Modern farizeusok.
A farizeus szó lexikális jelentése:
„farizeus: az írástudó Judeában. Pártjuk az ipart és a kereskedelmet képviselte, és inkább a papi párt szövetségesének, mint ellenfelének bizonyult. A nép törekvései ellen, a rómaiakkal való egyezkedés mellett lépett fel. Így került ellenszenves jellemzéssel az Újszövetségbe. Innen átvitt értelme: képmutató.”
Kislexikon
A korabeli zsidóság alapkultúráját a Tóra-tekercs határozta meg. Az Ószövetség első részét, Mózes öt könyve alkotja, héber nevén a Tóra, vagyis Törvény. Neve szerint hagyományt is jelent, ami arra utal, hogy a benne leírt események és vallási előírások nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak, a zsidó nép vallási kultúrájában, és mint alaptörvény, kötelező jelleggel írja elő ma is, Isten közvetlen utasításait, a vallását gyakorló utókor számára. Így a farizeusok, Kr. e. 536 és Kr. u. 70 között, az ókorban kialakult, olyan vallási közösség volt, akik hitüket az által kívánták Istennek szentelni, hogy a Tóra liturgia szerinti előírásait szigorúan megtartották. Ezért a farizeusok szellemi, vallási arisztokráciává fejlődtek ki az idők során. Így a farizeusok tekintélye, hatalma és befolyása igen nagy volt Jézus korában. A farizeusok voltak a zsidó vallás azon képviselői, akik vakbuzgón ragaszkodtak az ószövetségi törvények által leírt Isteni rendelkezések, betű szerinti végrehajtásához. A farizeusok tehát, olyan magatartási formát próbáltak megőrizni, amely az Istennel szemben kimutatható szófogadó hűséget testesítette volna meg. Ennek a hűségnek a célja az volt, hogy az utókor számára fennmaradjon, az Isten által előírt rituális tisztaság.
A Biblia Újszövetségi részében, Jézus keményen bírálta a farizeusokat, és gyakran kapcsolta nevükhöz az elvakult, álszent és képmutató jelzőket. Az Újszövetség alapján tehát, egyértelműen úgy tűnik, hogy a farizeusok, mint a zsidó nép kialakult vallási képviselői, már erősen elvakult vallási vezetők voltak. Jézus, az emberi jellemet negatívan befolyásoló önelégültség ellen küzdött, amit a lelki fejlődést komolyan hátráltató hatásnak tartott. Az álszentség és képmutatás fogalmával összefügg, a merev előírásokhoz, liturgiákhoz való kötődésük, ami miatt, a farizeusok aprólékosan követik, a Tóra betű szerinti előírásait, de a vallásgyakorlatuk pusztán formális, külsődleges, már nem párosult hozzá semmi féle belső lelki indíttatás. Ezért aránytalanul és mérhetetlenül nagy jelentőséget tulajdonítanak lényegtelen, koreográfia szerint előírt dolgoknak, miközben elveszítik a Törvény lényegének szellemiségét. Ők nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem elsősorban Isten előtt is, mert sokkal előbb váltak Istennel szemben képmutatóvá. Pedig, Isten előtt, csak alázatosan, igazi lelki énünket feltárva, kegyelmet igényelve állhat meg olyan ember, aki elfogadja Őt lelki és szellemi vezetőjének.
Jézus szavai, a Bibliából: Máté 23.13
„Azért jaj néktek Képmutató írástudók és farizeusok, mert a Mennyeknek Országát Bezárjátok emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, a kik be Akarnának menni, azokat sem Bocsátjátok be.”
A farizeus szó egyértelműen pejoratív jelentésűvé változott Jézus óta, és olyan kegyesnek mutatkozó, szenteskedő embert jelöl meg, aki képmutató és álszenteskedő hozzáállásával, már nem a vallásában kialakult hite érzelmi irányításait követi, hanem csupán a bemagolt és látványosan végrehajtható liturgiákat követi, vagyis egyszerűen színészkedik azért, hogy a vallási társadalma előtt példamutató, élenjáró szerepet tölthessen be. Az ilyen hívő emberek, minden cselekedetüket azért teszik, hogy lássák és elismerjék azokat a hittársaik. Ennél fogva, nem Isten kedvéért, lelki indíttatásból teljesítik a Tóra, vagy a Biblia előírásait, hanem az evilági elismerés reményében, hogy szentségesekként szerepeljenek a hittársaik előtt.
Olyan ez, mint a „Mi Atyánk” című vezérima mormolása. Jézus tanította imádkozni általa, a köré sokasodó embereket, a hegyi beszédében. Máté 6.9-13 „ti azért így imádkozzatok, Mi Atyánk......” Vagyis, nem arra utasította az embereket, hogy ezt az imát mondják el állandóan, hanem pusztán arra bíztatta az embereket, hogy a Mi Atyánk -hoz hasonló módon, de mindenképpen belső indíttatásból, lelki vezérléssel, hogy közben a lelki indíttatású érzelmeink is Isten elé kerüljenek. De sohasem úgy, ahogyan azt ma is sokan „imádkozzák”, elhadarva, sokszor már értelem, és főleg érzelmek nélkül, mert már kívülről fújják.
A Biblia Új-szövetségi része tele van evangéliumokkal. Az evangélium szó jelentése, örömhír. Jelentése éppen arra utal, hogy amikor a pap felolvas a Bibliából, a hallgatóságban az öröm érzésének kellene kialakulnia. Sajnos azonban, nem sok örömöt látni a templomokban. Fásult, komoly rezzenéstelen arcokkal ülnek a hívők a templomokban, és nem látszik rajtuk az öröm érzése. Pedig, a valós öröm érzése, minden esetben visszatükröződik az emberek arcán és viselkedésén. Az emberek megszokásból járnak templomba, mert valamilyen családi hagyomány erre készteti őket, de lelkileg nem töltődnek fel azzal az örömmel, amit az evangéliumnak kellene biztosítani számukra. Főképpen azért, mert nem fogadták be szívükbe Jézust, és így nem azonosulnak Istennel sem. Vagyis, a „hívők”, nem érzik azt, hogy nekik, és róluk szól az evangélium. Számukra idegen az, ezért távol áll tőlük az evangélium által kiváltható öröm érzése is.
Szabad cselekedeteinket azért hajtjuk végre, hogy érzelmeket váltsanak ki belőlünk azok. Így a zenehallgatás a zene szeretetére utal, miközben örülünk a zene élményének, és elismerjük a zenészek művészetét. A tánc, a tánccal járó mozgás örömére utal, a vers olvasása és hallgatása, a versek által szerezhető pozitív élményekre. És még folytathatnánk tovább a sort, mert minden esemény, örömöt okoz valakinek. Ilyen értelemben, a hívő ember éppen azért olvassa, vagy hallgatja a Bibliából az evangéliumokat, hogy általuk pozitív érzelmek szabaduljanak fel, indukálódjanak, örömmel telítődjön a szívük. Ha nem ez történik, akkor teljesen felesleges elfoglaltság az egész templomi procedúra, és aki mégis megteszi, farizeus az. Olyan képmutató, aki elsősorban önmagát csapja be, önmagán keresztül Istent, majd másodsorban a hittársait és embertársait, akik előtt szenteskedő magatartást tanúsít.
A keresztény közösséget felépítő vallási felekezetek különbözőségét éppen a liturgiáik eltérősége biztosítja. Ezért az előírásaikhoz mereven ragaszkodó vallási felekezetek képviselői, papjai, olyan „farizeusok” a mai korban, akik Isten központi érdeke elé helyezik a vallási másságukat előíró elméleteiket. Farizeus minden pap, aki a vallása sajátságos tanainak tanítására esküdött fel, és szolgalelkűen tanítja is azokat, miközben látszólag Isten „szolgája”. Így valójában két urat képviselnek a szószékeken. A liturgiákra szakosodott vallásukat, és Istent. A vallások farizeusokká avatják papjaikat az által, hogy a felekezeteik kizárólagos dogmáiknak a képviseletére esketik fel őket. Így a felszentelt papok, eskü által kötelesek tanítani a felekezetük azon tematika szerinti tanításait, amelyek különbözővé teszik őket, más vallásokkal szemben, és közben mégis „egyformán” kell szolgálniuk Istent. Így aztán nem csoda, ha a legjobbnak mondható pap is egész életében tanul, és mégis bután hal meg. Mert nem tudja szegény eldönteni azt, hogy végül is, milyen „urat” szolgált életében.
Ha Isten előtt nem lehet másnak látszani, mint amik valójában vagyunk, akkor jogosan merül fel a kérdés, vannak-e ma is farizeusok? Igen vannak. Farizeus minden ember, aki a szeretetet erőszakkal akarja közvetíteni vagy kiharcolni. Általánosságban, azokat nevezzük farizeusoknak, akik álszent módon mást mutatnak, mint ahogyan élnek, és egészen másként beszélnek, mint ahogyan éreznek. Akik bármilyen oknál fogva másképpen viselkednek, mint ahogyan a hitük által meghatározhatóan éreznek. Azok a kétarcúak, köpönyegforgatók, akiknek nincsen szinkronban a lelki és a szellemi életük, emiatt arra kényszerülnek, hogy az értelmileg vezérelt életük, az érzelmi életükkel ellentétes legyen. Néha sajnos, mindannyian ilyen köpönyegforgatók vagyunk. Ezért a farizeus szót, ma átvitt értelemben használják, elsősorban képmutató, álszenteskedő emberekre.
A farizeus szó képmutató jellege a politikai életünkben is érvényre jut. Olyan társadalmi vezetőkre vonatkozik, akik a választási beszédeikben szolgálatra, tettekre késznek, szolgalelkűeknek, kegyeseknek mutatkoznak, és akik a hitük szerint, szép és jó dolgokat akarnak a társadalom életébe vinni, ezért munkálkodnának. Megválasztásuk után azonban, képmutatóvá, álszenteskedővé válnak, akik jó színészekként, hagyják ugyan a társadalom liturgia szerinti menetét folyni, a maga megszokott medrében, de a hitük által kifejtett ígéreteik rendre elmaradoznak. Megszerzett pozíciójuknál fogva, bármit megtehetnének ugyan, a társadalom helyzetének javításáért, de a kiteljesedett magánéletük érvényre juttatásának érdekében, elhalnak az ígéreteik. Betartják a társadalom vezetésére szorítkozó szigorú előírásokat, és a társadalmi elismerés reményében tetszelegnek, szerepelnek is a nép előtt, de hajlamosak arra, hogy elfelejtsék azt, hogy éppen ők azok, akik a kor szellemiségének megfelelően, megváltoztathatnák a szigorúan betartandó előírásokat, hogy valóban jobbá tegyék az ország menetét.
A farizeus szó a köznapi használatba is átment. Csakis pejoratív értelemben használatos olyan személyek jellemzésére, akik a külvilág felé egészen mást mutatnak, mint amilyenek valójában, és álszent módon viselkednek. Ennél fogva, a magatartásukhoz még a sunyiság is párosul, amelyben csak az önös érdekek képviselése a mérvadó. Így elbizakodottak, akik meg vannak arról győződve, hogy egyedül ők az igazak, és ezért, a többi „hittársaikat” is megvetik, akik náluk alázatosabb lelki életet élnek.
Ezért minden ember közvetlenül Istent képviseli ebben a világban. Ennél fogva, aki a lelki indíttatásának engedelmeskedve az érzelmeire hallgat, Isteni dolgokat képes cselekedni és alkotni, az élet bármely területén. Ilyen például, a művészek élete. Vagyis, az önmegvalósítás útja azt jelenti, hogy hagyjuk magunkban, és magunk által, Istent érvényesülni, a mi saját örömünkre és gyönyörűségünkre. Mert Isten akaratát az érzelmeink fejezik ki bennünk. Így az Isteni akarat haszonélvezői is mi magunk vagyunk. Isten terve az, hogy minden ember megtalálja, azt a számára legideálisabb elfoglaltságot, amelyben a lelki, érzelmi indíttatású szeretete, a legtökéletesebben nyilvánulhat ki, a cselekedetei során. Aki nem találja meg azt az áldásos tevékenységet, feleslegesen él.
Félteértés ne essék, nem csupán az Istentudatos hívő ember képviseli itt a földön Istent, hanem a többi hívő ember is. És a nem hívő emberekben is Isten munkál, a lelkük által, csak ők még nem tudnak róla. Még nem azonosultak az Isteni mivoltukkal. Illetve nem képesek tudomást venni erről a tényről, mert a hiányos szellemi neveltetésük rabjai, ezért távol állnak a letisztult lelki élettől. De ők legalább, nem válnak vallásos értelemben véve farizeusokká. Isten nélküli általános hiteiket gyakorolhatják a nélkül, hogy érzelmi válságba kerülnének. Mert a hitük értelmi és érzelmi aspektusai szinkronban maradnak. Kizárólag önmagukat vállalják, és így is rendes, becsületes materialista gondolkodású emberekként is élhetnek. Tudomásul veszem, hogy ez is egy tiszteletre méltó életforma, de azt is tudom, hogy benne a lelki háttér sokkal szegényesebb.
Így ma már, a farizeus kifejezés inkább azokra az emberekre utal, akik nem képesek az értelmi és az érzelmi életüket szinkronba állítani. Persze ez nem megy büntetlenül, mert minél erősebb lelki és szellemi életünk aszinkron jellegének eltolódása, annál több probléma és betegség kíséri az életünket. Az egészséges ember, mindig képes szinkronban, egyensúlyban tartani a lelki és a szellemi életét. Érzelmeit mindig értelmesen vezérli az élete eseményeinek folyamataiban. Így ritkábban kerül lelki válságba. Vagyis, nem válik könnyen farizeussá. És ehhez nem kell feltétlenül Istenhívőnek sem lenni. Az Istenhit csak segíthet az egészséges lelki élet kialakításában, de nem előfeltétele annak.
Matécz Zoltán
2010-06-23
matecz.zoltan@gmail.com
