Hit és bizonyosság.
A racionálisan gondolkodó szellemi ember elméje, az erősen korlátozott érzékszervei közvetítése által jut információhoz arról a valóságról, amelyben él. Ezért, hinnie kell az érzékelt valósága igazságértékében. Bizonyosságunk csak akkor lehet, ha az elménk, amelyben tudatosak lehetünk, az érzékszerveink kikerülésével, közvetlen módon jut információkhoz. Akkor ugyanis, a kapott információ már nem relatív, azaz az érzékszerveink által viszonyított, hanem közvetlen, vagyis abszolút értékű bizonyosság.
Az ember spirituális lény. Vagyis, szellemi gondolatokkal és lelki érzésekkel tudatos az elméjében, egy időben. Az ember ezoterikus, azaz belső szubjektív élete, éppen arról szól, hogy az elméjében mennyire jutnak érvényre, az ő sajátságos spirituális adottságai. A lelkisége érzései, és a szellemisége gondolatai. Természetes ezoterikus állapotunkban ugyanis, a szellemi gondolataink, lelki érzelmeket váltaknak ki, és a lelki érzelmeinket, mindig szellemi gondolataink kísérik. Ezek az ezoterikus belső adottságaink, az elménkben képesek társulni. Mégpedig olyan módon, hogy a szellemi gondolataink, mentális formát biztosítanak annak a valóságnak, amit reálisan el tudunk képzelni magunknak, míg a lelki érzelmeink, tartalommal töltik fel, ezt az értelmesen elképzelt valóságot. Ezek az érzelmekkel telített gondolataik lesznek, a mi sajátságos valóságunkat formálni képes hiteink.
Alapjában véve, a hit, cselekedetvezérlő gondolat. Amiben ugyanis, nem hiszünk, azt nem is cselekedjük meg. Éppen azért, mert amiben nem hiszünk, valójában elképzelhetetlen számunkra. Ezért, az a dolgot, amiben hiszünk, vagy éppen hinni szeretnénk, el kell tudnunk képzelni, a valóságunk szerves részévé. A képzelet által ugyanis, az elménkben kialakul, a szellemi gondolataink által képezhető valós forma, és aktív tartalomként, beleintegrálódik minden érzésünk, amely a lelkünkből felszabadul, a képzeletalkotás valószerűségi érzéseinek a hatására.
Amíg nincsen az ember szellemisége és lelke között összhang, vagyis harmónia, addig nem élhetjük meg, a lelkünk által bennünk élő Isten abszolút élményét. Mert a tökéletessel a tökéletlen, vagyis az abszolúttal a relatív, nem azonosulhat. Csak a tökéletessé vált egyén érezhet egységet, az Univerzum tökéletességével. Ezt úgy érdemes elképzelni, mint egy vízbe mártott szivacsot. Ahol a víz jelképezi az Univerzum mágneses alaphalmazát, és benne a szivacs, azokat az anyagi megnyilvánulásokat jelképezi, amelyek különálló anyagi eseményekként megnyilvánultak benne. Ebben a mágneses alaphalmazban funkcionál az Univerzum abszolút Elméje, amit Istenként tisztelhetünk. Mágneses jellegénél fogva ugyanis, ez az alaphalmaz képes, induktív módon hatni minden elektromosan anyagi tényezőre, amely megnyilvánult benne. Továbbá, minden benne zajló anyagi változásról tud, hiszen az elektromos jellegű anyagi változások, mágneses változásokat idéznek elő. Így az anyagi valóságról mindent tudó, és minden anyagi tényezőre ható mágneses alaphalmaz, induktív módon befolyásolja, a benne zajló anyagi eseményeket. Vagyis, amikor a víz, és a szivacs hasonlattal élünk, akkor azt vehetjük észre, hogy a szivacs, nem különöl el a víztől, hanem csupán, tökéletesen átitatódik azzal. Éppen ugyanilyen formában, az ember, mint anyagi szinten megnyilvánult esemény, nem különül el a szubjektív alaphalmaztól, mert az, tökéletesen átitatja a testünket. Ez a szubjektív alaphalmazzal átitatott belső „részünk”, a mi lelkünk. Így a lelkünk által, Isten él bennünk.
Az ember azonban, annyira racionális élőlénnyé vált az idők során, hogy már, a szellemi gondolataink vezérlik minden tettünket. Ezek a szellemi gondolataink, szinte tökéletesen elnyomják, a lelki érzelmeinket. Vagyis, spirituális hátrányban élünk. A szellemi gondolataink azonban, csak mentális formát képesek alkotni az elménkben. Hatóképes életerőt, csak a lelki érzéseink képviselhetnek. Mert a lelkünk, az életünk energiája bennünk. Illetve a szubjektív alaphalmaznak az a része bennünk, amelyben az Univerzum mágneses alapú energiája terjedhet. Csakhogy, a szellemi aktivitásunk gondolatai által, kiszorítjuk a lelki érzelmeinket az elménkből, ahol azok, spirituális módon társulhatnának a gondolatainkkal. A spiritualitásunk ugyanis, éppen azt jelenti, hogy a szellemi gondolataink, és a lelki érzelmeink, milyen arányban vesznek részt, a valóságunk mentális kialakításában. Vagyis, az elménkben kialakítható reális képzeletvilágunkban.
A túlzott racionalitásunkat biztosító értelmes szellemi gondolataink, olyan ütemben iparkodnak az elménkbe hatolni, azzal a céllal, hogy ott tudatosodjanak, hogy szinte teljesen képesek elnyomni a lelki érzéseink tudatosodási lehetőségeit. Az elménk ugyanis, alapvetően kétféle dologra fókuszálja a figyelmét. A lelki érzéseinkre, és a szellemi gondolatainkra. Azért, mert csak az tudatosodik az elménkben, amire a figyelme irányul. Viszont, ha az elménk figyelmét, a szellemi gondolataink kötik le, akkor a lelki érzelmeink, nem jutnak érvényre az elménkben. Vagyis, nem tudatosodnak ott. Ilyen módon, valóságot formáló hit alapú életre, esélyünk sincsen. Az egészséges módon kialakított hithez ugyanis, a lelki érzelmeinkre is szükségünk van. Mert a mentális valóságunkat formálni képes hatóerőt, csak az életenergiánkat képező lelki érzéseink biztosíthatnak számunkra. A lelki érzéseink ugyanis, amelyeket a képzeletünkbe tudunk összpontosítani az elménkben, mind egy-egy erőimpulzusunk. Így általuk válik minden képzeletünk hitté, vagyis a valóságunkat formálni képes szabad akarattá.
A gondolatok nélküli érzelmeink, vagy az érzelmek nélküli gondolataink, hiába tudatosodnak az elménkben, egymás nélkül teljesen hatástalanok, a megélhető valóságunkat illetően. Érzelmek nélkül, a legszebb gondolataink is hatástalanok, míg gondolatok nélkül, a legszebb érzelmeink is „formátlanok”, vagyis értelem nélküliek. Így az elménk tudatos fejlődésére van szükségünk ahhoz, hogy spirituálisan változni tudjunk, pozitív értelemben véve. Elménk figyelmét szándékosan is az érzelmeink felé kell fordítanunk, hogy azok is tudatosodhassanak benne. Mert aktív hitet formálni lelki érzelmek nélkül, egyszerűen nem lehet.
Éppen ezt jelenti az a kifejezés, hogy „holt hit”. Életképtelen ugyanis, az a hit, amely az érzelmeink által indukált lelki erőinket nem képviseli. Olyankor ugyanis, értelmes módon tudjuk ugyan, hogy tennünk kellene valamit, de nincsen az adott dologhoz elegendő lelki erőnk. Éppen fordított helyzet alakul ki, az érzelmileg túltelített embereknél. Sokszor szinte teljesen értelmetlen módon ugyan, de túl aktívak. Szinte leállíthatatlanok. Főképpen gyermekkorban jelentkezik ez a felfokozott aktivitás. Hiperaktívnak nevezik őket, mert a felturbózott lelki érzelmeik viharában, sok esetben, nincs is idejük átgondolni azt, amit tesznek. A helyes spirituális szintű hitalkotási képességünk pedig, éppen arról szól, hogy az érzelmeinket, minden esetben, értelmes módon juttassuk kifejezésre.
Először többnyire, egy lelki érzelmekkel telített vágy születik meg. Ez a vágy, valamilyen fennálló hiányosságunkra utal. Majd amikor a vágy tudatosodik az elménkben, akkor hozzá tartozó gondolatokat ébreszt a szellemiségünkben. Ezek a felmerülő gondolatok, az elménkben tudatosodva, valósághű formai elképzelést alakítanak ki, mint racionálisan elfogadható célt. Ahhoz azonban, hogy ez a cél elérhetővé váljon, hatóképes energiatartalomra van szükségünk. Ezt képes biztosítani minden lelki érzésünk, ami a képzeletalkotásunk folyamata során jelentkezik. Minél reálisabb képet alkotunk ugyanis a vágyott dologról, annál több pozitív érzelem szabadul fel a lelkünkből. Azok az elménkben tudatosodva, tartalommal töltik fel az ésszerű elképzelésünket.
Amint az érzelmeink, elfoglalják jogos helyüket az értelmes elképzeléseinkben, máris kialakul a vágyaink valóságának a lehetőségét biztosító hitünk az elménkben. Vagyis, tudatosodik az elménkben az, hogy a vágyunk tárgya elvi síkon, már a valóságunk szerves része. Az elménk tudati állapota pedig, közvetlenül vezérli, az agyi rezgéseinket. Az agyi rezgéseink olyan elektromos hullámok hatására alakulnak ki, amelyek az érzelmes gondolatainkat képviselik. Vagyis, az elménkben tudatosan kialakított hitünket. Az agyunk elektromos rezgési módosulásai pedig, olyan mágneses rezgéseket generálnak, amelyek az Univerzum alaphalmazába hatolva, képesek megváltoztatni a megélhető valóságunk eseményeit. Hiszen azok mind egy szálig, mágneses vezérlés alatt álló, anyagi események csupán.
A mágneses állóhullámok, stabilizálják az anyagi események viszonyítható állapotait, míg a mágneses haladó hullámok, megváltoztatják azok észlelhető szerkezeteit. Így az elménkben formált, és az értelmes gondolataink részadatai által meghatározott érzelmes hiteink, olyan mágneses információkat jelentenek az Univerzum szubjektív alaphalmazában, amelyek képesek arra, hogy az anyagi valóság módosulásait, szükség szerint végrehajtsák. Vagyis, az eléképzelt vágyunk tárgya, a megvalósulás szintjére kerül. Ilyen értelemben az ember, tudatosan szervezheti az élete eseményeit olyan módon, ahogyan az a legmegfelelőbb számára. Csupán a spirituális lehetőségeinket kell fokozni, amely által, életerős hiteket tudunk képezni az elménkben. Mégpedig, az értelmesen kifejezett érzelmeink által.
Most, hogy a hit spirituális lehetőségeit egy kicsit kielemeztem, áttérhetünk a bizonyosság mibenlétének a megértésére. Míg a hiteinket, mi magunk vetítjük ki az elménkből, a megváltozott agyi rezgéseink által, addig a bizonyosság, olyan információkat jelent számunkra, amelyek nem a szellemi gondolatainkra, és a lelki érzelmeinkre hagyatkozva alakulnak ki az elménkben, hanem az Univerzum szubjektív alaphalmaza felől hatnak az elménk felé. Ezek a mágneses információk, olyan agyi rezgéseket váltanak ki bennünk, amelyek elektromos hullámok által tudatosodva az elménkben, olyan adathalmazhoz juttatnak bennünket, ami valamilyen vitatott probléma elvi megoldását rejti magában. Mégpedig, a tökéletes megoldást.
Természetesen, a bizonyosság szellemi szintű fogadásában sem mellékes a hit kérdése. Hinni kell ugyanis abban, hogy létezik a keresett problémánknak, reálisan elfogadható megoldása. Ezzel a hitével ugyanis, fogékonnyá válik az ember agya, az Univerzum olyan mágneses hullámok által közvetített rezgéseire, amelyek a felvetett probléma reális megoldási lehetőségeit hordozzák. E miatt, a bizonyosság sem véletlenül tudatosodik az elménkben, hanem minden esetben olyan válaszként érkezik, amelynek a kérdéseit, éppen mi magunk feszegettük, míg kerestük a problémamegoldás mentális logikai módját. Vagyis, az elménk tovább keresi az elvi megoldást, de saját relatív lehetőség hiányában, fogékonnyá válik az Univerzum abszolút Elméjének a mágneses üzeneteire.
Ilyen módon születik meg a művészek ihlete, a tudósok heurisztikus élménye, és a nagy gondolkodók olyan gondolatai, amelyek naggyá teszik az egyéniségét a társadalmi életünkben. Ezek az emberek persze, nem mind hívő emberek Istent illetően, és mégis hívő emberek, a vágyott megoldások vonatkozásában. Az Univerzum abszolút Elméjétől, nem csupán az olyan ember kap hasznos információt, aki Istenhívő. Mert Isten, az Univerzum értelmes teremtő ereje, bennünk van, a mi lelkünk által. Ennél fogva, egy Istentagadó ember, éppen azt a lelki részét tagadja, amelyik az érzelmei által, aktív hatóképességet biztosíthatna a megtervezett életeseményei számára.
Tudomásul kell vennünk végre, hogy minden értelmes ember, egy „skizofrén” alkat. Értelmes lélek által vezérelt, értelmes szellemi lény. A lelkünk értelme abban nyilvánul meg, hogy az energia, amit kezelni képes, minden esetben információs értékkel is párosul. Így a lelki erő, mindig értelmes hatóképességet jelent. A szellemiségünk pedig, ami a memóriánk „raktárkezelője”, onnan meríti a gondolatait, hogy az emlékeink relatív viszonyait feszegetve, kiélezi azok hiányosságait, és az esetleges hibáit. Ez által, a szellemiségünknek éppen az a célja, hogy a memóriánk abszolút értékeket képviselő emlékek tudati tartalmaival legyen feltöltve. Ennek érdekében erőlteti a gondolatainkat az elménk hatáskörébe, hogy azok ott tudatosodva, módosítsák a régi emlékképeinket. Vagyis, abszolútabbak legyenek azok. Így a gondolatok, a szellemi evolúciót valósítják meg. Azt a mentális értékfokozást, amely a gondolataink által, abszolút értékűvé formálja a memóriánk emléktartalmait. Mert a valóságról kialakítható képünk, csak akkor lesz reális igazán, ha abszolút igazságokat tartalmaznak az emlékeink, amelyek a szellemi gondolatainkat generálják.
Mindezzel éppen az a célja a szellemiségünknek, hogy a spirituális lehetőségeink, amelyek az elménkben valósulnak meg, még ideálisabb hiteket, vagyis abszolút bizonyosságokat eredményezzenek számunkra. Ha ugyanis, a kétirányú mentális folyamatban, mindkét irányban bizonyosság szerepel a valóságot illetően, akkor már, a bennünk élő Isten kommunikál, az Univerzum alaphalmazát képező Istenséggel. Mivel azonos szellemi minőségekké válnak. Vagyis, a víz és a szivacs analógiát felhasználva ismét, a szivacsban lévő víz, tudatosan azonosul a szivacsot körülölelő vízzel. Az anyagiságunkat kitöltő lélek, értelmes energiahordozóként, tudatosan azonosul, az anyagiságunkat teljesen körülölelő szubjektív alaphalmazzal. Így a belső lelki önrészünk, az Univerzum tudatos része lehet. Így a megtapasztalható bizonyosság által, Isten közvetlenül élhet rajtunk keresztül.
A bennünk élő Istennek ugyanis, nem elegendő a mi szellemi szintű relatív okoskodásunk, ami tele van tévedésekkel, és önző egoista érdekekkel. Ahhoz, hogy általunk élhessen, és ez által, abszolút szintű élmények bizonyosságával ajándékozzon meg bennünket, éppen arra van szükségünk, hogy az egoista életvitelünket, amely az okoskodásról, a fontoskodásról szól, elhagyjuk végre. Erre a változásra alkalmas az ember. A hiperaktív gyermekeink élete, éppen azt jelzi számunkra előre, hogy az emberiség, a tömeges szintű spirituális változás küszöbén áll. A folyamat megállíthatatlan. A közeli jövőben, egyre több ember válik fogékonnyá azokra az igazságokra, amelyek a spirituális változást képesek előre mozdítani. A mentális útkeresők, nem a templomokban találják meg Istent, hanem ott, ahol az van, önmagukban. Isten jelentése is megváltozik kissé, mert értelmes hatóképességet érthetünk alatta, ami minden értelmes emberben megvan. Ma még hinnünk kell benne, de nem is olyan sok idő múlva, bizonyosságunk lehet felőle. Aki pedig, a bizonyosság tudatával képes élni, Istenné válik ebben a világban. Mert a valósága már nem hitalapú lesz, hanem Isteni bizonyosság.
Matécz Zoltán
2012.05.28.
matecz.zoltan@gmail.com
