő impulzusértéket vesz fel, míg a végpontok felől haladva, ahol irányt vált, impulzusból lendületbe módosul vissza. Ezért véges a lengő folyamata. Ezzel szemben, a keringő mozgást végző test relatív felfüggesztést nyert, ezért a kezdő és végpontját biztosító pontja a holtpontja is egyben, így a teljes egyensúlyvesztés miatt, a lengését kizárólag egy irányban hajtja végre, és ez a keringőmozgás ténye. A keringőmozgást végző test, a lengése teljes kitérése során, folyamatosan átbillen a holtpontján túlra, így az egyben a kiindulási pontja is lesz azonnal. Így alakul ki a keringőmozgás, ahol a kezdő és a végpontok azonos minősítést nyernek. Ezért végtelenített a folyamat, mert a lendülete folytonos, miközben nem módosul át impulzusértékbe a mozgásmennyisége. A lengő és keringő testek mozgásállapot változásai rezgésnek minősülnek, így a lengési és keringési időik közel azonosak, ezért minden lengő és keringő tényezőnek saját rezgési ideje van. A mozgásmennyiség lendületvesztése miatt, az erő a test tömegének olyan kölcsönható képességet biztosít, amely által impulzusátadás megy végbe, és közben realizálódik a kölcsönhatás ideje is az észlelőben. Keringőmozgásnál, a relatív felfüggesztés miatt, látens módon megbújik az impulzus, és csak a lendület jut érvényre, mint az erő által biztosított mozgásmennyiség. Ebben a lendületben azonban, mindig ott van az impulzus lehetősége, amely az erőt és az időt éppúgy igazolni képes. Amikor pedig, az energia áramlik, akkor a közeg alkotóelemeinek eredő impulzusa adódik át, és terjed a hullámmozgás által, mint hatás. Ez a hatás lendületet okoz, más testek tömegével való kölcsönhatása során.

Az óra, mint az időt mérni képes szerkezet, még nem azonos az idővel. Sem a relatív, sem pedig, az abszolút idővel. A kétféle idő között különbséget, csak a tudattal bíró értelmes ember képes tenni, de ő is csak a viszonyítás idejére. Így az idő a változásokat előidéző viszonyban realizálható tudatos viszonyítás viszonytényezője, mértéke, amely által múlt és jövő értelmet nyer, a jelenhez képest. Így abszolút értékű számunkra a jelen, mert kizárólag abban zajlik a viszonyítás, és relatív értékű a múlt és a jövő, mint a szintén jelenben viszonyítható pillanathalmazaink. Az emberi létezés, a viszonyítás, mindig a jelenben történik. Tudatos létezésünk folytán mindig viszonyítunk, amelynek során, abszolút vagy relatív értékekkel ruházzuk fel a viszonyított tényezőket. Amihez viszonyítunk, az mindig abszolút értéket vesz fel számunkra, vagyis etalonná válik, amit viszonyítunk, mérünk, az pedig, minden esetben relatív értéket nyer, a viszonyításunk idejére. Mivel pedig, a viszonyításunk, valamilyen viszony fennállásának a realizálására irányul, ezért a létezésünk idejét a viszonyításkor, az észlelt viszonyhoz csatolja a tudatunk, hogy az később is reális értelmű maradjon számunkra, mint emlék. Az idő tehát, a térben zajló viszonyok észleléséből eredő viszonyítás mértéke, amely a tudatban realizálódik. Ezért az alapvető objektív és szubjektív fizikai ellenhatásokra visszavezethető változásokban gyökerezik, és az emberi tudatban, mint szubjektumban realizálódik, tudatosul. Az óraszerkezetekben pedig, az alkatrészek periodikus mozgása tartja fenn azt a periodikus viszonyt, amit az emberi tudat képes társítani a saját viszonyításainak a jelen pillanatértékeihez. Így azok halmozódása adja a múltunkat, míg a terveink halmozódása a jövőnket.

A másodperc az idő alapmértékegysége, ami természetesen nem azonos az idővel, ahogy a kilógrammnyi tömeg sem azonos az általa meghatározott mennyiségű krumplival. Mégis, amikor az idő meghatározását keresi az ember, a tudományos szakkönyvekben, mindig a másodperc egyre tökéletesedő meghatározásaival találkozik. Vannak homokórák, vízórák, ingaórák, vekkerek, mechanikus és digitális karórák, és vannak már atomórák is. Az egyre tökéletesedő órák között alapvető különbség a hibahatárban van, amely szerint késnek vagy sietnek azok. Az atomóra bizonyos atomok rezgésszámát érzékeli, főképpen a cézium atomét. A cézium atom rezgésszámának változását közvetlenül a fotonokból álló szubjektív alaphalmaz befolyásolja. Olyan pontosan képes mérni az időt, hogy a hibahatár naponta, csupán a másodperc milliomod része. Ha azonban, az atomóra közeget vált, módosulhat a reá ható hullámok hullámhossza, ami az energiát közvetíti az alaprezgése számára. Így a repülőgépen száguldó atomóra atomját, módosult hullámhosszúságú hullámok érhetik csak, e miatt természetes az általa mutatott időeltérés, egy ugyanolyan földi atomórához viszonyítva.

Az idő általánosan használt alapfogalmai:

Pillanat: Általában egy másodpercet nevezhetünk pillanatnak, vagyis olyan rövid időtartamnak, amikor egy folyamat kezdetét és végét, már nem képes az ember műszerek nélkül egyértelműen megkülönböztetni.

Időtartam: Az emberi elme által tudatosan viszonyított valamely cselekvés, történés, létezés folyamatának eseményszintű teljes ideje, amely alatt az lezajlik. Így időtartamról folyamat nélkül, nincs értelme beszélni. Ahol időt tudunk viszonyítani, ott változás van, amit időtartam jellemez.

Időmérés: A cselekvés, történés és létesés eseményszintű folyamatainak, periodikusan működő óraszerkezetek által történő olyan viszonyítása, amely lehetővé teszi, azok időtartamainak meghatározását.

Az idő általánosan használt képletei:

t=E/W   t=W/P   t=E/P²   t=I/F     t=L/F   t=s/v     t=v/a                ( mechanikai képletek )

t=E/W   t=W/P   t=E P²  t=Q/I                                                      ( elektromos képletek )

Amikor az időről beszélünk, akkor minden esetben valamely stabil állapotú anyagi halmaz létezéséről, vagy annak állapotváltozásáról esik szó.  A t = E / W képlet alapján, a viszonyításra fordított t- idő egyenlő, az állapotváltozást előidéző energiahatás reálértékének, és a tömegen végzett állapotváltozás munkaértékének a hányadosával. Viszonyításkor az észlelhető viszony értelme realizálódik a tudatban, így az elménkben az idő, a viszony és a viszonyítás mértékét is képezi egyben. Amikor ugyanis viszonyítunk, akkor mentális viszonyba kerülünk a viszonyokkal, hogy megértsük azokat. Az E / W képlet szerint, az idő addig viszonyítható, ameddig egy anyagi halmaz valamely munka, állapotváltoztató hatása során, éppen energiafelhasználás történik. A W / P képlet szerint, az idő addig viszonyítható, ameddig a stabil P- állapotú anyagi halmazon, az állapotváltoztató munka kölcsönható képessége viszonyítható. Az L / F és az I / F mozgásmennyiségről szóló képletek alapján, az idő addig viszonyítható, ameddig a P- állapottal bíró stabil anyagi halmaz, valamely objektív F- erő által, kölcsönhatásra képes lendület vagy impulzus birtokosa.

Az idő mindig akkor realizálódik az elménkben, amikor valamilyen állapotváltozás viszonyítása történik éppen.  Így az állapotváltozásokat előidéző munka, az idő függvényében fejezhető ki a legideálisabban.

                                    W = E / t = W­ * t / t = P * t * t / t = P * t² / t = P * t = W

Az energiafelhasználás minden esetben az állapotváltoztató munkavégzés érdekében történik, amely munka nem más, mint maga az állapotváltozás ténye. Ebből az is egyenesen adódik, hogy a P- teljesítmény képviseli, az anyagi halmazok esetében, azt a pillanatnyi állapotot, amelyen a munka, mint állapotváltoztató hatás, változtatni képes, az energiafelhasználás által. Így az energia, mint munkavégző képesség, az időráfordítás értékével együtt fejezi ki a munkavégzés tényét. A teljesítmény pedig, azt a pillanatnyi állapotéket fejezi ki átlagban, amit a viszonyítás pillanataiban észlelhetünk, miközben a munka állapotváltoztató folyamata történik, az energia felhasználása révén. A P- létezési állapot hosszabb időtartamú folyamat is lehet, mert az anyagi létezés minden esetben folyamatos állapotváltozás, azaz mozgás.

 W = F * s = F * (v*t) = (F*t) * v = I * v                                 impulzus = I = L = lendület

 W = F * s = (m*a) * (v*t) = (m*v) * (a*t) = L * v                         Mozgásmennyiség

Az állapotváltozásra képes munka, az objektív erő és az általa okozott elmozdulás szorzataként is kifejezhető, ami valamelyik mozgásmennyiség és az aktuális sebesség szorzataként határozható meg. Ilyenkor az időtényező, látens módon megbújik.

Az erő mozgásmennyiséget okoz, ami mindig impulzusra vagy lendületre vonatkozik.

                    Impulzus = I = F * t = (m * a) * t = m * (a * t) = m * v = L = Lendület 

                            (A mozgásmennyiség megmaradásának a törvénye.)

A lengésidő fogalmával hosszúsági értéket adtak az időnek, a reálisnak látszó viszonyítás érdekében. Az ugyanis, hogy társították a lengés hosszát a lengés idejével, még nem lett volna gond, de a probléma abban gyökerezik, hogy a további elméletekben már nem választották szét az összetett fogalmat.  A hosszúság azonban, kizárólag a tér eleme. Ezért jutott el a tudomány óhatatlanul a téridő elméletéhez, amelyben az idő már dimenzionálhatóvá vált, elméleti szinten. Ettől függetlenül azonban, a rezgésidő, amit a lengés vagy a keringés periódusideje képvisel az anyagi világunkban, még nem azonos az idővel, legfeljebb csak utalhat rá.

Az emberi szellem befogadóképessége korlátozott, ezért nem képes teljes és tökéletes elképzelést alkotni a végtelenről. Ezért a végtelen tényező, vagyis az abszolút, kezelhetetlen számunkra. A relatív, vagyis a végesen belátható és elfogadható tényezők kezelésére vagyunk hivatottak, mert a szellemünk befogadóképessége is véges. Ha pedig, a szellemünk befogadóképessége véges, és e miatt korlátozott, akkor benne az ideáink felosztása is csak véges, sok lépésben történhet. Ennek ellenére használ a tudomány abszolút tényezőket, mert az állandónak kinevezett tényezők abszolút értékeket képviselnek. Ilyen például, a fénysebesség is. A fénysebesség nem objektív sebesség. A szubjektív alaphalmaz mágneses alapú hullámaiban terjedő energia hatásának olyan mérhető sebessége, amely az általunk megszokott anyagi sebességekhez lett viszonyítva és megállapítva. Így a fénysebesség olyan szubjektív sebesség, amely a megszokott anyagi testek objektív mozgási sebességeihez viszonyított hatássebesség. A mágneses alapú alaphalmazban, a hullám frekvenciája állandó, és ez biztosítja a benne terjedő energia hatássebességét. A terjedő energia azonban, olykor közeget vált. Ilyenkor a megváltozott közegsűrűség függvényében módosul a hullámhossz is. Minél sűrűbb közegbe érkezik, annál rövidebb hullámhosszúságú hullámok kialakulása által képes csak továbbterjedni. És minél ritkább a közeg, annál nagyobb hullámhosszúságú hullámok alakulhatnak ki benne. Ezért az Univerzumban kialakult anyagi halmazok mozgása már többfokozatú közegekben zajlik, így az őket befolyásoló energia alaphatása különböző mértékek szerint juthat csak érvényre.

Az idő reális értelmezhetőségei:

Abszolút idő: A jelen pillanata, amelyben az aktuális viszonyítás éppen zajlik.

Abszolutizált idő: Olyan időtartam, amelyet a tudatos viszonyításunk során etalonként használunk éppen. Ennél fogva, az idő mértékegységeiként meghatározott időtartamok abszolút értéket nyertek az emberi tudattól, általános értelemben véve.

Relatív idő: Múlt és jövő, mert csak a jelen abszolút idejében viszonyítható.

Objektív idő: Az erő és az energia állandó kölcsönhatásának a mértéke, amely a testtömegek és a testközegek egymáshoz viszonyított térbeli állapotváltozásai által viszonyítható.

Szubjektív idő: Az értelmes emberi tudat viszonyító képességének a viszonytényezője, amely által tudatosodik bennünk az anyagi halmazok állapotváltozásaiban rejlő hatásviszony, amit az objektív változásokat kikényszerítő erő, és a szubjektív változásokat előidéző energia, alapviszonya jelent.

Az idő fogalma, szerintem:

Az idő, a térbeli testek tehetetlenségét befolyásoló, objektív tömegértékeikre ható erő és a szubjektív közegértékeikre ható energia folyamatos ellenhatásainak a mértéke, ami a cselekvő és történő állapotváltozások, valamint a létező állapotok viszonyítása során mérhető, majd realizálható, az értelmes emberi tudatban. Így az idő, az objektív módon észlelhető viszonyok változásainak, és azok tudatos viszonyításának a mértéke, viszonytényezője. A viszonyítás pillanata biztosítja az idő abszolút jellegét számunkra, míg az elménkben elraktározott pillanathalmazok, a múlt és jövő értelmezésével, a relatív időt.

Időutazás: Az bizony, abszolút értelemben véve, nincs. Az abszolút idő ugyanis, amelyben az időutazás elméletileg létrejöhetne, nem működhet a nélkül, hogy az a múlt és jövő relatív viszonylataival ne lépne kapcsolatba. Ha pedig, bármely gondolatmenetben az abszolút és a relatív vonatkozások keverednek, akkor paradoxonhoz jutunk, logikai ellentmondáshoz, ami eleve abszurddá teszi az alapgondolat megvalósíthatóságát. Viszont, bárki relatív időutazást hajthat végre a jelen pillanatában, aki a múltjára vagy a jövőjére reflektálva emlékképeket hív elő az elméjéből. Így az életünk minden vonatkozása relatív időutazásra van kényszerülve, mert a tapasztalati emlékeink mind-mind olyan mentális etalonjaink, amelyeket kénytelenek vagyunk használni, a jelenben zajló viszonyításainkhoz.

Matécz Zoltán

2010. június 23.

matecz.zoltan@gmail.com