Bűnös szeretet.
A szeretet a lélek erkölcse. Az abszolút, és a relatív szeretet, egymás erkölcsi ellenhatásai, mert a szellemi szinten vezérelt relatív emberi szeretet, mindig érdekeket képvisel. Az által ugyanis, hogy konkrétan kijelentem azt, hogy mi az, amit szeretek, burkoltan kifejezésre juttatom azt is egyben, hogy van a háttérben valami a létezésben, amit nem kedvelek. Amit azonban nem szeretek, azzal szemben nem is tudok erkölcsös lenni. Az erkölcsi hozzáállásom ugyanis, a szeretetem mélységét fejezi ki. Minél jobban szeretek valamit ugyanis, annál erkölcsösebb vagyok vele szemben. Annál jobban megbecsülöm, mert annál értékesebb az számomra. Amit pedig, nem szeretek, ezért azzal szemben, akaratlanul is erkölcstelen vagyok.
Tisztában kell lennünk azzal, hogy amit kevésbé szeretünk, vagy nem szeretünk, az is az abszolút létezés része. Azzal szemben erkölcstelenebbek vagyunk azért, mert azok a dolgok is Isten megnyilvánulásai, cselekvései, történései, és létezései. Vagyis, szelektálódik az érdekeink szerint a szeretetünk, megosztva ez által, az Isten teljességének járó erkölcsi hozzáállásunkat. Így empátiás módon, tudatosan elfordulunk, Isten bizonyos részeitől. Vagyis, szembe kerülünk azokkal a tényezőkkel, amiket nem szeretünk. Mivel Isten a mindenség, ezért addig kell mentálisan fejlődnünk, amíg meg nem tanulunk mindent egyformán szeretni. Mindent egyformán elfogadni a létezés jogszerű részének. Mert amíg, a gyakorlatilag megvalósított nem szeretetünkben részesítjük Isten bármelyik részét, addig mindig bűnt követünk el ellene, mert erkölcstelenek vagyunk azzal szemben. Addig minden esetben kitermeljük azt a társadalmi közeget, amely nem szeret bennünket sem. Addig, amíg relatív módon, célirányosan szeretünk. Addig mindig lesz valami az abszolút létezésben, vagyis Istenben, amit kirekesztünk a szeretetünk bűvköréből. A relatív szeretetet élő emberek, egymás ellen élnek, mert a szellemi egojukat fenntartó empátiájuk, erre készteti őket.
Az Isteni szeretet abszolút, így abszolút módon erkölcsös, hiszen minden embernek egyformán teremt. Mégpedig minden egyéni embernek, az ő szabad akaratából kialakult pillanatnyi hite szerint. Ha pedig, ezt az Isten által megvalósított sorsot megtapasztalva, számunkra rossznak értékeljük, akkor nem Isten hibázott a teremtést illetően, hanem mi magunk formáltunk torz, hibás hiteket magunknak. Isten, csak a kifejezésre juttatott hitünk alapján képes, a sorsunkat kialakító valóságunkat megteremteni számunkra. A tegnap hite lett a ma valósága, míg a holnap valóságát, a mai nap hite fogja kialakítani. Így a felelősség egyéni, és kizárólag bennünket terhelhet csak.
Csak akkor van értelme a szimpátián alapuló jóakaratunknak, ha a szeretet vezérli. Akkor azonban, örömöt is okoz. Az a lelki érzések által vezérelt szeretet, amely már abszolút értékű, és ezért érdektelen formát ölt. Így mindenki felé egyformán irányul. A relatív szeretet minden formája célirányos, valamilyen egyéni érdeket szolgál, ezért élősködésnek minősül. Élősködés azok felett, akiket kevésbé szeretünk. Amíg az ember, a relatív szeretete hátterében, élősködik azok felett, akiket kevésbé szeret, addig „tudatosan” elnyomja a nem szeretetteket, mégpedig a szerettei javára. Éppen a gazdasági képességei arányában. Ennek a relatív szeretetnek köszönhetően alakultak ki, a társadalmi életünk gazdasági néprétegei. Így ma már, a társadalmi tőke 90 százalékát, a gazdagok uralják, amely réteg, egy háttérhatalom képviseletében él. Így a láthatatlan háttérhatalom, marionettfigurái vagyunk, és csak addig lehetünk „szabadok”, ameddig azt tesszük, amit a bennünket „mozgató marionett szálak” engedélyeznek. Az átlagember, ennek a háttérhatalomnak az eladósodott bérrabszolgája. Mert a banki tartozás, bérrabszolgává kényszeríti a társadalomban élő egyént. Aki mindig csak annyit kereshet, amennyiből éppen csak megél, de egyről a kettőre nem juthat általa, hiszen a tartozásai mindig erősebben leterhelik, mint az adóssága vállalásának a pillanatában.
A pénzügyi életünk alapja, a központinak nevezett jegybanki aranyfedezet. A világbankok, azok alapján adják ki a pénznemeiket. Majd hitelt biztosítanak a társadalmuk számára, és azoknak a magánembereknek, akik nem képesek egy adott összegszerűséget egyben kifizetni, valamilyen aktuális tranzakciójukhoz. Így a pénz, gyakorlatilag az adósságaink anyagi kifejeződése, amely a háttérben, látszólagos aranyfedezettel bír. Ma már, a pénz gyakorlatilag nem más, mint a hitelekből származó kamatadósságaink kifejező eszköze, amely mint forgó „érték”, fenntartja a társadalmi életünket. Az egyre több hitel, egyre több kamatot képvisel, amelynek a halmozódó összegére természetesen, már nincsen külön, önálló aranyfedezet. Így a pénz kamatokból származó halmozódása, egyáltalán nem szaporítja a meglévő aranyfedezetet. Az aranyfedezet nélküli pénz, csak kamatfedezetet képviselhet. Csupán azt az értéket fejezi ki, amit a társadalomban élő adós ember vállalt, amikor kamatokkal terhelt kölcsönöket vett fel. Hiszen a hitel fejében, jóval több pénzt kell visszafizetnie ahhoz, hogy rendezni tudja a kölcsönvett összeget. Így válik a hitelekkel terhelt ember, önmagát is kényszeresen alulértékelő olcsó munkaerővé, kényszerű bérrabszolgává, egy embertelen társadalomban.
Ha most minden adós, egyszerre visszafizetné a banki tartozását, hogy rendezze az anyagi életét, akkor nagyon hamar kiegyenlítenénk azt a mérleget, amit a banki aranyfedezet képvisel, és annyi pénz halmozódna fel a bankokban, amennyi a mi saját kamatvállalásunk összegszerűsége. Arra a kamatokból álló valósan létező többletösszegre azonban, nincsen semmiféle meglévő aranyfedezet, így valójában értéktelen papír az egész. Kizárólag a hitelezők olyan fennálló személyes vállalását képviselik, amelyet a törlesztéseik során, folyamatosan rendeznek. Vagyis, aranyfedezet nélküli munkaérték, amelyet az igen magas kamatok halmoztak fel. Amikor ez az ellentmondás realizálódik a bankok pénzügyi életében, akkor alakulnak ki az inflációs jelenségek, és a csődeljárások. Az infláció során, az adósságok kamatainak banki átütemezése folyik olyan módon, hogy a folyamatosan jelentkező értékkülönbséget, amit ők maguk teremtettek, a teljes társadalomra terhelik. A csődeljárás pedig, éppen abban nyilvánul meg, hogy a személyi adósságok banki rendszere, egyszerűen összeomlik. Az infláció ugyanis, olyan mértéket ölt, amit a hitelt vállaló nem láthatott előre, és e miatt, fizetésképtelenné válik. Így a személyes banki tartozását, a még meglévő agyagi értékeiből rendezi a pénzügyi intézmény, azonnal.
A kamatos kamat által, a bankok gyakorlatilag tovább hazardíroznak, mert a működésük fenntartása érdekében pénzt nyomtatnak, további aranyfedezet nélkül. Pusztán a kamatokra alapozott virtuális értékfedezetre. Tovább növelve ez által, az infláció mértékét. Így az aranyfedezet nélküli pénzösszeg, amit a kamatok reálértéke képvisel csupán, egy végtelen hosszú növekedési folyamatot tart fenn. Így az adós emberek, csak a pénz létrehozásához szükséges „eszközök” a bankok életében, és kizárólag arra alkalmasak, hogy még több pénzt generáljanak. Így ma, a fogyasztói társadalom, már egy olyan valóságban él, amelynek az értékmérő eszköze, a pénze, nem aranyfedezetet, hanem jórészt, csak kamatfedezetet képvisel. Ezért a teljes társadalomra vetített anyagi csőd, valójában elkerülhetetlen, mert a kamatokra alapozódó inflációs folyamat, megállíthatatlan. Csupán a mértéke szabályozható banki praktikákkal. Hiszen a banki rendszer, éppen arra épül. Így az abszolút banki rendszer, relatív igényeket tart fenn, vagyis paradoxikus gazdasági események generálója. Ezek az események, a szükségszerű infláció, és a csőd, mint gazdasági válságszintek.
A központi jegybankok, amelyek az államoknak, és a társadalom egyéni tagjainak képesek hitelt biztosítani pénz formájában, az alsóbb szintű bankok által, az államoktól elszigetelődve, azok ellen funkcionálnak, mint egy jól működő háttérhatalom Az egoista, szellemi beállítottságú, empátia nélküli emberek, ennek a háttérhatalomnak a képviselői. A tökéletes háttérhatalmat néhány család képviseli, akik olyan központi jegybank kialakítására törekednek, amely az egész világ társadalmainak, az állami apparátusát képesek „kiszolgálni”, törvényes szintű banki alapellátásokkal.
Akit bővebben érdekel a dolog, javaslom, hogy tekintse meg, a you tube videó-megosztón látható, „Ébresztőfilm” című tájékoztatót. Vagy a „Háttérhatalom” szó beírása után, jelentkező kisfilmeket, amelyek erről a témakörről tudósítanak bennünket.
Az abszolút módon egoista beállítottságú szellemi ember, a saját társai ellen fordul, ha már nincsen kit leigáznia, mert természeténél fogva, abszolút uralomra törekszik. Még akkor is, ha a „sikeressége” után, nem marad senki sem, aki felett uralkodhatna. Éppen olyan ez, mint a természet „tudatos” rombolása. Amíg a természet részeként élő ember, nem csupán szükség szerint alakítja át, hanem pusztítja is a természetet, akkor természetes az, hogy önmaga életterét teszi tönkre. Ellehetetlenítve ezzel, a saját bioszferikus létezése, Isten által idealizált lehetőségeit.
Amíg relatív tudattal rendelkező, szellemileg vezérelt elméjű emberek vagyunk, addig Isten monodrámáját játsszuk. Mert mentális szempontból nézve, minden ember egy skizofrén alkat, akiben a lelki és a szellemi énszerű öntudat viaskodik. Többnyire racionális életet élünk, így a szellemi gondolataink vezérlése alá kerül az elménk. Az pedig, többnyire elnyomja a lelki érzéseinket. Így a lelki énünk, szinte csak a lelkiismeret furdalás érzése által képes üzenetet adni önmagáról. Akkor viszont, az olyan érzés már depresszív jelleget ölt az elménkben, mert kényszerítő hatást vált ki bennünk. Mégpedig arra kényszerít, hogy a józan eszünkkel ellentétesen, az érzelmeinkre hallgassunk. Mivel a lélek által Isten él bennünk, ezért a lelkiismereti válságunk, a bennünk élő Isten határozott nemtetszése, a hibás szellemi gondolatainkkal szemben. Vagyis, dráma zajlik bennünk, a lelki és a szellemi adottságaink, ellentmondásokon alapuló kegyetlen színjátéka.
Amíg a relatív szereteten alapuló ego uralja a világunkat, addig mindig lesz kizsákmányolás. Mert addig, mindig uralkodni fog felettünk az a háttérhatalom, amely néhány családot magában foglalva, kezében tartja a világtőke 90%-át. Amíg a relatív szereteten alapuló szellemi emberek vannak túlnyomó többségben, addig a nagy „rutinnal” rendelkező háttérhatalom, könnyen megvezeti őket. Ezt tette eddig is, és ezt teszi ma is. Ezek az eltévedt emberek, akik szívesen élnének egy Istenszerű tiszta, őszinte, becsületes életet, de képtelenek kiszabadulni a háttérhatalom relatív csapdáiból. A lelki életet élő ember abszolút gondolkodóvá is válik, a szellemiségét illetően, így a tiszta lélek, és a tiszta szellem birtokában, Istent képviseli a saját életterében. Isten abszolút szeretetével, Isten leghatalmasabb spirituális képviselőivé válhatunk. Olyan emberré, aki mindent elfogad kritika, megvetés, becsmérlés nélkül, és a világ valóságának az életeseményeit, jóvá képes képzelni. Az eltévedt embertársait pedig, akik ma még a háttérhatalom, relatív módon gondolkodó megtévesztett képviselői, megáldja, és így vele szemben, megszelídülnek azok a személyek. Áldd meg azokat az embereket is, akiket a relatív módon gondolkodó átlagemberek szidnak, mert csak az olyan ember képes pozitív módon változni a társadalomban, aki az embertársai áldását élvezheti. A lelki ember abszolút tudatú, és Istent képviseli itt a Földön. Így őt félrevezetni, sem sugalmazással, sem pedig, kísértésekkel nem lehet. Ahhoz azonban, spirituális fejlődésre van szükségünk.
Ahogy a relatív szereteten alapuló szellemi életvitelünk kialakította a gazdasági rétegződésen alapuló egoista társadalmunkat, úgy csak a lelki vezérlésen alapuló, abszolút szeretet képes, tökéletesen feloldani azt. Bűn nélküli szeretettel, csak a lelki valóságot élő ember képes létezni.
Matécz Zoltán
2012.05.12.
matecz.zoltan@gmail.com
