Lehajtó - hatás.
A nehézségi erő, kizárólag a testek G-súlyában, vagy a testek g-nehézségi gyorsulásában realizálódik, mert a hatása, csak akkor viszonyítható. Felfüggesztés, vagy alátámasztás esetén, a súlyt juttatja érvényre, míg vonatkoztatási pont hiányában, szabadesés közben, a nehézségi gyorsulást eredményezi. Ezt állítja a fizika.
G = m * g g = G / m
m = G / g
Ha a testre ható közegnyomás nagyobb értékű a „felhajtóerőnél”, akkor ez a különbség „nehézségi erőt” kölcsönöz a testek számára. Amikor energia hat a tömegre, akkor megnyilvánulás, észlelhetőség következik be a test tehetetlen tulajdonságát kifejező tömege „létezésében”. Ez az észlelhetőség, a testen viszonyítható súlyerő hatásában jut kifejezésre. A testtömegnek ez a hatás biztosít, objektív kölcsönható képességet. Mivel pedig, az energia voltaképpen erőhalmaz, ezért a viszonyított tömegerő is, az impulzus-megmaradás törvényének engedelmeskedve jött létre. A test tömegén viszonyítható erő tehát, a testre ható szubjektív energia, objektív megnyilvánulási formája. Lendületet biztosít a test számára, majd kölcsönhatáskor, ez a mozgásmennyiség alakul át impulzussá. Olyan ez, mint amikor az ember tele van energiával, akkor erő kifejtésére képes. Nálunk, élőlényeknél, ez a vitalitás biztosít életerőt, a tevékenységeinkhez.
Nevéből adódik, hogy a levegőben, gázban, vagy a folyadékokban uralkodó olyan függőleges hatásról van szó, amelyik lefelé irányuló befolyást fejt ki, a bennük közegidegenként tartózkodó anyagi testekre. Ez pedig, a közeg súlyából adódó közeghatás, amit a közegben tartózkodó testre ható „nehézkedési erőként” ismertünk meg. Ez a közegeffektus, hatást gyakorol az anyagi testekre, majd a közegsűrűségük különbségének a függvényében, lefelé készteti azokat. Így juttatva érvényre, Archimédesz törvényét. Hatása ellentétes irányú a felhajtó hatásként értelmezhető, „felhajtóerővel”.
Az erőben, olyan objektív munkavégző képesség nyilvánul meg, amelyik az elvégzett munka teljesítményeként, utal a munkavégzés egységnyi idejének aktív felhasználtságára.
F = L / t F = m * a F = W / s F = p * A F = P / v F = I / t
Az erő, a test objektív tehetetlen tényezőjén érvényesülve, a tömegén keresztül hat közvetlen felületi módon, valamely másik test felülete felé közlődve ez által. Ezért gyorsulási értéket képvisel, a test nyugalma ellen fejtve ki a hatását. Ennél fogva, a test vonatkozásában, az energia ellenhatásaként érvényesül. Mert az energia, mindig csak annyi látványosan viszonyítható hatást fejt ki a testre, amennyi annak a nyugalma eléréséhez szükséges. Az pedig, matematikai szempontból nézve, pontosan azonos hatásmennyiség azzal az erőértékkel, amely a test nyugtalanságát előidézte.
A fizika értelmezése alapján, minden test objektív megjelenési formája, a térfogatban rögzített tömege. Erőhatást közvetítve a test objektív, felületi kölcsönhatásokra képes. Nem azért, mert az ő tehetetlen alkotóelemei erre késztetik, hanem azért, mert az Univerzum energiájának a hatása alatt, állandó mozgásban van. Így az anyagi megnyilvánulások minden formája eseménynek minősül. Viszonyítás során, az objektív, felületi kölcsönhatásnak köszönhetően, az F-erő értéke szorzódik, a változási idő alatt megtett úttal, és ennek eredményként, munkaértéket kapunk, amelyben az objektív mozgásállapot béli változás ténye realizálódik.
W = F * s F = W / s s = W / F
F = I / t
W = I / t * s I / t = W / s s = W / I / t
Mivel az Univerzum abszolút alapját képező oszthatatlan pont, egységnyi tömegértékkel rendelkezik, ezért a pontok egymással csak közvetlen objektív felületi kölcsönhatásban állhatnak. Alátámasztás és felfüggesztés hiányában, állandóan csak rezegnek. Teljesen egyenrangú alapelemek, ezért félretolni egymást képtelenek. Így egy stabilnak mondható háromdimenziós, állandóan rezgő, primer mátrix térszerkezetet biztosítanak, a bennük anyagként megnyilvánuló szekunder részhalmazok számára. Ebben történik esemény szinten, minden anyagi megnyilvánulás, mint esemény. Az oszthatatlanok kényszerrezgése, kizárólag felületi szintű részerőviszonyokat tart fenn, a pontok között. Mivel pedig, az oszthatatlan pontok teljes közege alkotja a primer szubjektív alaphalmazt, ezért az Univerzumot jellemző energiahatás valójában nem más, mint az őt alkotó objektív pontok, célirányos részerő-halmaza. A célirányt pedig, a szervezett együttrezgésük által kialakított, longitudinális mágneses hullámaik határozzák meg.
Az erő, a tömeg gyorsulását idézi elő, a testek objektív felületi kölcsönható képességével, míg az energia belső, szubjektív egyensúlyra törekszik az Univerzumon belül. Mivel az anyagi test, a pont és az Univerzum közt kialakult relatív szekunderhalmaz, ezért az energia, és az erő, ellenhatásokként érvényesülnek a test viszonylatában. Az energia, a test gyorsulási érték nélküli nyugalmára törekszik, míg az erő, éppen a megszerzett nyugalma ellen fejtve ki a hatását, gyorsulási értékkel ruházza fel azt.
Newton megállapítása alapján, amíg egy test állapotán semmiféle hatás nem uralkodik, addig az „emlékszik” arra, és megtartja a nyugalmát, vagy a megszerzett mozgásállapotát. A testek stabil egyensúlyi állapota nem más, mint az ő súlyos állapotuk, vagy az abszolút súlytalan helyzetük egy közegben. Ezt energia hozta létre, és tartja fenn. Ahhoz, hogy a test elveszítse a stabil állapotát, erőhatásra van szükség. Majd ezt a labilissá vált állapotot igyekszik az energia, ismét stabil állapotba hozni ellenhatásként. Ameddig a test, el nem nyeri a stabil állapotát, addig az energia mindig hatni fog rá akkor is, ha ez örökké tart. Így működik az Univerzum is állandó jelleggel.
A gravitáció, mint tömegvonzás, a „nehézségi erő” hatására visszavezethetően „létezik” a természettudományban. A görög „gravis”, azaz „súlyos” szó arra utal, hogy a súlyt, a „nehézségi erő” idézi elő. A „nehézségi erő” azonban, a Földünk centrális levegőhalmazában, a felhajtó hatás, és a közeg súlyából adódó nyomás különbsége, ami a testen, mint közegidegen halmazon érvényesül. Ha a közeg súlyából adódó nyomás az erősebb, akkor ez a különbség, nehézségi hatásként” jut érvényre, ha pedig, gyengébb, akkor felfelé ható könnyűségi hatásként. Ha a két közeghatás azonos értékű, akkor a testre vetített hatásuk tökéletesen kiegyenlíti egymást, ezért a test egyensúlyban van, és abszolút súlytalanság jellemzi. Ezért a Földi testek viszonylatában, nem szükséges a gravitáció elmélete. Erre utalt már Newton is.
Itt alapvetően két közegeffektus mibenlétét kell tisztázni. A felfelé ható „felhajtóerő”, és a közeg súlyából adódó, lefelé irányuló, „nehézségi-erőnek” minősülő, ellentétes irányú, függőleges közeghatások mibenlétét. A lehajtó-„erő” tehát, olyan energiahatás, amely a közegidegen testekre ható függőleges közegnyomást fejezi ki, lefelé irányuló módon. Így a test tömegét olyan mozgásmennyiségi lehetőséggel ruházza fel, amely lendületet biztosít a test számára, és egy esetleges objektív felületi kölcsönhatás alkalmával, impulzusértékkel terheli, egy másik test tömegének a felületét. Ebben az esetben, a közeghatás energiája, erőként jut érvényre, a lendületet szerzett test tömege viszonylatában.
A lehajtó hatás alatt álló test szabadon esik, amíg nem nyer felfüggesztést, vagy alátámasztást, mint vonatkoztatási pontot. Az így kialakított vonatkoztatási pontot, pozitív súlyerővel terheli, a viszonyítása idejére. Vonatkoztatási pont nélkül a szabadon esés addig folytatódik, amíg a test közeghonossá nem válik, azaz azonos közegsűrűségi szintre nem süllyed. Ott lebegő állapotot vesz fel, és abszolút súlytalan helyzetbe kerül. Ebben a helyzetében lévő állapotát mindaddig megőrzi tehetetlenül, míg valamilyen hatás állapotváltozásra nem készteti.
Így a függőleges felhajtó hatás, és a vele ellentétes irányú aerosztatikai, vagy a hidrosztatikai nyomás, valójában nem is erők, hanem erőhalmazon múló közeghatások. Az erőt ugyanis, mindig a tömegek közvetítik, közvetlen objektív felületi kölcsönhatás által. A felhajtó hatást azonban, a közeg részecskéi közvetítik együtt, szubjektív módon szervezett, térfogati jelleggel. Így közeghatásról lehet csak szó, ami a közeget felépítő részecskék által közölt erőeredő, azaz az energia aktuális nyomását fejezheti ki csupán a testfelületen. Ezért energiahatásként jut érvényre, ami a test tömegének viszonylatában mutatkozik csak erőként. Így az aerosztatikai nyomás, vagy a hidrosztatikai nyomás kifejezések mintájára, lehajtó nyomásként értelmezhető. Ez a kifejezési mód, azonnal utal arra, hogy itt közegviszony áll fenn, és így nem beszélhetünk okozó erőről, hanem szigorúan energiahatást kell értelmezni. Hogy az okozat erőként nyilvánul meg a testfelületen, az egy egészen más dolog.
Ahhoz, hogy a lehajtó hatás mibenlétét megértsük, arra van szükségünk, hogy a súlytalan állapotok lényegét tisztán lássuk. Relatív súlytalan állapotban van egy anyagi test abban az esetben, ha szabadon esik egy közegben, mert számára, a reá ható ellentétes irányú függőleges közegerők, folyamatosan változó tényezők. Így sem a felhajtó hatás, sem pedig, a nehézségi hatás, nem képes érvényre jutni a test vonatkozásában. Mert a testen ezek, folyamatosan változó értékeket képviselnek, éppen a test szabadesésű mozgása miatt. Amennyiben azonban, a test nem esik szabadon, akkor a reá ható közegerők azonnal stabilizálódnak, ezért azok azonossága esetén kioltják egymás hatását, abszolút súlytalan állapotba kerül a test, és lebeg a közegben. Gyakorlatilag közeghonossá válik.
A nyugalom, gyorsulási érték nélküli állapota a testeknek. Ezért az egyenes vonalú egyenletes mozgás, és a közegben való lebegés, éppúgy nyugalomnak minősül, mint a súlyos állapot. Ez jellemzi az Univerzumot. Ezért képes a nyugalom harmóniát teremteni az Univerzumban, a labilis testek mozgásának szervezett, és örök érvényű fenntartásával. Az persze, csak relatív nyugalom, a folyton változó közeghatások miatt. A testek abszolút nyugalmát, a súlyos állapotuk biztosíthatja számunkra, amikor már stabil helyzetbe kerültek a felfüggesztésüket, vagy az alátámasztásukat biztosító vonatkoztatási ponton. Abszolút nyugalomnak minősül még a lebegés is, ahol a közeghonos testre vetített közeghatások befolyása tökéletesen kiegyenlített.
A „nehézségi erő” tehát, olyan energiahatás, amely a közegidegen testekre ható függőleges közegnyomást fejezi ki, lefelé irányuló módon. Így a test tömegét olyan mozgásmennyiségi lehetőséggel ruházza fel, amely lendületet kölcsönöz a test számára, és egy esetleges objektív felületi kölcsönhatás alkalmával, impulzusértékkel terheli, egy másik test tömegének a felületét. Ebben az esetben, a közeghatás energiája, erőként jut érvényre, a test tömege által.
A lehajtó hatás alatt álló test szabadon esik, amíg nem nyer felfüggesztést, vagy alátámasztást, mint vonatkoztatási pontot. Az így kialakított vonatkoztatási pontot, pozitív súlyerővel terheli, a viszonyítása idejére. Vonatkoztatási pont nélkül azonban, a szabadon esés addig folytatódik, amíg a test közeghonossá nem válik, azaz azonos közegsűrűségi szintre nem süllyed. Ott lebegő állapotot vesz fel, és abszolút súlytalan helyzetbe kerül. Ebben a helyzetében lévő állapotát, mindaddig megőrzi tehetetlenül, míg valamilyen hatás állapotváltozásra nem készteti.
Matécz Zoltán
2011.11.27.
matecz.zoltan@gmail.com
