Transzformáció.
A transzformáció olyan fogalom, amely látszólag nehezen érthető az egyszerű átlagember számára, de mégis használjuk azt a nap minden pillanatában. Természetesen nem vagyunk azzal tisztában, hogy amit teszünk, nem más, mint transzformáció.
Matematikai transzformáció: Az a geometriai művelet, amelynek során egy adott koordinátarendszerben észlelhető kétdimenziós síkidomot, ábrát, rajzot, egy másik koordináta rendszerbe ábrázolunk át átvetítéssel, átmásolással, áttolással, átforgatással, áttükrözéssel vagy az eredeti ábra méretarányainak megváltoztatásával. Ennél fogva, a matematikai transzformáció a helyváltoztatást jelentő mozgásról, az elfordulásról és a méretarányok változásairól szól. Vagyis, minden olyan változásról, ami a természetes életvitelünket kíséri.
Fizikai transzformáció: Gyakorlatilag ugyanarról szól, mint a matematikai transzformáció, azzal az alapvető különbséggel, hogy már testekről, háromdimenziós alakzatok változásairól beszélhetünk. Valójában a kétdimenziós matematikai transzformáció alkalmazásával éppen a fizikai transzformációkat képezik le azért, hogy két dimenzióban gondolkodva, könnyebben megértsük a fizikai háromdimenziós folyamatokat.
A mozgás és a mozgással párosuló fogalmak értelmezése már az ó-korban foglalkoztatta a reálisan gondolkodó embert. Így az emberiség fejlődéseinek különböző szakaszaiban többféle transzformációs elmélet alakult ki. Már Arisztotelész műveiben fellelhetőek Zénon paradoxonjai, amelyek a mozgás illuzórikus voltára utalnak, és azt taglalják, hogy a mozgás valójában nem létezhet, mert az csupán az érzékeink által alkotott félrevezető képi értelmezés.
Az ó-kori Alexandriai Alea-ában élt Zénon transzformációs elméletei tehát, még nem nevezhetőek egyértelműen transzformációnak, a szó matematikai és fizikai értelmében, de mindenképpen a későbbi transzformációs elméletek alapját képezik. A mai napig gondolkodóba ejtik azokat az embereket, akik a mozgások mibenlétét próbálják értelmezni.
Zénon legismertebb paradoxonjai:
- Akhilleusz, mint a leggyorsabban futó görög, versenyre kél egy teknőssel. Mivel nagyon gyors, nagyvonalúan száz láb előnyt ad a békának. Éppen hogy csak elindul a verseny, Akhilleusz jó néhány ugrással ott terem, ahol a teknős száz láb előnynél kezdte a versenyt. Ez alatt az idő alatt azonban a teknős is haladt egy keveset, esetleg egy-két lábnyi előnyt szerzett. Akhilleusz egy újabb lépéssel nyomába ér, ám ez alatt a teknős ismét halad még egy kicsit, és így, még mindig vezeti a versenyt. Akármilyen gyorsan szalad is Akhilleusz, később ér oda, ahol a teknős egy pillanattal korábban volt. A teknős mindig egy kicsivel előrébb lesz. Zénón érvelése azt próbálja igazolni, hogy Akhilleusz sohasem fogja utolérni a teknőst, és így persze, megelőzni sem, mert mindig marad közöttük olyan mértékű távolság, amelynek megtételéhez idő szükséges.
-
- Zénón nyolclábnyi távolságra áll egy fától. Kezében egy követ tart, és eldobni készül. Majd a követ a fa felé hajítja. Ahhoz, hogy a kő eltalálja a fát, először meg kell tennie a köztük lévő távolság, azaz a nyolc láb felét. Ehhez azonban, valamennyi időre van szüksége a kőnek. Ezután még mindig hátra van négylábnyi távolság. Ennek megtételéhez pedig, először a fennmaradt négylábnyi távolság felét, vagyis további két lábat kell repülnie. Ehhez azonban, újra valamennyi idő szükséges. Ezután pedig, további egy, utána fél, majd negyed lábat kell megtennie, és így tovább a végtelenségig. Zénón következtetése tehát az, hogy a kő sohasem érheti el a fát, mert a végtelennek tekintett időből valamennyi egység mindig marad a kő és a fa között, amely idő a közöttük lévő távolsággal arányos.
-
- Zénon egy nyílvesszőt lő ki. A repülő nyílvessző, az idő bármely pillanatban a levegő egy beazonosítható pontján tartózkodik. Ha ezeknek a pillanatoknak nincs időbeli kiterjedése, akkor a nyílnak „nincs ideje”, hogy elmozduljon, tehát nyugalomban kell maradnia. Ugyanezzel a logikával belátható, hogy az ezt követő pillanatokban is nyugalomban lesz a nyílvessző. Mivel ez a logika az idő bármelyik pillanatára érvényes, ezért a nyílvessző egyáltalán nem mozoghat, következésképpen, a nyílvessző mozgása csupán illúzió.
Zénon még több ilyen, vagy ehhez hasonló logikai ellentmondást, paradoxont állított fel. A dolog érdekessége az, hogy azóta a tudomány bebizonyította azt, hogy a gyorsulási érték nélküli mozgás nyugalomnak minősül. Ha pedig, ezt a tényt összevetjük az idő elképzelt terjedésének abszolút jellegével, akkor bizony Zénonnak igaza van. Sajnos azonban, a paradoxon számomra azt jelenti, hogy azért észlelhető logikai ellentmondás egy adott folyamatban, mert valamely relatív tényezőt abszolút tényezővel párosítottunk. Zénon az időt abszolútként kezelte, így a hozzá rendelt relatív mozgási folyamatok természetszerűen paradoxikus jelleget öltöttek.
Az idő mibenléte, azóta sincsen tisztázva a természettudományban, ezért a soron következő tudományos transzformációs elméletek külön-külön meghatározzák azt, hogy az általuk használt időt abszolút vagy relatív vonatkozásban kell-e értelmeznünk. Az idő fogalma nem nyert még határozott definíciót, csupán az időbeliséget kifejező másodlagos időfogalmak irányulnak az idő mibenlétére. Ilyenek például, a múlt, a jövő, a most, a majd, az előbb, a később, az azután, az ideig, az egyidejűség, Stb., fogalmak.
Eukleidesi transzformáció:
Egyszerű három dimenziót szimbolizáló, koordináta rendszerrel ábrázolható, térszerkezetet értelmezett, amit az általa kidolgozott geometriai elmélettel igazolt. Szférikus geometriájában, a háromdimenziós teret leíró egyenleteivel oldotta meg a síkidomok és a testek esetleges transzformációs folyamatait. Geometriai síkon oldotta meg a síkidomok és testek mozgását jelentő transzformációkat. Geometriai tételeit ma is tanítják. Munkája az idő mibenlétét nem érinti.
Galilei transzformáció:
Lényegét tekintve, Galileinél a tér és az idő abszolút jellegű, amelyben az észlelt változás nem befolyásolja az abszolút tényezők alapjellegét. A tér önmagunkhoz viszonyított háromdimenziós koordináta rendszerébe képzelve a viszonyítási, vonatkoztatási pontot. Azokat a mennyiségeket, amelyeknek a fizikai értéke a megfigyelő vonatkoztatási rendszerétől függnek, relatívnak nevezte, míg azokat a mennyiségeket, amelyek a megfigyelő vonatkoztatási rendszerétől függetlenek, abszolútnak értékelte.
Descartes (Dékárt) transzformáció:
Bevezette a koordinátageometriát, amelynek során az analitikus geometriában fellelhető transzformációs folyamatokat, feladatokat, algebrai módszerekkel, koordináta rendszer segítségével elemezte és oldotta meg. Így a derékszögű koordinátarendszerben két egyenes által meghatározott sík minden pontja megadható egy szám-párral. A két egymásra merőleges, és egymást a nulla pontjukban metsző számegyenes a koordinátarendszer tengelye. A három, egymásra merőleges tengelyű koordináta rendszerben pedig, a tér és a teret foglaló testek is szimbolizálhatóak. Így a háromdimenziós koordináta rendszerben minden térfogatot szimbolizáló tényező három számadattal határozható meg. Mivel pedig, a Descartes féle koordináta rendszer algebrai kifejezések grafikus megjelenítésére alkalmas, ezért inverz formában is alkalmazható, vagyis, grafikus megoldások algebrai kifejezésére. Így a nevéhez fűződik a mozgásokat ábrázoló geometriai transzformációk algebrai kifejezésének lehetősége. Descartes elmélete az idő mibenlétét nem érinti.
Bolyai transzformáció:
Magyar vonatkozásban, Bolyai János nevéhez fűződik a hiperbolikus geometria, amellyel bevezette a görbült tér fogalmát. Eukleidessel ellentétben, már nem párhuzamos térszerkezetről beszélt, hanem görbült, hiperbolikus térről. Az Eukleides által kidolgozott párhuzamos térszerkezet sík, vagy szférikus geometria három dimenziót leíró trigonometrikus függvényei helyett, hiperbolikus függvények szerepelnek az egyes képletekben. Így a bolyai féle hiperbolikus geometriai transzformációban a kör kerületi pontjait ugyancsak kerületi pontokba vetítik át. És hasonló a helyzet a gömbszerkezetek transzformációja esetén is. Bolyai munkássága szigorúan geometriai jellegű, így az idő mibenlétét nem érinti.
Lorentz transzformáció:
Lényegét tekintve, Lorentznél a tér abszolút értékű maradt, míg az idő relatív értéket nyert. Így Lorentz a tér minden adott pontjához hozzárendelte az időt is. Követkesésképpen, a mozgások megfigyelése során, az egymást követő időpillanatok relatívak lettek egymáshoz képest. Egyfajta időhálózat alakult ki, a tér abszolút pontjainak fix hálózatával társulva. Csakhogy, úgy tűnik, hogy észre sem vette Lorentz, hogy az abszolútként értelmezett tér adott pontjai is relatívvá váltak közben egymáshoz képest, a bennük zajló megfigyelt mozgások során, éppen úgy, ahogyan a hozzájuk rendelt időpillanatok. Továbbá, az idő értelmezése is abszolúttá válik mindaddig, ameddig nem történik a térben viszonyítható mozgás. Csupán a mozgás észlelésének ténye által válhat a rendszerében relatívvá az idő. Vagyis, a megfigyelő kénye-kedve szerint módosul a tér és az idő abszolút vagy relatív jellegének értelmezése. És ez a gondolatmenet vezetett a négydimenziós alapelvekhez.
Minkowski transzformáció: ( négy - dimenziós világ )
Lényegét tekintve, Minkowskinál a világ eseményeit három téradat és egy időadat határozza meg, így az időt matematikai adat szempontjából dimenzionálva jutott el a négydimenziós téridő elméletéhez. Nála a téridő egy adott pontja az észlelhető esemény. Csakhogy, az a tény, hogy matematikai szempontból nézve dimenzionáljuk az időt, mint kvalitatív adatot, még nem biztosít az idő számára kvantitatív, fizikai kiterjedéssel járó dimenziót is. Így Minkowski, a tér kvalitatív kiterjedését biztosító háromdimenziós rendszeréhez csatolta önkényesen a kvalitatív időt, mint negyedik dimenziót. Ezért nem csoda, ha a négydimenziós elméletére épülő kvantumelmélet eredményei, olykor paradoxikus jelleget öltenek, ezoterikussá varázsolva ez által a fizikát.
Továbbá, nagyon sok matematikus és fizikus foglalkozott még a transzformációs elméletek kidolgozásával, de amint látható, a matematikusok az elmélet geometriai és algebrai részeivel foglalkoztak inkább, míg a fizikusok megpróbálták ezeket a részeredményeket összekapcsolni az idővel. Vagyis, egységes világképpé akarták formálni a matematikai térelméleteket az idő segítségével, mégpedig úgy, hogy közben az idő mibenlétét nem ismerték. Hát hogyan is ismerhették volna, ha még ma sincsen tudományos alapon tisztázva.
Azok az anyagi képződmények és szerkezetek, amelyek által, végbemegy a matematikailag leképezhető transzformáció folyamata, nem mások, mint a transzformátorok. A hatásokat átalakítani képes transzformátorok nélkül elképzelhetetlen a transzformáció jelensége. Így a transzformációs elméletekkel csupán megpróbálták leképezni azt a már ősidők óta működő valóságot, amelyet a viszonyítások során mozgásként észleltek. Így a nagy gondolkodók, minden esetben azon munkálkodtak, hogy az észlelhető mozgásformáknak értékelhető értelmet adjanak a transzformáció által, a tudatos emberi elme számára.
Én egészen más irányból közelítek a problémához. Az én elméleteimben, az oszthatatlan pontok által felépült Univerzumot alapvetően kétféle alapállapot jellemzi. Az egyedi pontok szempontjából tekintve állandó mozgáskényszer terheli, mert az oszthatatlanok nincsenek sem alátámasztva, sem pedig felfüggesztve. Az oszthatatlan pontok teljes közege pedig, olyan állandóan rezgő alaphalmazt biztosít, amely mozgásképtelen, mert minden, ami létezik, csak az Univerzumban magában létezhet. Ezek a potenciálisan teljesen ellentétes alaphatások potenciálkülönbséget tartanak fenn az Univerzumban, és az nem más, mint maga az energia, vagyis az oszthatatlanok által diktált erőhalmaz. Így az energia hatására minden oszthatatlan pont állandóan rezeg. Ennek az alaprezgésnek köszönhető az, hogy az Univerzum alaphalmaza 300 000 km/s hatássebességű mágneses alapú hullámok kialakítására képes. És ez az alaphalmaz biztosítja az Univerzumon belül a primer transzformációs feltételeket.
Az Univerzumban megnyilvánult anyagi testek képezik a hatás-transzformáció szekunder oldalát, az által, hogy az elektronjaik közvetlen hatáskapcsolatban állnak a primer alaphalmaz alkotóelemeivel. Elektromágneses hatásként hasznosítják az elektronokkal övezett anyagi szerkezetek azt a mágneses informatív hatást, amit a primer alaphalmaz diktál. A primer oldali mágneses hatásokra ugyanis, mindig közvetlenül az elektronok reagálnak, szekunder elektromos jelenségeket produkálva az anyagi halmazokban. Ennél fogva, minden anyagi megnyilvánulás az Univerzum transzformátoraként funkcionál, mert a mágneses alapú primer információk függvényében képes reagálni, átalakítani, megváltoztatni, az adott szekunder anyagi halmaz állapotát. Így a mozgásállapotát is természetesen.
Munka volt az a folyamat, ameddig az oszthatatlan pontok által felépült primer alaphalmazból megnyilvánultak és fix, stabil észlelhető állapotba kerültek az anyagi halmazok. Ennek a W- munkának minden pillanatnyi állapota P- teljesítménnyel jellemezhető. Így a legutolsó pillanatnyi állapot is, amely alapján éppen észlelhető az. Ha ezen a P- teljesítményű létezési állapoton változtatni szeretnénk, akkor nekünk is munkát kell végezni azon.
W = P * t = A teljesítmény, létező állapotot biztosít, megváltozását valamennyi ideig kell végeznünk. Így a munka nem más, teljesítmény átalakító képesség, amellyel megváltoztathatjuk egy anyagi halmaz aktuális létezési, észlelhetőségi állapotát.
E = W * t = P * t2 = Az energia munkavégző képesség, vagyis az a hatás, amit valamennyi ideig használva létrejön az állapotváltozás ténye. És ez a munka általi állapotváltozás nem más, mint a valós transzformáció, amit a matematikusok leképeztek.
W = E / t = W * t / t = P * t * t / t = P * t = W
W / t = P = E / t2 E / t = W = P * t W * t = E = P * t2
Mint minden állapotváltozás, így a mozgásállapot változása is munka révén juthat csak érvényre. Ezért minden mozgásformában olyan hatás-transzformáció valósul meg, amely az észlelt mozgást előidéző munka valós értéke alapján realizálódik a tudatunkban. Viszonyításuk során pedig, ezek a munkaértékek bizonyos idejű energiafelhasználás által valósulnak meg.
Az általánosan megismert transzformátor olyan elektromos szerkezet, amely a folyton fennálló mágneses és elektromos viszonyok közötti induktív hatáskapcsolaton alapszik, és gyakorlatilag mozgó alkatrészek nélkül biztosít kimenő szekunder feszültséget, valamely bemenő primer feszültség hatására. A tekercsek keresztmetszetének és menetszámainak variálásával változtathatjuk meg a tekercseken átfolyó áram erősségét. Így a primer menetszám és a bemenő primer feszültség hányadosa miden esetben arányos a szekunder menetszám és a kimenő szekunder feszültség hányadosával. Ez az arányosság teszi lehetővé azt, hogy a primer munkavégzés éppen annyi legyen, mint a szekunder munkavégzés ténye. Ezért a szekunder oldalon felhasznált energia mindig arányos marad a primer oldalon felvett elektromos energiával. Az elektronikai rendszerekben, nagyon sokféle elektromos transzformátort alkalmaznak.
A legegyszerűbb fizikai erő-transzformátor az emelő. Az emelő egy egyszerű rúd, amelynek a feltámasztását variálva, változtathatjuk meg azt az erőértéket, amely az elmozdítandó nehéz tárgyra hat, amikor a másik felére támaszkodva, saját súlyunk erejével terheljük. Így a saját erőnk, vagy súlyerőnk alkalmazásával, jóval nagyobb erőt fejthetünk ki a nehéz tárgy elmozdítása érdekében. Ez munkavégzés, amely az általunk közölt erő és a rúd alátámasztásig mért erőkar szorzataként mindig arányos, a rúd alátámasztásától a nehéz testig mért erőkar hosszának és a nehéz testen érvényesülő erő szorzatával. Így a rúd alátámasztásáig felhasznált „primer” erőnk által munkát végzünk, ami teljesen azonos értékű a feltámasztástól mért „szekunder” oldalon elvégzett munkaértékkel. Vagyis, a mi saját energiánkból nyert erő, éppen annyi munkát végez a nehéz súllyal ellentétes oldalon, mint az általunk áttranszformált erőnk a nehéz súly felőli oldalon. Tehát, a rúd feltámasztásától viszonyított kétféle munkaérték erő általi energiafelhasználtsága, egymással tökéletesen arányos. A fizikai rendszerekben, a mechanikus szerkezetek, nagyon sokféle emelőtípust használnak.
A tér nem más, mint az Univerzumban észlelhető oszthatatlan pontok által biztosított kvantitatív viszonyok viszonytényezője, kifejeződése és megvalósulása. Ebben a térben mozog minden anyagi megnyilvánulás, és ez a tér tölti ki az anyagi megnyilvánulások alapelemei közötti óriási helyet is. Ezzel szemben az idő nem más, mint a tudatos viszonyítás viszonytényezője, tehát mentális kvalitás. Így a tér és az idő az emberi tudatban realizálódik az események észlelése, viszonyítása során. Vagyis, a mozgás észlelése esetén is. Ezért nyernek az elménkben lineáris, időrendben értelmezett folyamatokat az emlékeink. Mindig a jelenben élünk, itt és most. Múltunk a jelenünkben előhívható emlékeinkben él, míg a jövőnk a jelenünk terveiben. Létezésünkkel teret foglalunk el az Univerzum teréből, ezért annak eseményszintű részei vagyunk. Az a tény pedig, hogy az Univerzumban zajló eseményeket viszonyítani tudjuk, mert tudatos részesei vagyunk, szükségessé teszi számunkra azt, hogy a közöttük észlelhető különbségeket mentális viszonytényezővel illessük, amit az idő értelmezése jelent. Mivel pedig, természetszerűen mindent önmagához viszonyít az értelmes ember, ezért az időt is a számára legfontosabb mozgásformákhoz kapcsolta, a Nap és a Hold látszólagos mozgásperiódusaihoz, amit alapvetően a Föld periodikus keringése biztosít. Így alakult ki az idő naptári jellege, ami számunkra az egyenletes és egyirányú elmúlást szimbolizálja.
Az én kidolgozott viszonyelméletem kimondja azt, hogy az általunk viszonyított tényezők nem lehetnek alapvetően abszolút vagy relatív értékűek, mert a hozzájuk rendelhető abszolút vagy relatív viszonytulajdonságokat éppen a viszonyítás során rendeli hozzájuk a tudatos emberi elme. Így a viszonyításunk idejére nyerhetnek csak abszolút vagy relatív értékeket a tényezők, mégpedig a viszonyításunk irányától függően. Amit viszonyítunk, mérünk, az mindig relatív értéket nyer, az etalon pedig, amivel viszonyítunk, mérünk, mindig abszolút értéket vesz fel a viszonyításaink idejére. Ennél fogva semmiféle térelmélet, relativitáselmélet és kvantumelmélet nem helyén való, ha előre meghatározza számomra azt, hogy mit értelmezzek abszolút értékűnek és mit relatívnak. Mert azokat a viszonytulajdonságokat mindig az én saját viszonyításom iránya szabhatja csak meg. És azt is csak kimondottan az aktuális viszonyításom idejére. Amint a viszonyításunknak vége, a viszonyított tényezők elveszítik a tudatunktól nyert abszolút vagy a relatív jellegük jelentőségét, új viszonyítási lehetőségeket biztosítva ez által. Így a viszonyított tényezők viszonyértékét minden esetben az éppen viszonyító értelmes emberi tudat határozza meg, hogy az elménk kezelhető információként fogadhassa el a viszonyításunk eredményeit.
Egy egyszerű példával illusztrálva a dolgot, mérőszalaggal mérek, viszonyítok egy hosszúságot. A mért hosszúság relatív számomra, hiszen az abszolút értékűként értelmezett etalon mérőeszközhöz viszonyítom. Ha azonban, ugyanennek a mérőszalagnak a súlyát szeretném megmérni, egy szintén tudatosan etalonként kezelt mérősúllyal, akkor a mérősúlyt a tudatom abszolútként kezeli, amihez viszonyíthatom a már relatívvá vált mérőszalagot, hiszen amit mérek, az lesz számomra a relatív értékű, a viszonyításom, mérésem idejére.
És hasonló a helyzet az idővel is. Ameddig ugyanis egy észlelt folyamatot az idővel mérem, viszonyítom az óraszerkezetben abszolutizált etalonnak tekinthető egységekhez, addig az idő számomra abszolút értéket vesz fel. Ha azonban, megfordítom a viszonyítás folyamatát és, egy meglévő állapothoz viszonyítom az időt, mint például, a korom állapotához képest a múltamat, akkor az idő relatív számomra. Amikor azt határozzuk meg, hogy mennyire elszállt az idő, akkor minden esetben az idő relatív jellegéről beszélünk, mert nem az idő rabságában élünk, vagyis, nem az időhöz viszonyítva élünk éppen, így nem terhel bennünket közvetlenül. Amikor pedig, az idő lassú, cammogó voltát fejezzük ki, akkor az idő rabságában vagyunk éppen, vagyis az időhöz viszonyítva élünk.
Az Univerzumban elfoglalt térigényünknek köszönhetően szerves részei vagyunk a benne zajló eseményeknek. Az anyagi voltunknak köszönhetően pedig, tudatos transzformátorai vagyunk az Univerzumnak. Az események kényszerű viszonyításai során az idő realizálódik az elménkben, mint mentális viszonytényező. Mivel pedig, minden természetes cselekedetünket a kialakult hitünk szerint hajtunk végre, ezért tudatos, mentális transzformációt folytatunk minden esetben, amikor a testünkön mozgásállapot változást idézünk elő.
Mentális transzformáció:
Amíg részt veszünk életünk eseményeinek periodikus változásaiban, addig közben lelki és szellemi énünk olykor nincsen szinkronban egymással. Így az érzelmi és az értelmi énünk elrugaszkodik egymástól. Ami negatív irányba tolódva azt eredményezi, hogy a szervezetünk a kialakult mentális távolság mértéke szerint reagál a változásokra, ami az érzéseink által, transzformálódik bennünk, feszültebbé, ingerültebbé, idegesebbé válunk. Ezeket a feszültségekkel járó negatív „szekunder” érzéseinket a negatív ”primer” érzelmeink váltják ki, amit a neheztelés, a harag vagy a gyűlölet indukál bennünk. Ha pedig, az érzéseink pozitív értékűek, a szereteten nyugszanak, akkor az általuk indukált érzelmeink is pozitív értékeket vesznek fel, és az öröm érzését indukálják bennünk.
Az ezoteria tanai éppen azt sugallják, hogy tudatosan hozzunk létre olyan egyensúlyos lelki állapotot, amely az életünk eseményeinek periodikus változásainak folyamataiban is stabil tud maradni, mert a nyugalmat biztosító békesség érzéseit csak ilyen módon élhetjük meg. Az indulatokat csak tudatosan lehet legyőzni. Így a szereteten alapuló tudatosan pozitív mentális állapot, eleve kiküszöböli a negatív érzések által kiváltható, indukálható negatív érzelmeket. Ennél fogva, a tudatosan pozitív emberi elme segítségével csak olyan transzformátor lehet az anyagi testünk, amelyben pozitív transzformációs folyamatok működhetnek kizárólag. Az ilyen ember mindig örömben él. Mivel pedig, okok és okozatok vagyunk az anyagi világban, ezért mindig a szeretet jegyében kell az életünk eseményeit szervezni, mert csak akkor vagyunk képesek transzformátorként örömöt indukálni más emberek elméjének anyagi szerkezetében. Így az emberi kapcsolataink éppúgy mentális transzformációs folyamatok, mert mindig mentális viszonyban állunk egymással. Ezért képes vagyok érezni a másik ember érzéseit, a szeretetét, a haragját vagy például, a közönyét. Így az érzelmeit senki sem tudja tökéletesen eltitkolni, mert az érzelmeink alapján működnek az érzéseink, ami a testbeszédet aktivizálja. És azt a világ minden pontján megértik, megérzik az emberek. A testbeszéd nem más, mint önkéntelen transzformációnk, amelynek során a testünk akaratlanul is kifejezi, transzformálja az érzéseink által indukált érzelmeinket.
A transzformációs folyamatok jellemzik tehát, a mozgásainkat, az állapotváltozásainkat, az észlelt és okozott cselekedeteinket. Ennél fogva transzformátorok vagyunk mi magunk is, mert transzformációs folyamatok segítségével tartunk folyamatos kapcsolatot a testi, lelki és szellemi énünk között. Számunkra azonban az a legfontosabb, hogy az énünk, mint háromfázisú transzformátor, mindig egyensúlyt tartson fenn az életünkben. Mégpedig úgy, hogy közben a többi embertársunk által működő háromfázisú transzformátor egyensúlyos, harmonikus működését ne sértsük meg. Tudomásul kell vennünk azt, egy közös mágneses hálózaton működő elektromos anyagi „szerkezetek” vagyunk, amelyek egymást is befolyásolják mentálisan induktív módon.
Matécz Zoltán
2010.-07.-25.
matecz.zoltan@gmail.com
