Megigazulás.
A lelkiismeret-furdalás olyan kellemetlen érzés, amelyben, a belső értelmes „énem” nem képes egyetérteni az és saját, belső valós, érzelmi „önmagammal”. Akkor most, végül is, ki az „értelmes én”, és ki az „érzelmi önmagam”? Az én nem más, mint a relatív szellemi öntudatunk, vagyis a gondolatainkat generáló egonk. Az önmagunk pedig, az Isteni mivoltunk, az abszolút lelki tudatunk, amely az érzelmeinket uralja. Amikor önmagunkban vívódunk, akkor az azért történik, mert az érzelmes lelki indíttatású abszolút tudatunk, nem ért egyet, a relatív szellemi tudatunk értelmes döntéseivel. Mert a testi cselekedeteink során az értelmünk, nem az érzelmeinket fejezték ki.
Mivel a szellemi tudatunk számára, az érzékszerveink biztosítanak viszonyított adatokat azért, hogy azokból értékelhető értelmes információkat alakítson ki, és tárolhasson el lineáris sorrendben, ezért az a racionális kényszerképzete van, hogy az érzékek fölött uralkodhat, és azok csak szolgálják őt. Az tény, hogy az érzékszerveink által viszonyított adatokat, értelmezni és rendszerezni kell. Az is tény, hogy a gondolatok által értelmezett adatok, érzelmeket váltanak ki bennünk. Ez a két alapvető tény azonban, azt igazolja számomra, hogy az értelem, csupán összekötő híd, a külső, viszonyítást végző érzésvilágunk, és a belső érzelmi világunk között. Vagyis, az a feladata, hogy az érzéseinket, és az érzelmeinket, értelmes, ésszerű formában fejezze ki. Kérdés, hogy létezik-e, olyan mentális elmeállapot, amely mentes a gondolataink relatív szellemi hatásaitól? Igen, de azok általában öntudatlan állapotok.
Az alvás például, egy öntudatlan állapot, így nem a szellemi énünk gondolatai vezérlik. Alváskor a gondolataink alá zuhanunk. Éppen így, a gondolataink alá süllyedünk, a tudatbefolyásoló kábítószerek, és az alkohol hatása alatt. A felébredés létrejön ugyan, de az nem kimondottan spirituális élmény. Az elmélázás szintén olyan mentális esemény, amikor megragadunk a jelen pillanatában, és élvezzük a jelenlét gondolatmentes abszolút élményét. Amikor felriadunk, ebből az öntudatlannak tetsző állapotból, akkor vesszük csak észre, hogy olyan időegység múlt el közben, amelyre nincsen magyarázatunk, mert szellemi síkon nem tudatos az. A gyönyörködés, vagy a ragyogás pedig, olyan szép pillanatot tartalmaznak, amelyben azt szeretnénk, ha örökké tartana, és állandóan élvezhetnénk. De nem tudjuk állandósítani, mert a múlt, vagy a jövő relatív gondolata mindig közbeszól, és tönkreteszi a jelenben kialakult csodálatos érzését.
A spiritualitás azt a mentális viszonyunkat jelenti, amelyben az értelmi valóságunk, és az érzelmi világunk összekapcsolódik, és közösen befolyásolják az elménk által, az agyunk tudatos rezgési szintjeit. Az értelmes gondolataink ugyanis, neutrálisak az agyunk számára, nem idéznek elő abban rezgésmódosulást. Az agyi rezgésmódosuláshoz, érzelmekre van szükség, mint az életenergiánkból, vagyis a lelkünkből feltörő aktív hatású impulzusokra. Ebből adódóan, olyan hiteket kell formálni, és az elménkbe juttatni, amelyek során, az értelmes gondolataink, és a hozzájuk rendelhető érzéseink társulnak. Ez a viszony a mi spiritualitásunk.
Ahhoz hogy az ébredés spirituális élmény legyen számunkra, szellemileg biztosított gondolatmentes, öntudatos állapotban kell megvalósulnia. Ez nem könnyű feladat, mert a relatív szellemi gondolatvilágunk, folyamatosan ellenhatásokat vált ki, az abszolút lelki érzésvilágunkkal szemben. A gondolat, mindig fogalmakat biztosít, az ideák számára, amelyek csak így képesek megnyilvánulni, anyagi események alakjait felvenni. Az Univerzum állandó jelenlétének, amit a szubjektív alaphalmaz biztosít, nincsen formája. Ez a jelenlét ott van a háttérben, és minden anyagi megnyilvánulásban egyaránt. Benne zajlik minden kialakult anyagi esemény, amely a gondolatok fogalmainak hatására nyilvánult meg, az ideák világából.
A szubjektív alaphalmaz által fennálló örök jelenlétbe, úgy kapcsolódhatunk bele, ha túljutunk a relatív gondolatainkon. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy nem csatoljuk az érezhető jelenlétet, a gondolatokhoz. A megfékezhetetlen gondolatokat legfeljebb arra használjuk, hogy értelmezzük velük, a felmerülő érzéseinket. Ez a nyugodt, és figyelmes éberség, az abszolút nyílt, és így aktív jelenlét, amelyben nincsen relatív, feltételekhez kötött passzív zártság. Ez a belső mentális csend, nem más, mint az abszolút lelki érzésvilágunk érvényesülése, az őt elterelni vágyó relatív gondolatok nélkül.
Így a spirituális ébredés mibenléte, az időérzékelésünkhöz van kötve. A múltunk, és a jövőnk, a relatív szellemi tudatunk elemei, mert az bármikor képes, mentálisan elvonatkoztatni a jelenünktől. A vágyaink, a jövőre vonatkozó elvárásaink, ezért azok szellemi síkon, szintén elvonatkoztatnak, a jelenben való létezésünk lelki érzéseitől. Az abszolút identitásunk, a mi lelki tudatunk, és ezért képtelen az elvonatkoztatásra, mert alapvetően nem az a feladata. Így mindig csak a jelenben funkcionál. Ha képes lenne az elvonatkoztatásra, akkor már relatív feltételekhez kötné önmagát, és így, elveszítené az abszolút jellegét bennünk. Éppen attól abszolút, hogy mindig a jelenre reflektál.
A spirituálisan ébredő ember, folyamatosan megpróbálja az abszolút lelki énjét, érvényre juttatni a relatív szellemi énje helyett. Tudatosan is az érzéseire figyel, amelyek folyamatosan jelentkeznek, a jelenében. Nem a jövőre, vagy a múltra koncentrál, hanem szigorúan a jelenre. Aki mindig a jelenben cselekszik, érez, és gondolkodik, könnyebben ébred rá arra, hogy az állandó örökkévalóság jelenében él. Ha pedig, az abszolút lelki énjével, beleérez végre az örökkévalóságba, akkor az Univerzum egységébe „pillant”, azaz megvilágosodik. Ez által megigazul, mert a szellemi gondolatai által képzett valóságképe, hamisnak bizonyul ezek után. Racionálisan átlátja azt, hogy a gondolat ellenében hatóerőt, csak az érzelmei biztosíthatnak, és azok kizárólag a jelenben funkcionálnak, mint abszolút értékű lelki folyamatok.
Csak most van intenzív aktivitás, vagyis az érzelmeinken alapuló cselekvőképesség, ami az örökkévaló jelenbe vezethet. A múltban vagy a jövőben, a jelen érzése hatástalan, legfeljebb átmeneti lehet. Ebben az abszolút létezésben, csak az Isteni VAGYOK érvényesül, de nem pusztán mint szellemi szintű fogalom, hanem inkább, mint a lelki indíttatású abszolút teljesség érzése. Szellemi síkon, tudatosan is Isteni lénnyé kell lenni, nem pedig, azzá válni, vagy azzá fejlődni. Mert az már a jövőbe vetített vágy lenne, ami elvonatkoztat a jelentől. A lelkem által megnyilvánult értelmes élőlényként, már most Isteni lény vagyok. Erre kell rádöbbenni ahhoz, hogy az ébredés spirituális eseménye megtörténhessen, és az által, új igazságként alakuljon ki bennünk a reális valóságkép.
Meditáció esetén, úgy tudunk az állandó jelenlétben elmélyülni, hogy kiiktatjuk a jövőre, és a múltra vonatkozó gondolatainkat. Ezt úgy tehetjük meg a legideálisabban, ha a gondolatainknak azt a mentális feladatot adjuk, hogy mindig a jelenre mutató érzéseinket fejezzék ki. Mivel az abszolút érzéseink, mindig a jelenre vonatkoznak, így általuk, a relatív gondolatainkat is a jelenre fókuszálhatjuk. Ha ezt megtesszük, akkor a szellemiségünk gondolatai lecsendesülnek lassan, és egy aktív figyelmes tudati állapot alakul ki. A jelenben felmerülő érzések, olyan intenzitást, cselekvőképességet biztosítanak számunkra, amelyek nem a jövőre vonatkoznak, hanem a mostani pillanatnak adnak aktív értéket, a mi belső saját abszolút Isteni, lelki indíttatású énünktől.
Amikor ez a spirituális ébredés megvalósul, és egy új valóságképpel tudatosodva megigazulunk, akkor a szellemi tudatunk relatív gondolatai, már nem erőszakoskodnak azért, hogy felülkerekedjenek az abszolút érzéseinken, mert a tudatunk számára, racionálissá válik az, hogy a gondolatok, csak akkor értelmesek az életünkben, ha az érzéseinket fejezik ki. Így ismerni fogjuk továbbra is a múltunkat, vagy a reálisan elvárható jövőnket, de már csak, mint kényszerű mellékes információkat. Így azok már, kevésbé befolyásolják a jelenben indukálódó érzéseinknek a természetes kibontakozását, és ez által, a teljesség megtapasztalását, és megélését. Vagyis, a megvilágosodás általi megigazulást.
Tudatos elmeállapotban az értelmes ember, nap, mint nap megigazít bizonyos dolgokat önmagán, vagy a közvetlen környezetében. Ezt azért teszi, hogy a megjelenése, vagy a környezete, rendben legyen.
A megigazulás, pontosan ilyen ezoterikus esemény. Megigazulás alkalmával ugyanis, az ember eljut a spirituális fejlődése legfelsőbb fokára. Amikor már szellemi szinten is elfogadja önmagát a teremtő Isten szerves részének, és tökéletesen beazonosul azzal az abszolút szereppel. Az abszolút szeretet követeként él, és teremt valóságot, a megtapasztalt szükségszerűségek alapján.
A megigazulás mentális élménye tehát, azt jelenti, hogy a szellemi szintű fejlődésünk befejeződött. Mert a szellemiségünk, tökéletesen elfogadta a lelkünk dominanciáját, és annak szolgálatába áll önként. Megszűnik a múlt hibáiban és a jövő elvárásaiban létezni. Helyette a lelki jelenlétünket támogatja értelmes módon.
Amikor megigazul egy értelmes ember, akkor valójában, a saját szellemi nívóját igazítja az alapvető lelki viszonyaihoz. Éppen azért, hogy a pozitív érzéseken alapuló lelki élete rendben legyen. Mert az Isteni minőségünket képviselő lelkünk, csak ilyen módon érzi jól magát bennünk. Így éltet bennünket sokáig, egészséges módon.
A megigazulást tehát, a megvilágosodás előzi meg. A megvilágosodás azt jelenti, hogy az értelmes ember elfogadja magát Isteni lélekkel megáldott élőlénynek, és ezért, tudatosan is a spirituális fejlődés útjára lép. Amely a megigazulásához vezethet. Megigazulás után az értelmes ember, már tudatosan is teremtő Istenként él, és az abszolút szeretet jegyében tevékenykedik. Válogatás nélkül, bárki számára teremt.
Matécz Zoltán
2011.12.04.
matecz.zoltan@gmail.com
