Attitűd.
Az anyagi minőségünket képviselő testi állapotunk, mindig attól függ, hogy az abszolút intelligenciánkat biztosító lelkünk, és a relatív intelligenciánkat közvetíteni képes szellemiségünk, milyen folytonos mentális viszonyban áll egymással. Ezek a mi személyes ezoterikus, azaz belső adottságaink. Amelyek folyamatosan, a spiritualitásunk szabályozási viszonyában állnak egymással.
Szinte már megszokott zsargon számunkra az a mondás, hogy „Minden ember, egy spirituális lény.”. De azt, hogy valójában mit takar, ez az ezoterikus kijelentés, nagyon kevesen tudják. Még azok közül is, akik ezoterikus vagy spirituális tanításokat oktatnak az előadásaikon. Pedig, a dolog rém egyszerű.
A „spiritusz” kifejezés, a lélekre utal. Amikor ugyanis, valaki jókor van jó helyen, és azonnal a jót cselekszi, annak ellenére, hogy valójában nincs is ideje szellemi szinten átgondolni az éppen szükséges teendőket, arra az emberre szokták mondani azt, hogy „Van benne spiritusz”. Ami tulajdonképpen, a közvetlen lelki aktivitásra utal. Arra az ösztönösnek nevezhető természetes cselekvőképességre, amit szellemi szinten, nincsen idő megtervezni.
Amikor ösztönösek vagyunk, akkor az elménk kizárólag, közvetlen lelki vezérlés alatt áll. Amikor pedig, tudatosak vagyunk, akkor az elménk közvetett vezérlése valósul meg, mert a megtervezett cselekedetünk, csak a szellemi gondolataink utasítására jön létre. Az elménk tehát, alapvetően két dologra fordít figyelmet. A szellemi gondolatainkra, és a lelki érzéseinkre. Így minden szellemi gondolatunk képes arra, hogy lelki érzéseket váltson ki, és minden lelki érzésünk alkalmas arra, hogy szellemi gondolatokat ébresszen bennünk.
Így a szellemi gondolataink és a lelki érzéseink, az elménkben képesek párosulni, azaz tudatosodni. Ennek a tudatosodásnak az a nyilvánvaló eredménye, hogy az elménkben hitekké, azaz cselekedetvezérlő elhatározásokká alakulnak, a lelki érzéseink által megerősített szellemi gondolataink. Azért, mert a szellemi gondolataink, csak informatív értéket képviselnek. Polarizálható erőt, nem biztosítanak. E miatt, csak a képzeletbeli mentális formákat képesek kialakítani számunkra az elménkben. Vagyis, csak terveket szőhetnek, az elménk elképzelési szintjén. Ezzel szemben, a lelki érzéseink, az életenergiánkból származnak, ezért mentális életerőerő hatásokként jutnak érvényre, szintén az elménkben.
Ennél fogva, a hiteink már, olyan lelki eredetű életerő impulzusaink, amelyeket a szellemi gondolataink irányítanak, egy-egy megadott cél megvalósulása érdekében. Mivel azonban, az elménkben tudatosodott hiteink azok ezért, mint mentális lelki erőhatással rendelkező információink, a memóriánkba kerülnek, az emlékeink raktárbázisát szaporítva.
A memóriánkban azonban, a szellemiségünk végzi el, raktárkezelői feladatokat. Nagyon jó raktárosként, állandóan a raktárkészletét képező, lineáris időrendben tárolt emlékeinket szemléli. Ezért, mindig a múltunk emlékeit, és a lehetséges jövőnk elvárásait figyeli. Amelyek, mint emlékek, ott sorakoznak a memóriánk mentális adatbázisában. Ha az emlékeink között, hiányosságot vagy logikai ellentmondást vél felfedezni, akkor a tökéletesebb raktárkészlet érdekében, azt azonnal jelzi az elménk felé. Ezek a mi szellemi gondolataink. Naponta több száz, esetleg több ezer ilyen gondolatunk is akad.
Ha az elménkkel, nem fordítunk különösebb figyelmet a szellemi gondolatainkra, akkor azok, hamar feledésbe merülnek számunkra. Amikor azonban, érdeklődést tanúsítunk a szellemi gondolatainkra az elménkkel, akkor azok, a hozzájuk csatlakozó lelki érzéseinkkel párosulva, mint új emlékek, a memóriánkba kerülhetnek, kiegészítve ez által, a szellemiségünk előre jelzett aktuális raktárigényét.
A memóriánkban működő szellemiségünk azonban, nem csupán arra képes, hogy mindig új gondolattokkal kösse le az elménket, hanem az is a feladata egyben, hogy az elraktározott emlékeink ismeretében, személyes attitűdöt, jellemet biztosítson számunkra. Ez a személyes attitűdünk határozza meg, a szellemi szinten irányított viselkedési formáinkat. Azt az alapvető modorosságunkat, amely alapján, a felvállalt életszerepeinket játsszuk. Ahogy viszonyulunk, ahogy hozzáállunk, a velünk kapcsolatos emberekhez és életeseményekhez.
Valójában arról van szó, hogy az attitűdünk képviseli bennünk, azt a belső, azaz ezoterikus képességünket, amely alapján, szellemi szinten polarizálni tudjuk, a lelki érzéseink mentális erőhatásait. Azaz, szellemi síkon meghatározzuk azok lehetséges hatásirányait. A lelkünk ugyanis, mint a mi személyes életenergiánk, független a polaritásoktól. Csupán a „konnektor” szerepét tölti be. Amellyel az Univerzum teljes energiájára vagyunk csatlakoztatva, amíg élünk. Így a lelkünk segítségével, annyi életerő impulzust nyerhetünk az Univerzum energiájából, amennyire csak szükségünk van az életakcióinkhoz. Mert az Univerzumban az energia, egy és oszthatatlan.
Csakhogy, ezek az életerő impulzusaink már, polarizálható mentális erőhatásokat képviselnek az életünkben. Ami azt jelenti, hogy a hatásirányukat, éppen azok a szellemi gondolataink határozzák meg, amelyek kiváltották azokat. Így a kellemes szellemi gondolatainkhoz, pozitív lelki érzések csatlakozhatnak. Ami az örömélményeinkben, azonnal jelentkezik is. Míg a kellemetlen szellemi gondolataink, csak negatív lelki érzések kiváltására alkalmasak. Azok pedig, azonnal bosszankodó, feszült, ideges, mérges, dühös embert formálnak belőlünk.
Az elménk szellemi vezérlése során tehát, hol pozitív, hol pedig, negatív lelki érzéseket aktivizálunk az életünkben. Ilyen módon a lelki érzéseink, ott vívódnak bennünk. Mentális szintű küzdőteret formálnak, az anyagi testünkből. Hol feszültté téve az idegrendszerünkön keresztül testünket, hol pedig, felszabadítva benne minden feszültséget. Attól függően, hogy a szellemi szinten vezérelt személyes attitűdünk, éppen milyen polaritást határoz meg, az elménkbe kerülő lelki érzéseink számára.
Ezért az attitűdünk, a személyes jellemünket, olyan tartósnak mondható szellemi beállítódottságunkként rögzíti, amely a lelki érzéseink polaritását szintén képes meghatározni. Így egy ember érzelmi reakcióiból lehet, az ő személyes jellemét meghatározó attitűdjére következtetni. Ezért, a személyes attitűdünk, amely a jellemünket formálja, folyamatosan figyeli más emberek érzelmi reakcióit is, és közel azonos szintű érzelmi megnyilvánulások kiváltására törekszik. Meghatározva ez által, az adott emberi közösség, kollektív hangulati viszonyait.
Az „attitűd” szó, egy olasz (attitudine) eredetű, francia művészi kifejezés, amely arra utal, hogy egy szobor tudatos testtartása például, milyen érzelmeket sugall. Így az élő emberekre vetítve, azt fejezi ki, hogy a lelki érzéseinket, a szellemi gondolataink alapján irányítva viselkedünk, másokkal szemben. Ezek a szellemi szinten irányított lelki érzéseink, a természetes testbeszédünkben, akaratlanul is megmutatkoznak.
Így az azonos szintet képviselő értelmes attitűdök, csoportjellemet határoznak meg. Amelyek a családi, a munkahelyi, a társasági, a nemzetiségi, és a nemzeti szintű kollektív érzelmeinket stabilizálják. Így a gyermeknevelés célja éppen az, hogy megfelelő attitűdök alakuljanak ki az utódainkban. Amellyel könnyebben tudnak beleilleszkedni, az életterüket képező kollektív attitűd által kívánt, közösségi szintű, szellemi szinten vezérelt lelki aktivitásba. Így az attitűdünk, folyamatosan képes módosulni az életünk során. Mégpedig, a szellemi érettségünk függvényében. Ezért, a megváltozott attitűdű ember, folyamatosan keresi azoknak az embereknek vagy embercsoportoknak a társaságát, amelyeknek hasonló jellem határozza meg az attitűdjüket. Éppen az közös egyetértés, és így, a megértés igénye miatt.
Minél magasabb szintet képvisel az attitűdünk, annál fejlettebb szellemi nívó jellemez bennünket. Annál szélesebb, mentális módon fenntartott komfortzónában élhetünk. Ami automatikus módon, azt is jelenti egyben, hogy a lelki érzelmeinket, céltudatosabban vagyunk képesek irányítani. Így minden esetben, a pillanatnyi attitűdünk felelős azért, hogy a megvalósuló cselekedeteink, összhangban legyenek a lelki érzéseinkkel. E miatt, az attitűdünk dinamikája azt jelenti, hogy egy adott emberi csoportban, az egymáshoz fűződő attitűdjeink akkor kiegyensúlyozottak, ha nincsenek értelmi és érzelmi ellentmondásokban. Azaz, ha egyetértés van közöttünk. Mert, csak az ilyen kollektív egyetértéseink garantálhatják, a megfelelő szintű erkölcsös társadalmi életvitelünket.
Így az egymáshoz fűződő érzelmi vonzalmunk és taszításunk is, az attitűdünk dinamikus, személyes jellem szerinti megnyilvánulási formái. Ezért a személyes attitűd, erőszakkal nem változtatható meg. Az esetleges erőszak diktatórikus hatásának, minden esetben ellenáll. Csak tiszta megértésen alapszik, az attitűdünk változási képessége. Így minden ember személyes jelleme attól függ, hogy milyen értelmes irányba műveli az attitűdjét.
Ezt a célt szolgálják az ezoterikus tanítások is. Amikor arra próbálnak utalni, hogy a spirituális szintű lelki képességeinket, milyen módon használhatjuk még ideálisabban. Hiszen a tanításaikkal, éppen a személyes jellemünket meghatározó attitűdünket szeretnék pozitív irányba módosítani. Hogy az a személyes attitűd, amit ők maguk képviselnek az előadásaik során, a mi attitűdjeink változásai által, csoportattitűdé formálódjon. Amelyben már, a tökéletes lelki és szellemi egyetértés a jellemző.
Így nemcsak, magának a szellemi gondolatnak van olyan képessége, amely által polarizálhatja a lelki érzéseinket, de a szellemi szinten irányított személyes jellemünknek is van. Mert a jellemünk, már olyan személyes adottságunk, amely szellemi szinten van irányítva, de alapvető lelki érzéseket köt le tartósan. Ilyen formában, mint a hitünk, elemi erőhatásokkal rendelkezik. Ez nem csoda, hiszen a memóriánkban tárolt hiteink eredője képezi. Ezek, a jellemünket meghatározó elemi erőhatásaink azonban, nagyon sok esetben, éppen ellentétes viszonyba kerülnek azokkal a lelki erőhatásainkkal, amelyek egy-egy közvetlen életfeladatunk megoldásához nyújthatnak pillanatnyi segítséget.
Hiszen, hiába akarunk valamit, pozitív lelki erőhatások alapján megoldani, ha a személyes attitűdünk, alapvetően negatív lelki hozzáállást diktál számunkra. Éppen a jellemünkön keresztül. Vagy éppen ellentétes módon, ha a személyes attitűdünk, pozitív viszonyba állítja a jellemünket egy megtapasztalt életeseménnyel kapcsolatban, amely válaszreakcióra vár, de a pillanatnyi szellemi gondolatunk, negatív polaritást biztosít, az aktuális lelki érzéseinknek. Azok akkor, egymás ellen fognak küzdeni bennünk.
Ezek a belső lelki kölcsönhatások befolyásolják alapvetően, a testi funkcióink természetes működését. Amennyiben, a személyes attitűdünk tartós jellemformáló alapérzései, összhangban vannak a pillanatnyi szellemi gondolataink által kiváltott lelki érzéseinkkel, abban az esetben, a testünk harmonikus egyensúlyban van, és egészséges előfeltételeket diktál. Amikor azonban, a személyes attitűdünk állandó jellemformáló lelki érzései, ellentétbe kerülnek, az aktuális szellemi gondolatainkhoz csatlakozó pillanatnyi lelki érzéseinkkel, abban az esetben már, diszharmónia alakul ki a testünkben, amely az egészségünk ellen fejt ki káros hatásokat.
Az érzelmi diszharmóniánk rövidtávon feszültté, idegessé, mérgessé, dühössé formálnak bennünket. Míg hosszútávon, pszichoszomatikus betegségek kiváltó okai. A legtöbb betegségünk, pszichoszomatikus eredetű. A hosszabb időtartamot biztosító hosszútávot pedig, az a tény biztosítja, hogy az ellentétes érzelmű hiteink is, a memóriánkba kerülnek, mint megtapasztalt emlékeink. Onnan pedig, mint egy mentális visszacsatolás, közvetlen módon, folyamatosan visszahatnak a testi funkcióinkra. Ha akarjuk, ha nem. Mint olyan negatív hiteink a memóriánkban, amelyekhez az elménkben már, a tudatos lelki jóváhagyásunkat adtuk.
Ennél fogva, azokat a negatív hiteinket, amelyek torzítani képesek a testi egészségünket, minél előbb el kell távolítanunk a memóriánkból. Ezt megteheti például, egy nagyon jól képzett pszichiáter, aki a legmélyebb titkainkat is kifürkészve, egyszer csak eljut a lelki torzulásunk okához, a negatív emlékünkhöz, és valamilyen mentális praktikával, „kipiszkálja” azt onnan. Ez vagy sikerül neki, vagy nem. De elég sokba kerül.
Bárki megteheti ezt azonban, saját maga is. Erre alapvetően, kétféle módszer is kínálkozik. Az egyik az, ha egyszerűen kinevetjük magunkból, a negatív lelki érzéseket megkötni képes kellemetlen emlékeinket. A nevetés ugyanis, a memóriánk „radírja”. Amelyik emlékünkön, egy jóízűt tudunk nevetni, kitöröljük azt a memóriánkból. Helyette azonban, egy ellentétes értelmű pozitív döntést kell hoznunk. Hogy a memóriánkban tátongó űrt, értelmes módon kitöltsük.
Ez elég macerás módszer, mert az ember, nem szívesen emlékszik vissza minden olyan emlékére, amelyik negatív érzéseket ébreszthet benne. Hiszen a memóriánkból előhívott emlékek, magukkal hozzák az elménkbe, a hozzájuk csatolt lelki érzéseinket is. Így a tudatosan visszaemlékező ember, újra átéli, ismét átérzi a régi emlékek sérelmeit, nehézségeit. Ez nem igazán felemelő dolog. Nem is mulatságos. Így nehéz jóízűen kinevetni magunkból. Mert a nevetéshez, tökéletes szellemi megértésre van szükségünk. Amelynek segítségével, megértjük azt a korabeli mentális hibánkat, amely miatt valaha, kellemetlen lelki érzésekkel polarizáltuk, az emlékünkhöz csatlakozó lelki érzéseinket.
A másik mentális módszer, a feltétel nélküli megbocsátás. A megbocsátás, a szeretet egyik alappillére. A megértés és a megbecsülés mellett. Ilyen módon, aki képes megbocsátani, a szeretetet szolgálja. Ennek a mentális szolgálatnak pedig, türelem a jutalma. Mégpedig, a szeretet türelme. Amely előbb-utóbb, meghozza a megértés és a megbecsülés képességét is.
A megbocsátásnak, alapvetően két fokozata van. Egyiket sem szabad kihagyni. Először is, meg kell bocsátanunk önmagunknak, minden eddig elkövetett hibánkat, vétkünket, és bűnünket. Függetlenül attól, hogy mikor, és ki ellen cselekedtük. Akár gondolatban, szóval, tettekkel követtük is el azokat. Ezt hangos szóval tegyük, hogy mi magunk is jól halljuk azt, hogy a megbocsátásunk most, csak nekünk szól. A hangos kijelentésünkre azért van szükség, mert a jól megfontolt szellemi döntésünket, a lelkünk előtt jelentjük ki. Ennek jutalma pedig, a lelki megkönnyebbülés felemelő érzése lesz azonnal. Amely feloldja bennünk, az összes befelé irányuló önvádat, önsanyargatást, és önmarcangolást. Mint a lelkünk olyan kellemetlen érzéseit, amelyeket a negatív emlékeink irányítottak folyamatosan az elménkbe.
A megbocsátásunk nehezebb fokozata az, amikor mindenkinek megbocsátunk azért, amivel ellenünk hibáztak, vétkeztek, vagy valamilyen bűnt követtek el. Függetlenül attól, hogy mikor, és ki cselekedte azt. Akár gondolatban, szóval, vagy tettekkel követték is el azokat. Ezt hangos szóval tegyük, hogy a lelkünkben is megfelelő módon tudatosodjon, a jól megfontolt szellemi döntésünk. Ennek jutalma pedig, az a lelki megkönnyebbülés érzése lesz azonnal, amely azonnal feloldja bennünk, az összes kifelé irányuló neheztelést, haragot, dühöt, és gyűlöletet. Mint a lelkünk olyan negatív érzéseit, amelyeket a kellemetlen emlékeink irányítottak folytonosan az elménkbe.
Az elhatározásunk komolyságát, az a tény bizonyítja a legideálisabban, hogy a szellemi döntéseink hangos kinyilvánítása után, tökéletesen megnyugszik a lelkünk. Akár saját magunkra, akár valamilyen régebbi haragosunkra gondolunk, már nem érzünk negatív lelki érzéseket. Sőt, mi több, éppen ellenkezőleg, Isten áldását küldjük bárki felé. Mégpedig, a feltétel nélküli szeretetünk jegyében.
A neheztelés, a harag, vagy a gyűlölet, éppen azért kelt életre az elménkben, mert a szeretetünket régebben, olyan szellemi előfeltételekhez kötöttük, amelyek nem teljesültek. Most pedig, a tökéletes megbocsátás után, a feltétlen szeretet, megszüntet bennünk minden olyan negatív lelki érzést az emlékeinkben, amelyek a feltételes szeretetünk miatt alakult ki, a múltunkban. Ezért a szeretetünket, már nem köthetjük többé relatív feltételekhez, mert abban az esetben, újra visszaesünk a régi mentális hibánkba.
Aki megtanulta, egyszer és mindenkorra azt, hogy a szeretetet nem szabad feltételekhez kötni, abban tudatosodik az is, hogy a szeretetünk, mindig a lélek által éltetett személyeknek szól. Míg a feltételeink, a lelketlen eseményeknek. A feltételeink, mindig olyan szellemi határozataink, amelyek lelki érzéseket, még egyáltalán nem képviselnek. Amennyiben azonban, nem teljesülnek azok, a hozzájuk csatlakozó lelki érzéseinket, mindig negatív irányba polarizálják. Vagyis, éppen ellenünk. Így az előre megszabott szellemi feltételeinkkel valójában, éppen azt határozzuk meg már jó előre, hogy milyen lelki érzésekkel fogunk a várható eseményekhez viszonyulni. Azaz, ha a meghatározott szellemi feltételünk nem teljesül, akkor biztosan negatív lelki érzéseket csatolunk, a kellemetlenné vált élményhez.
Ilyen módon, nem is várjuk meg azt, hogy az esemény megtörténjen, és mi megtapasztaljuk azt. Már előre meghatározzuk, a hozzá csatolható lelki érzéseink polaritásait. Vagyis, nem pusztán a hirtelen szellemi felindulásból elkövetett negatív lelki érzések kerülnek az elménkbe, hanem az előre megfontolt szándékból, negatív módon polarizált lelki érzéseink is. Ez már, az elménk hibás szellemi vezérlésének a magasiskolája. Ezekről kell lemondanunk. Erre utal, minden ezoterikus törekvésünk.
A spirituális fejlődésünk célja az, hogy tudatosan, minél több lehetőséget biztosítsunk az elménkben, a lelki érzéseinknek. Azért, hogy mindig legyen bennünk spiritusz. Hogy mindig jókor legyünk jó helyen, és ott, mindig jót is cselekedjünk. Mert, csak ilyen módon lehetünk, ösztön szerint természetesek. Így tudatosan kikerülhetjük, a szellemi gondolatainknak azt a mentális befolyását, hogy meghatározzák a lelki érzéseink negatív polaritásait. Ráadásul, a szellemi szinten irányított attitűdünket is felszabadítjuk. Nem szükséges neki, a jellemünket formálva, alapvető lelki érzéseket irányítania. Hiszen azok a lelki érzéseink, mindig az abszolút szeretetünket fogják szolgálni az életünkben. Mert ez a feltétel nélküli szeretet lett az új, a végső jellemünk. Amit már, nem szükséges szellemi szinten befolyásolni. A szellemiségünk, csak szolgálja a megújult jellemünket.
Ennél fogva az attitűd, csak a relatív szeretetet szolgáló szellemi aktivitást képes jellemezni. Vagyis a jellemünk, az abszolút szeretet szolgálata közben stabilizálódik. Mert már nincsen szüksége változásra. A végső tudati állapotába került. Hiszen, csak a relatív szellemi hozzáállásunk képes a változásra, amely ez által, a jellemünk változékonyságát is kikényszeríti.
A szellemi gondolatainknak pedig, tudatosan azt a célt határozzuk meg, hogy a folyton jelentkező lelki vágyainkat szolgálják. Képzeljék el azokat valóságosnak, a jelen pillanatában. Hogy a reális elképzeléseink által, mindig pozitív lelki érzéseket tudjon az elménk csatolni hozzájuk. Így pozitív hiteké formálódva az elménkben, már csak olyan valóság kialakításán fognak azok fáradozni, amely örömöt okozhat bárki számára. Így természetesen, nekünk is.
A szellemi szintünket aktivizálni képes probléma-centrikus gondolkodásmódunk helyett, a megoldás-centrikus gondolkodásmódot javaslom. A tudatosan használt megoldás-centrikus gondolkodásmódunkkal, a múltunk és a jövőnk mentális tapasztalatai alapján tudjuk a vágyainkat, a jelenben elképzelni. Abban a pillanatnyi időtartamban, amikor a lelki érzéseinket aktivizálni tudjuk. Mert a lelki érzéseink, csak itt és most képesek aktivizálódni az életünkben. Mert, csak most van bennünk spiritusz. Most, a lelki jelenlétünkben.
Az eddig megszokott probléma-centrikus gondolkodásmódunkkal, a szellemi gondolataink irányítják az elménket. Amely szellemi gondolatok, mindig a megélt múltunkra, vagy az elvárható jövőnkre irányítják a lelki érzéseinket. Ahol azok, teljesen hatástalanok. Mert erőhatást, csak a jelenben hasznosíthatunk. Ez alapvető fizikai törvény. Ezért, a mentális módon irányított lelki erőhatásainkra is érvényes. Minden esetben.
Ezért vagyunk, lelki szempontból véve, olyan erőtlenek. Mert az életeseményeinket, szellemi síkon határozzuk meg, a múlt tapasztalatai, és a jövőnk elvárásai alapján. Nem a vágyainkat követve. Ezért, ritkán vonatkoznak azok a jelenre. Így komoly erőfeszítések árán tudjuk csak, azokat megvalósítani. Mert lelki szinten, nagyon távol vagyunk a pillanatnyi eseményektől. Mivel a lelkünk, az mindig a jelenben van.
Akin a cselekvése közben, a lelkesedés nagyon látszik, a lelki jelenlétben van. Ez néha előfordul velünk is. Viszont, ezek olyan élmények, amelyeket nem felejt el könnyen az ember. Éppen ezt kell megtanulnunk. Ezoterikus módon úgy megváltoztatni az attitűdünket, hogy az a lelkünk aktivitását hozza felszínre a jellemes cselekedeteinkben is. Hogy a bennünket éltető spiritusz, mindig ott legyen az életünkben. Mert, csak a spirituális fejlődésünk által élhet a lelkünk, olyan tartalmas életet, amire Isten teremtett bennünket.
Matécz Zoltán
2014.11.08.
matecz.zoltan@gmail.com
