Reinkarnáció.
A reinkarnáció alapgondolata az, hogy mindig újra, és újra leszületünk ide, a Földi életbe, és addig zajlik ez a beleszülető körforgás, ameddig nem teljesíti az ember a szellemi nemesedés azon fokát, amikor eggyé válik végre a teremtővel. Mindenki egy életfeladatra született le, amely a szellemi nemesedés lépcsőfokát képezi. Az újjászületés, a lélekvándorlás által valósul meg. A reinkarnációba vetett hit, feltételezi, az emberi lélek halál utáni életét, mely mindig visszatérve, új gazdatestbe költözik. A hipnotizált emberek, korábbi életek eseményeire emlékeznek vissza, a regressziójuk során.
Az inkarnáció azt jelenti, egy Istenség megtestesülése, testet öltése. Létezését az ember, az inkarnációnak köszönheti, ahogy a Biblia is utal rá. Ádámban Isten inkarnálódott, és az óta, re-inkarnáció történik, az utódok megszületésével. A re-inkarnáció ugyanis, egy Istenség újra és újra megtestesülését jelenti. Általunk tehát, Isten re-inkarnálódik, csak az a kérdés, hogy mikor lesz az ember végre Istenben is öntudatos? Pedig, a Biblia is azt állítja, hogy az ember Isten temploma, vagyis, Isten lelkiségének az anyagi felépítménye. A szövetség kifejezés arra utal.
A reinkarnáció egy Istenség újra, és újra megnyilvánulása. Vagyis szaporulata, amely az ember által jött létre. Ezért minden ember, Istent hordozza magában, Isten temploma, a lelkisége által. Hogy ki, mikor azonosul ezzel az igazsággal, az a szellemi fejlettségétől, és érettségétől függ.
Az ember szabad akarattal rendelkezik. A szabad akarat nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk gátlástalanul, hanem csupán azt, hogy a hiteinket, saját magunk alakíthatjuk ki, minden egyéb befolyásoló tényezőtől függetlenül. Ez azt jelenti, hogy Isten, bennünk sem korrigálja önmagát. Így minden ember, a szellemi szintjének megfelelő életet él, amelyért ő maga a felelős. Ezért az ember, kényszerűen is önmagát neveli.
„Fogaskerekek” vagyunk ebben az emberi társadalomban. Minden ember egy sajátságos szerepet vállal fel, amely szereppel, részt vesz a társadalmi életben. Erre nevel bennünket a szülői kapcsolatunk, és azzal párhuzamosan, az oktatási rendszerünk. Így minden ember szerepet vállal. Akarva-akaratlanul játsszuk a társadalmi szerepeinket, de a saját szabadidejében, mindenki olyan szerepet vállalhat, amelyik az énképét még jobban kifejezésre juttathatja. Sajnos, ezek a szerepek, nagyon sokszor, éppen ellentétes egyéniségeket hoznak ki az emberből. Ezekben az éles ellentétekben gyökerezik, a félelem minden megnyilvánulási formája. Ezek a jellegzetes alaphatások azonban, nem biztosíthatnak tartós boldogságot.
A lelki érzelmeinket, mindig a racionális gondolataink által tudjuk kifejezni. Így a jó, és a rossz tudását bírjuk, de csak a számunkra jót használjuk aktívan, mert a pozitív érzéseinkhez, csak azok illenek. Addig tehát, ameddig a pozitív érzéseinket szolgálják a gondolataink, addig a boldogság különböző megjelenési formáit teremtjük meg, mert az érzéseink által, a bennünk élő Isten akaratát nyilvánítjuk ki. Amikor azt mondom, hogy „Legyen meg az Ő akarata”, akkor ez éppen azt jelenti, hogy az általa indukált érzéseimet kell kiszolgálnom, a józan eszemmel. Mert sohasem a gondolat a pozitív. A gondolat alapvetően neutrális. Polaritást az érzéseink biztosítanak számukra. Pozitív gondolkodás nem létezik, az őket polarizálni képes pozitív érzések nélkül.
A gondolataink állandóan kavarognak az elménkben. Sokszor csak úgy, hogy azok nem is tudatosodnak bennünk. Ha pedig, mégis tudatosodik az elménkben, akkor még örülhetünk is annak, hogy nem került a teremtés szintjére. Mert az esetleges megvalósulásuk, kellemetlenül érintene bennünket. Nem valósulnak meg, mert ugyan a mi gondolataink, de nem képezik a hitünk tárgyát. A hitünk ugyanis, az a tudatos gondolatunk, amelyhez az érzelmeinket is hozzárendeljük. Érzelmek nélkül, nincsen hit. Viszont, bármilyen kellemetlen gondolathoz, érzéseket társítunk, hitté formálódik bennünk, és a megvalósulás szintjére kerül. Így alakulnak ki, a negatív sorsfordulataink. Mert sajnos, ilyen negatív hitrendszer alapján élünk ma még. Mindig az realizálódik az életünk eseményeként, amit reálisan el tudunk képzelni maguknak, és amihez az érzéseinket is biztosítani tudjuk.
A pozitív hiteinket úgy tudjuk kialakítani, hogy a pozitív érzéseinket, társítjuk a racionális gondolatainkkal. Azok megvalósulása mindig örömöt okoz. Ha állandó jelleggel, az ilyen örömteli pozitív érzéseinket szolgálják ki a gondolataink, akkor azok megvalósulása, állandó örömöket biztosítanak számunkra, ami a boldogsággal azonosítható. Aki ezt meg tudja valósítani az életében, Istent lényegét éli meg. Hagyja önmagában Istent élni, a szeretet urát, aminek a jutalma nem más, mint a boldogság érzése, itt a Földi valóságban. Ott, abban a társadalmi környezetben, ahová éppen született, vagy ahová sodródott az élete során. A társadalmi élet bármelyik pontján tökéletes fogaskerék lehet az ember. A társadalmi élete bármelyik posztján, vagy jobban fogalmazva, minden lehetséges posztján. Egészségben, mert a betegségeink előfeltétele, a lelki diszharmónia. Az életünk éveinek a mennyisége, mindig arányos azzal az egészségi állapottal, amit előidézünk magunknak, a leélt éveink során.
Isten bőséget teremtett. Ebbe a bőségbe teremtette a gazdálkodás képességével bíró értelmes embert. Ha azonban, valaki boldog képes lenni, a teremtett bőségtől függetlenül, akkor a társadalmi szinten megvalósított gazdasági érdekellentétektől mentes életet élhet. Megtalálja az adott társadalomban, a gazdaságilag fenntartható ideális életszintet, és jó fogaskerékké válik abban. A társadalmi élet bármely szintjén képes úgy megélni, hogy közben boldog. Gyakorlatilag, a jég hátán is megél.
Az átlagemberek jogosan, mindig az öröm forrását keresik, és a dolgok birtoklásának a tényszerűsében látják a kiutat. A gazdasági javak, vagy a személyek birtoklása a cél. A birtoklás ténye azonban, félelemmel kísért. Mert az értékek elveszítésének a lehetősége, beárnyékolja a megszerzett vagyont. A boldog ember pedig, úgy jut a számára szükséges anyagi javakhoz, hogy azok nem válnak az ő élete szerves részeivé. Semmilyen „értékhez” nem kötődik, mert számára csak a boldogságot fenntartani képes érzések, és gondolatok képesek értéket képviselni. Az értékelés ténye nélkül ugyanis, nem létezik érték. A valós, abszolút értékeket, azok az örömök okoznak számunkra, amelyek nem kötődnek anyagi javakhoz.
Elismerem természetesen azt is, hogy bizonyos alapvetőnek minősülő anyagi javak hiánya, boldogtalanná teheti az embert, de ez a helyzet, a negatív hitrendszer eredményeként alakulhat ki. A pozitív hitrendszer alapján élő ember, mindig megkapja azt, amire szüksége van.
Aki a pozitív érzéseihez köti a szép gondolatait, nem cipeli a kellemetlennek minősíthető emlékeit. Egyszerűen elfelejtheti azokat. Ezért biztosítja számunkra Isten, a felejtés lehetőségét. Egyszerűen, bocsáss meg azonnal mindennek, és mindenkinek, aki bántott téged, és akkor el tudod felejteni az egészet. Nem terhel tovább, a gondolathoz csatolható negatív érzésekkel. Így nem kell olyan racionális gondolatokat csatolni, a rossz érzésekhez, amelyek negatív hitekké formálhatnák őket.
A lélek, a vérben van. Ezért tiltotta meg Isten a Bibliában, a vér bárminemű fogyasztását. A vér, a lélektartalma miatt, Isten tulajdona. Ezért nem szabad vért ontani. A vér miatt, az élet is Isten tulajdona. Apám, és anyám vére egyesült, az én véremben. Így az apám, és az anyám lelkiségének az eredője vagyok. A lelkem által, a lelkiségek integrálódtak bennem, egy saját magam által megvalósítható szuverén lelkiséggé. Szüleim Isteni lényegiségének az eredője alkotja, az én Isteni valómat.
A lélek által, a gyermek Isten ajándéka. Amikor Isten ajándékoz, akkor a legtökéletesebbet adja számunkra, önmagát. Ezért olyan csodálatos, Isteni lény minden gyermek. Mert abszolút elméjű élőlényként, közvetlenül Istent valósítja meg a világunkban. Azt az Istenséget, akit mi tanítunk meg relatívan gondolkodni, az ő gyermekévei alatt. Az emberré válás napjainkban nem más, mint Isten eltorzítása a gyermekben, az abszolút elméjű gyermek relatív tudatú emberré formálása. Majd ennek az embernek kellene megtalálni önmagában az Istenséget, hogy eleget tehessen annak a szellemi elvárásnak, amely miatt megszületett.
Én a reinkarnáció fogalma alatt azt értem, hogy az emberi szaporulattal Isten testesül meg újra, és újra. Azért, hogy az általunk megismerhető univerzális ismereteket, szellemileg hasznos tudássá formáljuk. Isten számára közömbös az, hogy mi milyen életet élünk meg, mert tapasztalatot, kizárólag mi magunk szerzünk arról. Így ez, egyedül a mi saját felelősségünk. Isten azonban, az Univerzumon belül, folyamatosan fenntartja magának a lehetőséget arra, hogy emberként megnyilvánulva is, az abszolút elméjéből olyan információk alapján alakítsa az életünk menetét, amilyenre éppen szükségünk van, az aktuális társadalmi érvényesülésünk érdekében. Ezt a lehetőséget, a hitünk kialakításának korlátlan lehetőségei biztosítják számunkra. Ez a képesség azonban, felelőséggel ruház fel bennünket. Akkor is, ha még nem ismerjük, az Univerzum törvényének ide vágó szakaszát. Azt a legfontosabb passzust, amely a hit törvényeként, szabályozza az életünk eseményeit.
A megváltás folyamata azt jelenti, hogy az emberi relatív elme kiteljesedik, abszolúttá válik, Istentudatúvá. Ez kétféle módon valósulhat meg. A tudatlan ember számára, a Megváltó tökéletes elfogadása hozza meg a kívánt eredményt, kizárólag érzelmi alapon. Vagyis, az azonosulás, elfogadás által jön létre. A tudatában fejlődő szellemi ember pedig, önmagát is megválthatja. Nem más véráldozata által, hanem a saját fejlett szellemi tudása révén. Olyankor az ember úgy fejlődik szellemi síkon, hogy közben, tökéletesen tisztán látja végre, a saját Isteni mivoltát. Így a megváltás aktusa azt jelenti, hogy az ember relatív tudatát, Isteni képességek töltik fel. Az érzékszerveink megnyílnak az abszolút érzékelésre. Ez által, az illúziókkal terhelt relatív valóság, nevetségessé válik számunkra, és elveszíti befolyását reánk nézve. Az ember végre, a maga ura lehet, mert Isten tökéletes megnyilvánulását testesíti meg.
Minden bűn a tudatlanságunkból ered, ami a relatív szellemiségünk terméke. A relatív szellemiség ugyanis, relatív emberi igazságokkal terhelt, amely a tévedés lehetősége miatt viszonylagos. A tévedéseink érvényesülnek bűnként, mert olyan eseményekre szorítkoznak, amelyek nem Isten abszolút igazságát juttatják érvényre. Ha azzá válunk tudatosan, aki teremtett bennünket, megválthatjuk magunkat szellemi síkon, hogy az érzelmeink is mindig, hasznosak legyenek Isten számára.
Az ember Isten megnyilvánulása, inkarnációja. Az emberiségben pedig, Isten reinkarnálódik. Az értékelő emberi értelem nélkül, értéktelen ez a világ. Legfőbb érték benne pedig, éppen az értékelésre képes értelmes ember. Az értelem egyetlen feladata azonban az, hogy értelmesen fejezze ki az érzelmeinket. Így az érzéki világunk megélhető valósága, abszolút módon értékes lesz, ha az ember, tudatosan meg tudja végre váltani önmagát. Vagyis, képes az Istennel való önazonosságban élni.
A reinkarnáció folyamata, nem szakad meg akkor sem, ha már sok ember él megvilágosodott szellemiségű Istenazonosságban, mert minden emberre szüksége van Istennek. Isten bárányai, tudatlan teremtményei maradunk addig, amíg nem vagyunk képesek, a számunkra oly szükségszerű, mentális transz-mutációra. Így a reinkarnáció folyamata végérvényes, amíg az értelmes emberi élet, szaporodásra alkalmas módon, életképes marad.
Matécz Zoltán
2011.10.30.
matecz.zoltan@gmail.com
