Nehézségi erő.
A légterünkben szabadon eső test tömegének a gyorsulását, a nehézségi erő okozza. g = G / m Vagyis, a nehézségi gyorsulás értékét, a nehézségi erő és a test tehetetlenségét kifejezni képes testtömeg hányadosa adja meg. Ezt állítja a fizika tudománya. Éppen olyan módon, mint ahogyan az egyenes vonalú földi mozgások esetén, az a = F / m képlet mutatja a gyorsulás értékét.
Csakhogy, a Földön megszokott elemi mozgásformáink esetén, valóban erőhatásnak kell a testtömeget kitenni ahhoz, hogy a kívánt gyorsulási érték sebességét felvegyék. Ezzel szemben, a légtérben kialakuló függőleges gyorsulási érték, nem igényel erőhatást, mert az eléréséhez bőven elegendő az, ha a testtömeget egyszerűen elengedjük. Az erőhatás nélkül is gyorsulni kezd, es szabadon esik lefelé.
Mivel a testtömeg állandónak mondható, ezért a gyorsulási értéket előidéző nehézségi erőnek kellene fokozódnia ahhoz, hogy a folyton megtapasztalható fizikai folyamat létrejöjjön. De a szabadon engedett anyagi testet, nem részesítettük semmiféle erőhatásban. Ilyen formában, még a szabadon esése irányát sem határoztuk meg. Mégis tudja azt, hogy lefelé kell esnie.
Ezzel szemben, a megszokott vízszintes földi mozgásformák esetében, az a = F / m képlet, egy folyamatosan lassuló fizikai eseményt takar. Amit a légellenállás és a súrlódás erősen befolyásol. Ezért az egyenletes sebesség eléréséhez is, az erőhatás folyamatosságára van szükségünk. A gyorsuláshoz pedig, többleterőhatást kell alkalmaznunk. Különben nem jöhet létre az.
A légtérben szabadon eső testtömeg pedig, nem képes a légellenállásnak köszönhetően lassulni, vagy azonos tempójú sebességgel esni, hanem még gyorsul is folyamatosan, a Földdel való ütközése pillanatáig. Vagyis, a nehézségi gyorsulásához, nem kell neki többleterő hatása sem, az igénybe sem vett nehézségi erő részéről.
Ezért, a nehézségi erő létezését, csak a nehézségi gyorsulás tapasztalati ténye igazolhatja számunkra matematikai módon holott, éppen annak kellene előidéznie azt. G = m * g Mert az egyszerűen elengedett anyagi testtömeg, amely erőhatásban nem részesült, mégis mindig tudja azt, hogy merre kell esnie, és közben gyorsulnia, nehézségi módon.
Az én véleményem szerint, a nehézségi erő megvalósulása, egyszerűen a súlyerő hiányára vezethető vissza. Ameddig ugyanis, a súlyerőt mérleggel mérjük, addig a testtömeg felfüggesztése vagy alátámasztása valósul meg. Így az m = ρ * V képlet alapján, az aktuális testtömeg közegsűrűségét mérjük, az őt körülölelő levegőközeg sűrűségéhez viszonyítva. De az a mérés is, csak abban az esetben realizálódik, amikor a mérőserpenyők egyensúlyi helyzetbe, azaz nyugalomba kerültek.
Majd a mérleg megvalósult egyensúlya alapján tudjuk csak, a testtömeg valóságos súlyát meghatározni. Az alapján pedig, a testtömeg is viszonyítható matematikai síkon, mert a súly és a tömeg, arányos tényezőkként szerepelnek a fizikában. Annak ellenére, hogy a súly, a magasság fokozásával, egyenletesen csökkenve változik. Miközben a Föld felszínén mért tömegértéke, mindig állandó marad.
Ameddig a mérleg serpenyője mozgásban van, addig az anyagi testnek sem a felfüggesztése, sem az alátámasztása nem stabil. Ezért biztosan állíthatjuk azt, hogy a testtömeg súlymérésének az alkalmával, a test k = ρ * V közegértékének a sűrűségi viszonya alapján történik a mérési folyamat. Így a test közegsűrűsége alapján mérjük a test tömegének a súlyát, a levegő közegsűrűségéhez viszonyítva. Mégpedig a teljes egyensúly eléréséig.
Ilyen értelemben véve, a test tömegének, a vízszintes mozgásformákban van jelentősége. A függőleges mozgásformákban, a test közegviszonya játszik fontosabb szerepet. Mint az anyagi test belső tehetetlenségét kifejezni képes tulajdonsága. Amely a test tömegértékével teljesen azonos matematikai mennyiséget jelent. Mert a testtömeg, m = ρ * V = k , azaz a testközeggel. Mivel mindkét alaptulajdonság, a test sűrűségén alapuló tehetetlen mivoltát fejezi ki arányosan. Mégpedig, az erő és az energia hatásaival szemben mutatott tehetetlen viszonyait képviselik a testnek.
Vízszintes mozgásforma esetén, a test közegviszonya nem változik, mert a levegő azonos sűrűségű közegében történik a mozgásállapot változás. Ezzel szemben, a függőleges mozgásformák esetében, az anyagi test sűrűsége állandó, míg a légtér sűrűségi viszonyai változó értéket mutatnak, a magasság függvényében. Ezért a levegőben való szabadon esés következtében, a közegviszonyokra visszavezethető súlyérték folyamatos változása miatt, gyakorlatilag meghatározhatatlan a test tömegértéke. Ezért a szabadon esés, relatív súlytalanságnak minősül.
Mert a függőleges esés mozgásakor, a test súlyaránya folyamatosan változik. Mivel a test tömege, a ritkább levegőközegből, a folyamatosan sűrűsödő levegőközegbe esik bele. Így a függőleges szabadesés mozgásformája estén, a test közegértéke játssza a főszerepet, nem a vele azonos matematikai értéket mutató tömegértéke.
Amikor például, egy repülőgép felszáll az utazási magasságára, akkor a testtömege gyakorlatilag ugyanaz marad. De a súlyértéke erősen csökkent, mert sokkal ritkább levegőközegbe került. Így a repülési magasságon vízszintesen haladva a repülőgép, eleve kétféle fizikai feladatot lát el. Testtömegként, sokkal tovább képes megtartani a lendületét, a jóval ritkább szerkezetű légrétegben. Amelynek a folyamatos fenntartásához ilyen értelemben véve, kevesebb üzemanyagra van szüksége. Majd a magasság stabilizálása által, a repülőgép súlyereje is realizálódik, ami természetesen sokkal kevesebb, mint az alsóbb légrétegek sűrűségi viszonyai között. Így a magasság szinten tartása is, sokkal kevesebb üzemanyaggal oldható meg.
Tömegvonzást feltételezve pedig, még sokkal érdekesebb a helyzet. Mivel a repülőgép és a Föld tömege között fennálló gravitációs értékről kell olyan tudományos állítást megfogalmazni, amely valójában nem is létezik. Mert a tömegvonzási érték, a két test viszonylatában, legfeljebb taszításként értelmezhető. Mivel a viszonyított anyagi testek vonzási erőértékeik, önmaguk felé irányulnak. Így eleve ellenerőkként jutnak érvényre. Amelyben a nehézségi gyorsulás, legfeljebb taszító irányú lehet. Hiszen a kétféle nehézségi erő, egymás ellen mutat, mindig önmaguk felé. Ezért közös erőeredőként értelmezni ostobaság.
Ezért, a nehézségi erők gravitációs összeadódási gyakorlata, megcáfolja a fizikai erőkről alkotott reális elképzeléseinket. Mert csak a nehézségi gyorsulás tényszerűsége képes utalni a nehézségi erő létezésére. A nehézségi erő nehézségi gyorsulást előidéző hatásának, semmiféle fizikai bizonyítéka nincsen. De amennyiben, a nehézségi gyorsulás viszonyítható értékét, a közben folyton változó levegőközeg sűrűsége idézi elő, akkor olyan vonzó hatásról beszélünk, ami látszat lehet csupán.
A nehézségi erő az egyetlen olyan erőfajta a fizikában, amelynek a hatása, fordított módon értelmezhető. Mert az erők alaphelyzetben, gyorsulással járó mozgásállapot változásokat idéznek elő. Ezzel szemben, a nehézségi erőt, csak a nehézségi gyorsulás tényszerűsége alapján lehet kikövetkeztetni, matematikai módon. Fizikai módon, még csak utalni sem lehet rá.
Ráadásul, a mechanikai erők általában, az anyagi testek tömegeinek a közvetlen felületi érintkezései alapján közlődnek. Ezzel szemben, a nehézségi erő vélt olyan hatás, amelyik olyan módon tart fenn fizikai kölcsönhatást a testek között, hogy azok, nem is kerültek közvetlen fizikai kontaktusba.
A nehézségi erő feltételezése, a lendület magmaradási törvényét is cáfolja. Mert olyan módon hoz lendületbe anyagi testeket, hogy azok nem kerültek egymással olyan közvetlen viszonyba, amely által, az impulzusértékeik átadódhattak volna. Ráadásul, megszokott tény az, hogy a közvetlen felületi érintkezés impulzusértéke, olyan erőket ad át, amely lendületváltozást okoz. Ezzel szemben, a nehézségi erő feltételezése esetén, olyan lendületről beszélünk, amely egyetlen közös impulzusértékkel ér véget, amikor a test a Földre esik. Vagyis, teljesen kifordul magából a fizikai folyamat. Mivel olyan impulzussal ér véget, amit nem kísér lendületváltozás.
Ezért számomra a nehézséginek értelmezett erő, egyszerűen a súlyerő hiányát jelenti. Erre utal az abszolútként értelmezhető súlytalanság jelensége is. Amikor egy szabadon eső anyagi test, a sűrűségének megfelelő levegőközegbe ér, és ott szabadon lebeg. Mert a reá ható ellentétes irányú légtéri közegerők, teljesen kiegyenlítettek a test vonatkozásában. Úgy a felhajtóerő, mint a közeg súlyából adódó, lefelé ható erő.
Így a lebegés által, a test közeghonossá válik. Mert azonos sűrűséget képvisel, a levegő sűrűségi szintjével. Így a test lebegése megvalósul. Ilyen lebegést valósít meg a léghajó a légtér közegében, vagy a tengeralattjáró a Föld vízközegében. A léghajó, a folyamatos hőmérsékletváltoztatással éri el a kívánt héliumsűrűség stabilizálását, míg a tengeralattjáró, a szinttartályaiban tárolható levegő és vízközeg mennyiségi szabályzásával. De minden estben, az adott anyagi sűrűséghez igazodnak. Úgy a légtérben, mint a tengerek vizeiben.
Nehézségi erő tehát, önmagában véve nem létezik. Mert az olyan kifordított erőhatás lenne, amit a nehézségi gyorsulás idézhetne csak elő. Az pedig, alapvetően megcáfolná, a fizika erőhatásokról alkotott elméleteit. Ezért a nehézségi erőt, a gravitációhoz való tudományos ragaszkodás tartja „életben”. Pedig gravitáció, amíg tömegvonzást jelent, nem létezik. Mert a tömeg, olyan tulajdonsága a testeknek, amely tehetetlenséget mutat a reá ható erőhatásokkal szemben. Így a tömegvonzás, a tudomány kellemetlen „púpja”. Amitől nem képes elrugaszkodni. Pedig, valójában nem illik bele, semmiféle tudományos elméletbe.
Matécz Zoltán
2015.02.01.
matecz.zoltan@gmail.com
