Érék.
Szerintem, az értékelés képessége nélkül, nincsen érték. Tiszteletet és megbecsülést, mindig azoknak az embereknek, és dolgoknak biztosítunk, amelyeket értékelünk. Az általunk értékelt tényezőknek, mindig valamilyen szintű tiszteletet biztosítunk, amely tisztelet, az erkölcsi tartásunkat, megbecsülésünket fejezi ki. Így minden érték alapja, a tudatosan értékelő ember. Az emberi tudatban, a viszonyítás képessége munkál, és értéket biztosít az értékhordozóknak. Így az értékelés képessége miatt, minden érték forrása a tudattal bíró értelmes ember.
A pénz, mint értékmérő, lett az értékek általános mércéje, amely ez által, önálló „értéket” képvisel a társadalmi életünkben. Éppen azért, mert minden értékhordozó értékesítéséhez, értékmérőre, vagyis pénzre van szükség. Így értékmérő hiányában, tudatában lehetünk ugyan, az értékek egymáshoz kialakult, pénzben kifejezhető viszonyainak, de azok reális mérésére nincs lehetőségünk. Az értékhordozók halmozásával, nő a többlet, ami alapján, a gazdasági vagyon alakul ki. Ez a gazdasági előny, hatalmat képviselve, jogot formál magának az uralkodásra, amelynek során, az értéktulajdonos, fölérendelheti magát a kevesebb értékkel rendelkezők fölé. Aki pedig, az kialakult értékrangsor alapján, a vagyoni rangsort elismeri jogos társadalmi állapotnak, az akaratlanul is, a hatalmi rangsort is elismeri tudatosan, és behódol annak a képviselői előtt is. Így a vagyonnal rendelkezők számára a hatalom, elismert jogkört is jelent ma már.
A szocialista rendszer alapelvei szerint, „legfőbb érték az ember”, volt. Ez a szépen hangzó szlogen, hamis állítás volt csupán, mert az ember olyan értéket képviselhetett csak akkor is, amennyit a munkája bére tett ki. Semmi többet. Vagyis, az átlagember, bérrabszolga volt a régi rendszerben is. Ez ma sem változott, legfeljebb jobban kiélesedett.
Az értékelés ténye tesz valamit hasznossá, vagy haszontalanná számunkra. A hasznos dolgokat megbecsüljük, szeretjük, míg a haszontalanokat megvetjük. Minden haszontalanságot, amit mi megvetünk, vagyis nem szeretünk, más ember még szerethet. Ezért a haszontalanság megítélése, az éppen értékelő egyén egoista relatív érdekviszonyait fejezi csak ki. Az ember a megszerzett értékeit megbecsüli mindaddig, amíg azokat reális értékhordozónak tekinti. Így vannak olyan értékhordozóink, amelyek értéktelenné válnak, a változó szellemi tudatunk számára. Az uralkodási képességünk hatalommal jár. Ennél a hatalomnál fogva, értelmesen dönthetünk az értékek sorsáról, de ez felelősséggel ruház fel bennünket. Mivel a megbecsülés az értékeinknek jár, ezért a személyes értékeinket is, mindig megbecsülésünkben részesítjük.
Az értékhordozók nem azért értékesek, mert önmagukban értéket képviselnek, hanem az értéküket, a tudattal bíró ember határozza meg. Így például, a benzin előállítási költsége literenként, körülbelül 100 forint most, de mi mégis 400 forintot fizetünk érte. Mert a kínálat értéklehetőségeit, a kereslet határozza meg. Így a kereslet miatt, a filléres dolgok is megfizethetetlenné válnak, mert jóval magasabb realizálható értéket hordoznak, mint az ő előállítási, és egyéb járulékos költségük. Így ma, a tisztességesnek mondható üzleti világunkban, nagyon sok kereskedelmi értékhordozó, irreális értéket képvisel. Mert az árukban erősen beleágyazódik, a többszörös üzleti haszon reálisnak mutatkozása is. Természetesen, a szolgáltatások díja is hasonlóképpen alakult, mert hűen követi az árversenyt. Nem a kialakult piac a hibás, hanem a figyelmetlen állami apparátus a felelős, mert eltűri az irreális árformálással párosuló szabad rablást. Az árak alakulása ugyanis, a stabil társadalmi középréteg, és a meggazdagodott népréteg gazdasági lehetőségeihez igazodik, ennél fogva, az elszegényedetteket sújtja.
A sikeres emberek is csak, a teljes társadalomban lehetnek eredményesek. Az azonban, rajtuk áll, hogy a sikerük által felhalmozódott vagyonukkal, a társadalom elszegényedését növelik-e, vagy a szegénység enyhítése érdekében, az őket értékelők számát szaporítják-e. Bárki megteheti azt szabadon, hogy az életközösségében élő szerényebb életvitelű embereknek, úgy nyújt segítséget, hogy alkalmazottként jobban megfizeti, vagy adományként támogatja. Ez szíve joga. Mert a szegénységet kívülről szemlélni, nem biztosít érdemeket.
Tudatosítani kell az emberekben azt, hogy társadalmi rendszerben élve, minden egyes ember, az alkotmányos közösség tagja, így a közjó, jó az egyének számára is, és a köz-rossz, természetesen sújtja az egyéneket is. A köz-rossz az elszegényedésben, és a közösségi érdekeket képviselő szociális vívmányok akadályoztatásában nyilvánul meg. Így elszegényedik, leépül az egészségügy, az oktatási rend, a szociális és nyugdíjrendszer, és közben, rohamosan romlik a közbiztonság. A közerkölcs közjogokkal jár, és a közjogok közkötelezettségekkel. Akkor alakul ki visszaélés, amikor a kötelességeinket a közjogok terhére, vagy a jogainkat a közkötelességek rovására hajtjuk végre. Egy magántulajdonra épülő társadalomban, a vagyon „felszabadítja” a szabadságot, míg a hiánya elnyomja azt. Éppen a jogok és a kötelességek aránytorzulása miatt.
A kollektív megszorítások, olyan társadalmi intézkedések, amelyek során, onnan kíván az állam pénzt kierőszakolni, ahol abból, amúgy is a legkevesebb van. A megszorítás szó jelentéséből kiindulva, tulajdonképpen kipréseli a szegényekből azt, ami az egész társadalom fenntartásához szükséges anyagi hiányt képezi. A van, és a kell között, ott van a szükség, és a lehetőség. Hiába van valami, ha nincsen rá szükség, vagy nincsen rá lehetőség. Természetesen hiába kell valami, mert az csak a szükség tényére utalhat, lehetőséget nem biztosít. Így a megszorítások irreálisak abban az esetben, ha azt, az erősen korlátozott szegényebb néprétegek rovására határozza meg az állam, miközben a jómódban élők, nem érzik „megszorításnak” a végrehajtást.
A piac is emberi tevékenység által jött létre, amely nem nélkülözheti az emberséget. Amelyben az etikus hozzáállás, kereskedelmi erkölcsöt teremthet a folyamatban. Az irreálisnak látszó árengedmények azt tükrözik, hogy az alkalmazott árrések igen magasak voltak. Ezért a kereskedő nyakán maradt a terméke, és e miatt, beszerzési áron kell továbbadnia. Az etikus hozzáállást kell jogosan elvárni, és kötelességszerűen megkövetelni minden kereskedőtől, hogy a piaci erkölcs tisztasága a kereskedők, és a vásárlók közös megelégedését eredményezze. A szabad piacra bízott rendszerben, az elszegényedés folyamata, erősen csökkenti a piac vásárlóforgalmát, így a szegénység, a kizsákmányolás visszacsatolásaként, feleslegessé teszi magát a piacot. E miatt, gazdasági anarchiához vezet.
Az előzetes értékelés becslése az előítélet, majd a felülvizsgálat értékrealizálása után következik az utóértékelés, ami a hatályos értékmérőhöz való viszonyítást jelenti. Az értékkonfliktusok lényege az, hogy az értékhordozó valójában, az értékelés valós ténye által képviseli a meghatározott értékét. Így vannak olyan értékhordozók, amelyek értéktelenné válnak, az értékelés tényszerűségének a hiánya miatt. Az értékek rangsora, az egészségi állapottal is arányos. Amíg az ember egészséges, addig az egészségét áldozza fel a vagyont jelentő pénzért. Ezzel szemben, a beteg ember, a pénzét áldozná fel az egészségért. Az értékhordozóink biztonsága, a hangulatváltozásaink során is meginoghat. Az ingerült elméjű ember ugyanis, az értékes dolgait is odavágja olykor, hogy levezesse általa a felgyülemlett idegi feszültségeit.
A kritika is vélemény, szubjektív értékítélet a viszonyítható, értékelhető művek, elméletek, vagy személyek között. Mindig annak az értékhordozónak az értéke erősödik meg, amelynek a hiánya jobban gyötri a tudatunkat. Ha az egyéni jogok, és a társadalom iránti kötelezettségek nincsenek egyensúlyban, akkor az értékek a túlsúly felé hajlanak. Ha a jogok kerülnek túlsúlyba, akkor a magántulajdon halmozódik fel, a társadalom rovására. Ha pedig, a kötelességek kerülnek túlsúlyba, akkor a kincstár erősödik, az egyének rovására. Ezért, társadalmi rendben élve, csak a jogok, és a kötelességek egyensúlya lehet, erkölcsileg is jó. Az önzésem, önmagam igényeinek a túlértékeléséből származik, és ezért, más emberek rovására érvényesülhet csak, általam.
Aki nem ítélkezik, tévedhetetlen. Így az ember nem attól válik tévedhetetlenné, hogy mélyen vallásos lesz, hanem attól, hogy a sohasem ítélkező „Istenné” válik, a teremtő kegyelme által. Isten ugyanis, a teremtőnk, a hitünk teremtője. Sohasem ítélkezik felettünk. Az ítélet dolga a megváltó Jézusé, aki részt vállalt az emberi viszonylatokban, és bűntelenül szenvedett, ezért joga van az ítéletre. Ha azonban, Isten megnyilvánulásaként életét adta értünk, hogy megtisztulhassunk általa, akkor annyira szeret bennünket, hogy nem fog elítélni soha. Így valós értéket Isten képviselhet csak bennünk. Az úgynevezett értékhordozók vagyunk, amelyek az értékmérővel fejezhetők ki, csupán elvonják a figyelmünket a valós értékről, a lelkünk által bennünk élő Istenségünkről.
A tökéletesen megvilágosodott Istenhívő számára, egyetlen érték létezik, Isten. Így minden teremtett dologban Istent látja, az Isteni szépséget szemléli. Ezért nincsen szüksége arra, az értékelés ténye által megkülönböztető szintű mentális folyamatra, amely az értékhordozók között különbséget képes tenni. Mert mindent az Isteni egység részeként, egyformán értékesnek tekint.
Jézus azt mondta, hogy ne ítélkezzünk, vagyis, ne értékeljünk. Amint a dolgokat értékhordozónak tekintjük, kénytelenek vagyunk őket rangsorolni, és így az értékelt dolgok megkötik az ember elméjét az által, hogy ragaszkodunk hozzájuk. Holott minden létező tényező Isten teremtése. Önmagából teremtette azokat, így jogosan ragaszkodik hozzájuk. Ezért Isten előtt nincsen jogunk megítélni, rangsorolni őket. Isten számára ugyanis, minden teremtménye egyformán fontos. Ezért, mentális módon, minél közelebb kerül az ember Isten Szent Szellemiségéhez, annál kevésbé ítélkezik. Mindent elfogad úgy, ahogy azok vannak a létezésben. Egyformán értékesnek.
Matécz Zoltán
2012.02.11.
matecz.zoltan@gmail.com
