Objektív idő.
Számunkra, a szellemi szinten értékelhető időt, a lelki jelenlétünk, éppen most aktuális viszonyítási pillanata határozza meg az elménkben. Ebben a lelki jelenlétünk viszonyításra alkalmas pillanatában tudjuk viszonyítani, a szellemi szintű múltunk már megtapasztalt emlékeit, és a régebben eltervezett jövőnk előre vetített lehetséges terveit. Így az előre vetített jövőnket is, a múltunk emlékei határozzák meg. Mivel, mint általunk elképzelt mentális terveket, azokat is a múltunkban határoztuk meg önmagunk számára.
A szellemiségünk nem más, mint a memóriánk mentális „raktárkezelője”. Jó raktárosként, állandóan a mentális raktárkészletét, információs adatbázisát ellenőrzi. Az emlékeinket. Amelyek a tapasztalatainkból és a terveinkből tevődnek össze. Amelyeket időrendi sorban tároltunk el a memóriánkban. Így az emlékeink részpillanatait lineáris módon teljességében szemlélve, tudatosítja számunkra az eddig elmúlt időt is, a jelen pillanatában. Mint a már régebben megtapasztalt, illetve előre tervezett részpillanataink folytonosságát. Ilyen értelemben véve az idő, a szellemiségünk szubjektív jellegű mentális „terméke” csupán, amit lelki szinten értékelünk, az arra tudatossá vált elménkben.
Ezt a szellemi szinten elfogadható szubjektív időérzetünket vetítjük ki, az objektív valóság részeseményeire. Így például, a bolygómozgások kozmikus szintű eseményeire is. Amelyben a Föld, a Hold és a Nap egymáshoz viszonyított mozgásformái lettek a szubjektív időérzetünk reális etalonjai. Mint periodikus jellegű állandó állapotváltozások. Attól azonban, hogy ezt a szubjektív időérzetünket, a periodikus módon változó égi mozgásformákra vetítettük, nem lett az objektív valóság része maga az idő.
Hasonló a helyzet az óráinkkal is. Amelyek mindig egy meghatározott időpillanatot mutatnak számunkra. A jelen aktuális pillanatát. Amikor éppen viszonyítjuk az idő múlását. De az a tény, hogy az égi mozgásformák periodikus jellegét, az óraszerkezeteink képesek számunkra leképezni, még mindig nem biztosítanak a szubjektív időérzetünk számára objektív értéket. Vagyis, az idő objektív formában, teljesen megfoghatatlan maradt számunkra. Mert szubjektív érzet létére, nem objektív tényező. Így objektív tulajdonságokkal sem ruházható fel büntetlenül.
A fizika tudománya, úgy határozta meg a múló időt egy alapvető képletében, hogy W = P * t. Ahol a W-munkát jelent, fizikai szinten létrejött állapotváltozást. Míg a P-teljesítmény, éppen azt a pillanatnyi állapotot képviseli, amin változtatni kell azért, hogy a munkavégzés tényszerűsége megvalósuljon. A t-idő pedig, az állapotbéli fizikai változásra használt időt határozza meg. De, amíg a statikus P-állapot, egy munkafolyamat során változáson megy keresztül, addig minden lehetséges részállapotának, külön is viszonyítható egyedi pillanatértéke van. Így a teljes fizikai állapotváltozás, mint elvégzett munka, nem csupán a részteljesítmény értékeket képviseli, hanem a reá fordított részpillanatok teljes számszerű értékét is. Amit a munkavégzésre használt idő jelent. Mint pillanathalmaz.
Ezért a statikusnak nevezhető P-részállapotokat, mindig csak egyetlen aktuális pillanattal lehet meghatározni. Míg a munkavégzés állapotváltoztató folyamatát, az állapotváltozásra használt részpillanatok eredőjével. Vagyis az állapotok, mindig csak egyetlen pillanattal fejezhetők ki. Mégpedig azzal a részpillanattal, amelyikkel éppen viszonyítjuk azokat. Míg az elménk, a teljes munkavégzés eseményét, az állapotváltozás részpillanatainak az összességével értelmezi. Tökéletesen elvonatkoztatva, a pillanatnyi állapotok statikus valóságától.
A dolog éppen úgy működik, mint a filmvetítés. Ahol a különböző statikus fázisállapotokat képviselő felvételek egyedi pillanatértékei, mozgó film állapotba kerülnek, amikor egymás után vetítjük le őket. Felszínre hozva a dinamikus filmvetítés folyamatában, a filmkockák részpillanatai által biztosított vetítési időt. Így a statikus P-állapotokat biztosító filmkockák, dinamikus mozgási értéket vesznek fel a vetítés során. Annak ellenére, hogy minden egyes felvétele, egy- egy stabil filmkocka csupán. Ahogy a filmkockák folyamatos egymásutániságát eseménynek értékeli az elménk, úgy a filmkockák által biztosított egyedi részpillanatokat is, folyamatosan telő időként fogjuk értékelni.
Így működik az objektív valóságunk is. Ahol minden egyes anyagi esemény, valamilyen statikus fizikai P-állapot megváltozását fejezi ki számunkra. Vagyis az események, már állapotváltozást jelentenek. Amit a fizikai szinten értékelhető W-munka realizál számunkra. Az állapotváltozásra használt t-időt felszínre hozva a tudatunkban.
W = P * t P = W / t t = W / P
Így az t-idő nem más, mint az események által viszonyítható állapotváltozások mértéke. Ahol a fázisátalakuláson keresztül jutó statikus részállapotok részpillanatainak az eredője képviseli, a teljes munkára fordított időt. Attól azonban, hogy a statikus jellegű objektív részállapotokat, az állapotváltozás dinamikus tényszerűségével munkavégzésként határozzuk meg, még nem biztosítunk az idő számára objektív értéket. Csupán azt határozhatjuk meg, hogy a pillanatnyi statikus időérzetünktől képes az elménk elvonatkoztatni, és az állapotváltozások részpillanatait összegezve, képes azt folytonossá vált időként is értékelni. De ettől az idő, még mindig szubjektív marad számunkra.
Az elvégzett W-munka azonban, más módon is kiszámolható. Mégpedig, a jól ismert W = F * s fizikai képlettel. Ahol az F-erő, valamilyen mértékű s-elmozdulást eredményez. De ennek az s-elmozdulásnak mértéke, csupán a fizikai munka által végzett állapotváltozás végső fázisát, végső állapotát vetíti elénk. Miközben látens módon, elrejti előlünk a munkavégzésre használt időt. Mert a fizikai munka közben változó részállapotokat, látszólag teljesen figyelmen kívül hagyja.
Ha azonban, az s-elmozdulást fel akarjuk bontani különböző fázisú részleteire, akkor azt, az s = v * t képlettel tehetjük meg. Így a munkaképletünk egészen másképpen fog alakulni számunkra. W = F * (v * t) Ahol az elvégzett fizikai munka eseményének a sebessége, éppen a részállapotok folyamatos hosszanti irányú változására utalva, felszínre hozza számunkra, a munkavégzés részpillanatainak az eredőjét képviselő munkaidőt is. De maga az idő, sem az s-elmozdulásban, sem pedig, a v-sebesség értékelése során, nem nyert objektív értéket a munkavégzés fizikai folyamata alatt. Minden F-erő által végezhető fizikai W-munka így működik, az objektív anyagi valóságunkban. Mint statikusnak értelmezett P-állapotok folyamatossá tett változása. Amit a természetet figyelmesen szemlélő értelmes ember meg is érthet.
Az értelmes embert három, elvileg jól elkülöníthető rész alkotja. Az anyagi testünk, az agyunkban funkcionáló szellemiségünk, és a lelkünk. A lelkünk, mint a bennünket éltetni képes kozmológiai állandónk, mágneses tulajdonsággal rendelkezik. Amit a reánk irányuló kozmikus szintű mágneses hullámunk frekvenciája biztosít számunkra. Amelyben az életünk energiája irányul felénk. Ami így, nem része közvetlenül az elektromos tulajdonságú anyagi testünknek. Mert a reánk irányuló kozmikus szintű mágneses hullámunk frekvenciájaként, bioinduktív módon működteti csupán, az elektromos tulajdonságú anyagi testünket. Miközben, bioelektromos jellegű lelki érzéseket generál bennünk. Szerintem, a tobozmirigyünk segítségével. Vagyis, olyan bioelektromos erőhatásokat, amit mentális módon irányíthatunk a szellemi gondolataink segítségével. Valamint a lélek, fenntartja még az agyunkban, a szintén bioelektromos képességekkel rendelkező szellemi képességeinket is.
Úgy is mondhatnám, hogy a folyton változó relatív elektromos anyagi testünk, a lelkünk objektív kifejezője, míg a szintén relatív tulajdonságú szellemiségünk, a lelkünk szubjektív kifejező eszköze az életünkben. Ezért a szellemiségünk gondolatainak az informatív értékei, lelki erőhatásokat aktivizálnak az elménkben. Mégpedig a minőségeik alapján. Így a kellemes szellemi gondolataink, pozitív polaritású, magasabb frekvenciás lelki érzések mentális erőhatásait hozzák működésbe. Míg a kellemetlen szellemi gondolataink, alacsonyabb frekvenciájú, negatív lelki érzéseket képesek csak aktivizálni ott. De, csak a pozitív lelki érzéseink lehetnek igazán hasznosak számunkra.
Így a mi személyes felelősségünk az, hogy milyen minőségű szellemi gondolatokkal formáljuk azt a sorunkat, amit meg kell tapasztalnunk az életünk során. Mert a szellemi gondolataink által aktivizált lelki érzéseink, olyan mentális módon irányítható lelki érzéseket aktivizálnak az elménkben, amelyek mentális erőhatásokat képviselnek. Olyan mentális erőhatásokat, amelyek munkavégző képességként, mindig elvégzik azt a fizikai munkát, amire a felelős szellemi gondolataink irányítják.
Így az elménknek, éppen az a mentális alapfeladata, hogy összehangolja a relatív testi érzeteinket a szellemi gondolataink informatív értékeivel. Bioelektromos hullámot alakítson ki belőlük. Ez a bioelektromos hullámjelenség abban nyilvánul meg, hogy a szellemi gondolataink biztosítják az elménk számára a bioelektromos hullámhosszt, míg a lelki érzéseink a frekvenciát. Így a lélek és a szellem eredője, mint bioelektromos hullám jut érvényre az elménkben. Vagyis az elménkben, mint bioelektromos hullám jelenik meg a lelki és a szellemi adottságunk, miközben tudatosodik az számunkra.
Az elménk tehát, az általunk éppen viszonyított események alapján alakít ki bioelektromos hullámokat a szellemi gondolataink és a hozzájuk társuló lelki érzéseink szerint. Ezek a bioelektromos hullámaink jelennek meg a fejünkben, mint agyi mágneses hullámok. Amit nagyon valószínű, hogy a tobozmirigyünk alakít, konvertál át, bioelektromos hullámból agyi mágneses hullámmá. Mint agyi jellegű biológiai kristályunk. Amit EEG orvosi műszerrel, elég jól lehet mérni. Így ezek az EEG-agyi mágneses hullámaink már, mint a mi értelmes módon kifejezésre juttatott hiteink jelennek meg a fejünkben. De mi szüksége van ezekre az agyi mágneses hullámainkra, a biológiai szinten vezérelt, elektromos tulajdonságú anyagi minőségünknek?
Az elektromos tulajdonságú anyagi világunk objektumai, beleértve az emberi testet is, a mágneses valóságban nyilvánultak meg, és abban is működnek induktív módon. Ahol az állandónak mondható induktív viszony azt jelenti, hogy a kozmikus szintű mágneses hullámok működtetik az elektromos tulajdonságú anyagi részhalmazokat. A kozmológiai állandóknak köszönhetően. A folyton fejlődő természettudomány, már vagy harminc féle ilyen mágneses alapú kozmológiai állandót ismer. Ilyen például, a fény sebessége is. De szerintem, a bioszféránkat képviselő élőlények esetében, a lélek is. Így, a mi lelkünk is.
A mi maréknyi méretű emberi agyunkban funkcionál az elménk, bioelektromos módon. Ezzel az elménkkel lehetünk tudatosak, az elektromos anyagi világunk statikus dolgaira és a megtapasztalható dinamikus részeseményeire. Amely események mindegyike, valamilyen fizikai munka során áll éppen fenn. Így az elménk, a dolgok fix állapotait elfogadja statikus jellegűnek, míg az események folyamatos változásait, dinamikus állapotváltozásokként értelmezi. Vagyis, folyamatosan kénytelen elvonatkoztatni, a statikus dolgok és a dinamikus események között. Éppen azért, hogy az objektív valóságot, egységesként tudja elfogadni.
Így a statikus állapotok és a dinamikus állapotváltozások között, a részállapotok különböző pillanatértékeit és az állapotváltozások részpillanatainak a teljes időértékeit, egymástól elvonatkoztatva képes értékelni. Mint teljesen szubjektív tényezőt. Így az idő, mint a fizikai állapotok és a szintén fizikai folyamatok között fennálló elvonatkoztatási képességünk szubjektív mértéke jut érvényre az elménkben. Aminek önálló objektív vonzata nem lehet. Ezért nem nyert az idő fogalma konkrét meghatározást a fizika tudományában.
Amikor azonban, a tér és az idő fogalmának a konkrét ismerete nélkül, elfogadta a fizika tudománya a téridő fogalmát, akkor tulajdonképpen összekapcsolta a valóságos, objektív alkotóelemekből álló fizikai teret, a szubjektív idővel. Vagyis, a téridő fogalmában, tulajdonképpen objektivizálta az időt is. Így az erőszakkal objektivizált idő, már nem pusztán az állapotváltozások folyamatainak a szellemi szinten elvonatkoztatott szubjektív kifejezője lett, hanem teljesen önálló tulajdonságokkal is rendelkezhetett. Hiszen elméleti szinten alkalmas lett arra, hogy az égitestek közvetlen környezetében, meggörbítse a valós teret. Illetve, a téridő elméleti szinten elképzelhető egységes szövetét.
A téridő fogalmával tehát a tudomány, a szubjektív időt, objektív tényezőként értelmezi. Mégpedig, a térrel teljesen egyenrangú módon dimenzionált objektív fizikai adottságként. Így lett a téridő elmélete négydimenziós rendszer. Amin a relativitásról és a kvantális lehetőségekről szóló fizika elméletei nyugszanak. Illetve, nem is nyugszanak valójában, mert még egymással sem egyeztethetők össze azok. Éppen azért, mert bennük a téridő fogalmával, a szubjektív idő objektív értékként van kezelve. Ha pedig, a relatívként értelmezhető objektív tér, és az abszolútként felfogható szubjektív idő tényezői összekeverednek az emberi logikában, az mindig paradoxonokhoz vezet. Olyan logikai ellentmondásokhoz, amelyek mögött elbújik az olyan igazság, amit a fizika tudománya éppen meg kíván magyarázni vele. Ezért olyan ködösek a relativitásról és a kvantálásról szóló elméletek. Mert mindkettő alapja, a hibásan értelmezett, de tudományosan is elfogadott téridő fizikai fogalma.
Pedig, az abszolút Létezés valóságai valójában, nem is olyan bonyolultak. Aránylag könnyen megérthető, ha a légterünkben felfelé haladva, az egyre csak ritkuló légrétegeinken keresztül, elhagyjuk a bioszféránk anyagi határát. Akkor már, a bolygó és csillagközi térbe kerülünk. Amelyiknek nincsen elektromos jellegű anyagi vonzata. Az már, az Univerzum tisztán mágneses tere. Azt már, az összetett szerkezetű elektromos anyagi minőségek hiányában, az egységnyi méretű oszthatatlan alaptömegek teljes közege alkotja. Amelyek az elektronoktól is jóval kisebbek. Ez a mágneses alaphalmaz, teljesen kitölti az Univerzumban a helyet. Egy egységesnek mondható és mátrix jellegű, mágneses alaphalmazt biztosítva ez által.
Az oszthatatlan alaptömegek tehát, egy egységes alapközeget alkotnak az Univerzumban. Amelyben az oszthatatlan alaptömegeknek, nincsen sem stabil felfüggesztése, sem pedig, fix alátámasztása. Ezért, relatív módon egymásra támaszkodva, folyamatosan keresik az egyensúlyi helyzetüket. Egymást félre tolni vagy félre lökni önerőből képtelenek. Ezért a kényszerű együttes rezgéseik miatt, longitudinális jellegű mágneses hullámok kialakítására alkalmasak. Amelyek mindig, egyenes irányba közvetítik a rezgési szintű részerő hatásaikat. Mágneses torlónyomással terhelve mindent, amivel csak fizikai szintű kölcsönhatásba léphetnek. Az által pedig, mágneses erőtérré alakítva, az Univerzum teljes mágneses terét.
Ezeknek a kozmikus szintű mágneses hullámoknak, két alapvető összetevője van. A hullámhossz és a frekvencia. Szerintem, a hullámhossznak informatív értéke van. Mert az határozza meg, a mágneses hullám irányát és lehetséges célját. Míg a frekvencia által, az oszthatatlan alaptömegek rezgési szintű részerő hatásai terjednek folyamatosan egy irányba, egymás után felsorakozott erőimpulzus sorozatok formájában. Ezt a mágneses hullámokban folyamatossá vált hatásközvetítési módot nevezhetjük, az energia áramlásának. Így az energia, a kozmikus szintű mágneses hullámok frekvenciáiban terjed, a hullámhossz által meghatározott egyenes irányba.
A kozmikus szintű mágneses hullámok pedig, az Univerzum mágneses erőterében, mindenképpen konfrontálódtak egymással. A negatív interferencia révén, az egymással közvetlen módon találkozó kozmikus szintű mágneses hullámok, hatástalanították egymást. Gyakorlatilag, kioltották egymás hatását. Míg a pozitív interferenciájuk miatt összeadódott, azaz felerősödött a közös hatásuk. Az Univerzum mágneses erőterében tehát, ahol a pozitív interferencia révén, összeadódott a kozmikus szintű mágneses hullámok ellentétes irányú energiája, ott a kölcsönhatásban résztvevő oszthatatlan alaptömegek forgó, áramló mozgása alakult ki. Amely áramló jellegű keringő mozgásformákban, elindultak az anyaggá szerveződés fúziós folyamatai. Így születtek meg, az Univerzum összetett szerkezetű „atomjai”, amelyeket égitesteknek nevezünk. Ezért lett minden fúzió által keletkezett égitest, szigorúan gömb alakú. Így a mi Földünk is.
Az égitestek fúziós kialakulásai, a mágneses erőtérben valósultak meg, a mágneses tér oszthatatlan alaptömegeiből. Ezért, a mágneses alaphalmazban, igen nagy erősségű vákuumhatás uralkodik. Amit egy kozmikus szintű háttérsugárzásként értelmeznek. Olyan erős vákuumhatás, amit földi viszonylatokban előállítani nem tudunk. Semmiféle anyagi körülmények között sem. Ez a mágneses erőtér biztosít tehát mozgási, létezési teret az összetett szerkezetű elektromos anyagi részhalmazok számára.
Mivel ezek az égitestek különböző méretűek, ezért a tömegük nyilván eltérő. Így az Univerzum mágneses erőterében, a fúzió után megmaradt forgómozgásuknak köszönhetően, a reájuk ható mágneses torlónyomás hatására, szabadesésbe kezdtek. Miközben magukkal vitték a saját tömegük körül kialakult elektromos erőterüket is. Ami, centripetális jellegű keringőmozgással stabilizálta az égitestek kialakult mozgásformáit. Így az égitestek mozgásformái, akármilyen sebességet képviseljenek is egymáshoz viszonyítva, csupán kozmikus szintű rezgéseknek minősülnek. Mert a centripetális jellegű körmozgásunk során, az egyensúlyi helyzetük számottevően nem változik. Így a szubjektívkét értékelhető örök nyugalom, amit a mágneses erőtér biztosít, és az objektív valóságot alkotó égitestek örök mozgási kényszere, az égi harmóniában állandósult. Égitestként pedig, ennek az égi harmóniának az elválaszthatatlan részét képviseli, a mi Földünk is.
Ha pedig, visszatérünk az elektromos anyagi világunkba, akkor az egyre csak sűrűsödő szerkezetű légrétegeken keresztül, elérjük a Föld felszínét. Ami a tényleges bioszféránkat képviseli számunkra. De tulajdonképpen, nem hagytuk el a mágneses teret, hanem csak az elektromos tulajdonságú anyagi világ objektív valóságába kerültünk vissza. Amelynek, minden lehetséges összetett szerkezetű elektromos anyagi minőségét belül, továbbra is a mágneses alaphalmaz oszthatatlan alaptömegei töltik ki. Vagyis, az atomok belül, egyáltalán nem üresek. Hanem éppen ellenkezőleg, a mágneses alaphalmaz biztosítja bennük, az elektronok alapvető mozgási lehetőségét.
Így lettek a bioszféránkban viszonyított jelenségek „elektromágnesesek”. Vagyis, olyan objektív elektromos események, amit a szubjektív jellegű és kozmikus szintű mágneses hatások tartanak fenn induktív jelleggel. Így az induktív hatás folyamán, mindig a mágneses hullámok hullámhossznak az informatív értékei határozzák meg azt, hogy a frekvenciájuk energiaértéke, milyen mértékű induktív munkát végezhet, az érintett elektromos anyagi részhalmazokon.
Az összetett szerkezetű elektronok azonban, mint elektrosztatikus töltéssel rendelkező anyagi szintű elektromos alapegységek, a körülöttük lévő oszthatatlan alaptömegekből, elektrosztatikus erőteret formálnak maguknak. Így a lineáris felépítésű mágneses erőtérrel szemben, ugyanabban a mágneses alaphalmazban, megjelentek a centrális felépítésű elektrosztatikus erőterek is. Amelyek hűségesen követik, az elektronjaik megszerzett forgó és keringő mozgásformáit. Egy elektromos tulajdonságú anyagi test körül pedig, elektromos erőteret biztosít. De ugyanazon a mágneses alaphalmazon belül, a kétféle erőtér, mindenképpen egymás ellen fog hatást gyakorolni. Éppen az egyensúly elérése végett. Ez a kétféle erőtér között fennálló induktív viszony alapja.
Az anyagi testek körül tehát, az ő elektromos erőterük jelenik meg. Az égitestek vonatkozásában is. Ami azt jelenti, hogy az égitestek mágnesesnek értelmezett erőterei valójában elektrosztatikus alaphatásokra visszavezethető elektromos erőterek. Ezért követik centrális módon az anyagi minőségek külső határfelületét. Így például, a mi Földünk északi és déli pólusú mágneses sarkai, piezzó elektromos mágnesesség hatására alakultak ki. A Föld felszínét alkotó kvarcrétegeknek köszönhetően. Mert a Föld belső, folyékony magmája, olyan magas hőmérsékletű, hogy mágneses hatást nyilván nem produkálhat. Viszont a Föld felső rétegét biztosító kvarc óriási mennyisége, olyan állandónak nevezhető elektromágnest eredményez, aminek az elektromos erőtere, képes a bolygónk kozmikus szintű stabilitását garantálni.
Ezt a Földön érvényesülő piezzó jellegű elektromágneses hatást, a kontinens vándorlások képesek komolyan befolyásolni. A tektonikus mozgások. Megváltoztatva ez által az égitestünk elektromágneses helyzetét a világűrben. Sajnos azonban, az építőipar is képes arra, hogy befolyásolja a kozmikus helyzetünket. Hiszen a nagyvárosok épületeit, a földből kibányászott kvarcrétegek anyaga biztosítja. Amelyek piezzó elektromos hatásai, az építőanyagokban rögzítve, teljesen elvesznek számunkra. Így a gigantikus méretű metropoliszainkat képviselő nagyvárosaink végül is, elhangolják a Földünk alapvető piezzó elektromos viszonyait. Amit az északi és a déli sarok stabilitása jelent számunkra.
A Földünk körül tehát, elektromágneses erőtér húzódik. Ami a lineáris felépítésű mágneses erőtértől abban különbözik, hogy benne az energia hatási iránya, centrális jelleget ölt. Folyamatosan fenntartva ez által, a kozmikus szintű mágneses erőtér és a Földünk elektromágneses erőtere között feszülő induktív viszonyt. Azt az induktív viszonyt, ami a kozmikus szintű elektromotoros erőt biztosítja számunkra, a többi égitest között. Harmonikus módon stabilizálva ez által a kozmikus helyzetünket, a csillagrendszerünkben és a galaxisunkban.
Ez a gondolat persze, a téridőre alapozott Ősrobbanás fizikai elvét is darabokra zúzza. Mert az, valóban egy nagyon elvont elmélet csupán. Az értelemtől elvont elmélet. Ami nem ad magyarázatot arra sem, hogy az égitestek miért éppen gömb alakúak. Mert egy robbanás, nem lett volna képes gömb alakot formálni az égitestek számára. Ráadásul a fizikában, az energia és az információ mibenléte, még ma sincsen konkrét módon meghatározva. Ami persze, nem is olyan nagy csoda, mert azok, a kozmikus szintű mágneses hullámok alaptulajdonságai. Az energia, a frekvencia által terjed a kozmikus szintű mágneses hullámokban. Míg az információs értékeket, a kozmikus szintű mágneses hullámok hullámhosszai képviselik.
A statikusként értelmezhető mágneses erőtérben tehát, egyetlen esemény valósulhat meg csupán. Mégpedig az, hogy a mágneses hullámaiban, az energia hatása terjed. A mágneses frekvencia által, a hullámhossz révén meghatározott egyenes irányban. Miközben, a mágneses hullámot kialakítani képes oszthatatlan alaptömegek egyensúlyi helyzete, az együttes rezgéseik által sem változik számottevően. Ez a fizikai folyamat, éppen úgy működik, mint Newton soros ingája. Ezért, a mágneses hullámokban fénysebességgel megvalósuló energia áramlása, szubjektív hatássebességnek minősül. Amit egyetlen anyagi jellegű objektum sem érhet el természetes módon.
Amikor pedig, egy elektromos tulajdonságú anyagi objektum induktív viszonya megszűnik valamilyen oknál fogva, akkor az atomokból álló strukturális szerkezete felbomlik, és oszthatatlan alaptömegekre bomlik ismét. Olyan egységnyi méretű alaptömegekre, amelyekből a fúzió alkalmával kialakult. Ilyen módon, a mágneses alaphalmaz egységes közegébe szóródik szét nagy erővel. Ami az annihiláció jelensége.
Így az energia megmaradási törvényével párhuzamosan, azt is kimondhatjuk végre, hogy a tömeg is állandóan megmaradó tényező. Mert az energia megmaradási lehetőségének, csak így van értelme. Csupán az történik esemény szinten, hogy egységnyi méretű oszthatatlan tömegek, az energia szubjektív hatására, különböző struktúrájú és összetett szerkezetű anyagi formákat vehetnek fel. Amely formák, meghatározott fizikai állapotokat biztosítanak számukra. Ha ezeken az statikus állapotokon dinamikus módon változtatni szeretnénk, akkor fizikai jellegű munkát kell végeznünk rajtuk. Amit az állapotváltozások ténye jelent. Mint dinamikus eseményeket.
De, amíg a fix állapotok, csupán egyetlen statikus pillanatot képviselnek számunkra, akármeddig nézzük is őket, az adott viszonyítási pillanatot, addig az állapotváltozások dinamikus folyamataiban, a változó állapotok részpillanatai biztosítják számunkra, az egységesként értelmezhető eseményidőt. Így az idő értelmezése, az értelmes elménk szubjektív elvonatkoztató képességén múlik. Ezért az idő szubjektív szellemi termék számunkra. Amelyben a jelen pillanata, az éppen viszonyító képességünket biztosítja. Míg a múltunk, a már régebben viszonyított részpillanatok eredőjét képviseli az elménkben. A jövőnkben pedig, az elménkben formált terveink jutnak értelmes módon kifejezésre. Mint olyan lehetséges képzeletbeli események, amelyek folyamatai, nyilván valamennyi időt fognak majd igénybe venni.
A tudatos életünket, mindig valamilyen mentális terv alapján éljük. Így vannak rövid, közép, és hosszútávú terveink is. A rövidtávú terveinket, olyan reális elképzelések alapján formáljuk, amelyeket néhány másodpercre vetítünk csupán előre. Így a folyamatos jellegük miatt, szinte észre sem vesszük azt, hogy előre megtervezett módon hajtjuk végre az ilyen cselekedeteinket. A középtávú terveinkkel néhány másodperctől, akár néhány órára is előre tudjuk vetíteni az elképzeléseinket. Így már reggel kitalálhatjuk azt, hogy mit fogunk csinálni délután vagy este. Míg a hosszútávú terveinkkel néhány órától, akár több évre is előre tudjuk vetíteni a reális elképzeléseinket. Így például, már szilveszterkor meghatározhatjuk azt, hogy hol fogunk jövőre nyaralni. Ez így természetes számunkra. Mert az elménk, szellemi szinten bármennyit mozoghat, az általa viszonyítható szubjektív időben. A reális képzeletünk segítségével.
Ha azonban, egy esemény túl gyors lefolyású, és nincsen néhány másodpercünk arra, hogy előre megtervezzük azt szellemi szinten, akkor ösztönösen kell cselekednünk. A lélek közvetlen irányításával. Ami azt igazolja számunkra, a megfelelő lélekjelenlétünk miatt, hogy a lelkünk, a szellemi irányításunk nélkül is intelligens. Hiszen az adott pillanatban, a megfelelő cselekedet végrehajtására késztetett bennünket. A lelki és a szellemi intelligenciánk között pedig, az a különbség, hogy a szellemi intelligenciánk mindig relatív marad. Míg a lelki intelligenciánk abszolút értékű. De, ha van rá idő, akkor mindig aláveti megát a szellemi szinten formálható szabad akaratunknak. Szellemi szintű idő hiányában azonban a lélek, a jelen aktuális viszonyítási pillanatában, ösztönös cselekedet végrehajtására is képes az életünkben.
Ez a tény is azt igazolja számunkra, hogy az életünk lelki szinten, mindig a jelen pillanatában zajlik. Ahol minden egyes esemény pillanatnyi statikus állapotait, külön-külön éljük meg. Mint a filmvetítés alkalmával, a különböző képkockákat. De az elménk, szellemi szinten képes elvonatkoztatni, a lelki jelenlétünk aktuális pillanataitól, és a megtapasztalt életeseményeket, időben meghatározható dinamikus folyamatokként kezeli. Amelyekben a lelki szinten viszonyított statikus részpillanatok, már a szellemi szinten kezelhető dinamikus idő folyományaként érvényesülnek, az elménk elvonatkoztató képessége miatt.
Mert a már megtapasztalt részeseményeinket, azonnal a memóriánkban tároljuk el. Így az előző részpillanatok időegységei, már a megtapasztalt múltunkat fogja képviselni a memóriánkban. Ezért az elménk elvonatkoztatási képessége, éppen abban mutatkozik meg, hogy a lélek pillanatnyi viszonyítási képességét, tudatosan összekapcsolja, a memóriánkban tárolt információk, szellemiségünk által kezelhető szubjektív időértékeivel. Így a lelki pillanat statikus értéke és a szellemi szintű folyamatidő dinamikus értéke között valósít meg mentális viszonyt, az elménk elvonatkoztatási képessége. De a lelki szinten értelmezhető viszonyítási pillanat, vagy a szellemi szinten értelmezhető eseményidők számára, nem biztosít ez a tény objektív értéket. Az időnek tehát, semmiféle objektív vonzata nem lehetséges.
Ez a tény pedig, a fiktív időutazás hamis képzetét is elveti. Illetve, az időutazás szubjektív módon lehetséges marad továbbra is. Hiszen a szellemiségünk, szinte mindig a múltban vagy a jövőben kalandozik. Miközben folyamatosan ellenőrzi a memóriánk mentális adatbázisát. Ha talál bennük logikai hibát, hiányosságot vagy ellentmondást, akkor azt, azonnal átküldi az elménkbe tudatosodás céljából. Ezek a mi napi szinten felmerülő szellemi gondolataink. Amelyek akár, több ezren is lehetnek napi szinten.
Az elménkben pedig, mindig a lelkünk tudatos, a viszonyítás jelen pillanatában. Ha nem csatol hozzá lelki érzéseket, akkor azok a szellemi gondolatok nem fontosak számára. Hamar feledésbe is merülnek. Ha pedig, lelki érzéseket vált ki belőlünk, akkor új, lelki szinten is jóváhagyott emlékekként kerülnek vissza a memóriánkba. Amire a szellemiségünk segítségével, bármikor újra és újra emlékezhetünk. Ez a mentális időutazás, szinte mindig a rendelkezésünkre áll. Mert az idő érzete, kizárólag szubjektív szellemi adottságunk.
Matécz Zoltán
2024.02.01.
