Jézus, a megváltónk.
Jézus, akit Isten egyszülött fiának nevez a keresztény vallásfilozófia, az egyik legrejtélyesebb alak a Bibliában. Amit tudhatunk róla, azt olyan tökéletes részletességgel írták le, hogy az olvasó könnyen úgy érezheti, hogy szinte ott van a helyszínen, és azonosulni tud az akkori eseményekkel. Amit viszont nem tudunk róla, azt tökéletesnek látszó homály fedi. Márpedig, az élete nagy része, titok maradt számunkra.
Lejegyzett élete során, Jézus úgy töltötte be a törvényt, hogy életvitelével éppen azt bizonyította be, hogy az ember által megnyilvánult Istennek, nincsen szüksége önmagát szabályzó, korrigáló törvényekre, míg abszolút szeretet van a szívében. Amíg a lelke tiszta érzéseivel, mindig az Isteni szeretetet képviseli, itt a Földön. Az által ugyanis, hogy kizárólag a lelke által diktált érzéseit követte, gyakorlatilag az ember által megtestesült Istent képviselte ebben a világban. Továbbá azt tanította, hogy ezt bármelyikünk megteheti, ha úgy viszonyul a valósághoz, mint az ártatlan gyermekek, akik gondolkodás nélkül, kizárólag az érzelmeikre hagyatkozva cselekszik a jót. Erre bárki képes lehet, hiszen a lélek által, Isten él bennünk is.
A keresztény tanokkal kissé ellentétesen, Villás Béla egy egészen más embertípust értelmez Jézus személyében. Pedig, ő is szigorúan a Bibliából vett idézetekkel mutatja be, Jézus valósnak látszó karakterét. Ennél fogva, tökéletesen jogos az ő állítása is. Viszont Dr Joseph Murphy, ugyan Jézus valódi személyiségéről ír, a „Tudatalattink csodálatos hatalma” című könyvében, de az állítása szerint, a megváltói minőségét nap, mint nap megéljük az által, hogy mi magunk is Isten fiai vagyunk. A személyessé vált megváltónkat úgy mutatja be, mint az Istenbe vetett rendíthetetlen hitünket. Én pedig, Jézus megváltói minőségét úgy értelmezem, mint a lélek által bennünk élő, teremtő Isteni mivoltunkba vetett, rendíthetetlen hitünk megvalósulását.
Tudva azt, hogy a Biblia az egyik legcsodálatosabb szimbólumkönyv, amelyben minden szereplő, és minden helyszín, valamilyen mélyebb értelmű mondanivaló szimbóluma is egyben, számomra Jézus valós élete, a megváltó szimbólumát testesítette meg. Vagyis, azzal a biztos alapgondolattal párosuló alapérzést, hogy a lelkünk által, Isten él bennünk, szóval a teremtői minőségünk. Ez a mi természetes lelki adottságunk, csak meg kell tanulni bánni vele.
Ha a lélek, mint a testünket animáló életenergia, az Univerzum teljes energiájának, a testünkben elkülönült része csupán, akkor a bennünk kialakult racionális szellemiségünk nem más, mint a lelkünk éltető hatásának, a mentálisan befolyásoló képessége. Mivel a lélek, energiaként tudatos, ezért a lelkünk által vezérelt cselekedeteink is mind, olyan tudatos tevékenységeink, amelyek szükségszerűen igazodnak a természethez. Így a szellemileg vezérelt tudatos cselekedeteink, attól eltérőek a lelkiektől, olykor akár ellentétesek is lehetnek. E miatt, ha a lélek, Isten templomának lakója bennünk, akkor a szellemiségünk, csak az Isteni mivoltunk ellenfele, a Sátáni minőségünk birodalma lehet.
A vágy, Isten szava, Isten akarata bennünk, ami szinte minden esetben, egy tiszta lelki érzés, amely olyan célra irányul, amely nincs még meg az életünkben. Ami hiányzik ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ami nélkül, a személyes boldogságunk korlátozva van, mert a vágyott dologgal szemben, nem tudunk még örülni. Így a vágyunk teljesülése, örömteli érzésekkel tölt fel bennünket, vagyis boldoggá tesz, így megvált minket, a vágyunkra irányuló hiány kellemetlen érzéseitől.
Ezért, az elménkben létrehozható reális elképzelésünknek, csak a racionális szellemi gondolataink szabhatnak határt. Ezek a határok azonban, ha nem figyelünk rájuk, nagyon erős mentális korlátozásokat jelentenek. Így minden esetben, az elménkben dől el az, hogy a vágyunk tárgya, megvalósul-e az életünk megtapasztalható eseményei között, vagy sem. Így az elménk, a mi személyes Golgotánk.
Amikor a vágyunkat képező Isteni akaratunk ellen hozunk, értelmesnek látszó, racionális szellemi döntést, akkor gyakorlatilag az elménk, Pilátust testesíti meg, aki nem vállal felelősséget az ésszerűnek látszó határozatunk miatt. Így a lelki szándékunk ellenére, Istenünk akarata, a vágyunk ellen hozunk szellemi döntést. A megváltónk pedig, az Isteni teremtő érdekeket képviseli az elménkben, vagyis a koponyánk hegyén, a fejünk tetején. Nem tudatosodik bennünk a folyamat ilyen formában, de olyankor a megváltónk bennünk élő minőségéről, sorsáról hozunk lesújtó határozatot. Háttérbe szorítjuk ugyanis az elménkben, az Istenbe vetett biztos hitünket, az egyre bizonyosabbnak mutatkozó, racionális relatív szellemi gondolataink sugalmazásaira. Így hitet formálva az elménkben, éppen arról döntünk, hogy élni hagyjuk-e magunkban a megváltói szintű Isteni minőséget, amely a vágyunk teljesülése érdekében munkálkodik az elménkben, vagy éppen arról, hogy a vágyunk megvalósulási lehetőségében kételkedve, háttérbe szorítjuk, keresztre feszítjük magunkban, a megváltó alapérzést, amit Jézus személye szimbolizál bennünk.
A szellemiségünk nem más, mint a memóriánk raktárkezelője. Ebben a memóriaraktárunkban, minden emlékünk megvan, amit megtapasztaltunk, megtanultunk, megismertünk. A memóriánkban lineárisan, időrendi sorrendben vannak tárolva az emlékeink. A szellemiségünk pedig, átlátja az egész mentális adatbázisunkat. Így képes arra, hogy az emlékeink között fennálló hiányosságokat, és logikai hibákat, mint racionális gondolatainkat, az elménk tudatának a felszínére hozza. Ha pedig, az elménk figyelme, a szellemi gondolatainkra irányul éppen, akkor azok tudatosodnak ott, és ez által, képesek arra, hogy az emlékeink értelmi viszonyait befolyásolva, beépüljenek a memóriánk, emlékezet szintű adatbázisába. A szellemiségünk alapfeladata tehát az, hogy abszolutizálja, tökéletesítse az emlékeink által feltöltött mentális adatbázisunkat. Minél kevesebb ugyanis, az emlékeink között fellelhető hiba és hiányosság, annál gyengébb lesz a szellemi aktivitásunk, amit a felmerülő gondolataink jelentenek. Mivel a szellemiségünk átlátja az egész memóriánk raktárkészletét, ezért a hozzájuk rendelt különböző pillanatértékeket is együtt észleli. Ez az észlelése képezi számunkra, a mi szellemi szintű időérzetünket. Az időérzetünk ennél fogva, csupán relatív szellemi értékítélet.
Egyáltalán nem kívánom, Jézus kereszténységről szóló érdemeit csorbítani, csupán az a célom, hogy a kedves olvasó tisztában legyen végre azzal, hogy amikor a racionálisnak látszó szellemi sugallataink, vagy mások által sugallt kísértések miatt, lemondunk a személyes vágyainkról, akkor minden esetben újra, és újra keresztre feszítjük magunkban, a megváltói minőségünket. Azt a kizárólagos hitet, amely abszolút biztos lehet abban, hogy bennünk, a lelkünk által Isteni minőség él, és képes arra, hogy megteremtse számunkra, az életünk során jelentkező vágyainkat.
Az által ugyanis, hogy valós esélyt biztosítunk az elménkben, a vágyunk ellen szóló szellemi gondolataink észérveinek, gyakorlatilag feleslegessé, nevetségessé formáljuk a vágyunk tárgyát. Azt az Isteni akaratot, amely a vágy lelki érzéseként, mint hiányérzet, tudatosodott az elménkben. Ez által pedig, valójában kitöröljük a vágyunkat, még a memóriánkból is. Mert a nevetés nem más, mint az elme „radírja”, amely képes arra, hogy kitöröljön bármit a memóriánkból, ami a relatív szellemi gondolataink szerint, feleslegesnek látszik ott. Ez által megöljük, keresztre feszítjük magunkban azt a képességünket, amely a racionális szellemi ellenérveink ellenében is, képes lenne megvalósítani számunkra, a hitünkben megformálható vágyunk tárgyát.
Ha azonban, a szellemi gondolatainkat, a vágyunk valóságának lehetségesen ésszerű megoldására használjuk, és azok segítségével reális elképzelést formálunk az elménkben, akkor mind a tizenkét „apostolunkat”, a megváltói képességünk szolgálatába állítjuk. Ezek az apostolaink, azok az ésszerű szellemi gondolataink, amelyek képesek erősíteni az Istenségünkbe vetett rendíthetetlen hitünket, vagyis a megváltó minőségünket. Amikor ezek az apostolaink, racionális gondolataink, megtagadják az elménkben a megváltó képességünket, akkor hal el bennünk az Isteni vágy, ami megválthatna bennünket az adott hiány érzetétől. Mert a megváltói képességünk, az Istenségünkbe vetet biztos hitünk hatása, bizonytalanná, labilissá válik az elménkben. Így a lelki eredetű teremtői képességünk helyett, a szellemi indíttatású tehetetlen állapotot választjuk, mert ésszerűnek tűnik.
ISTEN – Teremtésre képes lelkierő bennünk.
JÉZUS – Megváltói képesség bennünk, Istenségünkbe vetett aktív, élő hit.
GOLGOTA - A koponyák hegye. Az elménk, ahol a vágyaink kerülnek megítélésre.
APOSTOLOK – Szellemi alapgondolatok
1 PÉTER - HŰSÉG ,kőszikla, erős hit
2 ANDRÁS - MEGÉRTÉS ,élesen látó, igazságos
3 JAKAB - MEGGYŐZŐDÉS ,igazságos ítélet,
4 JÁNOS - SZERETET ,irgalmas
5 MÁTÉ - VÁGY ,az ajándék elfogadására
6 FÜLÖP - KITARTÁS
7 BERTALAN - FOGÉKONYSÁG
8 TADDEUS - DICSŐITÉS
9 SIMON - ENGEDELMESSÉG ,figyelem, jó hír meghallgatása
10 JUDÁS - ÁLDÁS ,elárulás, lehetőség az újjászületésre,
11 TAMÁS - KÉTELKEDÉS ,bizonytalanság, hitetlenség
Ahhoz, hogy az Isteni mivoltunkat igazolni képes megváltó minőségünk megvalósulhasson az életünkben, és feloldozást hozzon egy vágyott probléma megoldására, arra van szükségünk, hogy az összes elmebefolyásoló mentális tulajdonságunkat, alapgondolatunkat, a megváltó alapérzésünk szolgálatába kell állítanunk. Ezeket az Isteni elmebefolyásoló tulajdonságainkat, az apostolok jelképezik a Bibliában, míg az Isteni mivoltunkba vetett alapvető hitünket, éppen Jézus, a személyes megváltónk. Aki ezen ismeretek alapján olvassa el a Bibliát, annak számára, egészen új értelmet nyer az Írás. Ráébred arra, hogy a Biblia, az emberi agyról szól, és szimbolikus módon ugyan, de megtanít bennünket olyan módon használni az elménket, hogy az által, kikristályosodhasson az életünkben, a mi sajátságos Isteni mivoltunk.
Ezért valóban bűnösnek minősül az olyan életvitel, amelyben elhalnak a vágyak, Olyankor ugyanis az ember, az őt éltető Isteni akarata ellen él. Az emberi szellem alapfeladata valójában nem az, hogy elnyomja a lelki érzéseink által ébredt vágyainkat, hanem éppen az, hogy racionális formát biztosítsanak számukra az elménkben, ahol az elképzeléseinket alkotjuk meg. A szellemi gondolataink ugyanis, amíg az információkat kezelik, csak a mentális formát képesek biztosítani a vágyaink számára, míg tartalommal, aktív hatóképességgel, éppen a lelki érzéseink töltik meg azokat. Így valóságformáló hatóképességet, a szellemi gondolataink nem képviselnek, csak a lelki érzéseink. Szellemi szintű gondolati formák nélkül azonban, a lelki érzéseink, nem tudnak tartalmi szintet képviselni az elménkben. És éppen ugyanilyen abszurd helyzet alakul ki, amikor csak szellemi gondolatok tudatosodnak az elménkben, a lelki érzések tartalmi hatóképessége nélkül. Ahhoz ugyanis, hogy a teremtés szent aktusa létrejöhessen az életünkben, a vágyainkat képviselő szellemi gondolatainkra, és a lelki érzéseinkre is szükségünk van egyaránt. Csak együtt képesek az elménkben olyan elképzeléseket kialakítani, amelyek nem csupán mentális formát képviselnek, hanem tartalommal is bírnak. Mert a reálisan elképzelt hit, már olyan valóságosnak látszó kép az elménkben, amely értelmesen van ugyan elképzelve, de érzelmekkel van telítve.
Az elménk figyelme megosztható. Csak az tudatosodik az elménkben, amire a figyelme irányul. De nem az a cél, hogy a figyelmünk szétszórt legyen, hanem csupán az, hogy éppúgy figyeljünk a lelki érzéseinkre, mint az őket támogatni képes ésszerű szellemi gondolatainkra. Akkor várható el ugyanis az, hogy az elménk képzeletalkotási folyamatában, mindkét adottságunk úgy vesz részt, hogy reálisan elképzelt hitként, az a vágyaink teremtésének a szolgálatába áll. Érzelmi tartalommal bíró, értelmes mentális formát alkotva.
Isteni teremtő hatalmat, az a tény biztosít számunkra, hogy tudatosan azonosulunk a teremtői minőségünkkel. Vagyis, tudomásul vesszük azt, hogy a lélek által, Isten él bennünk. Így a lelki vágyaink olyan érzéseink, amely a bennünk élő Isten akaratát fejezik ki. A „Legyen meg a TE akaratod” kifejezés, a keresztény vezérimából, éppen arról szól, hogy alakuljon minden esemény, az értelmesen megtervezett vágyaink szerint. A megváltói képességet pedig, az a biztos tudat jelenti bennünk, hogy a lelkünk által Isten él bennünk. Minden vágyunk tudatosodásánál, ez legyen az első, és egyetlen paragrafusunk az elménkben. A teremtői képességről szóló rendíthetetlen hit. Mert a vágyaink megvalósulását, csak a megváltói minőségünk szorgalmazhatja az elménkben. Csak olyan ésszerű gondolatot fogadjunk el az elménkkel a szellemiségünktől, amelyek képesek támogatni a vágyaink megvalósulásait. A többi gondolatunk ellenérveket képvisel, vagyis olyan sugalmazás, amely meghiúsítani iparkodik a vágyott célt. Ezért, aki az ésszerűnek látszó szellemi sugalmazásaira figyel az elméjével, gyakorlatilag célt téveszt.
A múltunk, a memóriánk raktárkezelését végző szellemiségünk mentális terméke. Így a szellemiségünk, az elménk tudatának felszínére hozza a memóriákban tárolt emlékeink hibáit, és hiányosságait. Azokat az ellentmondásokat, amelyek az emlékeink között fennálló szellemi viszonyt, relatív állapotban képesek tartani. Ahhoz, hogy a múlt relatív szellemi „fogságából” kiszabaduljunk, arra van szükségünk, hogy a jelen életeseményeiben aktívan vegyünk részt, itt és most. A jövő pedig, olyan eseményeket jelent számunkra, amelyek nem történtek ugyan még meg, de a múltunk emlékei között szerepelnek, mint reálisnak tűnő elvárásaink. Ahhoz, hogy a jövőnket, mint előre megtervezett életeseményeinket megtapasztaljuk, aktívan kell részt vállalnunk a jelen életeseményeiben. Mert kizárólag csak a jelen életeseményeit megtapasztalva jutunk el oda, hogy az élettapasztalatainkból, reálisan értékelhető emlékeket formálhassunk. Olyan emlékeket, amelyek szellemi szemlélése az időérzetünket képes fenntartani.
Ennél fogva, valóban csak az aktívan megélt jelen számít, de az is csak akkor, ha az elménk segítségével, figyelmet szentelünk rá. Addig ugyanis, tudatosan viszonyítjuk az eseményeket. Mert viszonyítani, csak a jelenben vagyunk képesek. A viszonyítást végző elménk figyelme abban nyilvánul meg, hogy az eseményeket szemlélve, a közben felmerülő szellemi gondolatainkra, és a lelki érzelmeinkre koncentrálunk egy időben. Azokra a szellemi gondolatainkra, és lelki érzéseinkre, amelyek a viszonyításunk közben, az elménkben felszínre törnek. Ezek a lelki érzéseink határozzák meg ugyanis azt, hogy milyen testi aktivitással vegyünk részt, az éppen viszonyított eseményben. Ha pedig, részt vállalunk benne, akkor az már, a mi életeseményünk is lesz, mert aktív viszonyba kerülünk vele.
Az időérzetünket felszínre hozó gondolataink, arra alkalmasak az elménkben, hogy elvonják, elvonatkoztassák a figyelmünket, az aktív lelki jelenlét pillanatnyi érzéseiről. Azoktól a pillanatnyi érzéseinktől, amelyeket az elménk, csatolni képes a jelenben zajló eseményekhez, hogy bennünk tudatosodott, viszonyított emlékeinkké formálja azokat. Mert a viszonyítás, mindig csak a jelenben zajlik, és az egyetlen feladata az, hogy mentálisan tudatosodott, tárolható emlékeket formáljon az elménk, a memóriánk számára. Mert a viszonyítás képessége azt jelenti az elménkben, hogy tudatosan összekapcsoljuk a viszonyított esemény helyszínét, a viszonyítás pillanatértékével olyan módon, hogy a közben kiváltott lelki érzésekkel társítjuk. Így formáljuk tudatos emlékké, a viszonyított életeseményeket.
A szellemi időérzetünk elengedhetetlen része, a jövő reális elvárása. Nem csupán azé a jövőé, amit mi magunk tervezünk meg előre, hanem azé is, amit a jósok mondhatnak számunkra. Akit azonban, minél jobban érdekel szellemi szinten a jövője, annál kevésbé él a lelki jelenlétében. A múltban, vagy a jövőben élni, szellemi életet jelent. Olyan életet, amely a mentális szellemi hibáinkon, és hiányosságainkon alapuló, relatív okoskodás csupán. Mindig éljünk a jelenben, aktív viszonyított életet, és akkor tökéletesen elégedett emberek leszünk. Mert csak akkor tudunk örülni annak, ami éppen most van, ha aktívan részt vállalunk abban, ami éppen most zajlik. Az anyagi létezés minden fajtája esemény. Így a mi anyagi eseményünket kell, helyesen beilleszteni a jelen eseményeinkbe úgy, hogy azok a leghasznosabbak legyenek számunkra most. Vagyis, úsznunk kell az árral.
Amíg a múlt problémáival, vagy a jövő lehetőségeivel vagyunk most elfoglalva, addig kivonjuk magunkat a jelen eseményeinek a megtapasztalhatóságából. Abból a viszonyítható lehetőségből, hogy azok viszonyaiban tudatosan részt vállaljunk, és közben, viszonyítani is tudjuk őket most. Ha a jelenlétben, nem veszünk részt aktívan, akkor nem lehet általuk megtapasztalt reális múltunk sem, és abból képezhető, szintén reális jövőképünk sem. Viszont lemaradunk a jelenben való létezés élményéről, amit a viszonyított megtapasztalás biztosíthat csak számunkra. A viszonyított megtapasztalás, mindig személyes élmény. Elhihetem azt, amit mások mondanak a múltjukból, információként elfogadhatom, de tapasztalatot, csak a jelen létezési eseményekben való beilleszkedés, aktív részt vételem által nyerhetek. Nincsen rá más esélyem.
Jézus által szimbolizált megváltói képességem csak akkor érvényesülhet, ha következetesen kitartok a mellett, hogy bennem a lélek által, a teremtő Isten él. Hogy én magam, Isten tökéletes megnyilvánulásaként, ember vagyok. Ez a tudatos kitartásom, az én Istenségembe vetett hitem, amely élővé akkor tehető, ha kitartok a vágyaim, vagyis az Isteni akaratom mellett akkor is, ha a racionális szellemi gondolataim mást sugallnak. Olyankor a megváltóm mindig feltámad, bennem él, és sikerre viszi a vágyaim teljesülését. Éppen azért, hogy a vágyaim teljesülése által, örömöt okozzon nekem, és elhozza számomra Isten országát, a boldogságot. Azt írja a Biblia, hogy mindannyian Isten templomai vagyunk, mert Isten él bennünk a lelkünk által. Ha azonban, nem hagyjuk magunkban a megváltónkat érvényre jutni, a valóságunk teremtési folyamataiban, akkor ez a test, csak az Isteni mivoltunk börtöne lehet. Ahol nincs boldogság. Mert nem töltik fel a vágyainkat megtapasztaló örömérzések az életünket.
Életével, életvitelével Jézus megmutatta azt, hogy a bennünk élő Istennek, nincsen szüksége törvényekre. A törvény ugyanis, szellemi termék, jogokat biztosít, és kötelezettségeket határoz meg. Ezért mindig csak korlátoz, míg a szeretet, tökéletesen felszabadít. A szeretet, maga az abszolút „törvény”. Az abszolút szeretet lelki erejével, felesleges minden relatív szellemi törvény. Így valóban úgy értelmezhető, hogy nem az ember van a törvényekért, hanem éppen fordítva, a törvények vannak az emberek békésebb együttélése érdekében. De ha a törvény, csak kényszerítő eszközzé válik egy társadalomban, akkor kifordul a társadalmi célt szolgáló logika. Amit a szegénység kialakulása bizonyít a legtökéletesebben. Aki az Isteni abszolút szeretetet gyakorolva, a relatív emberi törvények fölé tud helyezkedni, mindig tartalmasabb életet él a jelen létezésében. Mert létezni, csak itt, és most lehet. Így a teremtő Istent megvalósító emberi létezés is csak, itt és most lehetséges, a jelenben. Amikor a vágyainkat megvalósíthatjuk Jézus, vagyis az Isteni mivoltunkba vetett abszolút hitünk segítségével.
Matécz Zoltán
2012.06.09.
matecz.zoltan@gmail.com
