Észnél vagyok?
Sokáig motoszkált bennem az a gondolat, hogy mi folyik a fejemben akkor, amikor észnél vagyok? Milyen mentális folyamattal magyarázható? Hiszen az eszemben, többnyire azok a dolgok tudatosodnak csak, amelyikre az elmém figyelmét irányítom. Továbbá, a tudatalattiban tárolt emlékeimre is, az eszemmel vagyok képes reagálni. Ennél fogva, azok a szellemi gondolataim, amelyekre nem fókuszálok oda az elmém figyelmével, az eszemben vannak ugyan, de nem tudatosodnak bennem, mert eszem ágában sincs azokra figyelmet szentelni. Így azok a gondolataim, amelyekre nem figyelek az elmémmel, feledésbe merülnek, időlegesen, vagy véglegesen elvesznek számomra, így nem is nagyon jutnak már az eszembe.
A józan paraszti ész alapelve megkívánja azt, hogy olyan céltudatos módon legyek racionális, azaz ésszerű, hogy közben realista, azaz tárgyilagos maradjak. A racionalizmus kifejezés a latin „ratió”, azaz értelem szóból ered, és lényegét tekintve azt fejezi ki, hogy a valóság megismerésének tapasztalati szintjén, a szellemi szintű értelem játssza a domináns szerepet, a lelki szintű érzelmi képességeinkkel szemben. E mellett a realizmus, a latin „res”, azaz dolog szóból ered, és éppen arra utal, hogy a megismerhető valóság dolgai, az emberi gondolkodástól függetlenül léteznek, és ilyen módon, az érzékelés és a gondolkodás által megismerhető. Érzelmi vonatkozása, a realizmusnak sincsen.
Amikor az ember észnél van, akkor az elméje béta, vagyis éber tudati állapotban van. Erre a tudati állapotra az a jellemző, hogy a számunkra külviláginak nevezhető életeseményeink felől érkező ingerekre, érzékszervi úton nyerhető információkra, ebben az állapotban vagyunk képesek a legjobban reagálni. Reagálni azt jelenti, hogy rezonálni, vagyis érzékenynek lenni valamire. Az észlelhető életesemények, mind olyan anyagi rezgések, amelyek az eseményben résztvevő anyagi halmazok, sorsformáló együttrezgése folytán jönnek létre. Ezekből az együttrezgésekből képesek az érzékszerveink, olyan különböző szintű rezgési információkat érzékelni, amelyek utalnak az észlelt események milyenségére. Majd az észlelést követően „kapcsolódik be” a józan paraszti ész, amely által az ember, ésszerűen viszonyul az éppen észlelt eseményekhez. Mintegy, beleilleszkedik az észlelt eseménybe, felveszi annak rezgéseit, és anyagi eseményszinten vesz részt az érzékelt folyamatban. Úgy is mondhatnám, hogy a saját hasznát kivonva a folyamatból, „együtt úszik az árral”. Tudatosan nem áll ellen az észlelt esemény folyamatának, hanem azzal együtt történve, kinyeri belőle a számára fontosnak értelmezhető momentumokat. Vagyis, hasznosítja az életfolyamat energiáit.
A relatív emberi elme figyelme, megosztottá válik akkor, amikor egyszerre többféle szintű észlelésre koncentrálunk. Így képesek vagyunk arra, hogy mind az öt érzékszervünkre figyelünk egy időben, miközben a gondolataink segítségével, analógiákat keresünk, a memóriánkban etalonokként eltárolt emlékeink között. Ilyenkor dolgozik megszokott módon, azaz „természetesen”, az értelmes emberi agy. Sajnos azonban, ez a figyelemmegosztás sajátságos adottságunk, így nem képes mindenki egyformán alkalmazni az elméje lehetőségeit. Sokan vannak, akik egy-két dologra tudnak csak egy időben koncentrálni. Így mentális hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik nyolc-tíz féle dologra is képesek az elméjük figyelmét irányítani. Ezért, a józannak nevezhető paraszti ész, minden embernél egyedi sajátosság, de mentális tréninggel, gyakorlással fokozható.
Az agyunk alapvetően két mentális összetevőre bontható. A tudatira, amelyben az állandóan viszonyító elménk funkcionál, és a tudatalattira, amely vezérli a vegetatív életfunkcióinkat, és képviseli az emlékeinket tárolni képes memóriánkat. A tudati agyrészünk elméjével vagyunk tudatosak, így annak az alapfeladata éppen az, hogy állandóan viszonyt tartson fenn a valósággal, amelyből az információk érkeznek. Vagyis az érzékszerveink felől érkező információkat fogadja, és értékelje, hogy időben tudjunk alkalmazkodni a tapasztalt életeseményekhez. Az elménk segítségével, a térből észlelt események informatív értékeit rendeljük hozzá, az észlelési pillanatunk időértékéhez. Így az észlelhető események mindig itt, és most történnek. Erre az elmében zajló, térhez csatolt tudatos időtársításra, azért van szükségünk, hogy a memóriánk, lineáris módon legyen képes tárolni az észlelt, és értékelt életeseményt. Ez a társítás formálja emlékké, azaz rendben eltárolható mentális etalonná, a megismert tényszerű tapasztalatot.
Az teszi szükségessé azt, hogy az elménk társítsa, párosítsa az eseményhez csatolható tér és idő reálértékét, hogy mi magunk is anyagi objektumok vagyunk az Univerzumban, így folyamatosan változtatjuk a helyünket, és az észlelhető életeseményeinkben részt vállalva, azok részidejéhez is igazodunk közben. Függetlenül attól, hogy ellenállunk-e az adott életeseménynek, vagy egyszerűen beleolvadunk abba.
Az elménket lecsendesíteni nem tudjuk. Az elménk ugyanis, mindig figyel valamire, állandóan viszonyítani, értékelni akar. Amire az elménk figyelme irányul, az tudatosodik bennünk. Amikor például, kilépünk a béta tudati szintünkről, akkor többnyire elalszunk, és az elménk mégis, az álmaink eseményeire figyel. Ezért vagyunk képesek emlékezni az álmainkra akkor is, amikor felébredünk, és újra béta tudati szintre kerül az elménk. Ha pedig, utána elbagatellizáljuk, vagy kinevetjük az álmunkat, akkor az, nem épülhet be a memóriánk emléktárába, mert tudatosan feleslegessé tettük azt. Amennyiben azonban, fontosságot tanúsítva az álmainknak, az elménk viszonyaihoz rendeljük őket, akkor önálló emlékként, tökéletesen beilleszkedik a memóriánk emlékei közé, mert az elménktől, idő és hely szerinti dimenzionális meghatározást nyert. Ilyenkor az álom, eltárolt emlékként, visszahat az életünk eseményeire, mert eltárolt mentális etalonként, az elménk használni képes, az aktuális viszonyításai során.
Azt mondják az ezoterikus tanítók, hogy a meditáció esetén, csendesítsük el az elménket. Hogy a gondolataink ne zavarjanak bennünket a meditációnk folyamatában. Csakhogy, a gondolataink, szellemi termékeink, és nem az elménkben alakulnak ki. Az elménkben csak tudatosodnak azok, ha éppen reájuk figyelünk. Az elménk feladata nem a gondolatok megformálása, hanem a kialakult hitünkhöz tartozó elektromos agyi rezgés kialakítása. Ezekre az elektromos agyi rezgésmódosulásainkra reagál az Univerzum mágneses alaphalmaza, és mágneses hullámokat kialakítani képes alapközegként, átveszi azok elektromos rezgéseken alapuló információs értékeit. Majd azok alapján alakítja ki, a sorsunk által megtapasztalható, soron következő anyagi szintű életeseményeinket. Azokat az életeseményeket, amelyeket megtapasztalva eldönthetjük azt, hogy alkalmazkodóak leszünk bennük, vagy ellenállunk nekik. Teljesen mindegy azonban az, hogy alkalmazkodóként vagy ellenállóként, de részt kell vállalnunk bennük, így mindenképpen a sorsunkat formálják. Vagyis, az életünk során megtapasztalt életeseményeinkké válnak.
A ma valósága, a tegnapi hiteink eseményszintű anyagi megnyilvánulása. A holnapi valóságunkat, azok a hiteink alakítják ki megtapasztalható anyagi eseményszinten, amelyeket ma alakítunk ki az elménkkel. A hiteinket pedig, úgy alakíthatjuk ki az elménk segítségével, hogy tudatosan a vágyainkat képviselő jelenünk lelki érzéseire figyelünk, és az őket értelmes módon kifejezni képes szellemi gondolatainkra. Ilyenkor a szellemi gondolataink, formát biztosítanak a lelkünk érzelmi tartalma, vagyis a vágyunk számára. Így a szellemi gondolataink által értelmesen kifejezett lelki érzéseink lesznek, a mi elménkben tudatosodott és kialakított hiteink. Amelyeket kifejezésre juttatva, képesek meghatározni az életeseményeinket befolyásolni bíró elektromos agyi rezgéseinket. Az agyunk pedig, miközben anyagi egységként elektromos rezgést végez, modulációs folyamatot hajt végre, azaz átadja az elektromos rezgési információját a mágneses alaphalmaznak, amelyben, mint mágneses hullám, közlődik a mi mentális energiánk.
Bármelyik anyagi változás képes arra, hogy elektromos rezgésmódosulás által, mágneses információval terhelje a szubjektív alaphalmaz mágneses alapközegét. Ezek azonban, csak információkat képviselhetnek a szubjektív alaphalmazban. Az agyi rezgésmódosulásaink pedig, közvetlen utasításokat jelentenek. Olyan tudatos elektromos anyagi rezgést, amely az értelmes gondolataink által kifejezésre jutott lelki érzelmeink révén energiával, a lelkünk életenergiájának impulzussorozataival vannak telítve. Vagyis a hiteink már, nem pusztán formát képviselő szellemi információk, hanem tartalommal bíró lelki hatóképességek. Ebből az is kiderül azonnal, hogy magában az információ, csak formát képes biztosítani, tartalom nélkül. Így nem létezik parancs értékű indíttatása. Ezzel szemben, a hitünk már olyan értelmes gondolatunk, amely a képzelet mentális képében, az életenergiánk érzelmi impulzusait képes integrálni, azaz belesűríteni, és azok által kifejezésre jutva, olyan agyi rezgésmódosulást eredményez, amely már az informatív értéke mellett, energikus hatóképességű tartalommal is bír. Vagyis, olyan közvetlen utasításként nyilvánul meg a mágneses alaphalmazban, amelyben a lelkünk érzelmi impulzusai, elkezdik megvalósítani azt az érzelmes formát, amelyet, a vágyunkat kifejező képzeletünkben hitként meghatároztunk.
Ennél fogva, amikor észnél vagyunk, akkor alakítjuk ki, a test és cselekedetvezérlésre képes hitünket. Továbbá azokat a hiteinket, amelyeket az elménk képzelőerejének köszönhetően, képesek vagyunk projektálni azaz, az agyi rezgéseink segítségével, kivetíteni a mágneses alaphalmazba. Így a képzelőerő kifejezés éppen arra utal, hogy a képzeletünk már erővel, hatóképességgel rendelkezik. A szellemi gondolataink, csak informatív értéket, vagyis hatás nélküli formát képviselnek. Ezért „in-formációk” azok. A képzelet által töltődnek fel ezek a formák tartalommal, azaz lelki hatóképességgel. Mert a lélek, az életünk energiája.
Úgy érdemes elképzelni a dolgot, mint egy akkumulátort, vagy egy rugót. Az akkumulátor önmagában csak egy anyagi forma. A beletöltött elektromosság benne a hatóképesség szintű tartalom. Olyan mértékű hatóképesség, amennyit a benne tárolt elektromosság képvisel. A rugó, önmagában véve, csak egy anyagi forma, erővel megfeszítve azonban, olyan hatóképesség, amely a benne tárolt erőértéket képviseli. A kifejezésre jutott hit pedig, olyan hatóképesség, amely értelmes formai gondolatként, a benne tárolt lelki energia mértéke szerint képes megváltoztatni az életünk megtapasztalható eseményszerűségeit. Ezért alapvetően, két kérdés merülhet csak fel. Hogyan lehet a hitünk hatóképes erejét fokozni? Hogyan lehet a hitünket kifejezésre juttatni?
Hit nélkül, nincsen cselekedet. Amikor kialakítjuk az értelmesen átgondolt hitünket, akkor merítünk életerőt a lelkünkből arra, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket. Valójában ugyanezt a mentális folyamatot kell folytatnunk akkor is, amikor olyan hitet alakítunk ki az elménkben elképzelési szinten, amelynek a megvalósulását, az Univerzum teremtő erejére kívánjuk bízni. Azzal a különbséggel, hogy a reális elképzelésünket, minél részletesebb, minél tökéletesebb mentális formát öltve végezzük el. Ahogy az elménkben egyre tisztábban realizálódik, azaz egyre valóságosabbá válik az a forma, ami a képzeletünk tárgya, úgy közben, egyre több érzelem szabadul fel a lelkünkből. Ezek a felszabaduló érzelmeink, beépülnek ebbe a mentális képi formába, és lelki impulzusokként feltöltik tartalommal. Minél részletekbe menőbb, azaz minél realisztikusabb a képzeletünk tárgya, annál több érzelem képes bele integrálódni. Annál több impulzussal vagyunk képesek feltölteni a képzeletünket, a lelkünk életenergiájával.
A gondolataink, csak formát biztosíthatnak a mentális információink számára. Így önálló hatóképességgel nem rendelkeznek, és ezért, polaritásuk sincsen. Hatóképességgel bíró polaritást, a lelki érzelmeink biztosítanak csupán. Így koránt sem mindegy az, hogy milyen gondolatok segítségével alakítunk ki mentális formákat az elménkben, miközben képzeletet alkotunk. Kizárólag csak olyan gondolatokkal érdemes az elménket terhelni, amelyekhez pozitív szintű örömérzések társulhatnak. Méghozzá, minél több örömteli érzésekkel. Az Univerzum alapszabálya ugyanis, a kölcsönhatáson alapszik, így minden hatás, amit kifejtünk, visszahat reánk is. Ennél fogva, kizárólag csak olyan képzeletek alkotásával érdemes az elménk figyelmét lekötni, amely örömteli érzések által, örömöt okozhatnak bárki számára, és így azok visszahatása is, örömökkel lesz teljes számunkra.
Ahhoz pedig, hogy az elménkben kialakított reális elképzelésünkön alapuló hitünket, kifejezésre tudjuk juttatni, imára van szükségünk. Az eddig nagyon misztikusnak értékelt ima értelme, mindjárt kikristályosodik számunkra. Lényegét tekintve arról van szó, hogy a lelke által, minden emberben Isten él. Így az imában, az „ámen” kifejezés a lényeg. Azt jelenti, „úgy legyen”, vagy másképpen kifejezve, „ezt akarom”. Ezért az ima nem más, mint a szabad akaratunk mentális megnyilvánulása, a kifejezésre jutott hitünk által. Ha tökéletesen el tudtuk képzelni azt, aminek a megvalósulását szeretnénk elérni, akkor elég az ámen kifejezés, ami által azt mondjuk, úgy legyen, mert úgy akarom. Amennyiben azonban, az elképzelésünk nem elég reális, vagyis nem váltott ki belőlünk elég örömérzést, akkor célszerű élő szóval kifejezésre juttatni az elképzelésünk által kinyilvánítható szabad akaratunkat. Miközben hangosan, vagy magunkban mormolva, minél pontosabban elmondjuk azt, amit szeretnénk valóságként megélni, pozitív érzések szabadulnak fel a lelkünkből, és társulnak azokkal a formát biztosító értelmes szavainkkal, amelyek által, kifejezésre jut az aktuális hitünk. Vagyis, mentális képi forma helyett, verbális formát biztosítunk, a hitünkkel kapcsolatos érzelmi tartalom számára.
Kérdés még az, hogy mikor imádkozzunk. Reggel, mikor felkelünk? Vagy éppen este, amikor megpihenünk, és nyugovóra térünk? Vagy hagyjuk vasárnapra, amikor az emberek a templomba szoktak menni? Hát nem. Ezek csupán, a vallásos emberek dogmatikus előírásai. Mindig akkor célszerű imádkozni, amikor éppen, egy vágy felébred bennünk. A vágy ugyanis, mindig olyan szükségszerű változásra irányul, amelynek a valóságát nem észlelhetjük meg a jelenben. Így a vágyban, valaminek a megtapasztalási igénye kristályosodik ki, ami még hiányt képez a jelenünk pillanatában. A dolog egyáltalán nem bonyolult.
A vágy érzelmi ébredése.
A vágy valóságának reális elképzelése, feltöltése érzelmekkel.
A vágy valóságába vetett hitünk kifejezése.
A vágy megvalósulásához való hozzájárulásunk, az „ámen” paranccsal.
Ez a mentális folyamat, nincsen időhöz kapcsolva. Szükség szerint, bármikor alkalmazható. Az érzéseinket képviselő vágyaink, mindig a jelenben jutnak érvényre. Így az imát megelőző reális elképzelést, mindig a jelenben, itt és most célszerű végrehajtani. Amikor a vágyat képviselő érzések a legintenzívebbek. Hiszen a kifejezésre juttatott ima lényege éppen az, hogy a gondolati formát nyert hitünk, minél több érzelmi tartalommal legyen feltöltve. Az érzelmeink hatóképessége nélkül ugyanis, csak üres ábrándozás minden gondolatunk. Ezért, a reálisan gondolkodó, józan paraszti ésszel megáldott, racionálisan értelmes ember, mindig akkor imádkozik, amikor a vágya jelentkezik. Függetlenül attól, hogy közben mit csinál.
Amikor az ima segítségével, a szabad akaratunkat kifejezve, „térdig járunk” a kifejezett szeretetben, akkor a boldogságban „fürdünk”, vagyis elérkeztünk Isten országába. Mert az aktuális életterünkben Istent képviselve, megtapasztalhatjuk azt a valóságot, amelyre vágyként, szükségünk van, a bioszferikus életkörülményeink alkalmával. Ha pedig, a vágyaink maradéktalanul teljesülnek, akkor boldogok lehetünk. Isten erre teremtett bennünket. Nem arra, hogy a dogmákkal elvakított vallásokat képviselve, bűnösökként szenvedjük el az életünket. Nekünk minden esetben, közvetlenül Istent kell képviselnünk, abban az aktuális élethelyzetben, amelyben éppen létezünk. Így a vágyaink szeretetteljes kifejezésre juttatásával, bűntudat nélkül élhetünk. A bűntől elrugaszkodott szabad emberként. Vagyis, Istent képviselve.
Amikor tehát, észnél vagyok, akkor éppen a vágyaimat fejezem ki, és sorsformáló hitet formálok belőlük. Közvetlen cselekedetvezérlő hiteket, amelyek sikerélményeket biztosíthatnak számomra, vagy éppen teremtő hiteket, amelyeket ima által juttathatok kifejezésre. Így minél több embertársamnak azt kívánom, hogy mindig legyen észnél, és Istent szeretettel képviselve, kezdje el tudatosan megteremteni a vágyait, ez által megvalósítani önmagát. A hit és az ima, mentális indíttatású személyes dolog. Bárki elvégezheti önmagán belül is. Így minden kedves olvasómat arra kérem, hogy alkalmazza, és aktívan használja azokat a mentális lehetőségeket, amelyeket itt felvázoltam, mert a sors nem előre megírt életesemény. Mi magunk írjuk az által, ahogyan a vágyaink teljesülnek benne. Hiszen a vágyaink érdekében veszünk részt az életeseményeinkben, vagy állunk azoknak ellen. De mindenképpen, a megtapasztalható sorsunkat alakítjuk ez által. A vágy ugyanis, a mi érdekképviseletünket szimbolizálja az életeseményeinkben.
Bárki elkezdheti itt és most, amikor éppen vágy ébred a lelkében. Kis dolgok valósághű elképzelésével érdemes kezdeni, amelyek látszólag függetlenek tőlünk. Majd azok megvalósulása esetén, egyre nagyobb, és komolyabb dolgok felé törekszik az ember, mert ráérez a saját Isteni mivoltára. Arra, hogy a teremtő erő, a lélek által, bennünk van. Így amikor észnél vagyunk, akkor határozott cél szerint vagyunk tudatosak az elménkkel. Vagyis cselekedet, és sorsformáló hiteket alakítunk ki az elménkkel, a képzeletalkotási képességünk segítségével. Az érzelmeinket sűrítjük bele a képzeletbe, mint az életenergiánk hatóképes impulzusait. Mert hit, azaz szabad akarat, csak így alakulhat ki bennünk. Amíg képesek vagyunk hitet formálni az elménkkel, addig nem csupán tudatosak vagyunk, hanem céltudatos módon észnél is vagyunk.
Matécz Zoltán
matecz.zoltan@gmail.com
