Szabad akarat.
Külső megjelenési formáját illetően, minden értelmes lélek, egy olyan tudatos ember, aki a szellemisége gondolatai alapján kialakult érzelmei szerint, szabad akaratából beszél és cselekszik. Az ember attól spirituális lény, hogy az elméjében, rendezett formában összegződik szabad akaratként, az a szellemi információja, amit a gondolatai jelentenek, és azok a lelki erőhatásai, amit az érzelmei képviselnek. Így a beszédünk és a cselekedeteink, a szellemi gondolataink alapján jönnek létre, és az érzelmeinket fejezik ki. Ezek a szabad akarataink, a mi cselekedetvezérlő hiteink alapjai az elménkben, amelyhez az érzelmeink társulnak. Ezért, az elméjének köszönhetően, minden értelmes ember, egy spirituális lény.
Az elménk spirituális képessége abban nyilvánul meg, hogy a benne tudatosodott szellemi gondolatainkhoz, lelki érzelmeket tudunk csatolni. Illetve, minden olyan lelki érzelmünkhöz, amelyik az elménkben tudatosodott, szellemi gondolatokat képes társítani. Azért teszi ezt az elménk, mert a szellemi gondolataink, csupán hatástalan mentális információkat képviselnek, míg a lelki érzéseink, az életenergiánk életerő impulzusait biztosítják. Így a megvalósulás szintjére, csak olyan értelmes gondolatunk juthat, amelyikhez lelki érzelmek társultak. A lelki érzéseink által diktált életerő impulzusaink nélkül, vagy a szellemi gondolataink információi nélkül, nem jöhet létre hitként a szabad akaratunk. A hit tehát, olyan tudatos szellemi gondolatunk az elménkben, amelyik szintén tudatos lelki érzésekkel lett alátámasztva, hiszen valójában éppen azokat fejezik ki.
Amennyiben, nem fordítunk elegendő figyelmet a gondolatainkra, nem tudatosodnak azok az elménkben, és értéktelenné válnak számunkra. Egyszerűen feledésbe merülnek. Hasonló a helyzet a lelki érzéseinkkel is. Amelyik lelki érzelmünkre, nem fordítunk kellő figyelmet az elménkkel, nem fog tudatos lenni ott, és károssá válik számunkra. A lelki érzéseink ugyanis, olyan erőhatást képviselnek bennünk, amelyeket kivetíthet az elménk, a külsőnek számító valóságunkba, ha a szellemi gondolataink által meghatároztuk a célját. A szellemi gondolataink nélküli érzelmeinket azonban, nem tudja az elménk kivetíteni a valóságunkba, így azok bennünk fejtik ki a hatásukat. Mert, mint a lelkünkből fakadó erőhatásoknak, munkát kell végezniük ahhoz, hogy hatástalanná váljanak. A pozitív érzéseink örömöt okoznak bennünk, míg a negatívak sok-sok kellemetlenséget.
Az elménk spirituális képességére azért van szükségünk, mert a szabad akaratunk természetes kialakításához, éppúgy szükségünk van az értelmes szellemi gondolatainkra, mint az érzelmes lelki erőimpulzusainkra. A szellemi információ határozza meg azt, hogy milyen formában szeretnénk beszélni vagy cselekedni, míg a lelki erő biztosítja hozzá a megvalósulás hatásának a mértékét. A gondolataink határozzák meg a célt, míg az érzéseink biztosítják számukra, a hatóképes lelki erőhatást. Ezért a szabad akaratunkat képviselő hiteink, akár mi magunk hajtjuk végre azokat, akár más egyéb lehetőségre hagyjuk a megnyilvánulásukat, mindenképpen a megvalósulásuk felé fognak törekedni, mert céltudatos hatóképességgel, vagyis lelkierővel bírnak. Az erő pedig, ha határozott célja van, éppen ott fejti ki a hatását. Ami nem más, mint a szabad akarattal megformált hitünk gyakorlati megvalósulása.
A külső anyagi megjelenési formánk hátterében tehát, nem csupán az értelmes szellemiségünk húzódik meg, hanem az életerőt biztosítani képes életenergiánk, azaz a lelkünk is. Az elménk pedig, annak a spirituális igényünknek tesz eleget, hogy spiritusszal, azaz hatóképes lelkierővel látja el a szellemi gondolatainkat. Így aztán, jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mi, értelmes szellemiségek vagyunk-e, vagy értelmes érzelmű lelkiségek? A válasz pedig az, hogy minden ember egy skizofrén, azaz kettős értelmű lény. Relatív értelmű szellemiséggel, és abszolút értelmű lelkiséggel rendelkezünk. A szellemiségünk azért relatív, mert az értelmes gondolatait, a memóriánk emlékeinek az információs adatbázisából meríti. Az emlékeink pedig, az életünk során folyton változnak, szaporodnak és feledésbe merülnek. Ezért viszonylagosak. Ezzel szemben, a lelkünk, mindig ugyanaz marad. Így az értelmi része is állandó.
Az Univerzum zárt rendszer, mert benne az energia állandó. Ezt az energia megmaradási tétele igazolja számunkra, amit a tudomány folyamatosan igazol. Az életenergiánk pedig, ennek az univerzálisan „egységes” energiának a része. A testiségünkben elkülönült „egysége”. Az Univerzumban az energia, a mágneses hullámokban terjed, longitudinális hullámok kialakítása által. A mágneses hullámok azonban, nem csupán energiát közvetítenek, hanem információt is hordoznak egyben. A mágneses hullámok informatív értékei határozzák meg azt, hogy az általuk közvetíthető energia milyen, és mennyi munkát végezzen az objektív valóság átalakítása érdekében. Így az Univerzum, oszthatatlan alaptömegekből álló szubjektív alaphalmaza, nem csupán energiatároló és energiaközlő alapközeg, hanem az abszolút Memóriát is képviseli egyben. Így minden energia, amely az anyagi halmazokban elkülönült, értelmet is képvisel, mégpedig az abszolút Memória által biztosítható abszolút értelmet. Így a mi lelkünk létjogosultságát is, az energia és az információ képviseli együtt, abszolút módon. Ezért mondja azt a Biblia, hogy Isten nem lakik kőből készült építményekben, mert az Ő templomai, mi magunk vagyunk. Éppen az által, hogy a testünk az univerzális energiának engedelmeskedik, és így, az univerzális tudás információs lehetőségével is bír.
Éppen ez a tény okozza bennünk a lelki konfliktusainkat. Mert Isten, vagyis a lelkünk, nem érzi jól magát bennünk akkor, amikor az Ő szeretetérdekei ellen vétünk. Mert a mi sajátként értékelhető szellemiségünk relatív szeretetének engedelmeskedünk csupán. Szeretet ugyanis, valójában csak egyféle létezik, az Isteni eredetű abszolút szeretet. Ez a tökéletes elfogadást, a tökéletes megértést, és a tökéletes megbecsülést képviseli bennünk. Mégpedig, tökéletes türelmet tanúsítva. A relatív szellemi szeretetünkben a megértés, a megbocsátás, vagy a megbecsülés is csak, bizonyos feltételek teljesülése esetén jöhet létre, és a feltételek fennállásáig tart csupán. Így az a türelem is, amit a relatív szeretet képes biztosítani számunkra, csupán időleges, mert amennyiben a meghatározott szellemi szintű előfeltételeink nem teljesülnek, azonnal elvész a türelmünk is. Így a relatív szellemi szeretet, maga is a félelem egyfajta megnyilvánulását képviseli bennünk. Éppen azt a félelemtípust, amely a szellemi szintű időérzetünkhöz kötődő türelmetlenségünket, képes fenntartani bennünk. Mert türelmetlenül várjuk azt, hogy relatív módon szerethessünk, és szerethessenek bennünket.
Így a félelem, olyan lehangoló, örömtelen érzéseket vált ki belőlünk, amelyek a valós vagy vélt fenyegetésektől függően, megfosztanak bennünket az elvárható boldogság lehetőségeitől. Megnyilvánulási formái, a bizalmatlanságból adódó gyanakvások és aggodalmak, a féltékenység, a kishitűség, az önértékelés hiánya, az önbizalom hiánya, a szorongások, a fóbiák, és minden olyan kellemetlen szellemi gondolat, amelyik negatív lelki érzések kiváltására alkalmas. Így a relatív szeretet is, a félelem szellemi megnyilvánulásai közé tartozik, mert meghatározott feltételek szabják meg a hatályosságát.
A félelem során, a testünk azonnal alkalmazkodik, az elménkben megváltozott aktuális tudatállapotunkhoz, és felgyorsul a szívverésünk, a vérnyomásunk megemelkedik, ami az izmaink feszült állapotait váltja ki. Ezek az alapvetően feszült állapotok, az érzékszerveink célirányos mivoltát eredményezik bennünk. Ezért az ember, minden idegszálával mereven figyel. A pupillái erősen kitágulnak, és minden más érzékszerve, a látottakra összpontosul. Miközben a levegővétel erősen felgyorsul, és az izmaink, tehetetlenül rezgő állapotba kerülnek. Az izmok feszült állapotának köszönhetően, a belső szerveink is nyugtalan, remegő állapotba kerülnek, így a gyomor is erősen összehúzódik. Ez az állapot, szinte tökéletesen megbénítja a szervezetünk természetes belső működését. Éppen ugyanúgy, mint az egész testünket. Az, az összehangolt biológiai működés, ami természetesnek mondható, csak a félelmeink hiányában jöhet létre. Ennél fogva, a félelem minden megnyilvánulási formája, egészségtelen életfolyamatokkal jár együtt. Ezért a relatív szeretet is, a lelki indíttatású betegségeink előidézője. Márpedig, a betegségeink minden fajtája pszichoszomatikus, azaz lelki eredetű. Ezt állítja az orvostudomány.
Mivel a szabad akaratunkat, spirituális módon alakítja ki az elménk, ezért kizárólag mi vagyunk a felelősek azért, hogy a lelki érzelmeink, pozitív vagy negatív értéket nyernek-e számunkra. Az pedig, a relatív szeretetünk által meghatározott feltételeinktől függ. A pozitív érzelmek, örömöt okoznak, míg a negatívvá vált érzelmeink, károsak számunkra. A feltétel nélküli szeretet abszolút, és így, nem képes polarizálni a lelki érzelmeinket. E miatt az abszolút szeretet, mindig örömteli érzéseket garantál. Akinek az életében, az öröm érzései állandóan jelen vannak, az egyszerűen boldog. A boldogság előfeltétele tehát, nem más, mint az, hogy az örömteli érzéseket kell folytonossá tenni az életünkben. Azt pedig, a félelmeink tökéletes kiiktatásával lehet megtenni. Mert a boldogtalanságunk, a szeretethiányunkat fejezi ki, és arra utal, hogy az érzelmeink által nyert életerő impulzusainkat, önmagunk ellen használjuk. Vagyis, a szeretet számára, nem szabad szellemileg meghatározott feltételeket szabni. A korlátlan szeretet, korlátlan módon képes felszabadítani bennünket a félelmeinktől.
Ahhoz, hogy ezt a korlátlan szeretetet meg tudjuk valósítani, spirituális fejlődésre és reformra van szükségünk. Amikor a szellemiségünk, mint a memóriánk jó „raktárkezelője”, gondolatokat ébreszt bennünk, akkor azok olyan információkat hoznak felszínre számunkra, amelyek hibásak vagy hiányoznak a memóriánkból. Vagyis, a szellemiségünk természetes igénye az, hogy a memóriánk adatbázisa abszolútabb értéket képviseljen, azaz minél teljesebb legyen. Ha azonban, a szellemiségünk „rálát” egyszer a lelkünk univerzális adatbázisára, amit az abszolút Elme lelki szintű elérhetősége képvisel bennünk, akkor már nem fog többé „okoskodni”. Önként veti magát alá, a memóriánknál sokkal teljesebb univerzális adatbázis értelmi szintjének. Ez a spirituális megvilágosodás pillanata. Az a tény, hogy a szellemiségünk, elismeri azt, hogy a megismerhető relatív tudásunk, mindig csak árnyéka, elenyésző töredéke lehet, az abszolút ismereteket képviselő lelki tudásunknak. Vagyis, az abszolút Elme adatbázisának. Aki megvilágosodik, spirituális szintű dimenzióváltást érzékel.
Így az elménk spirituális reformja, éppen abban nyilvánul meg, hogy a szellemiségünk, tudatosan is háttérbe szorul. Önként átengedi az elménk irányítását a lelkünknek, mert annak az abszolút tudáshalmaza, sokkal alkalmasabb bármilyen mentális feladat kialakítására. A relatív szellemiségünk ugyanis, ma még kénytelen hitet formálni a valóság átalakítására. Mert csak racionális valószínűséggel képes igazodni a megtapasztalható valósághoz. Hiszen arról az információkat, csak a korlátolt képességekkel bíró érzékszerveink közvetítése által szerezhet. Ezzel szemben, a lelki tudatunk, olyan tökéletes adatbázissal rendelkezik a valóságot illetően, hogy az már nem a hit lehetőségét tárja elénk, hanem határozott bizonyosságot biztosít számunkra. Ezért a spirituális fejlődés lényege éppen azt célozza meg, hogy a szellemiségünk elérje azt a tudatszintet, hogy felismerje végre a lelki tudatunk felsőbbrendűségét. Így a spirituális dimenzióváltás lényege az, hogy a szellemi szintről kialakítható relatív hitet, felcseréljük az abszolút értékű lelki bizonyosságra azért, hogy a valóság Isteni részeként létezhessünk végre.
Alapvető különbség az, hogy a szellemileg vezérelt elméjű ember, kizárólag relatív módon igazodik a megtapasztalható, Isteni eredetű természethez. Így a folyton csapongó szellemi gondolataihoz csatolja a lelki érzelmeit. Hol pozitív, hol semleges, hol pedig, negatív értékűvé polarizálva azokat. Ezzel szemben, a lelkileg vezérelt elméjű ember, abszolút módon alkalmazkodik Isten anyagi megnyilvánulásaihoz, amit a megtapasztalható természetnek nevezhetünk. Ennél fogva, a szellemi ember, emberként él az Isteni létezésben, míg a lelki ember már, általunk megnyilvánult Istenként használja, a saját valóságát.
A szellemiségünket akkor is használnunk kell, amikortól a spirituális reformunk már megvalósul, és közvetlenül Isten él rajtunk keresztül. Akkor ugyanis, nem a folyton csapongó szellemi gondolatainkhoz fogjuk csatolni a lelki érzéseinket az elménkben, hanem az állandó boldogságot fenntartani képes lelki érzéseinkhez társítjuk majd, a szükségszerű szellemi gondolatainkat. Ezek a szükségszerű szellemi gondolatok, továbbra is az életerő impulzusaink céljait határozzák meg, de ezek a célok, mindig arra szorítkoznak, hogy a megtapasztalható valóságunk még jobb, és még teljesebb legyen. Ez azt jelenti, hogy a megvilágosodott elméjű ember, éppen azért jár-kel a valóságban, hogy az abban észlelhető hiányosságokat és hibákat észlelje, és mint reális célt határozza meg, az életenergiájából származó életerő impulzusai, vagyis az Isteni eredetű érzelmei számára. Ennek érdekében, mindent tökéletesebbre képzel, amit hibásnak vagy hiányosnak vél a valóságban.
Így az ember szabad akarata, abban a spirituális folyamatban éri el a csúcsát, amely alapján, a szellemiségünk, önként adja át az elménk feletti irányítás lehetőségét, az abszolút ismerethalmazzal rendelkező lelkünk számára. Abban a mentális folyamatban ugyanis, semmiféle félelemből származó erőszak nincsen. A szellemiségünk megvilágosodva, önként adja át a helyét, az elménk irányítása feletti megszokott szerepét, mert az abszolút értéket képviselő lelki nívójú ismerethalmazt, jóval magasabb szintűnek érzékeli. Így juthat az elménk, Isten valóságának a tudatába. Ez a szükségszerű spirituális dimenzióváltás lényege.
„Megkérdezvén pedig a farizeusoktól: mikor jő el az Isten országa, felele nékik és mondá: az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.”
Lukács 17. 20-21.
Ebben a Bibliai igerészletben Jézus, éppen azt magyarázza az embereknek, hogy az Ő királyságának az országa, nem az objektív valóság államai között keresendő, mert a lehetősége ott van mindnyájunkban. Nem kell mást tennünk, mint az elménk szintjén dimenziót váltanunk. Ha ugyanis, a lelkünk tiszta érzései fogják vezérelni a szellemi gondolatainkat, akkor a lelkünk által bennünk élő Isten lesz az Úr, a megélhető valóságunkban. Ahol az Isten az Úr, ott van az Ő országa.
„A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.”
I. János 4. 28.
Ez az igerészlet arról szól, hogy az abszolút lelki szeretetben, nincsen félelem. Aki pedig, szellemi szintű relatív szeretetben él, nem lett teljes még a lelki szeretetben, hiszen a csonka szellemi szeretete, félelmekkel teljes. Éppen a feltételek miatt.
„Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen e földön is.”
Lukács 11.2.
Ez az igerészlet pedig, amit szinte minden hívő ember betéve ismer, és naponta többször is használ talán, a lelkünket arra szólítja fel, hogy legyen Úrrá az elménken, és vegye át a hatalmat, a folyton változó szellemiségünk felett. Mert csak akkor jöhet el az Ő országa bennünk.
Matécz Zoltán
2013.01.20.
matecz.zoltan@gmail.com
