Ballagás.
Amikor egy oktatási életciklus befejeződik, akkor a gyerekek elballagnak. Az őket tanító pedagógusok pedig, jogosan elégedettek, hiszen szakmailag, valószínűleg jól felkészítették a ballagókat, a soron következő oktatási életciklusuk elkezdésére. Ezt a búcsúbeszédeikben általában, ki is hangsúlyozzák. Azt szokták emlegetni az ünnepi felszólalásaikban, hogy jól felkészítették őket, a nagybetűs „ÉLETRE”.
Hát nekem pedig, van egy kellemetlen hírem számukra. Lehet, hogy egy következő oktatási életciklus kezdetéhez szükséges alapvető ismereti anyagot, jól átadták a diákjaik számára, de a nagybetűs „ÉLETRE”, egyáltalán nem tanították meg őket. Mert az élet, éppen a lelki indíttatású érzéseinkről szól. Azokról a lelki érzéseinkről, amelyek az értelmes életvitelünk által, alakulnak ki bennünk. A megszerzett tananyagot jószerivel, szinte mindet elfelejti az ember, ha aktívan nem használja őket, mint a mindennapi életviteléhez szükséges információs hátteret. A lelki érzéseink viszont, egy életre elkísérnek bennünket. Megalapozva az életünk minőségét.
Az oktatás ugyanis, pusztán a szellemi ismereteinket képes bővíteni, de nem terjed ki, a lelki érzéseink aktív használatára. A lélek, mint az érzelmeink centruma, nincs kellőképpen értelmezve és elfogadva a tudományos életben. Így az oktatás is mellőzi ezt a kényes témát. Tematikája legfeljebb érinti a lelki érzéseket néha. Pedig, minden élettapasztalatunkat, azok a lelki érzéseink képviselik bennünk, a memóriánkban eltárolt emlékeinkként, amelyek tudatosodtak az elménkben. A tanult ismeretanyagok, csak információs hátteret biztosíthatnak. Önálló tapasztalati értékeket nem képviselnek bennünk. Az életélmény ugyanis, amire egy életen keresztül emlékezni szoktunk, az információk gyakorlati megtapasztalása által rögződik bennünk. Így mindig valamilyen személyesebb lelki érzésünkhöz kapcsolódik.
Az életünk gyakorlatilag folytonos. Az anyagi események folyamatosan zajlanak körülöttünk, és mi részt veszünk azokban, amelyek bennünket is személyesen érintenek. Ezek lesznek a mi saját életeseményeink. Így emlékezni is csak, a saját életeseményeink tapasztalati információira tudunk. Mégpedig attól függően, hogy a gyakorlati tapasztalatszerzés közben, az észlelt eseményben való részvételünk, éppen milyen lelki érzéseket váltott ki belőlünk. Ezek lehetnek negatív, vagy pozitív érzések is. A lelki közömbösségünk, érzések nélküli jelenlétet valósít meg. Vagy olyan gyenge lelki érzésvilágot, amelyik valójában, nem is tudatosodik az elménkben.
A monoton módon való tanulás vagy munka, nem vált ki belőlünk különösebb életélményeket, ezért tudomásul vesszük azokat, de az emlékeink között, nem tároljuk el őket hosszan. Mert információs élettapasztalatnak minősülnek csupán, amelyekhez nem párosulnak lelki érzések. Így aki visszagondol az élete eddig leélt részperiódusaira, csak olyan emlékekkel találkozik az elméjében, amelyekhez valamilyen konkrét lelki érzése fűződik. Oly annyira, hogy az elménkben felidézett emlékeink során, ugyanazok az érzések tudatosodnak bennünk, amelyeket a memóriánk valamikor tapasztalati emlékként eltárolt. Ez azért működik így, mert az emlékeink, gyakorlatilag nem mások, mint az egykor megformált hiteink, teljes adatbázisa a memóriánkban.
A hitünk olyan értelmes szellemi gondolatunk az elménkben, amelyet szabad akaratból alakítunk ki, és az éppen aktuális lelki érzéseinkkel társítjuk. A szellemi gondolataink, az emlékeink információs adatbázisából ébrednek a memóriánkban, és az elménk tudata felé törekednek. Amennyiben az elménkkel nem figyelünk reájuk, akkor nem tudatosodnak bennünk, hanem elhalnak azok számunkra. Ha azonban, a figyelmünket a szellemi gondolatainkra fókuszáljuk, akkor tudatosodnak azok az elménkben. Akkor van csak esélyük arra, hogy emlékké fejlődjenek bennünk, ha lelki érzésekkel társulnak az elménkben, és személyes hitté alakulnak benne. Érzések nélkül, olyan információk maradnak számunkra csupán, amelyek bármikor feledésbe merülhetnek.
A negatív érzésekkel társuló kellemetlen élettapasztalataink pedig, olyan emlékeink, amelyeket az elménk, sokkal ritkábban hív elő, mert nem szívesen emlékszünk vissza reájuk. Ezért ahhoz, hogy a memóriánkban mentális „hely” szabaduljon fel, a nagyon ritkán használt emlékeinket, gyakorlatilag törli a memóriánk. Így képesek vagyunk arra, hogy a rossz emlékeinket, hamarabb elfelejtsük. A felejtés mentális folyamatának ez az értelme. A kóros feledékenység pedig, azt jelenti, hogy az elménk, valamilyen oknál fogva, hibásan működik, és azokat az emlékeinket is ritkán használt tartalomnak minősíti, amelyek amúgy, fontosak lennének számunkra. Ilyen kóros állapot például, a fizikai kimerültség, vagyis a fáradtság is.
Amikor a tanulással megszerzett, nekünk hasznos információkat aktívan használjuk, akkor az életeseményeinkben veszünk részt velük, és ilyen módon, tapasztalatot szerzünk azok, számunkra értékelhető mivoltáról. Ezek az élettapasztalatok, a lelki érzéseinkkel kapcsolódnak össze az elménkben, így hitté alakulva már, mint emléket tudjuk, hosszú időre eltárolni a memóriánkban. Ezek lesznek, a mi saját mentális etalonjaink. Olyan emlékeink, amelyekhez az elménkben viszonyítani tudjuk, a további életeseményeink megtapasztalható történéseit. Mert a memóriánkból, bármikor előhívhatja őket az elménk, újabb viszonyítás érdekében.
A memóriánk ugyanis olyan, mint egy adatbank. Az életünkben kialakított hiteink, lineáris sorrendben vannak benne eltárolva. Mert az emlékeink már, az aktuális helyszínhez, és a szintén aktuális részpillanathoz csatolt érzéseink. Így időrendi sorrendben, egymástól jól elkülönítve vannak tárolva a memóriánkban. Különböző mentális ”trezorokban”. Így az elménk, nem lát bele a memóriánk tárolóiba, csak előhívhat onnan egy-egy emléket közülük, ha éppen szüksége van valamelyik mentális etalonunkra, egy újabb viszonyítása érdekében.
A szellemiségünk azonban, mint a memóriánk ideális „raktárkezelője”, tökéletesen átlátja az emlékeink széles skáláját. Így egységes módon felszínre hozva, az emlékeinkhez csatolt térhez és időhöz tartozó viszonyokat. Az emlékeinkhez csatolt eseményértékek részhelyszínei együttesen, a tér érzetét közvetítik a szellemiségünk számára, míg az emlékeinkhez tartozó részpillanat értékeink együttesen, az idő érzetét alakítják ki bennünk. Így a tér, és az idő, a szellemiségünk mentális „termékei”.
Mivel jó raktárosként, a szellemiségünk tökéletesen átlátja a memóriánk emlékkészletét, ezért automatikusan felfedezi benne, a közöttük fellelhető hiányosságokat és logikai ellentmondásokat. Amikor ezeket, a mentális eltéréseket és hiányosságokat, az elménk felszínére hozza, akkor azok lesznek a mi saját gondolataink. Azok a gondolatok, amelyek csak akkor kerülhetnek elraktározható emlékként vissza a memóriánkba, ha az elménk határozottan figyelt rájuk, és valamilyen viszonyításban alkalmazta már őket. Az elménk figyelme nélkül, a legszebb gondolataink is szertefoszlanak, és néhány pillanat múlva gyakorlatilag, már nem is emlékszünk reájuk.
Ennél fogva, az emlékeink mennyisége határozza meg azt, hogy mennyi hitet formáltunk már meg az életünkben. Akinek kevés az emléke, annak nagyon gyenge az érzelmileg támogatott hitélete. A sok emlékkel megáldott emberek pedig, érzelmileg dúsabb életet élnek, mert sokkal több szellemi gondolatot képesek hitbéli emlékké formálni, a lelki érzelmeik segítségével. Az emlékeink minősége, és mennyisége együtt határozza meg azt, hogy milyen a mi saját mentális valóságképünk.
Amilyen értékes a valóságképünk, olyan értéket képviselünk a valóságban, mi magunk is. Így a kevés emlékkel rendelkező embereknek, szegényes a valóságképe, ezért szegényes a saját életvitele is benne. Ahhoz, hogy az életvitelünk gazdagabb formát öltsön, sokkal gazdagabb emlékbázisra van szükségünk. Mert a tudatalattinkban funkcionáló memóriánk, hit alapú emlékbázisa alapján kialakított valóságképünk szerint, illeszt bele bennünket a megélhető valóságunkba, az elménk. Így gyakorlatilag mindenki, csak olyan valóságot élhet meg, amilyen valóságképet alakít ki magának. Erről az emberi elme gondoskodik.
Az emberi elme úgy viszonyul a valósághoz, hogy a benne tudatosodott valóságkép alapján rezegteti meg, az agyunk anyagi szerkezetét. Ez az agyi rezgés, elektromos anyagi vibrációnak minősül. Az agyunk pedig, a biológiai demodulátor szerepét tölti be. Így az elektromos agyi rezgéseinket, mágneses hullámokká alakítja át, az Univerzum mágneses alaphalmaza számára. Ezért az elménkben tudatosodott adatok, agyi elektromos rezgéseket váltanak ki, amelyek közvetlenül a hitünket képviselik, és mágneses információkká konvertálódnak. Ezek a mágneses hullámok, amelyek végül is az agyunk termékei, ilyen módon, szellemi szintű informatív értékkel rendelkeznek, miközben a lelki érzéseinknek köszönhetően, energiatartalmat is képviselnek. Így alkalmassá válnak arra, hogy az Univerzum mágneses állóhullámait befolyásolják, azaz vezéreljék. Előre megtervezett, szándékos anyagi változást váltva ki ez által. Az anyagok stabilitásáért ugyanis, a mágneses állóhullámok a felelősek az Univerzumban.
A mágneses haladó hullámok, az anyagi struktúrák kialakításáért és átalakításáért felelősek, míg az állhullámok a stabil jellegükért. Valójában persze, minden hullám állóhullámnak minősül, mert a haladó jelegét az biztosítja csupán egy hullámnak, hogy benne az energia és az információ terjed, és úgy közlődik. Míg az állóhullámban, az információ bizonyos formai határok között megtorpan, így a hullámhoz tartozó energiaértéket is, állandó alakzatban tartja. Így az energia, az információ által meghatározott alakzatban, strukturális szerkezetet biztosít az anyagi halmaz számára. Az információ ugyanis, a forma alakzatát határozza meg, míg az energia, az anyagi tömeghalmazra ható képességet biztosítja.
Ez történik az emberben is. Az ember ugyanis, csak formában meghatározható anyagi halmazként „különült el” az Univerzumtól. Vagyis, szellemi szinten. Lelki szinten, azaz energetikai szempontból véve, az Univerzum egy és oszthatatlan. Így az emberben, ugyanaz az értelmes minőség nyilvánult meg, mint ami az Univerzumot működteti. Ezt, az idealista filozófia Istennek nevezi. Így a lélek által, Isten éltet bennünket. A materialista tudományoknak pedig, a kvantumelméletből kifejlődött legmodernebb ágazatai már, olyan értelmes Univerzumról beszélnek, amelyek tökéletesen alkalmas lesznek arra, hogy általuk Isten fogalmát is meghatározzák.
Amelyik diák, nem tanulja meg időben ezeket, az alapvető lelki igazságokat, még az iskoláiban, annak számára valóban jobb, ha ténylegesen is, csak „ballag” az önálló ÉLET felé. Mert minél hamarabb veti bele magát az élet valós eseményeibe, annál előbb konfrontálódik, a lelkileg vezérelt érzelmi élet hiányosságaiból adódó személyes problémáival. Mert számára az élet, a lelki élete aktív érzései nélkül, csupán információs értéket képviselhet, amelynek valós hatóképessége, erősen korlátozott. Ez tapasztalható meg alapvetően, a szerelmi élet, a baráti élet, és a családi élet terén. Ahol a kötelékeket, éppen a szereteten alapuló pozitív lelki érzéseink biztosíthatnák. Így a fiatalok, nagyon hamar túljutnak az ilyen kapcsolataikon, többnyire keserves lelki kudarcokat elszenvedve, és komoly lelki szenvedéseket okozva.
De a társadalmi élet bármelyik szituációjában észrevehető, a lelki érzéseink hiányából adódó konfliktusok sorozata. Hiszen a hivatalokban, az üzletekben, az iskolákban, és az élet minden egyéb ágazatában, dolgoznak olyan emberek, akik az érzéketlenségük miatt, kizárólag bürokratív módon állnak azokhoz az embertársaikhoz, akik hozzájuk fordulnak. Túlbonyolítva ez által, a közösségi szintű életvitelünket. Kérdés az, hogy mi történik bennünk akkor, amikor a lelki érzéseinket kirekesztjük az életünkből azért, hogy a szellemi életvitelünk határozottabb, markánsabb, erős tudatos egyéniséget sugárzóbb lehessen?
Ha a gyermekek, hamar megismerik a szereteten alapuló pozitív lelki adottságaikat, és azt a tényt, hogy a lélek által Isten él bennük, akkor sokkal hamarabb lesznek képesek egy olyan mentális „életutat” választani maguknak, amely az ő emberi egyéniségüket, tudatos teremtővé formálhatja. Ha időben megértik azt, hogy a szellemi gondolatok, csak az eszmei formákat képesek meghatározni, míg az érzések, a végrehajtás hatóképes életerő impulzusai bennünk. Ha időben tudomásul veszik azt, hogy a szellemi gondolataink feladata az, hogy értelmesen fejezzék ki a lelki érzéseinket. Így a lelki érzéseink, éppen olyan fontosak számunkra, mint a szellemi gondolataink. Mert emléket képező hitté, csak együtt alakulhatnak az elménkben.
A lélek, az életünk energiája. Az Univerzumban, az energiát, az oszthatatlan alaptömegekből felépülő mágneses alaphalmaz közvetíti bennünk is, mégpedig a mágneses hullámok által. Ezek a mágneses hullámok azonban, informatív értékeket is hordoznak egyben. Ezért a mágneses haladó hullámokban, az energia és az információ, együtt terjed. Mégpedig olyan módon, hogy az információ határozza meg azt, hogy az energia, mint az Univerzum szubjektív munkavégző képessége, milyen mértékű állapotváltozást végezzen, az elektromos tulajdonságú anyagi halmazok meghatározott formáin belül. Az Univerzum energiája nem különül el bennünk sem, legfeljebb a testünket egyben tartó mágneses állóhullámokban „szakosodik”.
Mint minden anyagi testet, bennünket is az energia jellemez. Így nem a testnek van energiája, hanem éppen fordítva. A mágneses állóhullámoknak van olyan anyagi szerkezetet biztosító teste, amelynek az információtartalma határozza meg a formai, alaki paramétereit, és amit az energia tart strukturális egységben. Így az anyagi testek, a mágneses állóhullámok olyan strukturális felépítményei, amelyeket a stabilan viszonyított adataik által tudunk értelmezni. Minél több adatot tudunk meg egy viszonyított anyag testről, annál közelebb kerülünk ahhoz az információhoz, amely őt, a mágneses állóhullámok által egységben tartja. A mágneses állóhullámok által közölt energiáról pedig az, az erő ad hírt számunkra, amely a többi anyagi halmazzal való kölcsönhatása révén viszonyítható mindaddig, amíg fel nem bomlik újra, a szerkezet nélküli oszthatatlan alapelemeire. Amelyeknek akkor már, kizárólag csak mágneses szerep jut az Univerzumban.
Visszatérve azonban, a ballagások periodikus módon meghitt alkalmaira, tudomásul kell vennünk azt, hogy érzelmi alapok nélkül, csupán a megszerzett ismeretanyagokra támaszkodva, a gyermek úgy érzi, hogy beleengedték a mély vízbe, úszási ismeretek nélkül. Mintha mindent tudna a vízről, csak úszni nem lenne képes benne. Ezért, az „ÉLET” mély „vizében” nagyon sok „fuldokló” van ma is a társadalmunkban. Ezek a tudatlanságból szegénnyé és beteggé vált elesett emberek. Mert a pozitív lelki élet hiánya, megfossza az embereket attól, hogy pozitívan értékelhető lelki életet éljenek.
Egy diákjait szeretni képes tanárember, magába szívja ezeket, az alapvető igazságokat, és a tanulóit úgy neveli ezek után, hogy azok ne csak szellemileg, hanem lelkileg is érettek legyenek ahhoz a feladathoz, amit a nagybetűs társadalmi ÉLET jelent számukra. Hogy hasznosan vegyenek részt benne a ballagásuk után. Ne csupán tudják azt, hogy mit tesznek, hanem érezzék is annak a szükségszerűségét. Úgy a saját hasznukra, mint a társadalom többi tagja megelégedésére. Mert a szellemi értelem mellett, a lelki érzéseink változtatják emberré az egyént. Jó emberré pedig, az a tény formálhat bennünket, hogy Istentudattal élve, mielőbb kialakítjuk magunkban a saját teremtőképességünket, amely igazolni képes bennünk, az Istennel való tökéletes önazonosságunkat. Mert csak így tudunk Istennel közösségben élni. Ha hagyjuk azt, hogy az Isteni adottságaink, személyes módon nyilvánuljanak meg általunk. Az ilyen módon nevelt diákok, újra egységes, felebaráti társadalmat alkothatnak, a ballagásuk után.
Matécz Zoltán
2012.08.16.
matecz.zoltan@gmail.com
