Örök fiatalság.
Nagyon sok rejtély övezi, a hosszú élet, és az örök fiatalság kérdését. A Biblia tanúsága alapján ugyanis, az emberi élet sokkal hosszabb volt valaha, az ókor előtt, mint manapság. Több száz éves korú egyénekről ad hírt, akik száz éves koruk felett még fiakat, és leányokat is nemzettek. Vagyis, a fiatalnak és középkorúnak minősülő életük, nagyon hosszú volt. Kérdés az, hogy az volt-e a normális, vagy a mai állapot az, ahol az átlagéletkor férfiaknál csupán, röpke ötvenöt év.
A Bibliában lejegyzett életkorok is folyamatosan rövidültek, az emberöltők periodikus váltakozásaival arányosan. Csak az életvitelük minősége tehette lehetővé számukra, az ilyen hosszú élettartamot. Azok az emberek ugyanis, pásztorkodó, és földműves foglalkozásúak voltak. Nem éltek ilyen összetett információs özönben. Távol a „civilizációtól”, saját családi közösségeikben múlatták a napjaikat. Naptári életidejük nagy részét, az a munka kötötte le, amely alapján éltek. De hát, a mai ember is dolgozik!
Az ember alapvetően, három tényező együttes, egyidejű összehangolt működésének az eredménye. Test, lélek, és szellemiség vagyunk. A testünk anyagi vonatkozás, állandóan változik az életidőnk alatt, ezért relatív adottságunk. Lenullázott szellemiséggel születtünk, és a benne összegyülemlő tudattartalom, állandóan változik az életünk során, ezért szintén relatív minőségünk. Csak a lelkünk abszolút jellegű, mert az életünk energiájaként, mindig ugyanaz a tényező marad, az életünk teljes ideje során. Ezért szükséges az életünk jelen eseményeihez, a lelki jelenlét. A lelkünk használja a testünket, az objektív megnyilvánulása érdekében, és a szellemiségünket, az értelmes szubjektív kifejeződésére. Így nem a testünknek van lelke, hanem a lelkünknek van, teste és szellemisége.
Az idő szellemi „termék”, az ember viszonyítási képességének a viszonytényezője. Mert az ember, gondolati síkon képes elvonatkoztatni, a lélek aktív jelenlétének, az aktuális pillanatától. Attól az állandónak mondható életpillanattól, amelyben a lelki jelenlétünk uralkodhat a tudatos elménken keresztül itt, és most, a testünk és a szellemiségünk felett. A múlt vagy a jövő, csak a jelenünkben idézhető fel. Éppen azért, hogy a múltunk megtanult eredményeiből, és a megtapasztalt hibáinkból tanulva, könnyebben tudjuk előrevetíteni magunknak, a reálisnak látszó jövőképünket most, a jelenben. Csak itt, és most vagyunk képesek azzal a múlttal, és jövővel foglalkozni, ami a szellemi időérzetünket biztosíthatja. Így a jelenünk nem más, mint a lelki jelenlétünk, itt és most észlelhető eseménye. Míg az időérzetünket biztosító múltunk és jövőnk, a szellemi vonatkozású naptári időnk csupán. Csakhogy, amíg a múltunkkal, és a jövőnkkel foglaljuk el az elménk figyelmét, addig nem élünk lelki életet most, a jelenünkben, mert az időérzetünkre irányuló szellemi gondolataink kötik le a figyelmünket. A szellemi élet azonban relatív, így az időérzetünknek van alárendelve. Aki az elméje figyelmét, nem a most megtapasztalható lelki jelenlévőségére koncentrálja, máris a múltban, vagy a jövőben kalandoznak a gondolatai, és ez által, az időérzete folyamatosan meghosszabbodik. Mert elvonja az elméje figyelmét, a jelenben hasznosítható lelki jelenléttől. Így az elméje figyelmét, átengedi azoknak a szellemi gondolattartalmaknak, amelyek többnyire a problémáit fejezik ki, és a múltra vagy a jövőre irányulnak.
Az állandó lelki jelenlét, semlegessé teszi az időérzetünket, mert abszolút értékű érzelmi életet biztosít számunkra most, a jelenünkben, a relatív szellemileg vezérelt, racionális élettevékenységeink helyett. Az időérzetünk hiányában, hatástalanok maradnak a jelenünkben azok a problémáink, amelyek a szellemi szinten előhívható múltunkról szólnak, vagy a belőle kivetíthetően elképzelhető jövőnkről. A racionális szellemi életünk arról szól, hogy a szellemiségünk alkalmas arra, hogy az elménk figyelmét elvonatkoztassa a jelenünk pillanatától, és ez által, az abszolútnak minősülő lelki életünk helyett, relatív szellemi életet éljünk. Holott a szellemiségünk alapfeladata éppen az lenne, hogy értelmes módon juttassa kifejezésre a lelki érzéseinket most, a jelenünkben. A problémáink oroszlánrésze, a múltunkban gyökerező szellemi életünknek köszönhető. Mert a lelki jelenlétünk helyett, átveszi az uralmat az elménkben a szellemiségünk, és az időérzet realitásának rabságában tart bennünket. Mégpedig, az időérzettől szinte teljesen független lelki jelenlét helyett. Kérdés az, hogy hogyan lehet az elménk figyelmét, a jelen eseményeire fókuszálni úgy, hogy a lelki életünk, mentesüljön a múltunk, és a jövőnk, számunkra hátrányos relatív szellemi adottságaitól?
Amikor alszunk, akkor a szellemi tudatunk, eleve háttérbe szorul. Az érdekes, változatos munka nagy előnye az, hogy mindig képes lekötni, az ember elméjének a figyelmét, és ez által, a jelenben tartani az azzal társuló, szorosan hozzá tartozó gondolatainkat. De itt most, tudatos munkának minősül minden olyan éber, tudatos elfoglaltságunk, amelynek a segítségével a jelen eseményeihez köthetjük a gondolatainkat. Így a szórakozásunkat jelentő aktív tevékenységeink is, megkívánják a folytonos lelki jelenlétünket. A monoton, úgymond unalmas munka, vagy egyéb „érdektelenebb” elfoglaltságunk pedig, nem képes lekötni tartósan az ember elméjének a figyelmét, de azért, mégis nagyon jó lehetőséget biztosítanak arra, hogy közben meditálva, mégis a jelenben tudjunk tartózkodni, mentális gondolati síkon. Az alapvető cél az, hogy ne hagyjuk az értelmes gondolatainkat, a szellemi időérzetünket képező múltunk, vagy a jövőnk problémáiban kalandozni. Minden egyes, ilyen mentális időutazásunk, tovább erősíti a szellemi időérzetünket.
Az már bebizonyított tény, hogy a meditáció ellazítja, megnyugtatja a testet. Amikor meditál az ember, akkor tudatosan kiiktatja, az időérzetére irányuló szellemi gondolatainak az áramlatát az elméjéből, és a figyelmét, az elgondolásai helyett, arra a csendre és nyugalomra fókuszálja, amelyet a lelke biztosít számára a jelenben, miközben vegetatív módon élteti a testét. A test pedig, egyszerűen átveszi, lemásolja az elméje aktuálisan beállított tudati állapotát. Az arányokat tekintve olyan módon, hogy egy tizenöt-húszpercnyi meditáció, négy-ötórányi aktív testi pihenésnek felel meg.
Csak az idő érzete képes, a korosodással járó látványos elváltozásokkal, munkát végezni a testünkön. Így, aki a naptárival beazonosított időérzetét tudatosan fenntartja, és csak szellemi szinten képes racionális életet élni, folyamatosan a biológiaivá tett idő rabságában tartózkodik, és ez által, állandóan idősödik. Aki a múltjának és a jövőjének, a relatív szellemi gondjaiban „tapicskol” egész nap, komoly munkát terhel a szervezetére, mert az elméje szellemi tevékenységet végezve, egyfajta kifordított meditációt hajt végre. „Anti-meditációt”, amely a valós meditációs gyakorlatokkal ellentétben, nem képesek ellazítani a testünket, hanem éppenséggel, komoly feszültségbe kényszerítik azt. Míg a meditatív módon ellazult elme, a jelenben tart bennünket, és ez által függetleníti az elménket az idő érzetétől, addig az ellentétes irányultságú, kifordított „meditációt” végző elme, belefeszül a múlt, és a jövő problémáiba. A testünk pedig, ezt a feszült elmeállapotot fogja követni, és a helyett, hogy több órányi pihenést biztosítana számunkra, éppen ellentétesen, több órányi feszült, ideges állapotot eredményez. Az emberi test, ettől feszülten torzul, és öregszik olyan nagyon, ettől az állandóan fenntartott, kifordított szellemileg fenntartott negatív „meditációs” kényszerünktől. Amely megakadályozza azt, hogy tartósan a lelki jelenlétben éljünk, békés pozitív érzelmi életet, és ez által, egy nagyon aktív, negatív szellemi életre kényszerít bennünket.
Az életünk, addig mondható „normálisnak”, amíg a szellemi gondolataink, és a testi cselekedeteink, a lelkünk vágyait fejezik ki. Amíg az abszolút lelkünk irányít bennünket, addig a jelenben tartózkodunk itt, és most. Akkor követünk el hibát, ha átengedjük az elménk feletti irányítás funkcióját, a relatív szellemiségünknek, amely a benne felgyülemlett gondolataink által, tökéletesen elvonatkoztat bennünket, a lelki lehetőségeink jelen pillanatától, és a múltba, vagy a jövőbe irányítja a tudatosítható figyelmünket. Sajnos, ma még, így él az emberiség kilencvenkilenc százaléka.
Amennyiben, sikerül átállítani a tudatos elménk figyelmét, a lelki jelenlétünkre, a szellemi gondolataink elvonatkoztató kényszereitől, akkor minőségi változás áll be az életünkbe. Továbbá, az életünket befolyásolni képes életeseményeinkbe, és ez által, annak a naptári idejű mennyisége is, arányosan növekedni fog. A lelki életet élő ember, mindig a jelenben él. Ismeri, tudja, és ha szükség van rá, akkor aktívan használja is az időérzete relatív szellemi viszonyait, de nem kötődik hozzájuk. Az élettapasztalataira jól emlékszik, de nem hagyja, hogy kizárólag azok vezéreljék az életét. Tudatosan nem válik szellemi emberré, aki a saját létezését, a jelen pillanatának korlátozott hasznosításával éli az életét.
A szeretet három alappillérre épül. A megértésre, a megbocsátásra, és a megbecsülésre. Így a nyugodt, kiegyensúlyozott türelem, a legideálisabb fokmérője. Ha a szeretet alappillérei közül, bármelyik hiányzik belőlünk, azonnal türelmetlenekké válunk. A megbocsátási képességünkkel, a múltunkra vonatkozó zavaró tényezőkkel szemben lehetünk, mentális módon hatástalanok. A megértési képességünkkel, a jövőnk felől érkező zavaró eseményekkel szemben válunk mentálisan közömbösökké. Addig a megbecsülési képességünk, éppen a jelenünkre vonatkozik, és a szeretetünk közvetlen megnyilvánulása. Képtelenek vagyunk ugyanis, olyan dolgokat, vagy személyeket szeretni, akikkel szemben, a nekünk okozott problémáik miatt, nem tudunk megértést tanúsítani. Addig képtelenek vagyunk Isten áldását irányítani feléjük.
A gondjaink, és problémáink olyan kellemetlenségeink, amelyek többnyire, a múltunkban élnek csupán, de megoldásra várva, a jelenünkben okoznak kellemetlenségeket számunkra, ha rájuk gondolunk. Elvonják az elménk figyelmét a jelenünktől, és a múltban, vagy a jövőben tartanak bennünket. Ha túljutottunk a megbocsátás mentális folyamatain, akkortól pedig, a jövőnk sérelmeit, sértéseit, és egyéb zavaró körülményeit kiiktattuk. Azt pedig, úgy tehetjük meg, ha nem ítélkezünk semmi felett, nem kritizálunk semmit, hanem mindent úgy fogadunk el, ahogy azok érkeznek a tapasztalatokat értékelni képes jeleneinkbe. Amit kritika nélkül képesek vagyunk elfogadni, az nem sérthet meg bennünket, és nem épülhet be a relatív szellemi tudatunkba, mint elszenvedett sérelem. Amitől azután, megint csak a megbocsátás szabadíthatna meg bennünket. Így, aki nem cipeli a régi sérelmek „keresztjét”, és nem vesz magára új gondokat sem, szellemi nyugalomban élhet. A szellemi nyugalom pedig, egyfajta állandósult „meditatív” állapotot eredményez, ami a folyamatos lelki jelenlétnek biztosít maximális lehetőséget. Isten áldását irányítva, minden lélekkel bíró ember felé.
Isten áldása nem bonyolult dolog. Az emberben ugyanis, a lelke által, Isten él. Így amikor jókívánságokat mondunk egymásnak, akkor valójában, a lelkünk által bennünk élő Isten áldásait osztogatjuk jó szívvel. Ezekkel az áldásokkal, nyugodtan lehetünk bőkezűek, mert azok, más emberek felé irányulva, szintén Istennek szólnak, az ő lelkük által, bennük élő Istenségnek. Az Isten által biztosítható lelki harmónia, nem csupán akkor működik, ha önmagunkban érezzük a teremtő jelenlétét, és a szereteten alapuló érdekei szerint cselekszünk, hanem főképpen akkor, ha a többi embertársunk felé is, ugyanezt a harmóniát sugározzuk. Akkor valósulhat meg ugyanis, a régi Magyar közmondás, mi szerint; „Amilyen az adjon Isten, olyan lesz, a fogadj Isten.”. Vagyis értelemszerűen, ahogy mi magunk viszonyulunk más emberekhez, úgy fognak ők is viszonyulni mihozzánk. Nem várhatok jót attól, akinek én is ártottam. Érdemessé kell válnom a jóra.
Persze, most bárki mondhatja azt, hogy hiába vagyok jó valakivel, ha az mégis árt nekem. Erre csak azt tudom mondani, hogy vannak még úgymond, „nehéz” emberek. Éppen attól nehéz emberek, mert ezt a szereteten alapuló szabályt, nem ismerik eléggé. Mert még erősen, relatív szellemi életet élnek. Ők is megváltoznak az irányunkban akkor, ha tőlünk mindig csak a jót, a megértést kapják. A példamutatásunk, oktató jelleget ölt számukra. Olyan ez a folyamat, mint a földművelés. Ha elvetjük a jóság magvacskáit, és mindig gondosan ápoljuk azokat szeretettel, akkor várhatjuk csak azt, hogy a „nehéz” emberekben kialakuló termés is, jó legyen számunkra. Tudnunk kell azt, hogy mindig csak önmagunkért vagyunk felelősek. Mindig csak a saját cselekedeteink „vetéseitől” várhatjuk el azt, hogy válaszreakcióként, jó „termést” hozzanak másokban. Nem arathatunk ott tiszta szívvel, ahová nem ültettük el a szeretetünkből fakadó megértésünk, megbecsülésünk, és megbocsátásunk türelmes magvait.
Kétezer évvel ez előtt, Jézus már éppen ezekre az igazságokra tanította az embertársait. Úgy hirdette Isten szeretetének áramlását az emberek között, hogy a megbocsátásra hívta fel a figyelmet, és nyomatékosan kijelentette, hogy ne ítélkezzünk. Mert tudta, hogy a jelenben fennálló lelki életünk tisztasága azon múlik, hogy mennyi zavaró szennyeződést engedünk be a szellemi tudattartalmunk relatív szférájába. A sérelmekkel túlságosan szennyezett szellemi tudattartalom, állandó mentális viszonylatokat tart fenn a gondolataink között, és így elvonja az ember elméjének a figyelmét, a jelenben folytatható békés lelki élettől. Sajnos, ma még így él, az emberiség kilencvenkilenc százaléka, beleértve magamat is. Néhány megvilágosodott ember képes csak arra, hogy tudatosan is kiiktassa, a relatív szellemi tudattartalmakat képviselő olyan gondolatokat az elméjéből, amelyek elvonhatnák a figyelmét, a számára abszolút békés jelenlét, lelkileg vezérelt, állandó érzelmi lehetőségeitől.
Így a megvilágosodás, azt jelenti röviden, hogy Isten „szemével” látni. A dolgokat, és az eseményeket, a saját teljes valójukban lelkileg észlelni. Okot, és okozatot egy időben, együtt észlelni. A motivációt éppen ugyanúgy szemlélni, mint az általa kifejtett cselekményt. Így a megvilágosodott elméjű ember, eleve a tökéletes megértés jelen stádiumából szemléli az eseményeket. Az emberi létezés is anyagi esemény, így a megvilágosodott ember, az események mögött rejlő energiákat is szemléli egyben. Ezért az érzékelési képessége, sokkal ideálisabb, mert abszolút, a mi, relatív módon korlátozott szellemi lehetőségeinkhez képest.
Mivel Isten, a lelkünk által bennünk él, ezért bárki lehet megvilágosodott ember, aki tiszta lelki indíttatású életet képes élni a jelenben. Mivel a lélek, az életünk energiája, ezért a lelki élet, egy olyan energikus életet jelent számunkra, amelyben a saját életenergiánk, képes észlelni más anyagi események energiáját, így más emberek életenergiáit is. Ez a lelkileg megtapasztalható érzelmi rezonancia jelensége. Minden együttérzés ezen alapszik. A megvilágosult ember számára, mindenki egy nyitott könyv, de ő nem él vissza ezzel a képességével, mert a relatív ítélkezése által, éppen azt veszítené el, ami miatt abszolúttá, lelki életet élővé vált. Istenemberré, akinek abszolútak az érzékei is. Így nem félni, vagy tartani kell tőle, hanem követni kell őt, ezen az ember által is járható spirituális úton.
Minden ember lelki életet él, amikor együttérzést tanúsít más emberrel, vagy élőlénnyel szemben. Az élettelen dolgokkal szemben is érezhetünk így. A szeretet, a barátság, a szerelem, megnyilvánulásai, ilyen aktív együttérzésen alapulnak. Amikor a lelki eseményben részt vállaló személyek, közel ugyanazt a felemelő érzéseket tapasztalják meg, a közös életcselekményben. Az együttérzés képessége, összetartó erőt képvisel a fele-barátok között. Mert azokban a felemelő érzésekben, Isten szeretete áramlik, az egyéni lelkek között. Szellemi szinten, bármikor emlékezhetünk az ilyen érzéseinkre, de akkor a legaktívabbak bennünk, amikor éppen megéljük őket lelki minőségükben, az aktív jelenünkben. Csak akkor abszolút bennünk az érzés.
Ide illik Eckhart Tolle, a ma élő megvilágosodott emberek egyikének, „A most hatalma”, című könyvéből egy idézet. Röviden levázolja benne, a megvilágosodott ember élményeit.
„Említettem, hogy az igazi együttérzés duális jellegű, kettős természetű. Ez azt jelenti, hogy egyszerre vagy tudatában a mindent és mindenkit összekötő, és jellemző halandóságnak és halhatatlanságnak. Ezen a mély szinten az együttérzés, a legszélesebb értelemben gyógyítóvá válik. Ebben az állapotban, gyógyító hatásod elsősorban nem a tetteiden, hanem a létezéseden alapszik! Bárkivel is kerülsz kapcsolatba, megérinti őt a jelenléted, és a belőled áradó béke, akár tudatában van ennek, akár nem. Ha teljesen jelen vagy, és a körülötted lévő emberek tudattalanul viselkednek, nem érzel majd késztetést, hogy reagálj a helyzetre tehát, nem adsz annak valóságot. Békéd olyan hatalmas és mély lesz, hogy minden, ami nem béke, az eltűnik benne, mintha soha nem is létezett volna. Ez megtöri a tett, és az arra válaszként jövő tett, akció és reakció, karmikus körforgását. Az állatok, a fák, a virágok érezni fogják a békédet, és reagálnak majd rá. A létezéseddel, Isten békéjének demonstrálásával tanítasz. A „világ világosságává” válsz, a színtiszta tudat kisugárzásává, és így, az ok szintjén szünteted meg a szenvedést. Eltünteted a tudattalanságot a világból.”
Az író itt a tudatlanságot, a szellemileg vezérelt relatív egós elmével azonosítja, míg a tudatosságot, a lélek jelenlétének aktív megnyilvánulásaként. Az említett könyvnek a mondanivalóját, valahogy így kezdi;
„Nem élhetek magammal tovább!” Ez a gondolat ismétlődött újra és újra az elmémben. Ekkor azonban hirtelen rádöbbentem, milyen különös gondolat is ez. - Egy vagyok vagy kettő? Ha én nem tudok élni magammal, akkor ketten kell, hogy legyünk: az „én” és a „magam”, akivel az „én” nem tud együtt élni! Lehet, gondoltam, hogy kettejük közül csak az egyik valódi?!
Amikor én, nem érzem jól magamat önmagamban, akkor valóban kialakulhat a reálisnak látszó kérdés, hogy ki az „én”, ki a „magam”, és ki lehet az „önmagam”? A gondolatban kifejtett „én”, nem más, mint a racionálisan gondolkodó, értelmes relatív szellemi tudatosságom. A „magam” pedig, az abszolút adottságokkal bíró érzelmes lelki tudatosságom, aki azért nem érzi jól magát bennem, mert konfliktus van a lelkem, és a szellemiségem között. Ez a lelkiismeret furdalás érzése. Az „önmagam” pedig, az elmém tudatos állapota, amely a figyelmét a lelkem, vagy a szellemiségem aktuális dominanciájára képes fókuszálni. Az alapján vezérelve, az elménkben tudatosítható testi cselekedeteinket. Így éppen arra kell törekednünk, hogy az elménk által figyelemmel kísért önmagunkban, főképpen magam legyek, az abszolút lelki adottságaimmal a jelenben, és az énemet képviselő szellemi gondolataim időérzetét, csak az aktuális problémák közvetlen kiiktatása miatt „kapcsoljuk” csak be. Hogy a múltból előhívható tapasztalataink, hasznosak legyenek a jelenünkben. Majd azonnal kapcsoljuk vissza az elménk figyelmét a lelki üzemmódra. Mert a tudatos lelki üzemmódunk, független a szellemi időérzetünktől.
Ennél fogva, éppen arra kell törekednünk, hogy az elménkben olyan aktuális dominancia tudatosodjon, amely az érzelmes lelki, és az értelmes szellemi egyensúlyunkat juttatja érvényre. Az pedig, csak abban az esetben jöhet létre, ha a szellemiségünk tudatosan arra szorítkozik, hogy a természetes funkciója szerint, a jelen lelki érzelmeinket fejezze ki, értelmes módon. Ez lesz, a szabad akaratunk által kifejezésre juttatott hitünk, ami meghatározza az életünk eseményeit. Nem csupán a tudatosan vezérelt testi eseményeinket szabja meg, hanem azokat a körülményeinket is, amelyeket eseményszinten megtapasztalhatunk. Vagyis javarészben, magunk irányíthatjuk a sorsunkat. Egy szellemileg vezérelt relatív „öntudatlan” állapotból, egy lelkileg irányított abszolút tudatos állapotba fejlődhetünk. Ez az elménk mentális evolúciós eseménye. Ha a figyelmünket, a jelenlétünk lelki adottságaira fordítjuk, és a szellemiségünket, csak arra használjuk, hogy az érzelmeinket értelmes módon fejezzük ki általa. Amikor ugyanis, a jelenlétről beszélek, akkor szigorúan arról az Isteni létezésről teszek említést, amely a lelkünk által, mindig jelen van bennünk. Ahhoz azonban, hogy ez az idő-független Isteni jelenlét, valóban jelen legyen az életünkben, arra van szükségünk, hogy az elménk figyelmét a jelenre koncentráljuk, hogy az érzelmeink értelmesen irányítsák az életvitelünket. Így a szellemileg értékelhető halandósággal párhuzamosan, megtapasztalhatjuk a lelki halhatatlanság érzéseit is. Ne hagyjuk tovább azt, hogy a szellemiségünk időérzetbe torkolló zavaró gondolatai, a már megszokott relatív életvitelünkre kényszerítsenek, ezek után is. Az élet minőségi változása következtében, a mennyisége is módosulni fog. Erre Isten a garancia, aki bennünk él, a lelkünk által. Ez a fiatal, hosszú élet titka.
Matécz Zoltán
2012.02.04.
matecz.zoltan@gmail.com
