Végtelen polaritása.
A mágneses alapú végtelen, számunkra beláthatatlan. Mert a végtelen lehető legkisebb alkotóeleme, az egységnyi kiterjedésű oszthatatlan alaptömeg. Ami, a számunkra teljesen láthatatlan elektronoktól is sokkal kisebb méretű. Ezért a mágneses alaphalmaz erőtere, számunkra épp úgy láthatatlan. Csupán, az elektromos tulajdonságú és összetett szerkezetű objektív anyagi minőségekre kifejtett induktív hatását tudjuk érzékelni. Ezért a végtelennek minősülő mágneses alaphalmazban működik induktív módon, minden lehetséges, összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmaz. Mint véges kiterjedésű objektív égitest. Vagyis, a végesnek minősülő objektív elektromos anyagi valóság, a végtelen mágneses alapú szubjektív valóságban nyilvánult meg és abban is működik.
Az elektromos és a mágneses tulajdonságok, a mi Földünk bioszférájában, mindig együtt mutatkoznak meg számunkra. Mint „elektromágneses” jelenségek. De a fizikából jól ismert indukció jelensége, mégis tökéletesen utal arra, hogy az induktív folyamatokban, a mágneses és az elektromos erőterek feszülnek egymásnak folyamatos jelleggel. Úgy is mondhatnám, hogy végesként értelmezhető elektromos tulajdonságú anyagi események, el sem képzelhetők, a reájuk hatást gyakorló végtelen mágneses erőtér induktív hatása nélkül.
Ha azonban, a légterükben felfelé haladva, az egyre csak ritkuló szerkezetű légrétegeken keresztül, elhagyjuk a bioszféránk anyagi határát, akkor a bolygó és csillagközi térbe kerülünk. Amelyben az óriási mértékű vákuum miatt, már nincsen elektromos tulajdonságú anyagi minőség. Így az már, az Univerzum tisztán mágneses tere. Az Univerzumnak, az a mágneses alapú belső, azaz szubjektív alaphalmaza, amelyiknek már külső vonzata nem lehetséges. Mert ami az abszolút Létezést képviselheti, az mind, éppen benne és belőle nyilvánult meg.
Az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok, mint égitestek, ebből a mágneses alaphalmazból alakultak ki, nyilvánultak meg. Az égitestek tehát, mint a mágneses alapú Univerzum összetett szerkezetű anyagi „atomjai” léteznek. A Földünk is. Az objektív valóságunkat képező anyagi testek tehát, mindig valamilyen összetett szerkezetet képviselnek. Így a megnyilvánulásuk, olyan fúziós jellegű fizikai folyamat eredménye volt, ami a meg nem nyilvánult mágneses alaphalmazból fejlődött ki. Ezért, a számunkra teljesen láthatatlan, meg nem nyilvánult mágneses erőtér, semmiféle összetett szerkezetet nem képviselhet. Így ezt a végtelennek minősülő mágneses erőteret, az Univerzum tovább már valóban oszthatatlan, egységnyi kiterjedésű alaptömegei építik fel. Mint egységes méretű végtelen alapközeget.
Az Univerzum mágneses terét tehát, eleve kétféle végtelen állapot jellemzi. A végtelen apró egységnyi kiterjedésű alaptömegek, és az általuk felépített végtelen egységes alapközeg. Amit mágneses alaphalmaznak nevezhetünk. Mivel az oszthatatlan alaptömegek nem összetett szerkezetű anyagi részecskék, ezért az elektromos megosztás képességével nem is rendelkeznek. Így számukra, csak a mágneses hatások közvetítésének a lehetősége marad, a saját egységes alapközegükben.
A mágneses alaphalmaz egységes alapközegét pedig, úgy érdemes elképzelni, mint egy tökéletes mátrix rendszert. Amelynek az egységes közegében, az oszthatatlan alaptömegeknek nincsen sem fix alátámasztása, sem pedig, stabil felfüggesztése. Így a stabilis egyensúlyi helyzetüket állandóan csak keresve, egy folyton rezgő mátrix rendszer közegét alkotják. Hiszen a tökéletesen egyforma fizikai adottságaik miatt, egymást félre tolni vagy félre lökni önerőből képtelenek. Így az egységes közegük, állandóan nyugalomban van. Míg az egységnyi méretű oszthatatlan résztömegei, állandóan csak rezegnek. Így az Univerzum mágneses alaphalmazát, eleve kétféle, ellentétes alaptulajdonság jellemzi. Közegként az állandó nyugalom, míg tömegként az állandó mozgás. Ez a tény biztosítja azt, hogy az Univerzum mágneses terében, az energia állandó.
Ebben a folyton rezgő mágneses alaphalmazban alakulnak ki, a kozmikus szintű mágneses hullámok. Mint egyenes irányú, longitudinális hullámok. Amelyek éppen úgy működnek, mint Newton soros ingája. Mégpedig az oszthatatlan alaptömegek kényszerű együttes rezgéseinek a jóvoltából. Ezeknek a mágneses hullámoknak, kétféle összetevőjük van. A hullámhossz és a frekvencia. Az én véleményem szerint, a hullámhossznak informatív értéke van. Mert az határozza meg, a mágneses hullámok egyenes irányát és induktív célját. Míg a hullámhossz mentén felépülő frekvencia által, az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerő hatásai terjednek folyamatosan egy irányba. Energiaként értelmezve. Mágneses torlónyomással terhelve minden elektromos anyagi minőséget, amivel csak fizikai szintű induktív viszonyba kerülhetnek.
Ha tehát, a mágneses alaphalmazt dimenzionáljuk, akkor kétféle módon határozhatjuk meg a létezését. Végtelen kicsi benne, az egységnyi kiterjedésű oszthatatlan alaptömeg. Valamint, végtelen nagy benne, az oszthatatlan alaptömegek által felépített egységes alapközeg. Ezzel az Univerzum mágneses alaphalmazának a strukturális jellemzését be is fejezhetjük. Hiszen, ami benne megnyilvánult, és összetett szerkezetű közöttes állapottal rendelkezhet, az már az abszolút térből elkülönült, kiszakaszolt, elektromos tulajdonságokkal rendelkező objektív anyagi minőség. Ami nyilván a mágneses alaphalmazból nyilvánult meg, de objektív megnyilvánulásként, mégis elkülönül a többi anyagi megnyilvánulásoktól. Majd, amikor egy anyagi részhalmaz megszűnik, akkor oszthatatlan alaptömegekre bomlik fel újra és a mágneses alaphalmazba sugárzódik szét. Azaz, annihilálódik. Abba a mágneses alaphalmazba, amelyből eleve származik. Mint összetett szerkezet. Fenntartva a „tömegmegmaradás” törvényét. Ami fizikai előfeltétele annak, hogy az energia is megmaradó tényező lehessen.
Az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok pedig, mivel a mágneses alaphalmazból alakultak ki, nyilvánultak meg, ezért nem különültek el tőle teljesen. Ami azt jelenti, hogy a mágneses erőtér biztosít mozgási, létezési teret, a benne és belőle megnyilvánult elektromos anyagi minőségek számára. Így az atomokból felépült összetett szerkezetű objektív elektromos anyagi részhalmazokat, ugyanaz a mágneses alaphalmaz tölti ki belül, mint amelyik körül öleli őket kívülről. Ami azt is jelenti egyben, hogy az atomok nem üresek belül. Mert a belső terüket is, a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegeinek a közege tölti ki. Ettől lesz az anyagi minőségeknek, valóságos térfogata. Mert az atomjaiban tér van. Mágneses tér.
Így az anyagi jellegű testek háromdimenziósak. Három, egymásra merőleges kiterjedés jellemzi őket, amíg térfogattal jellemezhetők. Ezeket az összetett szerkezetű háromdimenziós anyagi testeket lehet elvileg lebontani, kétdimenziós síkok egy irányú halmazára. Amelynek a külső síkját már felületnek hívunk. Ezeken a kétdimenziós sík felületeken lehet feljelölni, az egydimenziósnak számító vonalakat. A képzeletbeli vonalak egydimenziós halmaza pedig, teljesen betölti a kétdimenziós felület teljes területét. Az egydimenziós vonalakat pedig, az egységnyi méretű, alapdimenziót képviselő pontok egy irányú folytonosságának a halmaza biztosítja. Ahol a pontokat, az anyagi minőségekben stabilizálódott, szerkezeti struktúrában rögzített oszthatatlan alaptömegek képviselik. Amelyek, a strukturális szinten megnyilvánult anyagi szerkezeteik nélkül, továbbra is egységnyi kiterjedésű oszthatatlan alaptömeget biztosíthatnának csupán.
Ezek a pontok, az anyagi testek felületi síkjára jelölhetőek fel. Mint megnyilvánult és stabilan létező anyagi szerkezetekre. Ami azt is jelenti egyben, hogy a kétdimenziós síkok és az egydimenziós vonalak, illetve a konkrét módon feljelölt egységnyi oszthatatlan alapdimenziót képviselő pontok, a háromdimenziós anyagi testek kétdimenziós felületén képzelhetők csak el. Viszont, a mágneses teret, nem képviselhetik mágneses síkok vagy mágneses vonalak. Mert az, nem képviselhet stabilis összetett anyagi szerkezeteket. Így a mágneses teret, továbbra is csupán kétféle módon lehet dimenzionálni. Egységnyi kiterjedésű pontokként, mint végtelen kicsi mennyiségeket, valamint az ő egységes mágneses közegükként, mint végtelen nagy mennyiséget.
Ennél fogva, ha egy anyagi test felületét képviselő síkra vonalat húzunk és nem határoljuk a végét, akkor arra azt szokták mondani, hogy a végtelenbe nyúlik. Ha azonban, két feljelölt ponttal szakaszoljuk azt, akkor a szakaszolás által, az abszolút végtelenből ragadunk ki egy végesnek mondható, általunk jól belátható relatív vonalszakaszt. Ha pedig, ezt a szakaszt megfelezzük és önmagunkat képzeljük abba a viszonyítási pontba, akkor a teljes szakaszunk közepéből szemlélve fogunk látni, tőlünk jobbra és ballra egy-egy félszakaszt. Mint az általunk belátható és értelmezhető relatív szakaszunk, két félegyenessé vált, különböző irányú félszakaszát. Amely félegyeneseknek, a szakaszait határoló pontjaitól távolodva, a vonalunk továbbra is a végtelenbe nyúlik. Ami számunkra már beláthatatlan, viszonyíthatatlan. Így az már, az abszolút jellegénél fogva, értelmezhetetlen is számunkra.
Alapjában véve tehát, a mágneses alapú végtelennek nincsen polaritása. Ha azonban, a végtelen egyenesből kiragadunk, azaz kiszakaszolunk egy általunk belátható véges hosszúságú darabot, az még mindig nem biztosít a végtelen számára semmiféle polaritást. Ha pedig, a kiszakaszolt egyenesünk közepére, feljelölünk egy viszonyítási pontot, ami két relatív félegyenes ellentétes irányú szakaszaira osztja a teljes szakaszunkat, akkor számunkra a két félszakasz, egészen új értelmet nyer. Mert önmagunkat a viszonyítási pontba képzelve, számunkra jobb és bal oldalú félszakaszokat fogunk értelmezni. Pozitív és negatív irányokként meghatározva azokat.
De ez az értelmezés, az általunk belátható és így relatívként meghatározott teljes szakaszunkra lehet csak érvényes. A vonalunk szakaszon kívüli része, ami továbbra is az általunk beláthatatlan végtelenbe irányul, nem nyerheti el a jobb vagy a bal oldali irányultságot. Sem pozitív, sem pedig, negatív értelemben véve. Mert ezek az általunk meghatározott viszonylagos jelzők, csak az általunk belátható relatív szakaszunkra lehetnek érvényesek. Nem a teljes abszolút vonalra, amelyből kiszakaszoltuk azt. Ami továbbra is, az általunk viszonyíthatatlan végtelenbe nyúlik. Így azt is mondhatjuk, hogy mivel a végtelen általunk nincsen viszonyítva továbbra sem, ezért a viszonyítási értékeinket nem is képviselheti. Így nem is beszélhetünk a végtelen polaritásairól. Amit a pozitív vagy a negatív végtelen fogalmainak az értelmezése jelenthet. A mi viszonyítási pontunktól jobbra vagy ballra szemlélve.
De egy végtelen egyenesen, nem sok értelme van, egy magányos viszonyítási pontot feljelölni. Hiszen akár jobbra, akár ballra nézzünk is, mindenképpen a végtelenbe tekintünk. Így a jobb és a bal oldal, nem az abszolút végtelent fogja jellemezni, hanem csak a mi relatív nézőpontunkat határozza meg a végtelennek, egy általunk önkényesen meghatározott viszonyítási pontjában. Ami egyéb viszonyítási pontok kijelölése nélkül, relatív módon továbbra is értékelhetetlen maradna számunkra.
Az objektív valóságot tükröző matematika azonban, a végtelent is sokféle módon használja. Ahol a numerikus jellegű számszerű sorozatoknak, végtelen határértékeik is lehetnek, a matematika mai állítása szerint. Pozitív vagy negatív értelemben véve. Így a pozitív végtelent, egy plusz jel után hanyatt lökött nyolcas szimbolizálja. Míg a mínusz végtelent, egy negatív jel után elfektetett nyolcas számmal határozták meg. Hasonló a helyzet a nullával is. Ahol a nulla pozitív vagy negatív értéket vesz fel a matematika tudományában.
Eleve nem érthető számomra az, hogy egy végtelen számsornak hogyan lehet határértéke? Akár pozitív, akár negatív értelemben véve. Mintha egy végtelen hosszú vonal két végét határoznánk meg geometriai síkon. De a számegyenesen a vonalat alkotó pontokat, a természetes számsor helyettesíti. Olyan abszolút számsor, amelynek az azonos számértékei, a nulla viszonyítási pontjából szemlélve, továbbra is a végtelenbe nyúlnak.
De, ahogy egy vonal két vége, egy viszonyítási pontból szemlélve a végtelenbe nyúlik, úgy egy nulla viszonyítási ponttal meghatározott számsor pozitív és negatív iránya is, a végtelenbe fog nyúlni. Amivel a matematika, nyilván nem tud mit kezdeni. Csupán elfogadja ezt látszólagos tényként. Csakhogy, egy egyenes vonalat olyan egyenrangú pontok alkotnak, amelyek közül, bármelyiket kijelölhetjük viszonyítási pontnak. Ha pedig, ezt az abszolút egyenest, számokkal helyettesítjük, akkor minden lehetséges pontját, egymással teljesen egyenrangú szám helyettesíthet csak. Mégpedig az egyes szám. Utalva arra, hogy az adott helyeken, egy-egy darab oszthatatlan pont van csupán. Ennél fogva, az abszolút vonalat képviselő abszolút számsor minden lehetséges tagja, egy darab valós egyesnek felel meg. Így a valós módon létező pontokat, valós egyesek határozzák meg, az abszolút értékű vonalat képviselő végtelen számsoron.
.………………………………………X………………………………
1111111111111111111111111111111X111111111111111111111111
Így az abszolút vonal vagy az abszolút számsor, számunkra teljesen beláthatatlan. Ezért, teljesen értelmetlen dolog az, hogy a viszonyítási pontunkhoz képest, egyéb relatív számérték szimbólumát adjunk a tőlünk egyre csak távolodó pontoknak vagy egyeseknek.
Ha azonban, ezen az abszolút vonalon vagy számegyenesen, a feljelölt vonatkozási pontunkhoz képest, kijelölünk jobbra és ballra is egy-egy általunk viszonyítható határértéket, akkor azokon túl is a végtelenbe fognak azok nyúlni. De az általunk kiszakaszolt vonalon, illetve számsoron, már van értelme a matematikai szintű értelmezéseknek. Így a végtelenbe nyúló vonal vagy számegyenes, mint az általunk kiragadott szakasz, már relatív vonalszakasznak minősül. Míg a számsoron, a kiszakaszolt számhalmaz, relatív számegyenesként jut érvényre.
...………………………X..………….X……………X…………………………………
11111111111111111111X9876543210123456789X11111111111111111111111111
A relatív számegyenes általunk belátható szakaszát tehát, az általunk beláthatatlan abszolút számegyenesből ragadtuk ki. Így a nulla szimbóluma fogja képviselni rajta, a mi vonatkoztatási pontunkat. Majd pozitív, illetve negatív irányban, amit jobbra vagy ballra értelmezhetünk, a nullát követő egyes szám után, minden valós egyes szám, új matematikai szimbólumot kap. Így a kettes szám szimbóluma, már azt jelenti, hogy azon a helyiértéken, már a második egyes szám szerepel a nullától számítva. A hármas szám szimbóluma pedig, arra utal, hogy azon a helyiértéken, a nullától számított harmadik egyes szám szerepel. És így tovább.
De ezek a különböző matematikai szimbólumok, csak az általunk belátható relatív számegyenesünkre vonatkoznak. Így az általunk jól belátható számegyenesünkön túl, már az abszolút számegyenes nyúlik tovább a végtelenbe. Mivel, éppen azt képviseli az a számegyenes, amelyikből a relatív számegyenesünket kiragadtuk. Azaz, mint ahogyan a relatív vonalunkat kiszakaszoltuk az abszolútnak minősülő végtelen vonalból. Így a relatív vonalszakaszon vagy a relatív számsoron végezhető matematikai feladatok, nem befolyásolják az abszolút vonal vagy abszolút számegyenes továbbra is a végtelenbe irányuló jellegét.
A relatívként értelmezhető vonalak vagy számsorok ezért, mint az abszolút vonalról vagy számsorról kiszakaszolt, általunk matematikai szinten értékelhető mennyiségek. Akármilyen számtani műveletet végezzünk is rajtuk, nem befolyásolják a végtelen állapotát. Mert a relatív nem más, mint az abszolút általunk belátható, értékelhető, kiszakaszolt része csupán. Ilyen módon, ha egy matematikai számítással túllépünk a relatív számsorunk általunk kiszakaszolt határain, akkor tulajdonképpen, a viszonyítható szakaszunk végleteit toljuk ki szükség szerint. Ha pedig, ennek ellenére, az abszolút és a relatív logika összekeveredik a matematikai képletekben, akkor az már, mindenképpen paradoxonhoz vezet. Olyan logikai szintű ellentmondáshoz, amit a relatív értelmezésünk segítségével, nagyon nehéz felfedezni.
Ami azt is jelenti egyben, hogy a pozitív vagy negatív végtelen fogalmai, olyan matematikai állítások, amelyekben valamilyen paradoxon lapul meg. Mert a relatív számegyenesünkön pozitív irányba haladva, a végtelen felé pozitív módon irányulunk. De az nem jelenti azt, hogy a végtelen maga, pozitív lenne. Teljesen hasonló a helyzet a negatív irányultsággal. Egy általunk használt relatív irány ugyanis, nem határozhat meg az abszolút vonalon vagy számegyenesen, semmiféle irányultságot. Mert egy relatív tulajdonság, nem ruházható büntetlenül az abszolútra.
Hasonló a helyzet akkor, amikor a végtelen felől számolnak a nulla szimbóluma által biztosított vonatkoztatási pontunk felé. Olyankor ugyanis, a relatív számegyenes pozitív irányából haladva a végtelen irányából, a nulla pozitív értéket vesz fel, a matematika állítása szerint. Ugyanez a helyzet a relatív számegyenes negatív irányából, amikor a végtelen felől haladunk a nulláig. Olyankor ugyanis a nulla, negatív polaritást nyer matematikai szinten. De ezek abszurd állítások. Mert a nulla szimbóluma, a pozitív egész és a negatív egész számok között képviseli, a képzeletbeli vonatkoztatási pontunkat. Ezért, valós számértéket nem képviselhet. Így lett a nulla, a matematika neutrális, azaz mennyiség nélküli semleges szimbóluma. Ami azt jelenti, hogy a nullával jelzett helyiértékeken, nincsen matematikai szinten értékelhető számérték.
Ha pedig, a nulla szimbóluma, matematikai számértéket nem képviselhet, akkor nyilván polaritása sem lehet. Hiszen, sem a pozitív, sem pedig, a negatív számok halmazába nem sorolható be. Abban a pillanatban azonban, amikor pozitív vagy negatív értéket nyer, a matematikai trükkös praktikái miatt, azonnal a pozitív vagy a negatív számok sorába kerül, elméleti szinten. Így a pozitív nulla értéke felborítja a negatív számok egyensúlyát. Míg a negatív nulla matematikai polaritása, a pozitív számok halmazában idéz elő logikai torzulást.
Ezért, a pozitív vagy a negatív végtelen fogalmaihoz hasonlóan, a pozitív vagy a negatív nulla fogalmai is csupán, a matematikai praktikák által létrehozott paradoxonok eredményei. Amelynek során, az abszolút és a relatív logika összekeveredett. Így logikai ellentmondásokat eredményez, amit a nulla polaritása fejez ki. Épp úgy, mint amikor a végtelent polarizálja a matematika tudománya.
Jól példázza ezt az állításomat Hilbert, Grant Hotel-paradoxonja. Ahol egy olyan hotelt kell elképzelni, amelynek végtelenül sok szobája van, végtelenül sok vendéggel. Majd Hilbert, a relatív matematikai logikát, rávetíti a végtelennek minősített hoteljére, és úgy fogad új vendégeket. Akár, végtelenül sok új vendéget is. A probléma már ott elkezdődik, hogy egy relatív számsor, a nullával indul. Miközben Hilbert szállodájának a szobaszámai, eleve egyessel kezdődnek. Ilyen módon, már a relatív viszonyítási alap is el van torzítva. Majd a páros és páratlan logika mellett, a négyzetre emelést is bevetette. Így a relatív számsoron használható matematikai logikát, az abszolút számosságot feltételező logikára ültette. Így a képzeletbeli szállodájában, annyi paradoxont alakíthat ki, ahány relatív matematikai praktikát vetít, az abszolútként értelmezett szállodájára.
Matematikai jellegű halmazszinten, ezt úgy lehet értelmezni csak, hogy az abszolútból relatív módon kiszakaszolt mennyiségek, zárt relatív halmazoknak minősülnek. Míg az általunk belátható relatív szakaszunkon túl, már csak az abszolút végtelenbe nyúló, nyitott halmazról beszélhetünk. Így konkrét módon meghatározható számszerűség, csak a zártnak minősülő relatív szakaszunkban érvényesülhet. A végtelennek minősülő nyitott halmaz, továbbra is abszolút módon viszonyíthatatlan marad számunkra.
Fizikai jelleggel azonban, éppen fordított a helyzet. Hiszen a végtelent képviselő mágneses alaphalmaz a zárt rendszer. Míg a benne megnyilvánult elektromos anyagi részhalmazok, mind egy szálig nyitott rendszereknek minősülnek mágneses szempontból szemlélve. Mert a mágneses alaphalmaz számára, minden anyagi minőség, könnyedén átjárható. De ebben az írásban, a matematikai szintű értelmezést követjük figyelemmel.
Utalhatunk a végtelenre, de nem határozhatjuk meg. Sem pozitív, sem pedig, negatív értelemben véve. A relatív szakaszon túl nyúló matematikai eredményeink pedig, csupán a relatív szakaszunk határait tolják ki távolabbra, a nulla viszonyítási pontunktól. Vagyis, tovább szakaszolja azt. Hogy az általunk egyre jobban belátható relatív mennyiség számszerűsége növekedjen. A mi pillanatnyi igényeink szerint. De ez a matematikai módosításunk, az abszolút számegyenesünk végtelen jellegét nem befolyásolhatja.
Az égitestek pedig, mint az Univerzum „atomjai”, olyan összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok, amelyeket az abszolút tér szakaszolt ki önmagából, azaz nyilvánított meg, kozmikus hatásra. Ezért a végtelennek számító Univerzum mágneses erőterében, minden objektív anyagi szintű égitest, véges kiterjedésű objektív megnyilvánulásnak minősül. Ami igen nagy valószínűséggel, a kozmikus szintű mágneses hullámok által konfrontálódott induktív viszonyokban, fúziós módon alakult ki. Akkor viszont, a Nagy Bummot meghatározni képes valószínűtlen fizikai elmélet ugrott.
Matécz Zoltán
2024.01.04.
