Spirituális fejlődésünk.
A spirituális életünk, azt a mentális viszonyt jelenti röviden, amely a lelkünk, és a szellemiségünk között, folyamatosan fennáll. A relatív szellemiségünk racionális, múltba és jövőbe reflektáló gondolatai alapján, éljük az életünket. Holott az abszolút lelkiségünk éltet bennünket, a jelenben. A spirituális fejlettségünk lényege ezért éppen az, hogy mennyire vagyunk képesek, tudatosan is átadni a vezetői szerepet, az elménk tudatosságát képviselő mentális hatalmat, az abszolút lehetőségekkel bíró lelkünknek. Aki ezt tökéletesen képes megoldani közülünk, megvilágosodott emberré válik, vagyis átjut azokon a mentális korlátokon, amit a saját relatív szellemisége emelt.
A megvilágosodott elméjű ember, kozmikus, univerzális tudatossággal rendelkezve, egészen másképpen látja a valóságot. Tisztánlátása abból fakad, hogy az örök jelenlét érzése folytán, nem rabja már a relatív emberi szellem, időhalmazát képező „mókuskeréknek”. Mindent a jelenben észlel, és az Univerzum mágneses hullámai által biztosított, Isteni abszolút Elme információit, következetesen éli meg, közvetlen tapasztalati tudássá formálva, azok informatív értékeit.
A megvilágosodott elméjű emberek, kettős életet élnek. Éppúgy élnek tovább szükségszerűen, a mi megszokott hétköznapi, relatívnak megismert, objektív elektromos anyagi valóságunkban, és az univerzális tudat által megtapasztalható abszolút, szubjektív mágneses valóságban. Szellemi tanítókká azért váltak, mert megpróbálják értelmezni, és érthető módon kifejezésre juttatni azokat az érzéseiket, amelyek az univerzális tudatosságuk megtapasztalt élményeiből fakadnak.
Az én, gyakorlatiasnak számító gondolkodásmódom azt diktálja számomra, hogy mit sem ér az olyan ismeret, amit nem kamatoztatunk, az életünk mindennapi gyakorlatában. Ez röviden azt jelenti, hogy a megvilágosodás által, „ajándékba” kapott ismertek is, csak a gyakorlatban nyerhetnek tapasztalati tudás szintű értéket. Éppen a tudatosan értékelő, relatív emberi elméktől. Így a nem hasznosított ismeretek, elhalnak a tapasztalatszerzés reális lehetősége elől. Nagyon kevés megvilágosodott tanító képes arra, hogy amellett, hogy elmagyarázni próbálja a kozmikusnak számító abszolút Elmébe vezető mentális utat, utalna arra, hogy mit is lehet kezdeni, ezzel az univerzálisnak számító ismerethalmazzal. Hogyan lehet, az abszolút Elméből szerzett ismereteket hasznosítani, az emberiség javára?
Számomra, Thaddeus Golas tanítása áll igen közel. Véleménye szerint, minél inkább visszahúzódunk attól, hogy szeressünk más élőlényeket, annál inkább a „fizikai” világban ragadunk; annál inkább az anyag megszállottjaivá válunk. Másfelől, minél jobban kinyílunk a testvéreink és nővéreink, vagyis a felebarátaink felé, annál kevésbé lesz számunkra szilárd a világ. Nincs ezzel probléma, egy csepp sem. A tanítása arról szól, hogy minél jobban szolgáljuk egymás érdekeit szeretettel, annál jobban beleolvadunk, beleintegrálódunk egymás életébe. A saját egoista stabilitásunk helyett, a társadalmi közösségünk stabil helyzete nyújt számunkra is, létbiztonságot. Ez minden ideális közösségi kapcsolat alapja. Mint például, egy család szükségszerű esetében is.
Véleménye szerint, Golas kijelenti, hogy minden olyan tapasztalat megvilágosodásnak minősül, amely által a tudatunk, a jelenlegi mentális határain kívülre tágul. Vagyis, a megismerés minden lehetséges aspektusát, a megvilágosodás szerves részének tekinti. Ennél fogva, a tökéletes megvilágosodás lényege éppen az, hogy már egyáltalán nincsenek tudati határaink, korlátaink. Az a biztos érzés, hogy az egész Univerzum, mint világmindenség, egységes organizmusként él, és a mi megtapasztalható életünk, ennek az organizációnak a része csupán. Ezért van lehetőségünk bepillantást nyerni a teljességbe, ami a megvilágosodás élményét kölcsönözheti számunkra. Azt a határtalan érzést, hogy egyek vagyunk a mindenséggel, az egységérzet biztosítja számunkra. Ezért arról beszélni, hogy hogyan juthatunk el, a relatív mentális tudati határainkon túlra, nagyon nehéz olyan fogalmakat használva, amelyek alapvetően, éppen a szellemi behatároltságunkat fejezik ki.
Golas kijelenti továbbá, hogy amikor valamilyen pozitív anyagi dolgot teremtünk, a mágneses alapú abszolút létezésből, akkor akaratlanul is megvalósítjuk az által, annak a poláris ellentettjét is, a negatívumát. Amikor egy ideálisan pozitív ismeretet formálunk tapasztalati tudássá, a mindennapjaink gyakorlatába, akkor éppen azt mellőzzük közben, ami még nem pozitív benne vagyis, ami negatív még számunkra. Attól azonban, még nem szüntettük meg a negatívnak értékelhető részletek étjogosultságát, hanem még fokoztuk is azt. Így, amikor a Szentség eszméit hangsúlyozzuk ki, akkor tudatosan is együtt kell léteznünk a gonosszal, ami a bűn megnyilvánulása. Ezért a gonosz révén, kísértésekkel terhelten élhetünk csak együtt, jónak hitt életet, és pusztán a szabad választásunk képességén múlik az, hogy felelősséggel létezzünk a teremtett anyagi események világában. Így a polaritásoktól független mágneses alapú abszolút valósággal szemben, az elektromos tulajdonságú anyagi valóság, már poláris. Ebben a polaritásban kell megtalálnunk a helyes életutunkat. Amennyiben elfogadjuk azt, hogy a gonosz, a rossz, és a csúfság, minden pillanatban körülöttünk van, akkor szabadon, és tudatosan teremthetünk jóságot, és szépséget. Mivel az emberi elme mindig viszonyít, ezért kizárólag a rosszhoz képest tudjuk csak megtapasztalni azt, hogy számunkra mi a jó. Így a rossz, az anyagi létezés szükségszerű eleme, nélküle nem tudnánk azt, hogy mi a jó. Megérteni kell, nem pedig, harcolni ellene. Csak akkor ismertethetjük meg egymással az intelligens tudást, ha tisztában vagyunk azzal is, hogy a tudatlanság, és a butaság is mindig jelen van az életünkben. A tudás, csak a még tudatlannak adható tovább, hogy az által, jobbá formáljuk az életét.
Golan szerint, a tiszta szeretet, a legmagasabb és legszebb cselekedet, mert mindig magába foglalja azt is, amit önmagában tulajdonképpen, még „nem is szeret”. Mert mindig, állandóan kijjebb terjed, hogy magába fogadhassa azt is, amit ma még, elvileg nem szeret. Amikor a nem szeretett dolgokat megérti az ember, akkor már meg tud nekik bocsátani, hogy megbecsülhesse azokat. Ez a türelmes szeretet alapja. Vagyis, az által lesz tisztává, Szentté, hogy megért, és befogad mindent. Következésképpen, a szeretetünkből tudatosan kirekesztett, rossznak minősített dolgok formálják számunkra polárissá, a relatív anyagi valóságunkat. Az abszolút létezés mindent magában foglal, nincsenek belőle kirekesztett tényezők. Így az abszolút létezés alapeleme, az abszolút szeretet, ami tisztán, Szent állapotban tartja azt.
A ma élő, legnépszerűbb megvilágosodott szellemi tanító mesterek közül említeném, Echart Tolle nevét. Az ő tanítása röviden arról szól, hogy figyelmünket, és így az elmebéli tudatosságunkat, mindig a jelen pillanatában meghatározható most -ra fókuszáljuk, és ne is törekedjünk semmi többre. Arra figyelmeztet bennünket, hogy ne vegyük túl komolyan a szellemi gondolatainkat, amelyek a jelenben viszonyítható múltunkat, és a jövőnket hozzák felszínre az elménkben. Tolle tanításának olvasása, és hallgatása során, az elme fogalmát, a szellem fogalmával érdemes értelmezni, mert az én véleményem szerint, az elménk, a tudatosságunk figyelmét képes ráfókuszálni egy adott dologra, mint például, a szellemi gondolatainkra is. Addig a szellemiségünkben, az emlékeink között fennálló mentális viszonyaink, a gondolataink képesek, elvonatkoztatni bennünket, a jelen pillanatától. Attól a megtapasztalható pillanattól, amelyben a most hatalma, érvényre juthat bennünk.
Tolle értelmezése szerint, nincsen más dolgunk, mint tudatosan elmerülni, az időtől független jelenlét szférájában, és abban megvilágosodott értelmű elmével, élvezni a határtalanságban észlelhető mentális „súlytalanság” gondtalan állapotát, amelyben nincs szenvedés, és fájdalom. Állítása szerint, ha megszabadulunk a szellembéli gondolati felépítményünktől, amit az időérzetünk jelent, valamint az ego- val való azonosulásunktól, akkor a szellemi korlátainkat átlépve, az elménk figyelme megnyílik az abszolút létezés örömének. Az idő rabságától úgy válhatunk szabaddá, ha átadjuk magunkat az abszolút jelennek. Tolle szerint, sohasem jöhet el a mostaninál tökéletesebb pillanat. Ilyen egyszerű a most hatalma. Ez nem is csoda számomra, mert a lelkünkkel, mindig a jelenben érzékelünk. Így az idő számunkra nem más, mint a megélt jeleneink, szellemi szinten elraktározott pillanathalmaza. Vagyis, a lelki viszonyítási képességünk, szellemi viszonytényezője. Ezzel szemben, a tudatosságunk a jelenben zajlik itt, és most. Így az elménkben mindig, csak most vagyunk tudatosak azzal szemben, amire az elménk figyelme éppen irányul.
Számomra, az még nem világos, hogy Tolle mit kezd az abszolút ismeretekből szerezhető információkkal. Ha csak arra használja a kozmikus tudat kínálta korlátlan lehetőségeket, hogy a nyugalom, a biztonság, és a békesség érzéseit megtapasztalja, akkor az, számomra kevés. Ha ezt értelmesen tanítva továbbadja könyveket, vagy egyéb információs forrásokat használva, akkor az, számomra még mindig nem elégséges. Szép dolog, nem vitatom, de nem elég, mert amennyiben nem képes az oktatott embertársait eljuttatni, az idő nélküli örökkévalóságba, akkor felesleges az egész. Akkor az egy olyan mesének nyilvánulhat csak, amelyik legfeljebb arra jó, hogy regeként maradhasson fenn az utókor számára.
Ha valaki, a megvilágosodás tudati állapotában időzve, az elméje figyelmét az örökkévaló bölcsességére irányíthatja, és nem nyer ki abból, társadalmilag is hasznosítható aktuális információkat, csak a saját nyugalmát, békéjét, és biztonságérzetét dédelgeti benne, akkor ő, egy igazi egoista. Tökéletesen megelégszik, a saját nyugalmát biztosító érzéseivel. Az örökkévalóval, csak azért keresi a mentális kapcsolatot, mert ki akar kerülni az anyagi valóság terheinek, személyes felelőssége alól. Bármikor visszatérhet abba a tudati elmeállapotba, kénye-kedve szerint, mert már megismerte a szükséges mentális út lépéseit. Olyan mentális „eszköz” van a „birtokában”, amely bármire képessé teszi őt, és mégsem él a lehetőséggel, hanem csak a saját mentális „wellness” igényeit elégíti ki, időről-időre. Ezt időről-időre kénytelen megtenni, hiszen függőségi viszonyba került az örökkévalóval. Ezért úgy tartózkodik csupán, az időtől független örök jelenlétben, hogy közben időfüggő is marad. Mert a testi igényeinek a szükségszerű kielégítése érdekében, mindig meg kell szakítania, az örökkévalóval kialakított mentális kapcsolatát, a jelenben. Úgy függeszti fel a mentális viszonyát, hogy közben, kénytelen az idő rabságának a terheit újra átélni. Ha nem érezhetné, az időtől való függőség terheit, nem volna képes arra sem, hogy reálisan értékelje az időtlenség előnyeit. Valójában az abszolút szeretetben tartózkodva, nem tanulja meg azt, hogy hogyan kell szeretnie az embertársaiban megnyilvánult Istent. Mert a lélek által, minden emberben, Isten nyilvánult meg. Így a tetteink által, juthat csak kifejeződésre a szeretetünk. Tettek nélkül, a szeretet áramlása megtorpan. Aki pedig, az örökkévaló szeretetét közvetíti, mert megvilágosodott tudatú elmével rendelkezik, minden tudatos cselekedetében, Istent kell képviselnie az emberek között. Ez lett az Isteni elhivatottsága, mert képessé vált arra, hogy Isten szemével lásson.
Valójában, nem csupán azt érzékeli, ami az elektronok állapotváltozásai során kialakult, anyagi szerkezetek objektív módon viszonyítható részét jelenti, hanem a szubjektív mágneses információk szemszögéből tekintve értelmezheti, az anyagi világ eseményeit. Tehát, azt is érzékeli, hogy az észlelhető anyagi megnyilvánulások milyen viszonyban állnak, más anyagi eseményekkel. Így a teljesség érzése elhatalmasodik az elméjében.
Tolle magyarra fordított értekezéseiben, az érzelem fogalmát úgy határozta meg, mint az anyagi testünk válaszreakcióját. Sajnos, ezek a testi válaszreakciók nem az érzelmeink, hanem az érzéseink. Az érzéseink, mindig a jelenben viszonyító lelkünk felé hatnak, a testünk érzékszervei felől. Az érzelmeink pedig, közvetlen lelki eredetű hatások. Közvetlen energikus hatások, amelyek a lelkünk által biztosított életerőnkből indulnak ki, és az elménkben tudatosodva, agyi rezgésmódosulást képesek kiváltani bennünk. Bár Tolle, nyomatékosan felhívja a figyelmünket arra, a „Most hatalma” című könyvében, hogy néhány fogalmat nem a megszokott módon használ. Akkor azonban, tudatosan felvállalja azt is, hogy zavart kelt. Akármilyen okos dolgot mondjon is az ember, csak abban az esetben kristályosodhat ki az, mások tudatos elméjében, ha a fogalmakat azonos értelemben használják. Más, vagy ellentétes fogalmak használatával, Bábeli zűrzavar támad, mert olyan verbális helyzet alakul ki, mintha sok érthetetlen, idegen nyelvet használnánk. Az értelem nem képes rendet tartani benne. Így tulajdonképpen, éppen azok mellett beszél el az ember, akik felé intézi a szavait.
Felmerült a jogos kérdés, miért nem dolgoznak össze a spirituális tanítók? Főképpen azok, akik már amúgy is megvilágosodtak? A közös munkát főképpen az gátolja, hogy a spiritualitás oktatásának nincsen még semmiféle, egyezségen alapuló tematikája. Minden oktató más, és más gondolatot vél alapvetően kardinálisnak, központi tényezőnek. Ráadásul sajnos, a szövegkörnyezetükben felhasznált fogalmaik, nincsenek még közös nevezőn. Az átlagemberek vitái is, éppen abból adódnak, nagyon sok esetben, hogy a beszélgetésük fogalomkészlete eltérő, és e miatt, nem érthetnek egyet. A megismert fogalmainkat értelmező lexikonok, nem mindig szisztematikusak, azaz nem egymásra épülők. Vannak olyan alapfogalmaink, amelyek minden lexikonban, másként vannak meghatározva. Az ezoterikus tanokat kifejezni képes spirituális fogalmakkal pedig, még sokkal rosszabb a helyzet. Természetesen, a fogalmi különbözőség is elkülöníti a tanítóinkat.
Mondhatnánk azt is, hogy ahány ház, annyi szokás. Ahány kultúrkör, annyi spirituális tanító, az ő sajátságos fogalomkészletével. Még egy adott kultúrkörön belül is igen nagy az eltérés, a megvilágosodott mesterek között. Megszokott dolog azonban az, hogy a legjobb kiindulási alapot az ember számára, önmaga biztosítja. Így én is magamból indulok ki. Ha nekem kellene oktatnom az embereket, én is ahhoz ragaszkodnék valószínűleg, amit én magam „fedeztem fel”. Én is arról beszélnék főképpen, ami az én saját valóságképem. Mert legtisztábban azt láthatom, ahhoz „érthetek”, mert annak a valóságértékében hiszek. Én például, megpróbálok minden hasznosat kiemelni, mások eredményes oktatási programjából, de közben, egybegyúrom a reálisnak tetsző saját elképzeléseimmel is. Így aztán, az én állításaim is merőben eltérnek más tudományos, vagy ezoterikus gondolkodók előadásaitól. Mindig megpróbálom lehámozni azokat az elavultnak tetsző adalékokat, amelyek elvonatkoztathatnak a valóságképemtől, és hozzáadni azokat az elképzeléseimet, amelyek egységesebbé formálják számomra. Szerintem minden reálisan gondolkodó ember ezt teszi. Mindig azt az igazságot ragadja meg, amit be tud illeszteni, a saját hitvilágába.
Szerintem a létezést, alapvetően kétféle valóság építi fel. Egy mágneses alapú szubjektív valóság, és abban nyilvánult meg, az elektromos alapú, objektív anyagi valóság. Így az anyagi valóság eseményszintű létezése, a mágneses valóságnak köszönhető. Olya annyira, hogy az anyagi valóságban megnyilvánult emberi értelem viszonyítási képessége nélkül, értelmetlen lenne az egész. Tudatos lényként az értelmes ember, mindkét valóságot „használja”. Anyagiságát tekintve, objektív test, míg a szellemiségét tekintve, emlékek által tárolt mágneses információk halmaza. A lelkünk, mint az Univerzum energiájának, a testünkben elkülönült része, életerőt biztosít számunkra. Azt az életerőt, amely mindig a jelenben viszonyít. Mivel az Univerzum energiája, mágneses hullámként információs értékekkel is rendelkezik, így a lelkünk is értelmes. Folyamatosan a jelenben észlelhető objektív viszonyokat fürkészi, az érzékszerveink közvetítő szerepe által, és ahhoz igazítja az objektív testi, és a szubjektív szellemi lehetőségeinket. Az életünk problémája, drámája, éppen abból fakad, hogy a relatív szellemiségünk, amely képes elvonatkoztatni a jelenünktől, átvette az irányítást a folyton jelenlévő lelkünktől. Így általában, nem a jelen élményeinek élünk, hanem a szellemiségünk által diktált múltunk, és az elvárható jövőnk alapján. Gondolataink és a cselekedeteink, akkor válnak racionálissá számunkra, ha tökéletesen illeszkednek a múltunk eredményeihez, és az elképzelhető jövőnk elvárásaihoz. Így egyszerre élünk a múltunkban, és a jövőnkben úgy, hogy közben nincs időnk a jelenünkre. Arra a jelenünkre, amelyben a lelki érzéseink képesek a létezésünket, értékelhető módon érvényre juttatni számunkra. Mindig valamilyen kényszernek engedelmeskedve élünk a jelenben, és közben, a gondolatainkat a vágyainkra irányítjuk, ami nincs meg most még. Vagyis, aktívak vagyunk a jelenben, a cselekedeteink révén, de passzívak a gondolataink miatt.
Holott az életünk, a létezésünk, mindig a jelenben van. Viszonyítani, viszonyokban részt vállalni, csak kizárólag most vagyunk képesek. A múltunk, és a jövőnk, erre nem biztosíthat lehetőséget. Mert azok is, a jelenünkben viszonyított időegységek csupán. Az eddig megélt élettapasztalataink emlékei, és az ezek után elvárható életterveink képezik, amelyek a jelenben nincsenek meg. Az „eddig”, és az „ezután” szavak, éppen arra utalnak, hogy a jelenünktől elvonatkoztatott pillanatokról van szó, amelyekhez valamilyen lokális esemény emléke kapcsolódik. Így állandóan csak a jelenben élünk. A lélek, mint az Univerzum intelligens energiája, erre biztosít számunkra lehetőséget. Jelen lenni annyit jelent, hogy tudatosan fogadni azokat az eseményeket, amelyek az életünk tapasztalati emlékeként, az emlékeik halmazát fogják növelni. Ezért, mindig az események áramlásában élünk. Itt és most, a jelenünkben, ahol éppen viszonyítunk.
Az olyan esemény, amit szívesen megtettem volna, már elmaradt, mert az elmúlt jelenem aktuális eseménypillanatát nem hasznosítottam. Ezért, csak a relatív szellemiségem emlékszik a hiányosságomra. Az olyan esemény, amit megtennék szívesen, szintén nem létezik még a jelenemben, mert a jövőmre utal, vagyis csupán, a relatív szellemi terveimre vonatkozik. Értéket úgy biztosíthatunk a jelenünk számára, hogy élünk a folyton felénk áramló események kínálta lehetőségekkel itt, és most. Így érzékeljük, és értékeljük azokat a jelenben. Az új ismeretek függvényében vágyak ébrednek bennünk, a jövőnket illetően. Ezért, a reálisnak látszó, folyton változó hiteinket ésszerűen elképzelve, a jelenünkben indukálódó érzéseinkkel társítva, olyan mentális képzeletbeli eseményeket generálunk magunknak, amelyek megvalósulva, az állandóan felénk áramló események közé vegyülve realizálódnak, és kielégítik a vágyainkat, az életünkkel szemben támasztott reális elvárásainkat. Az események, amelyek felénk áramlanak, nem mások, mint realizálódott elképzelések. Vagy a miénk, vagy másoké. Mi csak, szabadon választhatunk belőlük. Ha pedig, már választottunk, akkor azzal a szabad döntésünkkel szemben, már felelősséggel tartozunk.
A felelősség nem más, mint a szabad választásunk „bére”. A lelkünk által bennünk élő Isten, a testünkben elkülönülve sem korlátozza önmagát. Ezért a szabad akarat lehetőségét, az emberben is megtartotta. Így a hiteinket, szabadon, minden korlátozástól mentesen, bármikor kifejezésre juttathatjuk. A megélhető valóságunk, mindig a kifejezésre jutott hiteink alapján fog alakulni. Erre Isten a garancia, az Univerzum intelligens energiája. Akkor is, ha hibát követtünk el, és negatív hitet juttattunk kifejezésre, az érzelemdús reális képzeletünk által. Megélni, élettapasztalatot szerezni a megvalósult eseményekről, személyesen nekünk kell. Ez tesz bennünket felelőssé, a hiteinket illetően. A kifejezésre juttatott hitünk pedig, nem más, mint az olyan értelmes elképzelésünk, amelyhez az érzelmeinket is hozzá tudtuk rendelni.
Ennél fogva, a spirituális fejlődésünk éppen ugyanolyan módon zajlik, mint a tudományos, vagy társadalmi szintű mentális előrehaladásunk. Nem az marad meg bennünk, amit a tanítóink oktatnak, hanem csupán az, amit valósnak érzünk, és ilyen módon, beépíthető az egyéni, a sajátságos hitvilágunkba. Ezért, minden embernek más a hitvilága, mert a valóságról sajátságos elképzelései vannak. Amikor pedig, őszintén beszélgetünk a mi saját hitvilágunkról, akkor vallást teszünk arról. Így ahány hitvilág létezik, annyi vallás is egyben. A hit azonban reformálható, mert az újonnan elfogadott, és igazságnak vélt ismeretek, folyamatosan formálják, átalakítják. Még akkor is, ha azok csak féligazságok, vagy tévedések csupán.
A megvilágosodott ember elérte a célt, a spirituális fejlődése fokozataiban. Mit sem ér azonban az egész, ha az Isteni abszolút Elmével azonosulva, csak gyönyörködik a teljesség élményében. Mondanivalóm lényege az, hogy a lélek által Isten éltet bennünket. Ennél fogva, a megvilágosodott elméjű embernek, Istenné is kell válnia. Olyan emberré, aki bármikor képes tudatosan átirányítani az elméje figyelmét, az Isteni abszolút Elmébe, és abban, a szükségszerű anyagi események közvetlen megvalósulásait elősegíteni. Ha ugyanis, egy Istentudatos ember, Istenné válik, élnie kell az Isteni lehetőségekkel. Különben értelmét veszíti, az egész spirituális élete. Isten ugyanis, nem más, mint a Teremtő, így az emberből transz-mutálódott Isten is, tökéletesen alkalmas a teremtésre. Mindig azoknak az anyagi eseményeknek a megteremtésére, amely az ő adott életközösségében felmerülő, közvetlen módon észlelhető problémák megoldására vonatkozik. Ha mégsem képes erre, akkor a mentális fejlődésében hiányosság van.
Ahhoz, hogy a spirituális fejlettségünk ideális legyen, arra van szükségünk, hogy a szellemi fejlettségünk is szinkronban legyen azzal. Csak akkor képes a relatív emberi elme, hatékony lenni, az abszolút Elmével való kapcsolatteremtés után is. Ha szellemileg „éretlen” még, akkor csak csodálkozik, gyönyörködik, megnyugszik abban a tudati állapotban, de a tudatos teremtésre képtelen. Ahogy Isten, a lelkünk által emberré vált, hogy megtapasztalja az objektív valóság anyagi eseményeit, úgy az embernek, Istenné kell válnia ahhoz, hogy tapasztalatot szerezhessen az örökkévaló abszolút lehetőségeiből. Erről kell szólnia a spirituális fejlődésnek. Ha nem képes élni az Isteni lehetőségekkel, akkor csak egy Isten-ember, aki megvilágosodott ugyan, de még elvakítja a fény, és az észlelhető információ bősége. Amennyiben azonban Istenné válik, akkor tudatosan is képes a szellemi gondolatait használni a teremtés érdekében. Vagyis, a lelke úgy használja, az elméjén keresztül a szellemiségét előnyére, ahogy az átlagember esetében használja a szellemiségünk, az elménket ma még, a lelkünk hátrányára.
Ennél fogva, nem csupán azt kell megtanulni, hogy hogyan juthat el az ember, a megvilágosodás spirituális szintjére, hanem azt is, hogy mihez tud majd kezdeni, azzal a relatív korlátozásoktól mentes, kiteljesedett tudatos elmeállapottal. Emberként ugyanis, közvetett teremtők vagyunk, a kifejezésre juttatott hiteink által, de Isten-emberként, közvetlen teremtési lehetőséget nyerünk. Szerintem, röviden ennyi a spirituális fejlődésünk lényege.
Matécz Zoltán
2011.12.23.
matecz.zoltan@gmail.com
