Megvilágosodás.
Nagyon sokféleképpen értelmezett, ma még misztikusnak mondható egyéni, spirituális élmény, amit csak a „kiválasztottak” érhettek el eddig. Az átlagember általában, a halál agóniájában éli meg a megvilágosodása pillanatát. Olyan túlvilági élményekkel tér vissza az életbe ugyanis, ha újraélesztik, amelyek ma még nem magyarázhatóak meg, a tudomány racionális elméleteivel. Ezek többnyire pozitív élmények, és az élet további részére is, képesek hatást gyakorolni.
Alapvetően abból kell kiindulnunk, hogy a megnyilvánult, értelmes élő embert, hármas jelleg határozza meg. Ami megnyilvánulhatott az, maga a lélek, mint az Univerzum intelligens energiájának a része. Majd ez az egyénivé vált individuális lélek, élteti a testünket, az objektív valósághoz való alkalmazkodása érdekében, és fejleszti a szellemiségünket egy életen át, hogy szubjektív módon is ki tudja magát fejezni. Ezért a testünk, és a szellemiségünk, relatív, folyton változó tényezőink, az abszolút értéket képviselő lelkünk kifejezői.
A lelkünk abszolút értékű, életerőt biztosít bennünk, mert az Univerzum abszolút energiájának az alkotóeleme maradt. Abból ugyanis, egyáltalán nem vált ki, hanem csupán benne különült el. Individualizálódott bennünk. Mindig a jelenben viszonyít, a most észlelhető pillanat számára biztosít, értékelhető érzelmeket. A lélek képes arra is, hogy a tudatot biztosítsa bennünk, azt a mentális képességünket, amely értékelni képes a lelki érzelmeinket a jelenben. A lelkünk, a jelen pillanatától elvonatkoztatni képtelen. Éppen abban abszolút.
A szellemiségünk, relatív értéket képvisel bennünk, mert a születésünk pillanatától fogva, a halálunkig képes a változásra. Szellemi szinten gondolkodva vagyunk képesek elvonatkoztatni, éppen a jelen pillanatától. Ennél fogva, az értelmes szellemiségünk birodalma a múltunk, és a jövőnk. Valójában, nem is vagyunk képesek tökéletesen kikapcsolni a relatív szellemi tudatunkat. Abban a gondolatok állandó áramlása zajlik, értelmet kölcsönözve az elménk számára. Így a relatív tudatú vezérlés alatt álló elménk használ bennünket, mert a bűnbeesés misztikus pillanatában átvette, és fenntartja az elménk felett a hatalmat. Ezért jut érvényre bűnként, szinte minden tudatos cselekedetünk. Mert a hitünk, az érzelmeink ellen munkálkodva, nem a jelenben fejtik ki a hatásukat, hanem elvesznek a jövő, vagy a múlt relatív mentális szellemi „felépítményében”.
A szellemiségünk képes arra, hogy a lelkünk információs értékkel bíró értelmes tartalmait, időrendi sorrendben, lineáris módon tárolja, és kezelje. Így a lélek tudatos viszonyításának a pillanataihoz, mint mentális etalonokat, odarendeli, az ilyen módon tárolt mentális emlékeinket. Azokat az emlékeinket, amelyeket lineáris sorrendben képes tárolni. Így azok, mint mentális „etalonok”, állandó befolyást gyakorolnak a jelen pillanatára, amikor a viszonyítás éppen zajlik. Ez az időbeli visszacsatolási képesség teszi alkalmassá a szellemiségünket arra, hogy elvonatkoztassa az elménket a jelen pillanatától, és uralja azt.
Az emberi elme, spirituális képességekkel bír, mert folyamatos viszonyt tart fenn az abszolút lelkünk, és a relatív szellemiségünk között azért, hogy ideálisabban tudjon a testünk alkalmazkodni, az objektív valósághoz, amelyben megnyilvánult. Tehát, az abszolút lélek, mint az állandóan jelen lévő érzelmi tudat, és a relatív szellem, mint a szükségszerűen felgyülemlett értelmi tudattartalom, közösen látja el azt a mentális feladatot, hogy intelligens módon vezérelje a testünket. Így az intelligenciánk előfeltétele, az a spirituális viszony, amelyben a szellemiségünk az emlékeinket képes visszacsatolni, a jelen pillanatába. Az elménk így képes vezérelni, az értelmi, és érzelmi képességeink eredőjeként a testünket. Sajnos azonban, a szellemiségünk visszacsatolt emlékei, éppen a gondolataink folyamatos áramlása miatt, szinte minden esetben elvonatkoztatják az érzéseinket a jelen pillanatától.
Minden szellemi gondolat, lelki indíttatású energiát vesz fel, ha képes bennünk érzelmeket kiváltani. Így a gondolat, mindig a megnyilvánulása felé törekszik, mert az ideája szerinti formát kívánja aktivizálni azért, hogy létezhessen az a valóságunkban. Azért, hogy mint a kialakult létezés eseményét, értékelhesse majd a viszonyítása után. A gondolat ugyanis, mindig ítéletet alkot, hogy értékelhesse az észlelt eseményeket. A viszonyított valóság értékelésében, az ideák világából megvalósult elméleti gondolatok nyernek tapasztalati értékeket. Vagyis, az ideák fogalmai által megszerzett ismeretekről, elfogadható visszaigazolt tapasztalati tudássá transzformálódnak azok az elménkben, a szellemi tudatunk számára.
Ahogy a gondolatainkat kifejező, mondatainkat felépítő szavak között, mindig csend van, úgy a szavaink, mindig a csendben nyilvánulnak meg. A csend, a zaj hiánya. Így minden felesleges hang, zajnak minősül. A szavakat kialakító hangok közötti üres rész a csend, így a hangokból szervezett előadások, éppen a csendben zajlanak. Így a kifejezésre jutott gondolat, maga a megnyilvánult zaj, ami a kifejeződésekor megtöri a csendet. A bennünk élő Isteni jelenlét, mint abszolút lélek, nem gondolkozik, ezért csendben érez, és érzékel. Itt, és most. Nem hallat hangot, kizárólag a csendet valósítja meg. A relatív szellem hamar visszaállítja a zajkeltő tevékenységét, amit a gondolkodás ténye jelent. Ezek a pozitív érzések hatástalanok, amíg a gondolatok uralják az elmét. A szellemiségünk azért kerüli a jelent, mert a természete szerint, nem képes nyugton maradni. Számára a jelen bezártságot, erős korlátozottságot jelent.
A jelenben történő teljesség lelki érzése, egy csodálatos, abszolút tudati állapot. A szellemi én, a jelen pillanatot ellenfélként értelmezi, megragadja, és az események időrendi folyamatához rendeli, hogy értelmet nyerjen számára. Így emléket készít belőlük, amelyeket, mint információkat, lineáris sorrendben képes tárolni. Amikor a jelenben vagyunk, itt és most, akkor közben a szellemi tudat kalandozni próbál, és a távoli múlt, vagy a jövő képeit vetíti elénk azért, hogy elvonatkoztasson bennünket a jelentől. Akkor az elménk figyelme, a gondolatokra terelődik az érzéseink helyett, és az érzések által biztosított hatóképességet, elirányítja valahová, az emlékek szellemi birodalmába. Így azok egyszerűen célt tévesztenek, és hatástalanná válnak a jelen számára. Vagyis, a teremtés Isteni aktusa, nem jön létre.
Az Univerzum alaphalmazában, a pillanat örök. Valójában csak ez az egy, örök jelenlét létezik. Ami ebben az alaphalmazban megnyilvánul, az nem más, mint az anyagi formák eseményeinek a világa. Bármilyen anyagi megnyilvánulás eseménye történjen is az, az örök jelenlétben valósul meg. A múltbéli pillanatok is a jelenben történt eseményekhez kötődnek az emlékeinkben, csak az eseményszinten eltárolt emlékeink lineáris sorrendjében, mentálisan eltávolodnak egymástól. Ehhez hasonlóan, a múltbéli pillanatok is a létezés abszolút jelenében zajlanak, és ha éppen észleljük őket, akkor a pillanatot hozzácsatoljuk az eseményhez, és lineárisan eltároljuk, mint egymás utáni emléket. Vagyis, tudatosan eltávolítjuk őket egymástól. Ezért a múlt és a jövő eseményeit, csak a jelenben tudjuk viszonyítani. A forma, amit a jelenben éppen kialakul, az változik csak. Így a jelenben megnyilvánuló formák, egymástól eltérőek. Amikor egy esemény folyamatát viszonyítjuk, akkor az, nem más, mint a formák folyamatos áramlása a jelenben. Amikor az ember a korával azonosítja magát, formát biztosít a jelenének. A VAGYOK, abszolút értelemben véve, nem kíván semmiféle jelzőt sem. Az a tény, hogy mi mégis jelzőkkel illetjük, tudatosan megkülönbözteti, az Univerzumban megtestesült, emberek által élő Istenséget. Így ez által, hamis formát biztosít bennünk, az alaktalan Istenségnek.
Ez a megkülönböztetés, fontos a relatív szellemi tudatunk számára, de az abszolút lelki tudat, nem tart rá igényt. Az a tény, hogy szellemi síkon el tudunk vonatkoztatni a jelen pillanatától, alkalmassá tesz bennünket arra, hogy a múlt tapasztalatai alapján, terveket tudjunk készíteni a jövőnkre vonatkozólag, és azok alapján éljük meg a jelen pillanatát. Így egyszerre vagyunk képesek, több dologra is koncentrálni. Ezért egy időben tudunk elvonatkoztatni, az életünk párhuzamosan történő eseményeiben is. Oly annyira, hogy azokat ilyen módon, egy közös cél elérése felé tudjuk tervszerűen irányítani. Ez a tervszerűségünk, szellemi adottságunk.
Ezek a tulajdonságok formálnak bennünket emberré, olyan értelmes lényekké a bioszférában, akik megérthetik a korlátlan lelki adottságokkal bíró Isteni önazonosságukat. Életünkben, mentális módon, megtapasztalható módon tényszerűvé tehetjük, az Istenről elképzelhető valóságot. Akkor már nem csupán kivetítünk egy-egy gondolatot az Univerzumba, projektív módon, hanem közvetlenül, annak a szubjektív alaphalmaz által biztosított, abszolút Elméjét használjuk, a mentális folyamatainkban. Erre céloz a kvantumpszichológia, amikor azt állítja, hogy mentális közösségű egységet alakíthatunk ki mindennel, és mindenkivel, ahogy a belső teljességtudatunk kialakul.
A magasabb szintű Énjével megvilágosodott tudatú ember, túljut a teste mentális gondolati korlátjain, és számára határtalanná válik a valóság. Összemosódik az objektív, és a szubjektív valóság, és a létezést teljességnek éli meg. Azért, mert a valóság, objektív és szubjektív egy időben, de a határtalan szubjektív valóságot alacsonyabb rezgésszintről, éppúgy korlátoltnak érzékeljük ma még, mint a testünket. Aki eljut a tudatosság legmagasabb fokú rezgésszintjére, tisztába kerül a saját igazi Önvalójával, elméje figyelme megvilágosodik ez által, és megnyilvánult Istenként, már nem különbözik az Univerzum teremtő erejétől sem. Ilyen módon, a relatív valóságról alkotott igazságérzet megreformálódik, és az abszolút igazságérzettel megigazulva, megvilágosodott emberként, vagyis Istenként élhet tovább.
A megvilágosodott tudatú ember, Isten szemével látja a világot, és számára a halál, már nem befolyásoló tényező, mert tudja, hogy egységben van az Univerzummal, az örök létezéssel. Ahogy az átlagember megkötöttnek számít, a testéhez mereven ragaszkodó kötöttségeivel, úgy a megvilágosodott elméjű ember, már kötetlenséget élvez itt, a földi életében is. Mindaddig, amíg a valósághoz szellemi szinten közeledve, relatív módon elnyomjuk a lelki érzelmeinket, mert nem hagyjuk őket érvényesülni az elménkben, megkötöttségben, vagyis bűnben élünk. A szellemi hozzáállásuk ugyanis, mindig ragaszkodni fog a múltunk, és a jövőnk általi időképhez. A lelki vonatkozásunk pedig, kizárólag a jelenben viszonyít. Lelkileg nem tudunk elvonatkoztatni. Ezért, aki megvilágosodik szellemi szinten, lelki emberré válik, azaz az emberi testben megnyilvánult tudatos Istenné.
Buddha a megvilágosodást, a szenvedés végének nevezte. Minden szenvedés elmúlik a megvilágosult megigazulással, mert az egységben élő egyén, mindig a jelen valóságában él, és ilyen módon, az érzelmei által vezérelt hite, mindig megvalósul, mert azok nem tévesztik el a célt, a szellemileg felépített múltba, vagy a jövőbe. Az elméje figyelme, a relatív szellemi gondolatai helyett, az abszolút lelki érzelmeire irányul.
A megvilágosodás tehát, nem más, mint az egységérzet, az Univerzum alaphalmazával. Egy szellemi egotól nem zaklatott, abszolút tudati állapot az elménkben. Az egységbe hatolási pont, mindig csak most van, itt a jelenben. Az előre tervezett belépés meghiúsul, mert az a jövőben lenne. Csak most vagyunk képesek belépni, az Univerzum jelen pillanatába. Ahogy ez megtörténik, az elménk polarizálódik, és a lelki énünk átveszi a hatalmat, a szellemi énünk felett. Mert a tudatos átlépés által, a relatív szellemi tudatunk ráébred arra, hogy csak része lehet a lelki tudatunknak. Ez a tény számára racionálissá válik, és automatikusan átadja, az elménk feletti hatalmát. Vagyis, tudatosan alárendeli magát az érzelmeink irányításának, mert már racionálissá válik számára a megváltozott spirituális viszony. Gyakorlatilag beleolvad a lelki tudatba, így annak része marad továbbra is. Ennél fogva, a megvilágosodás olyan spirituális élmény, amelyben a jelenben uralkodó érzések, a relatív szellemi gondolatok fölé emelkednek. Ebben az emelkedett hangulatban, a világmindenséggel való egység érzése kiteljesedik, és tudatosodik. Röviden, ez a megvilágosodás élménye.
(Ebben az írásomban, sokat segített nekem, Eckhart Tolle, megvilágosodásról szóló előadása. Minden kedves olvasómnak, csak ajánlani tudom, az ő, bővebben kifejtett elméleteit.)
Matécz Zoltán
2011.12.04.
matecz.zoltan@gmail.com
