Relatív szeretet.
A bennünket animáló Isteni lélek, csak abszolút, azaz feltétel nélküli szeretetre képes. Így relatív feltételes szeretet, csak a szellemiségünkben alakulhat ki, és e miatt félelmeket, negatív ellenérzéseket alakít ki a lelkünkben. Mégpedig olyan formában, hogy a szellemi létezése függvényében, sajátságos félelemérzéseket generál a lelkünkben. Éppen azért, mert a relatív szellemi szeretetünk, merőben eltér az abszolút lelki szeretetünk szintjétől. Ennek az eltérésnek a reális mértéke, maga a félelem. Így minden félelem, az abszolút lelki szeretetünk, szellemi korlátozottságából fakad.
A félelem tehát, olyan szellemi gondolatok eredménye, amelyek negatív lelki érzéseket ébresztenek bennünk. Ezek a negatív érzések, éppen ellentétes erőket képviselnek azzal a lelki szeretetérzéssel szemben, amely a szellemi szabad akaratunk nélkül, érvényre juthatna az életünkben. Így az abszolút és a relatív szeretetünk közé, gátat emel a félelem, amely szabályozni tudja a motivációs szintünket. Vagyis, azt a lelki aktivitásunkat, amelynek a segítségével, tudatosan részt vállalunk az életünk eseményeiben.
A félelem kialakult lelki érzései motiválják mentális visszacsatolással az egonkat. Azt a hamis szellemi tudatot, hogy minden csak értünk van, és így mindenkinek, csak bennünket kell szolgálnia. Így az ego, egy antiszociális, kizárólag én-központú gondolati együttes, amely a szellemiségünk aktivitását motiválja. Arra biztosít lehetőséget csupán, hogy érdekek szerinti relatív szellemi szertettel, a félelemérzéseinket fenntartsák a lelkünkben. Azokat a negatív lelki érzéseinket, amelyek nélkül, csak pozitív lehetne minden motivációnk, a lelki késztetéseink. Gyakorlatilag, polarizálják a pozitív lelki szeretetünk egy részét, hogy a negatív félelemérzéseket fenntartsák bennünk.
A relatív szeretet arra jó, hogy szellemi szinten megmondja nekünk azt, hogy mit, miért, és milyen mértékben szeressünk. Ezek a szellemi előfeltételek azonban, az abszolút lelki szeretettel ellentétben, megosszák számunkra, a létezés alkotóelemeit olyan tényezőkre, amelyeket szerethetünk, és amelyeket nem kell szeretnünk. Amelyik tényezőket azonban szerethetjük, azokat is csak az előírt előfeltételeinkkel tesszük, ami a feltételek teljesüléseinek a hiányában, azonnal a „nemszeretem” kategóriába sorolja azt is, amit amúgy szerethetnénk. Vagyis, a hibás szellemi hozzáállásunk függvényében, polarizálódnak azok a lelki érzéseink, amelyeket a relatív szeretetünkhöz fűződő feltételeinktől függnek. Így az a pozitív lelki érzés, amit az abszolút értékű lelki szeretet jelent, kénytelen „megbirkózni” azokkal a negatív lelki érzéseinkkel, amelyeket a relatív szellemi szeretetünk feltételei generálnak a lelkünkben, ellenerőkként. Ezek különbsége lesz a motiváció.
Azokat a dolgokat és eseményeket azonban, amelyeket a hitünk szerint nem kell szeretnünk, eleve kirekesztjük a lelki szeretetünk bűvköréből. Pedig azok is, az abszolút létezés részét képezik. Szellemi síkról vezérelt, határozott ellenérzéseket generálunk ellenük a lelkünkben. Így a tudatosan szeretett dolgok és események, valamint a szintén tudatosan nem szeretett dolgok és események között, komoly érzelmi konfliktusaink alakulnak ki. Az érzelmi konfliktusaink során azonban, lelki erőket ütköztetünk egymással. Ami azt jelenti, hogy erőhatással jellemezhető komoly harc zajlik olyankor a belsőnkben. Így az érzelmi csatáink vesztesei, mindig csak mi magunk maradhatunk.
Mint minden rendes csata, természetesen ez is áldozatokkal jár. Az áldozatok pedig, nem mások, mint a mi saját testi szerveink. Mégpedig attól függően, hogy milyen mélységes a bennünk dúló lelki ütközet válsága. Milyen mély, és mennyi ideig tart. A testünkben működő szervezetünk ugyanis, csak akkor funkcionál tökéletesen, ha ideális a lelki egyensúlyunk. Akkor egészségesek vagyunk. A lelki konfliktusaink által fenntartott csatáink azonban, lelki egyensúlytalansággal járnak, és belső feszültségeket idéznek elő a szervezetünk bizonyos pontjain, a mentális csatatereinken. Hibás és hiányos testi működésre késztetve a szerveinket. Ezeket nevezik, pszichoszomatikus betegségeknek. Vagyis, lelki eredetű testi elváltozásoknak.
Ha ezt most jól átgondoljuk, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a szervi betegségeink lelki okozója, éppen mi magunk vagyunk, a relatív szellemi szeretetünk aktív gyakorlásával. Amit a lelki szeretetünk ellen folytatunk, a félelmeink tudatos fenntartásával. Vagyis, a bennünk élő Isteni mivoltunk ellen fejtünk ki ellenhatást, hibás szellemi irányítással. Amit relatív módon használunk ugyan, és feltételes szeretetnek nevezünk. Ennél fogva, a pozitív lelki szeretetünk, a viszonylagos szellemi szeretetünk feltételrendszere által van korlátozva. Komoly negatív ellenerőket kiváltva a lelkünkből, vagyis negatív érzéseket. Így a hibásan használt szellemiségünk, komoly érzelmi ellenfele a lelkiségünknek.
A Biblia, Isten ellenfeleként határozta meg Sátánt, a gonoszság fejedelmét. Ennél fogva, ha én most, a lelkemmel azonosítom be az én saját Isteni mivoltomat, akkor szellemiségem, amelyben a relatív szeretetem működik, és ellenfele a lelkiségemnek, nem lehet más, mint a gonoszság megtestesülése bennem. Ebből adódik, hogy a Sátáni gonoszság, csak az én relatív szeretetemmel azonosítható, és mindaddig hatályos, ameddig szellemi vezérlésű az elmém. Addig a gonoszság, vagy annak lehetősége, mindig ott fog okoskodni az elmémben, elvakítva engem, a tiszta lelki életem lehetőségétől. Amelyben az Isteni adottságaim, már nincsenek szellemileg korlátozva.
Ennél fogva, minél erősebb szellemi életet él az ember, annál bűnösebb, mert annál több negatív ellenérzést generál a lelkében, ahol azok, mint ellenerők, lerontják a pozitív Isteni érzéseink érvényesülési lehetőségeit. Így a Biblia, egyértelműen az emberről szól. A jó és a rossz konfliktusa, éppen bennünk zajlik. A jót, a lelkünk képviseli, aki a mi Isteni mivoltunk, míg a rosszat, az ellene munkálkodó szellemiségünk. Isten monodrámája bennünk zajlik, és a lelki válságainkat jelenti. A Sátáni hatáskör legtökéletesebb bizonyítékaként.
Amikor az ember bűnbe esett, az éppen az a pillanat volt, amikor a Sátán, birtokba vette az elménket az által, hogy a szellemiségünket elkezdte uralni. Önálló gondolatok kialakításával, a relatív szeretet hamis illúzióját ébresztve, a félelmeket elültette el bennünk. Azokat a negatív érzéseket, amelyek képesek arra, hogy a bennünk élő Isteni mivoltunk pozitív szeretete ellen, hatást tudjon kifejteni. Ezt úgy tudja a legideálisabban megtenni, ha mi közben azt hisszük, hogy a saját akaratunk szerint cselekedtünk. Így szellemi síkon fenntartja számunkra azt, hogy ne szeressünk. Amíg ugyanis, a szeretetünk meg van osztva, addig éppen az Istentudatunk korlátozott bennünk.
Mi itt Európa közepén, egy kereszténynek nevezhető államban élünk. Szabad vallásformát gyakorolhatunk ugyan, de a legtöbb vallási felekezetünk, keresztény alapokon nyugszik. Így az ünnepeink is, mind a keresztény valláshoz ragaszkodó megemlékezéseket jelentenek. Fő ünnepünk a karácsony, amit a „szeretet ünnepének” is nevezünk. Éppen Jézus Isteni mivoltára, és áldozatára emlékezve. Csakhogy, amíg Jézus abszolút szeretetét, relatív szeretettel ünnepeljük meg, addig mindig újra „keresztre feszítjük” Őt. Pedig, Ő azt állította, hogy mindig velünk marad, és a szívünk „kapuján” kopog nekünk. De amíg, relatív szeretettel élünk, addig akár dörömbölhet is, nem fogjuk meghallani. Mert azt csak, tiszta lelkű ember hallhatja meg. Mi pedig, a relatív szeretetünk miatt, a szellemileg irányított félelmeink, azaz negatív érzéseink hatása alatt, jó hangszigetelővé tesszük a szívünk „ajtaját”.
Az ember, spirituális lény. Ez az én írásaimban azt jelenti, hogy az elménkkel képesek vagyunk arra, hogy a mentális szellemi formát biztosító gondolatainkat, összepárosítsuk azokkal a lelki érzéseinkkel, amelyek a képzeletalkotásunk közben indukálódnak a lelkünkben. Így a szellemi formáinkat, hatóképes lelki erőkkel telíthetjük, a tudatos végrehajtás érdekében. Az ilyen módon kialakult hitünk, már együtt képviseli, a kívánt szellemi formát, és benne a lelki tartalmat. Ez a hit már, a reális megvalósulás felé törekszik, éppen a motivációs lelki erőértéke függvényében. Ezt megtehetjük mi magunk is, vagy kifejezésre juttatva a hiteinket, az „Ámen” kijelentés által. Az „Ámen” kijelentésekor, azt határozza meg a lelkünk által bennünk élő Isteni mivoltunk, hogy „Úgy Legyen”. Vagyis azt, hogy minden, a hitemben meghatározott elképzelésem és érzéseim szerint alakuljon.
A spirituális fejlődés, éppen azt jelenti, hogy a szellemileg vezérelt elméjű ember, lelki vezérlésű emberré válik tudatosan, minden erőszakos késztetés nélkül, a saját akaratából. Ez csak akkor jöhet létre, ha a relatív ismeretekkel rendelkező szellemiségünk megvilágosodik, és rájön arra, hogy a lelkünk, a teljes tudás birtokában van. Akkor a szellemiségünk önként háttérbe szorul, és átadja az elménk irányítási lehetőségét a lelkünknek. Elismerve ez által, a felsőbb hatáskört. Így amikor lelki vezérlésűvé válik az ember elméje, akkor már az Isteni mivolta irányítja a gondolatait, szavait, és tetteit, a tökéletes szeretet jegyében. A szellemiségünk szabad akarata is mindig érvényesülni fog, de már csak, az Isteni vezérlésünk fényében. Amely tökéletesen elnyomja, a relatív szeretet által gerjesztett félelmeinket.
Ez egy spirituális evolúció. Az ember tökéletesen elveszítette a bűnbeesés által, az Isteni adottságait, majd teljesen megfeledkezett az önnön Isteni mivoltáról. Majd a folyamatos szellemi fejlődés mentális evolúciós folyamata azt eredményezi, hogy újra megismerjük az önnön Isteni azonosságunkat. Azzal együtt pedig, szükségképpen visszanyerjük az Isteni adottságainkat is. Ahhoz azonban, a mai relatív szellemi vezetésünk helyett, abszolút lelki vezetésre van szükségünk. Mégpedig a tudatos elménkben. Hiszen teremtőképes hitet, vagyis szabad akaratot, csak az elménkben formálhatunk magunknak.
A szeretet aspektusai, a megértés, a megbocsátás, és a megbecsülés. Egyetlen reális fokmérője van, mégpedig a türelem. Ez azonban, csak a relatív szellemi szeretetre jellemző. Az abszolút szeretet, a lélek adománya, mindig türelmes, mert mindig megértő, mindig megbocsátó, és mindig megbecsülést tanúsító. Amikor ugyanis, az ember képes megbocsátani, akkor szabaddá válik. Felszabadul attól a szellemi kötődéstől, amit a meg nem értése által képviselhetne. Vagy attól a szellemi kötődéstől, amit a meg nem becsülése diktálna számára. Vagy attól a szellemi kötődéstől, amit a meg nem bocsátási kényszere miatti haragja, neheztelése, gyűlölete jelentene.
Amikor szeretem magamat, akkor mindenkivel barátságosan, szeretetteljesen viselkedek, mert csak így várhatok vissza a relatív szeretettel élő emberektől, viszont szeretetet. Lelki emberként azonban, már nem foglalkozok a szeretetérdekkel, mert érdek nélkül szeretek mindenkit. Csupán, a szeretet lelki érzésének pozitív élménye miatt. Amikor pedig, lelki emberrel hoz össze a sorsom, akkor a lelki egység érzése miatt, közös szeretetélményben lesz részünk. Amelyben már, Isten eseményszintű létezése valósul meg, az értelmes emberi elmék között.
A relatív szeretet tehát, a szellemiségünkben munkálkodik, és a folyton változó érdekei szerint alakítja ki, a negatív lelki érzéseinket. Ezek a negatív érzések pedig, a lelkünk abszolút szeretete ellen Fejtik ki a hatásukat. Ez azonban, lelki konfliktus, amely pszichoszomatikus, azaz lelki eredetű betegségek előidézője. Így a relatív szeretet a legnagyobb ellenfelünk, amely Sátáni, azaz romboló életerőket ébreszt bennünk. A spirituális fejlődés célja éppen az, hogy a szellemileg vezérelt elméjű ember, megreformálja önmagában ezt a spirituális, vagyis teremtő képességét. Amennyiben ez a reform sikerrel jár, akkor relatív teremtőből, abszolút teremtővé válunk, azaz Isteni mivoltát megvalósító Emberré. Csak a relatív szeretetünk van útban.
Matécz Zoltán
2012.12.24.
matecz.zoltan@gmail.com
