Előítélet.
Az előítélet olyan személyes magánvéleményünk, amelyet előzetes tapasztalati ismeretek nélkül hoztunk meg. Így a legtöbb esetben, csalódásokhoz vezetnek. A külső, objektív adottságokra hagyatkozva, a számunkra nem látható belső, azaz szubjektív tulajdonságokról alakítunk ki magánvéleményt. Mert olyan alaptulajdonságokat tulajdonítunk valaki számára, amelyek abban a személyben, egyáltalán nincsenek meg. Így főképpen, más emberek felől formálunk ilyen előítéleteket. De előítéletünk lehet egyéb élőlényekkel, tárgyakkal, vagy jelenségekkel szemben is.
Ha az előítéleteinkben, valakit rosszabbnak gondoltunk, mint ahogy megismertük végül, akkor kellemes csalódásban van részünk. Csupán a lelkiismeret furdalásunkkal kell megküzdenünk. Hiszen, nagyon kellemetlen azt mondani, egy kedvessé vált ismerősünknek, hogy a megismerkedésünk időszakában, sokkal rosszabbra számítottunk.
Amennyiben azonban, az előítéleteinkben, valakit sokkal jobbnak képzeltünk el, mint amilyennek megismertük végül, abban az esetben, kellemetlen csalódásban van részünk. A csalódásunk lelkiismeret furdalásos érzései, szintén bennünket terhelnek. Mert nehéz elfogadnunk azt a nyilvánvaló tényt, hogy ennyire naivak voltunk.
Az ember szociális, azaz társas lény. Így a kapcsolatait, alapvetően bizalomra építi. Ebben a bizalomban általában, mi magunk vagyunk a viszonyítási alap. Ennél fogva a csalódásaink, éppen azért olyan személyesek, mert a kiindulási alaphoz viszonyítva vagyis, hozzánk képest realizálódnak azok. Így kellemes csalódás esetén, automatikus módon, mi magunk is jobb emberekké válhatunk. Míg a kellemetlen csalódások során, mi magunk is, sokkal mélyebb erkölcsi alapokká süllyedünk. Amit azonban, csak a további társas kapcsolatok kialakításainál tapasztalhatunk meg. Az indokolatlan bizalmatlanságunk miatt.
Aki sokszor csalódik, gyakorlatilag félreismerte önmagát. Hiszen önmagát, mint kiindulási alapot, olyan előítéletek kialakítására használta, amelyek által, csak csalódásokhoz juthatott. Természetesen, kellemesen csalódni sokkal jobb dolog, mint kellemetlen módon. De az, csak a megismerni vágyott embertársaink mértéktelen alulértékelésén múlik. Amikor érdemtelenül alulértékelünk egy embert az előítéleteinkkel, azt ő akaratlanul is észreveszi. Mivel egy biztonságosnak látszó mentális távolságot tartunk tőle. Hiszen éppen mi magunk vagyunk az ő erkölcsi nívója alatt. Ezért nem engedjük be a megszokott mentális komfortzónánkba, nehogy megzavarja az életünk megszokott menetét.
A kellemes csalódásaink, valójában arra utalnak, hogy túl szűk erkölcsi komfortzónában élünk. Így akiben kellemes módon csalódtunk, tulajdonképpen tágítja a megszokott komfortzónánkat. Ezért, kellemes lelki érzésekkel párosul a dolog. Hiszen az éppen kialakult társas életünkben, egészséges módon tágultak a lehetőségeink. Mivel, nem okoz semmiféle kényelmetlenséget számunkra az, hogy az új társas viszonyban, sokkal jobbak lettek a kilátásaink.
Ezzel szemben, a kellemetlen csalódásaink, a természetüknél fogva arra utalnak, hogy túl bő komfortzónában létezünk. Ennél fogva, akiben kellemetlen módon csalódtunk, határozottan beszűkíti a megszokott komfortzónánk erkölcsi szintű méretét. Ezért, kellemetlen lelki érzésekkel párosul a dolog. Hiszen az éppen kialakult társas viszonyunkban, határozottan szűkültek a lehetőségeink. Mivel nem biztosít számunkra semmiféle kényelmet az, hogy az új társas viszonyunkban, sokkal labilisabbak a kilátásaink. Sőt, mi több, még erkölcsi kényelmetlenséget is okoz számunkra.
Amikor az előítéleteinket megfogalmazzuk önmagunkban, akkor szinte minden esetben az játssza a főszerepet, hogy mit várhatunk az új kapcsolattól. Így valójában, a háttérben meghúzódó elvárásaik miatt csalódunk. Mivel az elvárásaink, a komfortzónánk kényelmét szolgálják. Miközben eszünkbe sem jut az, hogy mi magunk, mit adhatunk az új kapcsolatnak. Mert akivel kapcsolatba kerülünk, annak az embernek is van, a saját komfortzónájából származó elvárása. Éppen velünk szemben.
Ennél fogva, ha a személyes erkölcsi komfortzónáink közel azonosak, akkor kisebb a csalódásaink esélye. Igaz, hogy abban az esetben, nem is olyan érdekes számunkra az új kapcsolatunk személye. Hiszen, éppen olyan kényelmes számunkra, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Márpedig, az új kapcsolatainkat, éppen azért alakítjuk ki más emberekkel, hogy általuk izgalmasabb, érdekesebb, változatosabb életet élhessünk. Mert a mi saját komfortzónánkból tekintve, már nagyon nehéz a változás. Mivel túl kényelmessé tettük azt számunkra.
Ezekből a társas kapcsolatokból alakulnak ki a közössé vált komfortzónák, amelyek a családi békességet garantálják. Majd a sokféle közösített családi komfortzóna együttesen, a kollektív komfortzóna kialakulásához vezet, amit ma, társadalmi erkölcsnek nevezünk. Ami az állami alkotmányos rendszerünk alapja. Ez az általánossá vált erkölcsi rend, írott és íratlan szabályokból áll. Az íratlan szabályokat, csupán a személyes jó ízlésünk képes biztosítani. Az a szereteten alapuló alapvető hozzáállásunk, hogy nem teszünk másoknak olyan dolgot, amit mi magunk sem szeretnénk megtapasztalni.
Így a társadalmi erkölcs más néven, a szeretet kódexe. Isten előírása arra nézve, hogy hogyan viselkedjünk egymással szemben. Mégpedig úgy, hogy a társas viselkedésünkben, mindig a szeretetünk nyilvánuljon meg. Szeretni, előítéletek nélkül kell egymást. A szeretethez ugyanis, nem kell előítélet. Amikor szeretjük az embereket, akkor végül is, Istent szeretjük a többi emberben. Istent pedig, bárkiben szerethetjük. Mégpedig, előítéletek nélkül. Mert az előítéleteink, érdekeken alapuló szellemi termékeink. Nem érdektelen lelki adottságaink, mint a szeretet.
Az előítéleteink szellemi szinten történő meghatározásai által, éppen arról hozunk racionális döntést, hogy milyen előfeltételek alapján fogunk valakit szeretni. Vagyis, előre szellemi döntést hozunk, a lelki adottságaink várható gyakorlásáról. Illetve, kicsit másképpen fogalmazva, eleve szellemi feltételekhez kötjük, a lelki indíttatású szeretetünket. Ettől olyan ellentmondásos, szinte minden előítélet.
Az előítéleteink, szinte mindig, valamilyen előérzeteken, benyomásokon alapulnak. Ezek a jó vagy rossz előérzeteink, abból adódnak, hogy a társas viszonyban megismerni kívánt ember lelki mivolta, az ő akaratán kívül is kisugárzik. Ez az ő személyes aurája, lelki kisugárzása. Erre mi, valamilyen szinten, érzékenyek vagyunk. Az érzékenységünk azonban, nem elég kifinomult. Hiszen, amíg nem látjuk azt határozottan addig, csak az egyéb, sokkal kevésbé érzékeny érzékszerveinkkel tudunk arra reagálni. Viszont, a szellemi gondolataink, azonnal megpróbálják számunkra értelmezni, a mégis kialakult lelki érzéseinket. Akár kellemes, akár kellemetlen lelki érzések legyenek is azok.
A szellemi szinten vezérelt elméjű ember, ezután is előítéletekkel fog élni. Nem tehet mást, mert a racionalitását követve, mindig ezt kell tennie. Hiszen a racionalitásunk, éppen a feltételrendszereinket határozza meg. Így valójában azt, hogy milyen polaritású lelki érzéseket biztosítunk majd, a megtapasztalható életeseményeinknek.
Ezzel szemben, a lelki szinten vezérelt elméjű ember, feltételek nélkül szereti a többi embert. Mert az ő lelküket szereti, nem azt, amit cselekednek. Így sok esetben naivnak, kihasználhatónak látszik, de az belefér az életébe. Mert a következetes példamutatásával, és a megoldás-centrikus teremtőképes gondolkodásmódjával, minden ilyen problémát át tud hidalni. Éppen a szeretet fennmaradása érdekében. Így életvitelével a lelki ember, egyre közelebb kerül Istenhez. Míg Isten életét nem éli, közvetlen módon. Ami a spirituális fejlődésünk lényege. Ahhoz azonban, nem kell semmiféle szellemi szintű előítélet.
Matécz Zoltán
2014.11.29.
matecz.zoltan@gmail.com
