Értékes pillanat.
A múlt, és a jövő, az emlékeinkben létezik csupán, mert kizárólag most, a jelenben tudjuk őket viszonyítani. Azért vagyunk képesek viszonyítani a jelenben, mert az emlékeink már, olyan mentális fejleményeink, amelyek valamilyen viszonyított esemény valós, vagy virtuális teréhez kötődnek az elménkben. Így az abszolút értéket képviselő jelen pillanata, amint valamilyen tér eseményéhez kötődik, olyan mentálisan rögzített pillanattá válik az elménkben, amelyet vissza tudunk idézni, vagyis emlékké. Ezért a viszonyítás során, a viszonyítást végző értelmes emberi tudat, nem tesz mást, mint a viszonyítás pillanatát, összekapcsolja a viszonyított esemény aktuális terével.
A viszonyított esemény folyamatosan zajlik, így mindig újabb, és újabb viszonyítható pillanatértékekkel bővíti, az értelmes emberi megismerés lehetőségét. Ezért a pillanat, amely elmúlni látszik, az emlékezetünkbe ágyazódik be, felépítve ez által, a múltunk észlelt eseményeinek a pillanathalmazát. Így az idő érzete, olyan pillanathalmazt jelent számunkra, amely a tudatos viszonyítási képességünk miatt, már tartalommal bír, méghozzá, az események aktuális térbeli tartalmaival. Mivel eseményekről van szó, amelyek folyamatos változást jelentenek számunkra, így memorizálni, észlelt folyamatként értékelni, csak akkor tudjuk őket, ha az elménk, az észlelt esemény pillanatnyi változó eseményrészleteit, a viszonyításunk pillanatértékeihez képes rendelni. Úgy érdemes elképzelni a dolgot, hogy minden pillanatban viszonyítunk egyet, az előttünk pergő esemény folyamatából, majd azokat az elménk, rendre elraktározza. Értelmezéskor pedig, egyszerűen visszajátssza őket számunkra. Méghozzá a megfelelő időpillanathoz, a hozzá rendelt eseményrészletet csatolva.
Az olyan időpillanat, amelyet nem kapcsolunk össze tudatosan a térben zajló eseményrészletek valamelyikével, elvész számunkra, mert közben, tudatos viszonyítás nem történt. Éppen ugyanilyen módon, az a térbeli hely, amely nem kötődik valamelyik viszonyítás tudatos pillanatértékéhez, szintén elvész számunkra. Tudatos emléket képezni, nem képes bennünk. Ennél fogva, sohasem létezik, az anyagi eseményeknek sajátideje. Vagyis, nem képesek az események arra, hogy egymás „idejébe”, a múltjába, vagy a jövőjébe belehatoljanak. Így csupán mentális időutazásról lehet beszélni, valósról nem. Amikor ugyanis, a múltunkból, vagy az elképzelhető jövőnkből hívunk elő emlékeket, akkor mentális időutazást hajtunk végre, és közben realizálódik az időérzetünk. Maguk az észlelhető események, mindig a jelenben zajlanak. Ezt a jelent képviseli bennünk, a viszonyítás pillanatértéke, most. Az idő érzete, már viszonyított pillanathalmaz, az emlékeink birodalma. Vagyis, csak a jelenben viszonyítható mentális eseményünk. Az események, mindig a jelenben zajlanak. Így a mentális eseményünk is, amit az idő érzete jelent számunkra, csak most realizálható.
A létezést kétféle valóság építi fel egyszerre. Az oszthatatlan alaptömegek által felépített szubjektív alaphalmaz, amelyben a mágneses hullámok alakulnak ki, és közlődnek, valamint az objektív anyagi valóság, amelyben az elektromos hullámok terjednek. A szubjektív alaphalmaz, teret biztosít, az anyagi létezések eseményszintű megnyilvánulásai számára. Így a megnyilvánult anyagi események, elektromos változásokként, éppen a mágneses hullámok által közvetített energia, és információ hatásait valósítják meg, megnyilvánulásokként. Mert anyagi szinten megnyilvánulni, csak azok a szekunder halmazok képesek az Univerzumban, amelyek energia hatása alatt állnak. Így az energia, és az információ, mint kvalitások, kvantitatív kifejeződésre jutnak, az anyagi halmazok viszonyítható eseményeiben. Úgy értelmezhető a dolog, mintha a mágneses hatások „marionett figurája” lenne, minden elektromos anyagi megnyilvánulás. Vagyis, az elektromos anyagi létezést, a mágneses hatások biztosítják, induktív módon.
Az a tény, hogy az elektromágneses, azaz az elektromosan mágneses hullámokat, egy síkon vizsgálja a tudomány, arra biztosít csak „lehetőséget”, hogy a szubjektív alaphalmazban terjedő longitudinális mágneses hullámokat, együtt viszonyítsák az összetett anyagi szerkezetek, tranzverzális elektromos hullámainak az eseményeivel. Vagyis, a lineáris mágneses hullámokat, a szinuszos elektromos hullámokkal. Így ok, és okozat, együtt van vizsgálva, viszonyítva. Ahol a mágneses hullámok képviselik az okot, míg az elektromos hullámok, főképpen csak okozatok lehetnek.
A mágneses hullámok által, induktív módon fenntartott elektromos változások olyan folyamatos események, amelyek a viszonyítás képessége nélkül, nem nyerhetnek viszonyított időértéket. Mert az értelmes emberi elme képes arra, hogy a viszonyítás megfelelő részpillanatait, az észlelt esemény megfelelő részfázisaihoz rendelje. Pontosan ugyanolyan formában, ahogyan egy film vetítése közben, kockánként tárolódik el, és jelennek meg számunkra, a felvett események folytonosságának a részpillanatai. Mi pedig, folyamatként értékeljük azokat. Éppen ugyanilyen formában, minden pillanatnak, csak akkor van számunkra reális értéke, ha valamilyen tudatos viszonyítás történik közben, mint mentálisan értelmezett esemény. Tehát, a valósan észlelhető eseményből, mentális eseményt kell formálnunk, az elménk számára. Azért, hogy emlékként el tudjuk raktározni a tudatalattinkban.
Ebből kifolyólag, a viszonyítás olyan tudatosan mentális eseményünk, amelynek segítségével, szinkronba hozzuk az észlelt anyagi események részfázisait, a viszonyítás részidejének aktuális pillanatértékeivel. Ennél fogva, aki viszonyít, mentális módon ”filmkockákra veszi”, az általa észlelt eseményeket. Ez a mentális film az emlékezet, amely lineáris módon, az egymás után tárolható hasznos részpillanatokat jelenti, mint időérzetet. Ha ez az időérzet, egy egységes dolog lenne az elménkben, akkor nem lennénk képesek belőle egyet, vagy néhányat kiragadni, mint emléket. Azért vagyunk képesek szükség szerint kiragadni, előhívni belőlük, az aktuális igényeink alapján, mert ezek a mi sajátságos mentális etalonjaink. Minden esetben akkor hívjuk őket elő, ha valamilyen mentális viszonyításra van szükségünk. Ha egy észlelt valós eseményt, az emlékeinkben tárolt, már megélt virtuális eseményekhez szeretnénk igazítani. Mert az emlékeinkben eltárolt eseményekről, már van saját kialakult véleményünk. Így az újonnan viszonyított események tudatos véleményezéséhez, szükségünk lehet, az eddigi tapasztalatainkat igazoló emlékeinkre.
A tér, az események viszonytényezője, míg az idő, az emberi tudat viszonyítási képességének a viszonytényezője. A kétféle viszonytényező, a viszonyítás során realizálódik, tudatosodik az elménkben. Így párosulva kerül tér, és idő, közösített emlékként a tudatalattinkba, ahol az elménk emlékeinek a tárháza van. Ott lineáris időbeli sorrendet alkotnak, éppen az időcsatolás képessége miatt. Ez az időbeli sorrend képes arra, hogy a tudatunk folytonos eseményként értékeljen bármilyen észlelt változást. Az idő érzete tehát, az értelmes emberi tudat viszonyítási képességének a viszonytényezője, amely a viszonyított tapasztalati emlékeinket, képes egymás utáni, lineáris sorrendbe csoportosítani.
A történelem során, az idő értelmezése alapvetően kétféle volt. Az ókor óta, abszolút időről beszéltek, amely a múlt felől egyenletesen halad lineáris módon, a jelenen keresztül, a jövő felé. Einstein óta azonban, relatív lett az idő. Durván úgy fogalmazta meg Einstein, hogy töltsünk egy meghatározott időt egy kedves kisleánnyal, majd ugyanannyi időt egy forró platnin ülve. A különbség érzete lesz számunkra, az idő relatív voltának a magyarázata. Kinek van igaza, az ókori, vagy az újkori bölcsnek? Hát természetesen, mind a kettőnek. Az ókori bölcs ugyanis, az idő abszolútként értékelhető jellegét, az abszolút értéket képviselő pillanathoz viszonyítva határozta meg, amelyen keresztülhaladni látszik. Ezzel szemben, az újkori bölcs, éppen fordítva gondolkodott, és az idő relatív módon megtapasztalt eseményeiből következtetett. Így számára az idő, relatív lett, a viszonyítás pillanatértékéhez képest. Vagyis, mindkét meghatározás a tapasztalatra épült. Számomra is relatív az idő érzete, amelyben a jelen pillanata, továbbra is abszolút értéket képvisel. A múlt, és a jövő relatív idő, mert az abszolút jelenhez viszonyított tényezők. A jelen abszolút idő, mert még nem viszonyított, hanem legfeljebb, még csak most zajlik benne a viszonyítás. Emlékké válva pedig, viszonyított, és viszonyítható relatív időérzet válik belőle.
Isten azt állítja magáról a Bibliában, hogy „VAGYOK, AKI VAGYOK.”. Nem azt állítja, hogy leszek, vagy voltam, hanem határozottan kijelenti azt, hogy VAGYOK. Mivel az emberben, a lélek által Isten él, ezért amit a „VAGYOK” szóhoz rendelünk tudatosan, azzá válik bennünk Isten. Vagyis, amit most, a jelen pillanatában meghatározok magamról, azzá válok, mert Isten, aki a lelkem által bennem él, a kifejezésre juttatott hitem alapján szervezi meg a megtapasztalható életemet. Saját magamat, és a megtapasztalható élethelyzeteimet is. Vagyis, amit a „VAGYOK” szóhoz rendelünk, az alapján címkézzük át Istent önmagunkban. Ezért bármilyen életszerepet felvállalhatunk. Akár tudatos, akár akaratlan ez a vállalásunk.
Ez így helyes. Mert a szabad akarat képességével, csak akkor rendelkezhetünk, ha mi magunk határozhatjuk meg azt, hogy melyik élethelyszínen, milyen életszerepet vállalunk, míg éljük a saját életeseményeinket. Nem Isten szigorú előírásai alapján kell élnünk, hanem Isten képviselőjeként ott, ahol éppen létezünk. Így a viszonyítási képességünk jelen pillanatát, kétféle módon hasznosíthatjuk. Egyik lehetőség az, amikor viszonyítunk, és tapasztalati emlékeket tárolunk el. A másik pedig, amikor elképzeljük magunkat, mint a jövőnk elvárható, viszonyítható eseményét. Isten ugyanis, nemcsak a megtapasztalhatónak vélt életeseményeinket formálja át az elvárásaink szerint, hanem bennünket is, mint szintén folytonos anyagi eseményeket. Miért képes ezt megtenni?
Mert minden objektív anyagi esemény az atomokra, mint az anyagi létezés elemi „építőköveire” vezethető vissza. Az atomok azonban, olyan objektív események, amelyekben az objektivitás a legkevesebb. Ha ugyanis, az atomot felépítő objektív alkotóelemek, protonok, neutronok, és elektronok térfogatát összeadjuk, akkor az csupán a teljes atomtérfogatnak, az egy tízezred részét teszi ki. Az atomban lévő összes többi teret, ugyanaz a szubjektív alaphalmaz tölti ki, amelyik az atomon kívül is, mágneses teret biztosít, az elektromos anyagi létezések számára. Úgy is fogalmazhatnám, hogy az objektív elektromos anyagi valóság nem más, mint a szubjektív mágneses valóság, erősen homeopátiás hígítású eseménye. Így a mágneses hullámok által előidézett változások, induktív módon, azonnal befolyásolják, az anyagi események folyamatait. Azokat az anyagi eseményeket változtatják meg, mágneses módon, amelyek a mi tudatosan észlelhető viszonyításunk tárgyait képezik.
A mágneses hullámok, értelmes szubjektív munkát végeznek az anyagi szerkezeteken. Ezek az anyagi események. A mágneses állóhullámok, stabil szerkezetben rögzítik az anyagi megnyilvánulásokat, míg a mágneses haladó hullámok, azok változásait végzik el. Az energia, mint erőhalmaz, a hullámokban terjed, és az Univerzum abszolút Elméjének az információját közvetíti. Az erő, objektív munkavégző képessége számára értelmet, csak a tudatos ember biztosíthat. Így az erő, mint objektív munkavégző képesség, csak akkor értelmes, ha ember határozza meg az irányát. Akkor azonban, felelős is érte. Így a felhasznált munkaérték, lehet szubjektív energia alapú, és objektív erő eredetű is. Így az objektív erő, és a szubjektív energia közös fókuszpontja, csak az elvégzett munka lehet.
W = F * s = W = E / t = I * s / t = F * t * s / t = F * s = W
Az elvégzett munkának tehát, teljesen mindegy az, hogy objektív erő által közlődve jön létre, közvetlen felületi kölcsönhatás által, vagy szubjektív energia hatására, közvetett térfogati kölcsönhatás révén. Az energia ugyanis, erőhalmazt jelent, amit a lineáris felépítésű longitudinális mágneses hullámok közvetítenek, a frekvenciájuk, és a hullámhosszuk alapján meghatározható diszkrét impulzusadagokban, úgynevezett kvantumokban. Ezek a kvantumok, azokat a sűrűsödési szakaszokat jelentik a longitudinális mágneses hullámokban, amelyek az adott impulzussorozatot közvetítik. A longitudinális hullámok ritkulási szakaszai pedig, a kvantumok közötti szakaszos, diszkrét adagos jelleget biztosítják.
Erre a kitérőre azért van szükség, hogy általa megtapasztalhassuk azt, hogy az idő, szerepel a fizikai képleteinkben is.
t = E / W t = W / P t = I / F t = s / v t = v / a
Ezek az idők azonban, már mind egy szálig, a tapasztalati képletek által meghatározott időegységek vagyis, az emlékeinkből származtatottak. Nem olyanok, amelyek eredendően létezhetnek. Eredendően, csak a viszonyítás képessége létezik, a maga abszolút értéket képviselő jelen pillanatával. Ami most van. Ezt tudjuk összehozni a helyszínnel, ami éppen itt van. Az emlék tehát, az itt, és a most, társított viszonyát tükrözi, a tudatos viszonyítási képességünk eredményét.
Számunkra a pillanat, mindig akkor értékes, amikor viszonyítunk, vagy ha éppen mentális viszonyokat, azaz terveket alakítunk ki az elménkben. Értéktelen az a pillanat számunkra, amelyben a jövő ábrándképeit kergetjük, vagy a múlt sebeit nyalogatjuk. Amíg ugyanis, a múltunkban, vagy a jövőnkben tartózkodunk mentális szinten, addig nem a jelenre koncentrálunk. Addig káros számunkra a jelen pillanata. Káros, mert semmiféle építő jellege nincsen. Pedig, a valós élet, a jelenben zajlik, a mi abszolút időnkben. Amit a jelen pillanata képvisel számunkra, most. Ha a jelen pillanata nem lenne abszolút értékű számunkra, akkor nem is képezhetné a megtapasztalt, viszonyított halmaza a múltunkat, és a jövőnket, mint relatív időérzetünket. Így a pillanat végül is, azt jelenti, egységnyi. Vagyis, a relatív viszonyított idő érzete, mindig az egységnyire, az abszolút értékű pillanatra vezethető vissza. Éppen ugyanúgy, ahogy az egyes szám, abszolút értékű alkotóelem, a hozzá képest relatív egész számok birodalmában. Mert minden egész szám, az egyes szám, egész számú többszöröse. Így minden relatív egész szám, az abszolút értéket képviselő egyesre vezethető vissza, mint etalonra. Ezért vagyunk képesek az időt is, relatív számokkal kifejezni. Az egy egész pillanathoz viszonyítottan.
A jelen pillanatának létezik még egy értéke, amely alapján a jelenben tartózkodunk. Elfogadjuk a felénk érkező eseményeket úgy, ahogy azok vannak, kritika nélkül értékelni azokat. Miközben, tökéletesen mellőzzük a múltunk, és a jövőnk gondolatképeit is. Élvezzük azt, ami éppen itt, és most van. Ez meditatív állapota az elménknek. A testünk eseménye, mindig az elme tudatos állapotát követi, ezért a tudatosan elcsitított elménk, a testünket is megpihenteti. Egy 15-20 percnyi meditatív elmepihentetés, a test 4-5 órányi aktív pihenésével egyenértékű. Az elménknek ezek a pillanatban rögzített tudati állapotai is, értékesek az ember számára.
Csak egyetlen dolog létezik, ami a valóságunkat relatívvá változtató időérzetünktől független, az állandó most, amit a jelen pillanata képvisel. Mivel pedig, abszolút értékű, ezért az abszolútum hatáskörébe tartozik, azaz Istenhez. Az ember azonban, Isten megnyilvánulása, a lelke által, ezért az értelmes ember viszonyítási képessége révén, az időérzet realizálódik bennünk. Csak így vagyunk képesek a viszonyított helyszíneken, és a viszonyított pillanatok között eligazodni.
Múlt, pillanathalmaz Jelen pillanat Jövő, pillanathalmaz
Relatív idő Abszolút idő Relatív idő
Régen volt Most van Majd lesz
Mindig csak az van, ami most van. Ami régen volt, vagy csak majd lesz, az nincsen meg a tapasztalati pillanatot képviselő jelenünkben. Értéke, csak a tapasztalható jelennek van, ami éppen most van. A múlt emlékeinek a hibáiból okulva, csak most képzelhetjük el azokat a jövőbeli eseményeinket, amelyeknek az elkövetkezendő jelene, örömöt okozhat számunkra. Így a folyton áramló, viszonyítható folyamatokat, anyagi változásokat, mentális módon befolyásolhatjuk. Ezért, a tudatosan formált jövő már, anyagi eseményként kialakult, viszonyítható jelent képez számunkra.
A vágyaink, terveink, és elképzeléseink is, a jelenben alakulnak ki, mint mentális eseményeink. Ezért, szintén a múltunkban raktározódnak el. Pusztán az a tény formálja őket, a relatív jövőnket képező időérzetünkké, hogy a viszonyításra képes jelenünkhöz képest, előre tudjuk vetíteni azokat. Így a relatív időérzetünket az a mentális képességünk biztosítja számunkra, hogy a relatív elménkkel, mindkét irányba el tudunk vonatkoztatni, a viszonyításunk jelen pillanatától.
Így a jövőnk nem más, mint a múltunk, képzetesen elvárható mentális eseményei. Vagyis, olyan múltbéli elképzeléseink, amelyek a reálisan elvárható eseményeink felé irányulnak. Reálisnak látszó értéket az biztosít számukra, hogy rendre bejönnek az elképzelt elvárásaink. Az a tény, hogy nem jönnek be az elvárásaink, vagy még meg is lepnek bennünket az események, éppen arra utal, hogy hibás volt az előrevetített emlékkép, amit a jövőnk eseményének gondoltunk. Így az észlelhető valósághoz, nem sok köze lett.
Az anyagi események folyamatos változásban vannak. Így biztosítják, az energia hatása alatt, az állandó cselekvést, történést, és létezést. Azokat, az anyagok által megnyilvánult változásokat, amelyeket mi tudatos emberek viszonyíthatunk, ha az adott pillanatban éppen ott vagyunk, és figyelmet fordítunk az észlelhető átalakulásokra. Ezek a viszonyításaink, mindig sajátságosak, mert a realizálható értéküket, mindig a már megélt tapasztalataink emlékei határozzák meg. Az a tény, hogy az éppen viszonyított események, hogyan illeszkednek bele, a már megélt pillanataink múltbéli mentális eseményeibe. Ezért kell az embereknek, a megélt eseményeiket illetően, közös nevezőre jutni, ha oktatni kívánják a tapasztalataikat. A közös nevezőt pedig, az a konzultációs megbeszélés jelenti, amelynek keretében, egyeztetik a tapasztalataik eredményeit. Vagyis, kollektív hitet formálnak, az emlékeik alapján. Így születik a tudomány, vagy bármilyen más tan. Ezek a történelmileg kialakult tanok, értéket biztosítanak, a viszonyításaink elmúlt részpillanatainak.
Az elménkben, lineáris időrendi sorban tárolt emlékeink biztosítják számunkra, a jelen viszonyaihoz való visszacsatolási képességeinket. Ettől a visszacsatolási képességtől intelligens minden értelmes ember. Ez persze, egyénenként változó képesség. Nem csupán a visszacsatoló képesség miatt, hanem a szellemi tudattartalmainkat képviselő emlékeink mennyisége, és minősége miatt is. Továbbá, a fáradtság, és a tudatbefolyásoló szerek is megváltoztatják, az ilyen irányú mentális képességeinket. A mentális visszacsatoló képesség, az emlékeinket hozza felszínre a tudatunkban, a jelen észlelt eseményeihez viszonyítva. Ezzel szemben, az elvonatkoztatási képességünk, a visszacsatoló képességünk ellenhatásaként, éppen azt biztosítja számunkra, hogy a jelen pillanatától, az emlékeink tudattartalmai felé fordulhassunk bármikor. Az azonnali elvonatkoztatást, és visszacsatolást megvalósító képességeink nélkül, az elménk „beteg” állapota észlelhető. A visszacsatolás képességének a hibájából, a tapasztalati emlékeink előhívása akadozik. Az elvonatkoztatási hiba esetén pedig, az emlékek kialakulása, és tárolása jelent problémát számunkra. Az aktuális viszonyítás megtörténik ugyan, de emlékké nem fejlődik bennünk, vagy éppen fordítva. Jelentkeznek ugyan, mindenféle emlékképek, de egyáltalán nincsenek szinkronban, a jelenben viszonyítható eseményekkel. Ahogy a jelen pillanatától el tudunk viszonyítani, úgy a helyszíntől is. Így vagyunk képesek térben, és időben cselekedni, történni, és létezni.
Az időérzetünket az a tény biztosítja tehát, hogy képesek vagyunk elvonatkoztatni a viszonyításunk aktuális helyétől, és pillanatától, valamint működik bennünk a mentális visszacsatolás képessége. A múltunk, az eddig viszonyított jeleneink lineáris halmaza, így az időérzetünk alapja. A jövőnk pedig, a múltunkból előrevetített emlékeink. A jelen pillanata három alapesetben hasznos számunkra. Ha valamilyen eseményt viszonyítunk, és ez által éppen, gyakorlati tapasztalatokat szerzünk a jelenben. Vagy, ha éppen olyan jövőképet alkotunk mentális elképzelési szinten, amelyek megvalósulását szeretnénk megélni. Illetve akkor, amikor meditatív módon, csak a jelen pillanatára koncentrálunk, és tudatosan kiiktatjuk a viszonyítási képességünket biztosító elvonatkoztatási, és visszacsatoló képességünket.
Valójában a meditatív állapotunk, a tudatosságunk legmagasabb szintje, mert olyankor, átmenetileg megszűnnek számunkra, az elménk relatív viszonyai, és így, kapcsolatot tudunk teremteni az Univerzum abszolút Elméjével. Akinek az életében ez a mentális kapcsolat létrejön, megvilágosodik, mert az abszolút információkat kezelő univerzális Elmébe tekinthet. Így onnan, bármilyen szükségszerű információ kinyerhető. Ezért az, számunkra a legértékesebb pillanat, mert megtorpan benne a relatív időérzet.
Matécz Zoltán
2012. 01. 07.
matecz.zoltan@gmail.com
