Spirituális gyógyulás.
Alapjában véve, minden gyógyulási folyamat, spirituális jellegű. Ahhoz ugyanis, hogy egy megromlott egészségi állapotban lévő ember elkezdjen gyógyulni, éppen arra van szüksége, hogy az ő belső, azaz szubjektív módon ezoterikus életében, javuljon az ő spirituális álláspontja. Hogy a negatív szellemi indíttatásokkal szemben, lelki erőt tudjon meríteni a gyógyulásához. Erre biztosít alkalmat az a bizalom, ami a beteg, és az őt kezelő orvos között kialakul.
Az elménk alapvetően a szellemi gondolatainkra, és a lelki érzelmeinkre figyel. Csak az a dolog tudatosodik az elménkben, amire a figyelme irányul. A figyelmünk azonban megosztható. Ennek a megosztottságnak köszönhetően vagyunk szellemi, vagy lelki emberek. Attól függően, hogy melyik mentális adottságunk tudatosodik jobban, azaz melyik dominál az elménkben. Ha közel azonos módon figyelünk a szellemiségünkre és a lelkünkre is, akkor beszélhetünk spirituális egyensúlyról. Ma az emberek kilencvenkilenc százaléka spirituális szinten alulfejlett, mert az elméjét, a szellemisége gondolatai uralják.
A spiritualitásunk azt az egyensúlyt képviseli bennünk, amely az elménket uralni képes szellemiségünk, és lelkünk között kialakulhat. A ma élő emberek kilencvenkilenc százaléka szellemi vezérlésű, ami azt jelenti röviden, hogy megyünk a saját fejünk után. Annyira racionálisak, vagyis ésszerűek vagyunk ugyanis, hogy szinte kizárólag, a szellemi gondolataink irányítanak bennünket. Ezek az ésszerűnek látszó gondolataink olyan következetesen uralják az elménket, hogy a lelki érzelmeinkre, szinte nem is figyelünk oda. Vagyis, a szellemi indíttatású racionalitásunk, gyakorlatilag elnyomja az elménk tudatában a lelki érzéseinket. Vagyis, a spirituális életünkben olyan tartós egyensúlyzavar állt már be, amely a lelki életünk rovására, és ilyen módon, a szellemi életünk „előnyére” borult fel. Így a vegyes gondolatokhoz, vegyes érzelmek társulnak, problémákat idézve elő ez által, az életünk megtapasztalható eseményeiben.
Az anyagi testünk, mindig hűen követi az elménk állapotát. Ezt igazolják a meditációs, és koncentrációs szintű mentális gyakorlatok. Azok tanulsága alapján ugyanis, egy 15-20 perces ilyen gyakorlat, körülbelül 4-5 órai aktív testi pihenésnek felel meg. Mert az anyagi test, az elme tudatosan megnyugtatott állapotát követve lecsitul, megnyugszik, kipihentté válik. Ha pedig, egy 15-20 percnyi lelki gyakorlat, így meg tudja változtatni pozitív irányban a testünk állapotát, akkor vajon mit képes tenni vele a tudatosan kialakított, lelki én-központú életvitelünk?
Alapvetően arról van szó, hogy a lélek, az életünk energiája. Ennél fogva, sem elpusztítani, sem pedig, megteremteni nem lehet, mert közvetve ugyan, de része az Univerzum teljes energiájának. A megmaradási törvény azt igazolja, hogy energia sohasem vész el. Így a lélek sem, mint az életünk energiája. Ezért a lelki ember energikus, életerős életet él. Aki tehát, a lelki érzéseire figyel az elméjével, és annak a pozitív érzéseit tudatosítja önmagában, életerőt merít a saját életeseményeihez. Mert minden érzés, a lelkünk egy-egy erőimpulzusa. Amikor tudatosodik az elménkben, akkor átállítja azokat az agyi rezgéseinket, amelyek a megtapasztalható valóságunkat befolyásolják. Úgy a saját testi valóságunkat, mint a külsőnek mondható sorsszerű valóságunkat. Mert minden a hitünk szerint alakul az életünkben, még akkor is, ha a hiteinket, a tudáshiányunk miatt, akaratlanul alakítjuk is ki. Mert általában véve, materialista neveltetésűek vagyunk, akik az érzelmeinktől függetlenül, értelmes életet próbálunk élni. Pedig, a lélekkel ellentétben, a szellemiségünk nem képvisel semmiféle energiaértéket. Így a gondolataink nem bírnak hatóerővel. Ezért a gondolatainknak nincs is önálló polaritásuk. Vagyis, nem létezik pozitív gondolkodás. A szellemi gondolataink számára pozitív értéket, csak a hozzájuk csatolható örömteli érzéseink biztosíthatnak.
Az elménkben tudatosodik a lelki érzelem, és a szellemi értelem. Így az elménk feladata az, hogy közvetlenül befolyásolja az agyi rezgéseinket. Az agyunk egy anyagi szintű demodulátor, amely az anyagiságunk elektromos rezgéseit, mágneses rezgésekké alakítja, míg a mágneses rezgéseket elektromos rezgésekké formálja át. Igaz, hogy bármely anyagi atom képes erre, mert közvetlenül abban az alaphalmazban történik esemény szinten, amelyben a mágneses hullámok terjednek, de az agyunk demodulátor szerepe főképpen abban nyilvánul meg, hogy az elektromos rezgésekhez tartozó információinkat, átkonvertálja mágneses információvá, és persze fordítva. Mert az Univerzum mágneses alapú abszolút Elméje, és az ember elektromos alapú relatív elméje között, az agyunk végzi el, az információ kétirányú rugalmas átalakítását.
A spirituális fejlődésünk éppen azt a mentális, azaz belső, ezoterikus változást jelenti bennünk, amelynek során, a szellemiségünk már tudatosan átengedi a hatalmat az elménk felett, mert rádöbben arra, hogy az ő feladata nem más, mint a lelki érzéseink értelmes kifejezésre juttatása. Ennél fogva, a lelkünk szolgálata. Amikor ezt az ember észreveszi, akkor mentálisan felébred. Ráébred arra, hogy a lelki élet, életerős élet, míg a szellemi élet csupán okoskodó, fontoskodó élet. Így az elménk feletti dominanciát, tudatosan átengedi a szellemiségünk, a lelkünknek. Majd minél tovább él az ember ebben a spirituális ébredést biztosító jelenben, amelyben az éppen jelentkező pozitív érzéseire fókuszálja az elméje figyelmét, annál tökéletesebb spirituális megvilágosodásban lesz része. Ez lesz az ő belső mentális, azaz ezoterikus átalakulása, amelyben az egoja lassan teljesen „elsorvad”. Szellemi emberből, lelki emberré válik. Vagyis, spirituális szinten fejlődik. A spirituális egyensúlya helyreáll, és a lelki élete javára billen. Mindig közelebb kerül az ember, a benne élő Isten abszolút szeretetéhez, amely mások önzetlen szolgálatában nyilvánul meg. Mert a lelke által benne élő Isten él rajta keresztül, és olyankor, a másik élőlényben élő Istennek tesz szeretetteljes szolgálatot. Ilyenkor az ember, tökéletes harmóniára törekszik az Univerzummal, a saját életterén belül.
Tulajdonképpen a testi, és sorsszerű életproblémáinkat, éppen az a szellemi hozzáállásunk idézi elő, amely távol tart bennünket, a tiszta lelki élet gyakorlásától, amelyben az abszolút szeretet játssza a fő szerepet. A szellemi ember, az egoját szolgálja, és e miatt, csak relatív módon képes szeretni. Ez azt jelenti, hogy érdekből szeret. Számára a szeretet, mindig valamilyen racionális módon megindokolható érdeket szolgál. A szellemi ember képtelen a dolgokat, és az eseményeket azért elfogadni és szeretni, mert azok, egyszerűen csak vannak. Minden létezést szellemileg megítél, hogy értelmet nyerjenek számára, az elméje felé irányuló lelki érzései. Ezek az ítéletek tartják relatív állapotban a szeretetét. Mert ezek által, a negatív ítéleteinek köszönhetően, olyan dolgok és események is vannak a létezésben, amit nem szeret. Pedig, azok is az univerzális eseményszintű létezés részét képviselik. Ha pedig, szellemi szinten küzdünk ellenük a gondolatainkkal, akkor olyan negatív lelki érzéseket csatolunk a gondolatainkhoz, amelyek bennünket hoznak depresszív állapotba. Így a lelki életet mellőző szellemi ember, pszichés eredetű problémákkal küzd és az által, testi beteggé válik.
Alapfeladatát tekintve, a pszichológia eddig kialakult minden ágazata éppen arról szól, hogy a páciensek testi, lelki, és szellemi egyensúlyát helyreállítsa, a pszichológus, és pszichiáter képesítésű szakorvos. A pszichológia görög eredetű szó, és azt jelenti röviden, hogy lélektudomány. 1879-ben alakult ki először, és az eredete Wilhelm Wundt nevéhez fűződik. Azóta nagyon sok irányzata alakult ki, beleértve a legújabbként tisztelhető kvantumpszichológiát is. Sajnos, a mai tudomány, még nem fogadja el a lélek létezését. Ezért például, Balogh Éva, „Pszichológiai kislexikon” című könyvében, amit néhány éve vettem, meg sem említi a lélek fogalmát, még a psziché szakszó helyén sem. Elég szomorú dolog. Lélektanról szóló könyv van forgalomban, a lélek ismerete nélkül.
Számomra ez nem is olyan nagy csoda, mert a mai magyar pszichológia, mint orvosi irányzat, az emberi gondolkodással, és viselkedéssel foglalkozó irányzatot képviseli csupán. Amit egyszerűen csak, az agy tevékenységének tartanak. Holott, az én véleményem szerint, szinte minden pszichológiai eset éppen azt jelzi, hogy a páciens lelki egyensúlytalanságban szenved, mert távol került a lelke által benne élő Isteni szeretettől. Az agya, csak követi az elméjében tudatosodott mentális állapotait. Mivel a racionális gondolkodásmódja, túlzottan szellemi emberré formálta őt. A tudatosan elnyomott lélek, már csak a lelkiismeret furdalás által képes jelzést adni önmagáról. Így valójában erről szólnak a pszichológiai krízisesetek. Ennél fogva, minden reálisan működő lelki gyógymód, olyan belső ezoterikus folyamat, amely az egyén spirituális fejlődését célozza meg. Vagyis a lelki élet javára próbálja billenteni, a kialakult spirituális egyensúlytalanságot. Így ezek után valószínű az, hogy ki fog alakulni egy új, „spirituális” pszichológiai irányzat is. Hiszen az egyéb szakorvos által kezelt betegek gyógyulási folyamatai sem indulnak el addig, ameddig nem alakul ki az orvos és a beteg között a bizalom. Ami a lelki egyetértésen alapszik. Mert minden olyan folyamat, amely képes nocebo hatásként beteggé tenni az embert, vagy placebo hatást kifejtve meggyógyítani, spirituális jellegű. Oly annyira, hogy a lelki egyensúlyával bíró ember, szinte sohasem beteg. Sem pszichológiai, sem pedig, egyéb szervi szinten.
A lélek, az Univerzum energiájának, a testünkben érvényesülő része. Vagyis, az életenergia bennünk. Mivel az energia, szubjektív munkavégző képességként, mindig olyan munkát végez, amelyet az őt közvetítő mágneses hullám informatív értéke diktál számára, ezért az energia, és az ő akciójának a célját meghatározó információ, elválaszthatatlan egymástól. Ez alól nem kivétel a lelkünk sem. Így a lélek akkor képes értékelhető munkára bírni a testünket, ha tudatosodik az elménkben, a lelkünk munkájával kapcsolatos informatív értéke. Az életeseményeink végrehajtásához, lelki erőre van szükségünk. Bennünk a lélek azonban, érdekek nélküli abszolút szeretetre törekszik. Mert a lelkünk nem más, mint a bennünk élő Isten. Ezért szellemi szinten, csupán értelmet, formát kell biztosítanunk az életeseményeinknek, szellemi szintű kommentárok, vélemények, kritikák, és bírálatok nélkül. Az elfogadás ugyanis, erről szól.
A lelki ember elfogadja a dolgokat. Akkor ugyanis, nem kell megítélnie. Amit tudatosan megítélünk szellemi szinten, annak részt vállalunk a létezésében. Éppen az által, hogy látszólag csak mentálisan ugyan, de küzdünk ellene. Csakhogy, ami ellen mentálisan küzdünk, az ellen negatív érzéseket is generálunk a lelkünkben, így azzal szemben, hatóerőt képvisel a negatív véleményünk. Ez a mentális küzdelem, fenntartja a nem kívánt dolog létezését. Mert lelki erőt tart fenn közöttünk, még akkor is, ha az csupán ellenerő. Ha nem ítéltük volna el, hanem csupán elfogadjuk a létezését, akkor már feleslegessé válna, és megszűnne. Mert nem tartja fenn, még lelki ellenerő sem. Ezzel szemben, az örömünk pozitív ítéletünk valamivel szemben. Amíg örömöt okoz számunkra, addig a létjogosultsága indokolt, mert életerőt merít az örömünkből. Így teljesen mindegy az, hogy megítéljük, vagy örülünk a dolgoknak, mindenképpen létjogosultságot biztosítunk számukra az érzéseinkkel. Mert az érzéseink hatóképes energiát képviselnek, amelynek a poláris jellegét, csak mi értékelhetjük. Ami felé irányul, a felé csak, mint munkavégzésre képes hatás érkezik.
Ennél fogva, mindig örülnünk érdemes a dolgoknak, vagy egyszerűen csak elfogadni őket. Az örömünk folyamatosan fenntartja az adott dolog vagy esemény, létezési jogosultságát. Az elfogadás pedig, közömbös állapotot képvisel. Az elfogadott dolog vagy esemény, sokkal hamarabb hal el, ha mások örömteli vagy negatív ítélete, már nem tartja a létezés fontos részévé. Ha azok a szellemi emberek is túllépnek rajta, akik valamilyen módon megítélték eddig. Mert szeretettel megítélni valamit, azt jelenti, örülni neki. Így az öröm érzése, létjogosultságot képvisel az adott dologgal szemben, az abszolút létezésben. Isten pedig, mint az abszolút létezés, mindent fenntart számunkra, ami valamilyen érzéseket képes okozni nekünk, az ő megnyilvánulásainak. Amikor tehát, elfogadom valamilyen észlelt dolog létezését, akkor tulajdonképpen tudomásul veszem azt, hogy az a dolog azért van, mert annak valaki még örül. Vagy negatív ítélettel, fenntartja annak létezését. Tehát, jogszerűen létezik.
Így a spirituális fejlettségi szintünk fokozása azt jelenti, hogy tudatosan lelki emberré válunk, és nem ítéljük meg a dolgokat és jelenségeket szellemi szinten. Mindennek tudunk örülni, vagy egyszerűen csak elfogadjuk azok létezését. Mert minden, ami létezik, jogszerűen létezik, hiszen valaki az ítéletével fenntartja azt. Így a betegség létezése is jogszerű. Éppen a hibás szellemi életvitelünk hozta létre. Amelyben mindent megítélve, belefeszültünk a létezés bizonyos fokozataiba. Ha áttérünk lelki életvitelre, amely nem ítélkezik, hanem mindent elfogad, máris a spirituális gyógyulás útjára léptünk. Mert az életünkben, az aktív erőhatást egyáltalán nem képviselő szellemiségünk helyett, a lelkünket hagyjuk érvényre jutni az elménkben. Azt a lelkiséget, amely Isten részeként, az életenergiánkat képviseli bennünk.
Az emberi szellemnek az a feladata, hogy értelmesen juttassa kifejezésre a lelki érzelmeinket. Sajnos fordítva is működik a dolog. Mégpedig úgy, hogy a szellemi okoskodásunkhoz csatoljuk a lelki érzelmeinket. Ma így él az emberek legnagyobb része. Ezért a lelki erőink, amelyeket az érzelmeink képviselnek, gyakorlatilag ellenünk dolgoznak. A kifordult hozzáállásunk, kifordult hatást eredményez. Feszült, ideges, depresszív embert formálva, az Isteni lélekkel bíró értelmes élőlényből. Mert az értelem, amit a szellemiségünk diktál, átvette a hatalmat az elménkben, a lelkünk felett. Amíg a lélek által Isten él bennünk, addig Istentől csak úgy vagyunk képesek eltávolodni, vagy távol maradni, ha nem élünk aktív lelki életet. Amennyiben ezt az állapotot fenntartjuk, a test elkezd leépülni, mert a bennünk élő Isten számára csak, mint „börtön” érvényesül.
A testi egészség csak Istennel tartható fenn, ha lelki életet élve, hagyjuk azt, hogy Isten éljen rajtunk keresztül. Ennek az Isteni megvalósulásnak, mi magunk vagyunk a haszonélvezői, mert az örömérzése, a mi élményünk marad. Amennyiben pedig, már elrontottuk a dolgot, és betegségekkel terheltük a testünket, mert túlzottan szellemi emberként éltünk eddig, akkor sincsen veszve minden, mert lelki emberré válva, helyrehozhatjuk mindazt, ami tönkrement bennünk. Mert Isten, akinek a teremtményei vagyunk, bennünk él, és korrigálja a hibánkat, ha nem „börtönőrként” viselkedünk vele szemben. Ehhez a változáshoz erőt, csak ő képes biztosítani számunkra, mégpedig lelki erőt. Ami egyenlő az Isteni teremtő erővel.
A betegség, egy állapot. Az energia képes arra, hogy állapotváltozást idézzen elő. Éppen az a feladata. Hiszen az energia, szubjektív állapotváltoztató hatás. Ezt teszi bennünk a lélek is. Megváltoztatja az egészségi állapotunkat. Ha örömmel hagyjuk érvényre jutni az érzéseinket, mint lelki ember, akkor pozitív irányban fejtik ki a hatásukat. Ha pedig, szellemi emberként viselkedünk, akkor többnyire negatív értelemben fejtik ki a hatásukat. Vagyis, leépítik az egészségi állapotunkat. Mindenképpen munkát végeznek rajtunk az érzelmeink, mert az életenergiánk munkavégző impulzusai azok. Kizárólag rajtunk múlik az, hogy ez a munkavégzés, számunkra hasznos, vagy káros formát öltsön. Mert a dolog, a spirituális érettségünktől függ. Már a spirituális egyensúly is szép teljesítmény, amelyben a lelki érzések, és a szellemi gondolatok, egyformán érvényesülnek az elménkben. Lelki emberré válhatunk azonban, ha az elménk feletti dominanciát, a lelkünk számára biztosítjuk. Olyankor a szellemiségünk feladata csupán annyi, hogy értelmesen juttassa kifejezésre az érzéseinket, és meghatározza azt a célt, ahová a lelki erőhatásainkat kívánjuk irányítani. Spirituális fejlettség, csak ilyen módon érhető el. Ami azonnal párosul a testi, lelki, és szellemi egészséggel.
Matécz Zoltán
2012.04.29.
matecz.zoltan@gmail.com
