Halál.
Amíg az ember él, addig mindig azt a pillanatnyi szemléletet képviseli, amellyel éppen viszonyul az aktuálisan megtapasztalható életeseményéhez. Tanulással, a szellemi ismeretek halmozásával, folyamatosan változtatható ez a sajátságosnak mondható valóságképünk, amit az aktuális szemléletünk jelent.
Így mentális szinten, mindig azok vagyunk éppen, amilyen szemlélettel viszonyulunk a világunkban zajló életeseményeinkhez. Ez a szemléletünk, a szellemi gondolataink minősége alapján befolyásolja az aktuális lelki érzéseinket, amelyek így együtt tudatosodnak az elménkben. Mint az elménkben kialakult pillanatnyi hitünk. Az agyunk pedig, az elektromos módon kialakított szemléletünk alapján készít mágneses hullámokat, az Univerzum mágneses alaphalmaza számár.
Ezért a halál pillanata is, egy ilyen mentális „lenyomata” a pillanatnyi szemléletünknek. Amely képes mágneses agyi hullámként megőrizni, az utolsó szellemi gondolatunkhoz csatlakozó lelki érzéseinket. Ami, az addig felépített mentális szemléletünket tükrözi. Majd a lelkiségünk, ezt a szellemi szinten kialakított szemléletet őrzi meg utolsó emlékként, és magával viszi, az örökkévalóságot jelentő mágneses alaphalmazba. Miközben elhagyja, a fiziológiai szintű anyagi testünket. Vagyis, a biofizikai szintű élet megszűnik. Ezzel azonban, a szellem és a lélek még nem válik semmissé.
Ezért elhalt emberi szellemként, a legtöbb embertársunk, azt a zavarodottságot, bizonytalanságot, ijedtséget, riadalmat, félelmet, vagy rettegést képviseli mágneses hullámként az Univerzum terében, amit a halála pillanatában éppen megtapasztalt és átélt. Mert az, az utolsó élménye, az addig kialakult szemléletének az egyenes következménye.
Az ilyen elhalt emberi lélek, nem képes csatlakozni az Univerzum Isteni szeretetegységével. Mert azzal, éppen ellentétes polaritású, félelem-érzéseket képvisel. Ezért arra kényszerül, hogy mint aktív mágneses hullám, induktív módon, újra megnyilvánuljon az anyagi világban. Ez a reinkarnáció jelensége, amely az újraszületés kényszerét jelenti.
Az inkarnáció azt jelenti, hogy „az Istenség megtestesülése”. Így a reinkarnáció jelentése az, hogy „az Istenség újra, és újra testet öltése”. Ádám volt tehát, az első megtestesült inkarnációja Istennek. Így az óta, a népszaporulattal végül is, Isten reinkarnálódik az utódainkban. Ezek a megtestesült Istenek válnak, abszolút elmével megszületett gyermekekként relatív elméjű emberekké, a nevelésük során. Majd az ezoterikus tanok spirituális lehetőségeit megismerve, ismét olyanok kívánnak lenni, mint Isten. De nagyon nehéz a több évtizedes hibás, azaz relatív megszokásainkon alapuló szellemi szintű gondolkodásmódunkon, gyökeres módon változtatni.
Pedig, egy ezoterikus úton járó, és spirituális módon fejlett szellemiségű értelmes ember, már nem fél a biológiai szintű elmúlástól. Mert a fejlett szemlélete, már eleve arról szól, hogy az Univerzum szeretetegységével való azonossága biztos érzetével közelít, az anyagi szintű elmúlása felé. Amely ez által, tele van számára új reményekkel.
Így a halált, mint ahogy azt Villás Béla is nagyon helyesen értelmezi, már egyfajta „amnesztiaként” éli meg. Amelynek keretében, felszabadul a Földön töltött anyagi szintű létezése terhei alól. A régi magyarok úgy mondták, „megváltás számára a halál”. Amely lehetőséget biztosít, a szeretet forrásával való tökéletes kapcsolódásra. Így a létezés relatív, elektromos szerkezetű anyagi síkjáról, az abszolút síkra kerül. A mágneses alaphalmaz örökkévalóságába.
Az ilyen elhalt emberi szellem, tökéletes módon képes illeszkedni, az Univerzum intelligenciáját képviselő Isteni szeretetegységhez. Mert Istenhez, csak a vele azonos minőséget képviselő emberi szellemek társulhatnak. Az pedig, a halál pillanatát meghatározó szemléletünktől függ. Mert, aki fél a halált jelentő anyagi szintű elmúlástól, az még nagyon bizalmatlan, a másvilágot biztosító Isteni szeretetegységgel szemben. Ez a bizalmatlansága pedig, a hibásnak bizonyuló relatív szemléletből fakad. Valamint, ez által, távol tartja magát az Isteni szeretetegységtől.
Az Istennel való azonosulás lehetősége, az életünkben is megvalósulhat. De ezt, mindenkinek saját magának kell megtennie. Ez a megváltás folyamata. Amikor az ember, tudatosan lemond a bűnösnek értékelhető relatív szeretet gyakorlásáról. Amely mindig, csak személyes érdekeket képvisel a világunkban, és felvállalja az abszolút szeretettel való létezés minden látszólagos nehézségét.
Az anyagi létezésünkből tekintve, ez a szemlélet béli változás, nagyon nehéznek látszik. De ez nem így van a gyakorlatban. Mert, aki mindenről lemond, az már nem kötődik semmihez sem. Így a szeretetét, nem csupán az anyagi kötődései felé irányítja, hanem éppen ellenkezőleg, minden létezés felé egyformán. Így az abszolút szeretet gyakorlásával, Istennel azonos lelki minőséggé válik, mert már ugyanazt a szemléletet képviseli az elméjében.
Rengeteg ezoterikus és spirituális elmélet létezik, amelyik elvezet bennünket a szeretet egységének a „patakjához”. De minden patak, a forrásánál a legtisztább. Én pedig, éppen a „forráshoz” vezetem a kedves olvasóimat az által, hogy Istent, az embert éltető lelki minőségben határozom meg. Aki a lélek által, ugyanaz az intelligens energia, mint amelyik az Univerzumban működteti az elektromos tulajdonságokkal jellemezhető, anyagi szintű világmindenséget.
Az energia ugyanis, egy és oszthatatlan. Ezt sugallja az energia megmaradási törvénye. Így sem teremteni, sem pedig, elpusztítani nem lehet. A mi lelkünk pedig, ennek az elpusztíthatatlan energiának a része. A testünkben specifikus módon elkülönült része.
Az Istenné vált ember, nem kiszolgáltatottja többé az anyagi minőségeknek, hanem ura azoknak. Mert ami az élethez való igénye lehet, azt ő bármikor képes megteremteni. A megoldás-centrikussá vált gondolkodásmódjával. Aki szellemi síkon nem kötődik semmihez, az lelki síkon mindent képes uralni. Valójában, éppen ez az Istenné vált ember életfeladata. Sokkal szebbé és jobbá képzelni, és ez által, folyamatosan teremteni az anyagi világban, amelyben élünk. Bárki számára, aki szükséget szenved. Mert a szenvedő emberekben, az Isteni minőség gyötrődik. Így mindig Istennek nyújtunk segítséget.
Ha csak a fiziológiai életfeltételeinket kielégítve élnénk, azaz szükségszerűen ennénk, innánk, párosodnánk, és otthon aludnánk, akkor éppen olyan formán élnénk, mint az oktalan állatok. Ez is Villás Béla egyik alapgondolata. Az emberi létezés ugyanis, éppen az elménk logikus tervszerű használatával, sokkal több kell, hogy legyen, mint az állatoké. Amíg azonban, ezt a csodálatos duális elmét, amit az intelligenciát képviselő Istentől kaptunk, csupán a videó játékok tudatos irányítására, vagy az egymással való acsarkodásokra használjuk, addig teljesen feleslegesen élünk.
A halál után újraélesztett emberek nagy többsége, egymáshoz teljesen hasonló élményekről számol be. Amely a testen-kívüliséggel kezdődik, amikor az egyén, mint egy teljesen kívülálló lény látja, a saját testének az objektumával történő újraélesztési eseményeket. Majd egy fénylény észlelése következik, amelyből nagyon erős szeretet sugárzik. Ez az erős fény, mégsem kellemetlen a szemnek. Miközben régen elhalt rokonok és barátok lelkével találkoznak. Majd lejátszódik a teljes életfilmjük, amelyből azonnal világosan kitűnik az, hogy az életük egyes részeseményeiben, mikor nem szolgálták a szeretetet. Végül, visszatérnek a testükbe, és megtörténik az újraéledésük eseménye.
Akik fájdalmas betegségekben haltak meg, és újra lettek élesztve, zokon veszik azt, hogy a fájdalom nélküli létezésből kiragadta őket, az újraélesztés orvosi folyamata. Mert az örökkévalóságot jelentő másik világban, a tökéletes szeretet birodalmában, csend, béke, és végtelen nyugalom volt a kellemes élményük.
A civilizált kultúránktól távolabb élő természeti népeknél, az időskori halál ünnep. Ezért, halotti torral búcsúznak el a szeretett személytől. Mert hisznek abban, hogy aki eltávozik az élők sorából, a létezés egy másik síkjára kerül. Nem tűnik el nyomtalanul. Ilyen nép volt valaha, a mi ősi Magyar nemzetünk is. A Szózat, még mindig őrzi, ezt az ősi jelleget. Mert azt mondja, hogy a „Magyarok Istenére esküszünk”. Mert a korabeli Magyarok Istene, egészen más volt valamikor, mint az István királyunk korában, erőszakkal bevezetett kereszténység Istene.
Mert akkoriban Istent, még az emberben megnyilvánult entitásként tisztelték. Ilyen formában, az embernek is komolyabb értéke volt a korai társadalmunkban. Így most itt a lehetőség arra, hogy megőrizve a kereszténység esetleges szellemi értékeit, rátaláljunk ismét a Magyarok ősi Istenére. Aki a halálunk után, szeretettel vár bennünket. Mert mi, az ő anyagi szintű megnyilvánulásai vagyunk.
Matécz Zoltán
2015.03.15.
matecz.zoltan@gmail.com
