Fejlődik az ego.
Az ego, velünk született természetes adottságunk. Az a magabiztos szellemi hozzáállásunk, amely alapján, a saját érdekeinket képviseljük a társadalmunkban. Olykor bizony, akár a szeretteinkkel szemben is. Ezért, aki az egoját kívánja legyőzni, önmagát tagadja meg. Önmaga emberi mivoltának próbál hátat fordítani. De ez képtelenség. A születésünktől fogva bennünk élő viszonylagos ego, kiirthatatlan belőlünk. Nem is érdemes legyőzni. Mert ha nem volna rá szükségünk, akkor nem is alakulhatott volna ki bennünk, még kora gyermekkorunkban.
Értelmes emberként, az elménkben, mindig tudatosak vagyunk. Így ott tudatosodnak a szellemi gondolataink, és a lelki érzéseink is. Majd az elménk tudatos állapotai alapján rezeg állandóan az agyunk. Ma még, általában a szellemi gondolataink uralják az elménket, és váltanak ki belőlünk lelki érzéseket. Így a relatív szellemi képességeink, úgy vonatkoztatnak el bennünket a jelen pillanatától, hogy a figyelmünket, mindig a hiányosságainkra reflektálja, a vágyainkra, és az azokból kifejlődött terveinkre. Ezért az elménk pillanatnyi tudatosságát, az eddig megtapasztalt múltunk, és a reálisan elvárható jövőnk között cikázó szellemi gondolataink uralják. Így egy hiányokkal küszködő, egoista embert valósítunk meg. Ezért az elménk hiánypótló, azaz egoista módon vezérli a testünket. Vagyis, olyan cselekedetekre késztet bennünket, amelyek által, a hiányosságokat jelentő életproblémáink, valószínűleg megoldódni látszanak.
Az emberi ego nem más, mint a személyes én-tudatunk a szellemiségünkben, amely az anyagi valónkkal való tökéletes szellemi azonosulás mellett, a birtoklási vágyat képviseli bennünk. A szellemi szintű teljességre törekvő igényünk, mindaddig elviselhetetlen mások számára, amíg azt csak, az élősködés szintjén próbáljuk kielégíteni. Az ego anyagi szükségletei azonban, olykor végtelennek látszanak. Az igényeinek kielégítésére pedig, éppúgy igénybe veszi az anyagi lehetőségeket, mint mentális szellemieket. Vagyis, azért törekszik az anyagi javak birtoklására, és a szellemi tudásra bennünk, hogy azok által, hatalomra törekedhessen.
A személyes szellemi én, vagyis az egyéni ego, a tudatos cselekedeteink által, önmagunkra reflektálja az érdekeinket. Ebből adódóan, az egoizmus már egy olyan folytonos viselkedési folyamatot jelent, amelyben a társadalmi érdekekkel gyakran szemben áll, a saját érdekek érvényesítésének a kényszere. Vagyis, a saját érdekeinknek, akkor is érvényesülnie kell, ha az már, mások érdekeit sérti. Ennél fogva, ez már sok esetben erkölcstelen, mert a társadalom erkölcse akkor működik ideálisan, amennyiben alapvetően, éppen a közösség érdekeit tartja szem előtt.
A szellemi szintű egonk, a lelki vágyaink által diktált hiányokat kívánja pótolni, ezért a hiányokkal teljes vágyaink virtuális valóságában tudatosítja az elménket. Így az általa megvalósult relatív szeretetünk, éppen abban nyilvánul meg, hogy az önmagunk érdekeit képviseljük. Vagyis, abban a tudati állapotban élünk folyamatosan, amelyben az ego uralhatja az elménket. Ez az uralom pedig, éppen arról szól, hogy az elménk jelenben funkcionáló figyelmét, a múlt hiányosságairól, a jövő elvárásaira irányítsa. Vagyis, a személyes ego, mint a relatív szellemi önazonosságunk képviselője, tökéletesen elvonatkoztat bennünket, a tapasztalati szinten megélhető jelenünktől. Attól a jelenünktől, amelyben a lelki érzelmeink tudatosodhatnának az elménkben, itt és most.
Az egoista ember éppen azért olyan önző, a társadalmában élő minden egyénnel szemben, mert ez az igazság, ma még, nem tényszerű a tudatában. Vagyis, tudatlan ezzel az alapvető igazsággal szemben. Ha pedig, tud róla, és mégis egoista, akkor ott már, csak a kényszeres egoizmusa játszhatja a fő szerepet, vagyis beteg szegény. Akkor pedig, ezt a társadalmának kell józanul kezelnie. Ezért nem az ego legyőzése és megszüntetése a reális cél, hanem az, hogy ezt, a szeretetünket vezérlő alaptulajdonságunkat, abszolút módon kiterjesszük először a szeretteinkre, majd az ismerőseinkre, végül minden embertársunkra, akivel társadalmi viszonyba kerülhetünk.
Az emberrel szemben, Isten abszolút egoista, mert kizárólag csak az önmaga érdekeire gondol, még bennünk és általunk is. Így a mi saját személyes egonk is, az Isteni egon alapuló, abszolút szeretet részét képezi. Csak mi, önmagunkra vonatkoztatjuk a bennünk élő Isteni szeretetet. Önmagunk szeretetében is, az Isteni szeretet húzódik meg. Mivel minden anyagi megnyilvánulás Istenben valósult meg, ezért Isten, minden anyagi megnyilvánulásában is, csak önmagát képes szeretni. Számára ez a természetes. Így az Ő egoizmusa abszolút. Az emberi ego relatív, mert mi, szinte kizárólag csak, az önmagunk érdekei alapján szeretünk. Márpedig, amíg csak önmagunkat szeretjük relatív módon, addig minden mást kevésbé szeretünk a létezésben, azaz Istenben. Isten biológiailag elkülönült részeként, Isten minden egyes részét, egyformán kell szeretnünk. Mégpedig, éppen ugyanolyan intenzitással, mint önmagunkat. Így ma még, a szeretetünket, relatív formában tartja a személyes egonk. Számunkra ez a természetes. Az önös érdek vezérel bennünket, szinte minden döntésünkben.
Az emberiség által megnyilvánult Istent, úgy kell elképzelni egységesnek, mint magát az egyéni embert. Ha például, mi személyesen, nem szeretjük valamelyik testrészünket valamiért az, természetellenes dolog. Mert a tökéletes biológiai egyensúlyunk megkívánja azt, hogy önmagunkat, egységként tisztelve éljünk, és minden sejtünket egyformán szeressük. Akármilyen testrészt alkossanak is azok. Analógiás értelemben véve, hasonlóan működik Isten is. Így minden embert egyformán szeret, mint az ő értelmes sejtjeit. Akármilyen testrészt, azaz társadalmi réteget valósítsanak meg azok. Így az emberiségnek, egységesen kell működnie Istenben. Isten számára az a természetes. Ezt az egységességet, az abszolút szeretetünk kiművelése és gyakorlása biztosíthatja csak. Ha az emberiségen belül, nem szeretjük egymást, vagy valamelyik népréteget, esetleg a néprétegek egymás ellen funkcionálnak, az a tény azt jelenti Isten számára, hogy ellentét van a saját szervezetében. Amely Istenben, rákos vagy egyéb betegségek hordozója. Így amíg meggyógyul Isten, sok ember hullik el, mint Isten feleslegessé vált beteg sejtje. Ezt igazolják a történelmi eseményszerűségeink. Az emberi történelem, szinte kizárólag, csak Isten, általunk okozott betegségeiről szól. Amelyben sok jó, és sok beteg sejtember pusztult már el. Míg a béke helyreállt.
A béke, ma még nem jelent Isten számára harmóniát a világunkban. A relatív szeretetünkön alapuló béke árnyékában, mindig ott húzódik meg az élősködés által irányított hatalomvágy. Amely társadalmi feszültségek, ellenségeskedések, és háborúk forrása lehet. Így Isten egységében úgy élünk ma még, mint a lázas sejtek, amelyek bármikor beteg testrészekké válhatnak. Tovább fokozva, a történelmileg lejegyzett Isteni betegségeinket. A borogatást pedig, csak ezoterikus módon oldhatjuk meg, mégpedig olyan módon, hogy spirituális szinten fejlődünk.
Az ezoterikus, azaz a belső adottságaink tehát, változásra szorulnak. Ez a változás spirituális szintű, ami azt jelenti, hogy az elménk figyelmét a szellemi adottságainkról, a lelki adottságainkra fókuszáljuk. Vagyis, a szellemi információinkat, éppen arra használjuk tudatosan, hogy a lelki erőink számára, értelmes formákat biztosítsanak a vágyainknak. A szellemi adottságainkat tehát, tudatosan szinte csak arra használjuk, hogy a lelki érzéseinket szolgálják ki, itt a jelenben. Ez az átalakulás folyamatos. Így amikor az elménk, a spirituális fejlődésünk csúcsára érve megvilágosodik, akkor túllép a szellemileg addig megismert relatív korlátain. Akkor egy abszolút lehetőségeket kínáló mágneses szférában, Istenben tudatosodik. A személyes ego eljut végre, az Isteni teljességet biztosító érzések birodalmába. A keleti vallások filozófiája szerint, a Nirvánába kerül, és azzal tökéletesen azonosul. Vagyis, a legfőbb boldogság forrásának patakja lesz, saját maga is. Így már, nem jelentkeznek számára, a személyes vágyakat képező megoldhatatlannak látszó igények, mint vágyak. Mert amire eleve vágyhatna, az már minden megvan, a teljesség érzését biztosító mágneses alapú információs szférában, vagyis Istenben.
Így az elme felé, a tökéletes megelégedettség tudatának az élményét közvetíti, a hiányokat kifejezni képes vágyak helyett. Az elme pedig, figyelmet fordít rá. Így tudatosodik benne ez az elégedett létállapot, és az alapján vezérli a testet. Így a lelki érzelmek vihara is elcsitul, mert azokat is, az Istennel való egység tudatos érzése hatja át. Így a szellemi gondolataink, és a lelki érzéseink, a tökéletes kielégülést biztosító jelenre fókuszálva, olyan szinkronban lévő stabil bizonyosságot képeznek az elménk számára, amelynek a megvalósulása, biztosan tartós örömöt okoz. A folyamatosan fenntartott öröm érzései pedig, megteremtik számunkra a boldogság létállapotát. Ami tökéletesen azonos szellemi minőség, Isten országával.
A személyes ego akkor fejlődik, amikor az ember már, mindenben és mindenkiben Isten szeretetérdekeit szolgálja. Éppen olyan módon, mint ahogyan most még, saját magunkat szeretjük. Amikortól ugyanis, közvetlenül Isten él rajtunk keresztül, mert lelkileg vezérelt tudatú spirituális emberekké váltunk, akkortól az egonk is tökéletesen kibontakozik. Mert mindenben és mindenkiben, éppúgy látni fogjuk az Isteni szeretetérdekeket, mint önmagunkban. Mindenkit önmagunk lelki visszatükröződésének érzékelünk. Így bárkinek is segítsünk a személyes életvitelében, Istennek nyújtunk segítő jobbot. Vagyis, az egységben érző lelkünk által, végül is önmagunknak. Ezért a segítségnyújtás képessége, éppúgy örömöt okoz számunkra, mint az a tény, amikor önmagunk igényeit elégítjük ki. Mert Isten egységében, a totális szeretetnek kell uralkodnia. Egészséges emberi társadalom Isten egységében, csak akkor valósítható meg, ha az emberek által kialakult sejtjei, harmóniában élnek egymással. Mert a tudatos Istenben, tudatos Istenként kell élni.
Az elménkben munkálkodó egonkat tehát, nem szabad erőszakkal elcsendesíteni, hanem éppen fordítva. A szellemiségünket olyan információkkal kell kielégíteni, hogy az Istennel való tökéletes önazonosság tudatával, önként adja át az elménk feletti irányító szerepet, a szeretet érzéseit produkálni képes lelkünknek. Mert a lelkünk, az Isteni adottság bennünk. Így a lelkünk a jelenben, vagy kifejezésre juttathatja a megvalósításra szánt és szellemileg meghatározott hiteinket, vagy pedig, átléphet az örökkévaló bizonyosság állandó jelenébe. Akkor Isten közvetlenül, saját maga fogja használni a szellemiségünket, és a lelkünket. Azért, hogy a jelenben tudatosodott létállapotaink, olyan elvárható jövőbeli megtapasztalható jelenek folytonosságát biztosítsanak számunkra, amelyet az elvárásaink alapján alakuló események határoznak meg. Az élmény haszonélvezői pedig, mi magunk maradunk. Mert Isten, mindig együtt érez velünk.
A megvilágosodás útját követő értelmes ember tehát, a szellemi adottságait főképpen arra használja, hogy a pillanatnyi lelki vágyait fejezze ki általuk. Így a jelenben meghatározott szellemi formák, tökéletesen társulhatnak a jelenben aktivizálható lelki érzésekkel. Ezek a szellemi formák pedig, bármilyen észlelt hibák és hiányosságok, hibátlan és hiánytalan mentális kifejezésére szorítkozhatnak. Vagyis, mindent tökéletesre kell képzelnünk ahhoz, hogy a hozzájuk csatolható lelki érzéseink által, jogosan várjuk el azok megvalósulásait. Így a kifejezésre juttatott hiteink, olyan megtapasztalható valóságot formálnak számunkra, amelyben bárki jobban érezheti magát. A megvilágosodás után pedig, ezek a teremtőképes hiteink, Isteni eredetű bizonyossággá alakulnak bennünk. Erről beszélt Jézus is, amikor kijelentette:
„Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van; ha pedig nem, magokért a cselekedetekért higyjetek nékem. Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekeszem; és nagyobbakat is cselekszik azoknál; mert én az én Atyámhoz megyek.”
János 14.10-11-12.
Jézus tehát, határozottan állította azt, hogy az ember fiában, Isten testesült meg. Így aki Jézusban hisz, Istentudatra ébredt. Ígérete szerint, mi is fejlődhetünk spirituális szinten annyira, hogy tökéletes Istentudattal éljünk, és akkor, mi is megcselekedhetjük azokat a cselekedeteket, ami Ő tett. Mindennek létjogosultságát pedig, éppen Isten alapozta meg számunkra a teremtéskor.
„És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.”
Mózes I.2.7.
Ennek az igei versnek az értelmében, Isten teremtette az emberi testet, és saját maga vette azt birtokba. Minden egyéb teremtett élőlény, azonnal életképes volt a teremtés pillanatában. Csak az emberi testet kellett értelmes lélekkel animálni, azaz éltetni. Így a lélek által, ma is Isteni minőség él rajtunk keresztül. Ez az Isteni minőségünk, tudatosan is azonosulhat a teremtőjével. Ha spirituális szinten addig fejlődünk, hogy már nem a relatív szellemiségünk irányítja az elménket, a jelentől elvonatkoztató gondolataival, hanem a jelen uralására hivatott lelkünk. Amennyiben a szellemi gondolataink, csak a lelki vágyaink értelmes kifejezéseire szorítkoznak. Majd a Bibliában, másutt is megerősítette ezt a gondolatot Isten. Amikor a korabeli zsidóságot megintette a hitetlenségükért.
„Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan:”
Zsoltárok könyve 82.6.
Így Isten saját állítása alapján is, Isteni minőség élteti az embereket. Ennek az Isteni minőségünknek van szüksége arra, hogy megszerezze az életünkben, a teremtővel való önazonosság karizmatikus élményét. Amit a saját megvilágosodásunk jelent. Amíg ez meg nem történik, addig fejlődhet a szellemi ego, spirituális szinten. Mert Isten, a teremtő, nem azért teremtette a világot, hogy kirekesszük belőle, hanem azért, hogy általunk éljen benne. A Paradicsom ott van, ahol Isten él. Így a teljes Föld, Isten országa lehet általunk. Ahogy megteremtettük eddig, a pokol szinte minden bugyrát, úgy édenné változtathatjuk a világunkat. Csupán arra van szükségünk, hogy a lelkünk uralja az elménket, és a szellemi gondolataink pedig, a lelki vágyainkat fejezzék ki értelmesen, abszolút szeretettel.
Kívánom, hogy ebben a spirituális törekvésében, minden kedves olvasómat, az Isteni szeretet éltesse. Ámen.
Matécz Zoltán
2013.08.03.
matecz.zoltan@gmail.com
