Hétköznapi megváltás.
Jézus megváltotta már a világ népességét a bűn terhei alól. Nincsen tehát szükség arra, hogy mi is a mások bűnének feloldozásán, megváltásán fáradozzunk. Amúgy sem lennénk képesek túltenni az Üdvözítőnk áldozatán. Nekünk mégis, mint Jézus követőinek, olyan sajátságos módon kell megváltanunk a világot nap, mint nap, amelyik éppen rendelkezésünkre áll az életterünkben, és mégis örömhírt képes generálni a világunkban.
A megváltás, a tudatos teremtés olyan, szereteten alapuló módja, ami egy világunkban észlelt hiba, vagy hiányosság kijavítására, illetve pótlására szorítkozik, a reális valóságot formálni képes képzeletünk által. Így minden ember megváltónak minősül, aki a képzelete segítségével, szebbé, és jobbá képes képzelni azt a valóságot, amelyben élünk. Akkor is megváltásról beszélhetünk természetesen, amikor egy új, és tökéletesebb dolog megvalósítására adja a fejét valaki. Így minden tudós, művész, vagy közönséges átlagember megváltó valamilyen szinten, ha olyan hiányt képes pótolni a művével, amellyel örömöt okoz, a művét élvező társadalmi közönség számára.
Egy művész vagy tudós, csak másolgatni képes a régi, már elfogadott műveket addig, amíg nem alkot olyan új dolgot, amely konkrétan a nevéhez fűződik, és népszerű nem lesz a társadalmi közössége számára. Halhatatlanná, csak az olyan mű képes formálni az embert, amelyik a halála után is sokáig, határozottan a nevéhez köthető. Ennél fogva, minden kezdő tudós és művész ember természetes kívánsága, és rejtett óhaja az, hogy alkotásaival megváltsa a világot. Aki pozitív értelmemben véve, világhírre tesz szert, valamilyen formában, már meg is valósította önmagát.
A világhír felé vezető legrövidebb út úgy jön létre, ha az ember, Isteni segítséget vesz igénybe. Ha tudomásul vesszük végre azt a tényt, hogy a lélek által Isten él bennünk, akkor már természetes lehet bárki számára az, hogy mindenkinek van valamilyen személyre szabott Isteni adottsága, amellyel a személyes megváltás önmegvalósító folyamatát elláthatja. Csupán az gátolja meg az embereket a hírnév felé vezető úton, hogy ma még, erősen alul értékelik önmagukat. Mert nincsenek tisztában a saját, Isteni mivoltukkal.
Így, aki elnyomja magában az Isteni adottságait, a képességeit fokozni képes műveltsége hiányában, vagy szerénységből, vagy éppen szégyenlősségből, az egyszerűen önmaga ellen él. Mert kénytelen, kizárólag, valamilyen átlagosnak nevezett hétköznapi tevékenységből fenntartani önmagát, még akkor is, ha az nem felel meg a személyes elvárásainak. Ezért, nyilvánvalóan Isteni adottságokkal rendelkező emberek dolgoznak, olyan átlagosnak mondható munkahelyeken, amely nem okoz számukra semmiféle örömöt. Egyetlen örömük az, ha vége a kötelező munkaidőnek.
Az ilyen emberek számára, teher a munkába való bejárás, teher a bent tartózkodás, és teher a munkavégzés is. Pedig, a vállalt kötelező munkaidő, az életünk egyharmadát teszi ki. Ez a rengeteg terheléssel járó kilátástalan életidő, depresszióba sodorja az embert. A depresszió lényege éppen az, hogy az ember elkezdi önmagát szellemi szinten megítélni. Ennek az önkritikus ítéletnek a végeredménye pedig, a feleslegesség negatív lelki érzését eredményezi. Mivel pedig, a feleslegessé vált dolgainkat általában kidobjuk, megszabadulunk tőlük, ezért a depressziós emberben, egyfajta önmagát megsemmisítő, a világot önmagától megszabadító gondolatok ébrednek. A gondolatok negatív érzésekkel párosulva, olyan negatív hitté formálódnak, amelyek már a megvalósulásuk felé törekednek. Így a depressziós ember, önmegsemmisítő irányultságú hitek szerint él, és olykor végre is hajtja azokat.
Ha azonban, az önmarcangolás mentális depresszív folyamata helyett, az önmegvalósítás felé fordulna, amelyben tökéletesebb állapotba hozhatná, a benne megtestesült Isteni adottságait, akkor reális kiutat találna abból a lelki szakadékból, amit a depresszió jelent bennünk. Hozzá kell tennem, hogy a legtöbb esetben, körülbelül éppen annyi lelkierővel, és szellemi elfoglaltsággal jár az Isteni adottság kinevelése bennünk, mint a mély depresszív állapot elérése. A gondolatokkal terhelt szellemi ember, aki az érzései nélkül próbál élni, amúgy is erősen depresszív hajlamú. Így manapság, az emberek kilencvenkilenc százaléka képes, depresszív hangulatba kerülni nap, mint nap a nélkül, hogy erről tudomása lenne. Gyakorlatilag, sok esetben, észre sem vesszük magunkról, hogy depresszív állapotban vagyunk éppen. Csak a közvetlen társadalmi környezetünk érzékeli.
A lelki vezérlésű ember, tökéletesen mentes a depressziótól. Mert céltudatos. A pozitív érzelmeit követi, és értelmes szellemi gondolatokat csatol hozzájuk. Így szinte kizárólag pozitív hitrendszer alapján él, mert tudatosan kerüli azokat a gondolatokat, amelyek negatív érzésekkel társulhatnak. Az ilyen ember, mindennek képes örülni. Kritika nélkül érzékeli a világot, mint Isten sajátságos anyagi megnyilvánulását. Ahol hibát, vagy hiányosságot vél felfedezni, ott szellemi szintjének megfelelően, tökéletesebbre képzeli a valóságot. Ezzel állandóan megteremti azokat a valós dolgokat és eseményeket, amelyek örömöt okozhatnak bárki számára. Aki ezt képes megtenni a szeretetével az, minden esetben megváltja a világot.
Az anyagi valóság, amelyben élünk, egy Istentelen valóság lett, amelyből hiányzik a felebaráti szeretet. Sajnos a szeretet, még a családok mindennapi életét is képes elkerülni. Oly annyira, hogy a szeretet, már csak az ünnepek során képes erőre kapni néhány órára. Azért Istentelen a világunk, mert az Istenhívőnek nevezett emberek, akik amúgy nagyon sokan vannak, nem élnek Istentudatos életet. Istenismeretüket, egy rajtuk kívülálló entitásra vetítik. Így olyan átlagosnak mondható életet élnek, amelyben a teremtői képességük, a természetes adottságukként, egyszerűen nem nyilvánulhat meg. Az Istenismerettel rendelkező hívő emberek, nem képesek igazán mit kezdeni a szeretetükkel. Mert tökéletesen kielégíti őket az a tény, hogy a vágyaikat, amelyeket szeretettel megvalósíthatnának az Isteni teremtőképességük által, kivetítik egy fiktív, emberképű Istenség felé az Univerzumba. Az Istentudatos ember pedig, éppen a szeretetét irányítja a javítani, átalakítani, vagy teremteni való dolgok felé. Hogyan lehet ezt megtenni?
Aki például, lát egy szegény embert, akin nyilvánvalóan látszik az, hogy anyagi gondokkal küzd, el kell tudni képzelni őt olyan embernek, aki már mentes az anyagi gondjaitól. Aki ezt a gondtalan anyagi állapotot el tudja képzelni realitásként, máris a teremtés érdekében munkálkodott. Vagy például, aki lát egy beteg embert, akin nyilvánvalóan látszanak az egészségkárosodása jelei, és el tudja képzelni őt egészséges embernek, aki tökéletesen mentes minden betegségétől és testi fogyatékosságától. Aki ezt a gondtalan egészséges állapotot el tudja képzelni realitásként, máris a teremtés érdekében munkálkodott. Vagy az, az Istentudatos ember, aki találkozik olyan ostoba emberrel, aki nyilvánvalóan a tanulatlanságának köszönhetően ostoba, és el tudja képzelni őt tökéletesen műveltnek, akivel öröm a beszélgetés, máris a teremtés érdekében munkálkodott. Mert azokban az esetekben, a szerencsétlen emberekben megnyilvánult Isten segítségére „sietünk”, hogy ez által, az ő lelki békéjük is helyreálljon. De bármilyen egyéb hibát vagy hiányosságot észlelünk is a világunkban, ha el tudjuk képzelni annak tökéletesebb vagy hiánytalanabb változatát, máris a teremtés érdekében munkálkodtunk. Hétköznapi szinten.
Az Istentudatos ember számára ez nem csupán lehetőség, hanem kötelezettség is. Lételeme a mindennapi teremtés. Minél több dologgal szemben használja valaki, az érzelmileg dús, szeretetteljes képzelőerejét, annál jobban erősödik benne az Istennel való azonosság érzete. Továbbá, mivel gyakorlat teszi a mestert, ezért aki tudatos teremtéssel foglalkozik állandóan, abban egyre jobban kikristályosodnak az Isteni adottságok, és a későbbiekben már, a reális képzelete nélkül, pusztán a szabad akaratával is, képes lesz a valóság ideálisabb formálására. Bármilyen mentális szinten.
Továbbá, minél több ember válik Istenben tudatossá, annál rohamosabb léptékben válhat a valóságunk egy olyan világgá, amelyben az élet, öröm lehet bárki számára, mert már nem lesz szeretet nélküli, vagyis Istentelen a valóságunk. Ahol a szeretet uralja a mindennapi életvitelünket, ott megértés, és együttérzés tartja a társadalmi életet tökéletes egyensúlyban. A ma még megtapasztalható élősködés helyett. Ahol a relatív érdekszeretet, csupán képmutatás.
A világ jóvá képzelhető. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Így a hitetlen emberek, akaratuk ellenére is teszik a jót, mert Isten aktivizált „eszközeiként”, éppen azt a célt kell megvalósítaniuk, amelyet a teremtési program elképzelésében, realitásként meghatároztak számukra, az Istentudatos emberek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy ”Legyen meg a Te akaratod.”. Az értelmes módon kifejezésre juttatott, szeretetteljes teremtőerő, minden lehetséges eszközt megmozgat azért, hogy megvalósuljon.
Amennyiben, az értelmes ember Istenazonossággal, azaz Istentudattal él, már el is kötelezte magát az abszolút szeretet jegyében. A hasznos, a jónak értékelhető dolgok adásának a kényszere, éppen az abszolút szeretetnek köszönhető. Mivel a világunk szép, és jó, ezért Isten szeretettel teremtette azt számunkra. Így nekünk sincs más dolgunk, mint szeretettel teremteni, átformálni a valóságot, a pillanatnyilag reálisan meghatározható emberi igények és szükségszerűségek alapján. Mert ma a világunk, a szeretet hiányától csúf és rossz olykor. Mi magunk formáljuk elviselhetetlenné. Amikor a társadalmi életünkben nem tapasztaljuk meg azt a szeretetet, amit az Isteni mivoltunk természetesen igényelne. Így a hétköznapi megváltás képessége, Isteni abszolút szereteten alapszik. Azon a szereteten, amely a ma még rossznak értékelhető dolgokat is képes jóvá alakítani, pusztán a szabad akarattal. Csupán, nem megítélni, hanem jóvá kell képzelni azokat. Ez a mindennapi teremtés lényege. Az egyik legcsodálatosabb dolog, amit értelmes ember tehet, mert a benne szunnyadó Isteni teremtőképességét hozza felszínre.
Matécz Zoltán
2012.08.04.
matecz.zoltan@gmail.com
