Változhat az idealizmus?
A relativitáselméletek, a relativizmushoz hasonlóan, agnoszticizmusba torkollnak. Mert a „minden relatív” állítás abszolút értékű viszonylagossága miatt, a viszonyíthatatlanság tényét hozza felszínre. Vagyis, a határozatlanság elvét. Így a teljes objektív megismerés lehetetlensége miatt, szükségszerűen idealizmusba csap át. Ezért a tudomány, ma már, intelligens Univerzumról beszél, a kvantumpszichológia tárgykörében. Ami Isten, tudományos szintű meghatározásának minősül előttem.
Tulajdonképpen arról van szó, hogy önmagában véve, semmi sem lehet abszolút vagy relatív. Abszolút vagy relatív értéket, mindig a viszonyítás ténye biztosít a tényezőknek. Ami szerintem azt jelenti, hogy a mi relatív elménk, egymáshoz képest viszonyítva, és az Univerzum számunkra abszolút Elméjéhez képest, relatív csupán. Mert a viszonyítás tényét, mindig az elménk végzi. Mivel abban tudatosodik minden, amit a külvilágból érzékelhetünk. Mint megtapasztalt és megtanult információ.
A tudatos elménk számára azonban, minden relatív értéket vesz fel, amit viszonyítunk, és minden abszolút értéket nyer, amivel viszonyítunk. De, csak a viszonyításunk idejére. Amint a viszonyításunknak vége, a tényezők elveszítik számunkra az abszolút vagy relatív minősítésük jelentőségét. Ez röviden azt jelenti, hogy éppen mi magunk nevezünk ki bármit is abszolút vagy relatív jellegűnek, amíg viszonyítjuk azokat. Azért, hogy a viszonyításunk közben, megfelelő módon tudatosodjon az elménkben az észlelt viszonyban rejlő logikus kapcsolat, viszony. Nézzünk erre egy egyszerű példát.
A viszonyításunkat, vagy más néven mérésünket, végezzük például, egy egyszerű mérőszalaggal. A mérőszalagon abszolutizálta a méternyi távolságot az emberiség. Ami azt jelenti, hogy etalonként határozták meg a tudósaink. Hogy a hosszmérésre vonatkozó kijelentéseink, egységesek legyenek a társadalmainkban. Így a hosszmérést, ezzel az etalonként értelmezett, számunkra abszolút értékű mérőszalaggal végezzük. Rajta a méteres távolságot jelentő jelzést, annyiszor helyezzük a viszonylagos mérendő felületre, amíg el nem fogy a viszonyítandó távolság.
Majd az egységnyiként értelmezett métert, matematikai szinten, egyszerűen annyival szorozzuk meg, ahányszor rá tudtuk helyezni a mérendőre addig, amíg annak el nem fogyott a távolsága. Így a mérendő lett számunkra a matematikai szintű változó, míg a mérőegység állandó maradt. A szorzás ténye erre utal.
Így a távolság, az etalonként értelmezett, és így számunkra abszolút értékű méteres mérőszalaggal végeztük, miközben a mérés tényével, viszonyba hoztuk a mérőeszközünket a mérendő távolsággal. Ezért, a mérés folyamatának a folyamatával, éppen ezt a mérési viszonyt tartottuk fenn, a távolság teljes hosszúságán. Éppen azért, hogy matematikai szinten ki tudjuk fejezni azt, hogy hányszor tudtuk a méteres hosszúságú etalonunkat a mérendő hosszúságra helyezni maradéktalanul.
Egy ilyen mérőszalagot más egyéb dologra is használhatunk. Például, lehet levélnehezéket formálni belőle. Vagy esetleg, megdobhatunk vele valakit. De olyankor nem, mint etalon hosszúságú mérőeszközként használjuk. Hanem egyéb célra vesszük igénybe. Így a mérést végző viszonyításunk nélkül, a mérőszalag abszolút értékű hosszúságot jelentő etalon jellegének, nincsen szerepe számunkra. Ezért állítom azt, hogy csak a mérést végző viszonyításunk idejére nyernek számunkra abszolút értéket, a viszonyításra használt tényezők. Míg a viszonyításunk ténye pedig, relatív azaz, viszonylagos helyzetbe hozza a viszonyított tényezőt. Mégpedig, a viszonyításunk teljes idejére.
Ennél fogva, a „minden abszolút”, vagy a „minden relatív” állítás gyakorlatilag, eleve feleslegessé teszi a viszonyítást. Mert, ha számunkra „minden relatív”, akkor nincsen olyan abszolút értéket képviselő tényező, amellyel etalonként viszonyítani tudnánk. Amennyiben pedig, mi magunk abszolutizáltunk ilyen tényezőket azért, hogy mérni tudjunk, akkor pedig, már mégsem „minden relatív” számunkra ugye?
A „minden relatív” állítás, egy önmagában véve abszolút állítás, mert egységesként kell értelmeznünk mindenre, amit észlelhetünk. Ennél fogva, egyfajta paradoxikus jellegű önellentmondást rejt számunkra. Mert az elménk, csak olyan módon képes elfogadni az észlelt tényezőket, hogy viszonyítja azokat. Így a viszonyításaink idejére, éppen a viszonyítás gyakorlati tényszerűsége teszi számunkra viszonylagossá, a viszonyított tényezőket. Amelyben a viszonyítást végző mérőeszközünk, abszolút értéket vesz fel a viszonyítás idejére, míg a mérendő tényező relatív, azaz viszonyított értékű marad számunkra. Különben az elménk zavarba jön.
Ezért, a „minden relatív” állítás, egy olyan paradoxon, amelynek az igazságértéke eleve megkérdőjelezhető. Mert bármilyen relatív tényező, csak az ő abszolút mennyiségének egy viszonyított részlete lehet csupán. Éppen erről szól a viszonyítási képességünk. Hogy egy tényező abszolút értékű, azaz teljes mennyiségéből, csupán valamely résznyi mennyiséget veszünk figyelembe. Egy egységnyinek nevezett etalon mérőeszközzel viszonyítva azt. Amennyit a teljességéből figyelembe veszünk, az számunkra relatívnak vagyis, már viszonyítottnak, esetleg megmértnek minősül. Ez alól nincsen kivétel.
Így az életünk gyakorlata során, mindent viszonyítunk, azaz mindent mérünk. Ezért, amit mérünk, az mértnek, viszonylagosnak, relatívnak minősül számunkra. Ezért a „minden relatív állítás, csak úgy igaz számunkra, ha olyan módon fejezzük ki azt, hogy „minden relatív, amit éppen viszonyítunk”. Amit pedig, éppen nem viszonyítunk, annak a lehetséges abszolút vagy relatív jellege, teljesen közömbös számunkra. Amivel viszonyítunk, az pedig, egységnyi vagyis, abszolút értéket vesz fel a tudatunkban. Éppen azért, hogy az abszolút értékű tényezők teljes mennyiségéből, az általunk abszolutizált értékű mennyiséggel tudjunk mérni, viszonyítani.
Nézzünk a viszonyításra egy másik, szintén egyszerű példát. Rengeteg liszt van a világon. A teljes mennyiségük abszolút értékű. Mert az összességük, minden egyes lisztszemet tartalmaz. Hogy ez mennyi összességében, az engem momentán nem érdekel. Viszont, szeretnék belőle egy kilógrammnyi mennyiséget felhasználni. Akkor egy olyan etalon súlymértékhez kell viszonyítanom a felhasználandó lisztszemeket, amelyek egyértelműen meghatározzák számomra azt, hogy mennyi lisztet kell éppen mérnem azok teljességéből. Azért, hogy egy kilogrammnyi súlyértékű legyen a viszonyított mennyiségük.
Ebben a példában is, csupán a mérés idejére nyert számomra relatív értéket, a megmért liszt mennyisége. Mert most, gyakorlatilag van egy kilógrammnyi lisztem. Ez az én teljes lisztmennyiségem. Nekem nincsen ettől több. Azaz számomra ez a maximum. Vagyis, az elmémben már abszolút, azaz teljes értékűként kezelhetem. Ha most ebből az egy kilógrammnyi lisztszemek a mennyiségéből, szeretnék öt dekagrammnyit felhasználni valamire, akkor egy újabb mérést, egy kisebb súlyértékű etalon mérőeszközzel kell elvégeznem. Viszont, ebben az esetben már, az egy kilógrammnyi lisztmennyiség lesz az elmém számára az abszolút értékű, és az ötgrammnyi lisztmennyiség hozzá képest a viszonylagos. Azaz a relatív.
Sok vitát vált ki az idő értelmezése is. Newton abszolút időről tanított, míg Einstein már relatívként értékelte azt. A helyzet azonban ugyanaz, mint az előző példákban. Számunkra az idő, folytonosnak mondható. Ezért mérjük óraszerkezettel, amely folyamatosan jár, és rajta, egységnyiként értelmezett beosztások vannak, amelyekkel bármikor viszonyítani tudjuk azt. Így az óralapunkon ellenőrzött idő, relatív számunkra, mert viszonyított időnek minősül csupán. Az abszolút folytonos időmérés egyetlen viszonyított pillanatának. Amit a Földünk forgásának egy napi periódusához viszonyítunk csupán. Mint egy számunkra természetes alapetalonhoz.
Ha azonban, egy esemény részidejére vagyunk kíváncsiak, akkor azt, az óránkon leolvasható időegységhez viszonyítjuk. Amit akár le is nullázhatunk, a pontosabb mérésünk érdekében. Ilyenkor, az óránk lesz a mérőeszközünk. Így abszolút értéket nyer az elménktől a mérésünk idejére. Az esemény részideje pedig, relatív marad számunkra. Mert mértnek, azaz viszonyítottnak értékeli az elménk. Hiszen annyi etalon másodpercet vettünk figyelembe, amennyi ideig tartott a másodpercnyi időalappal megmért esemény.
Így az óránk, mint anyagi szerkezet, éppen a folytonossága miatt, relatív módon viszonyítható állapotban tartja, az állandónak mondható bolygószintű periodikus rezgésidőt, és ezzel párhuzamos módon, abszolútként kezelhető etalonként vesz részt az életünkben, mint az életeseményeink részidejét viszonyítani képes mérőeszköz. Így Newtonnak és Einsteinnek is igaza volt valamilyen szinten, hiszen ellentétes módon használták az órát, mint időmérő eszközt. De egyikük sem értelmezte az időt, a viszonyítást végző értelmes emberi elméhez. Amely a mért tényezőket relatívként, míg a mérőeszközöket abszolútként kezeli, a mérést jelentő viszonyításunk idejére. Ez az elménk elemi viszonyszabálya.
Így önmagában a relativitás elmélete, sem határozhat meg abszolút vagy relatív értékeket állandó jelleggel. Mert a viszonyítást, az értelmes elménk végzi el. Így a viszonyításunk idejére nyerhetnek csak abszolút vagy relatív értéket, a viszonyításunkban résztvevő tényezők.
Ha tehát, az elődeikhez hű módon, továbbra is kitartunk a „minden relatív” abszolút állítás mellett a nélkül, hogy eleve megkérdőjeleznénk azt, akkor ez a viszonyítás tényszerűségére utaló állítás, a viszonyítandó tényezők abszolút mennyiségét is, relatív állapotba hozza az elménkben. Ezért, paradoxikussá válik számunkra a viszonyítás értelmezhetősége. Egyfajta relativizmushoz vezet, amely az abszolút jellegénél fogva, eleve önellentmondás. Így a megismerhetetlenség elvéhez, vagyis az agnoszticizmushoz vezet. Amely egyenes út az idealizmus felé.
Az idealizmus lényege pedig, éppen az, hogy benne az ideál, számunkra megismerhetetlen. A materiális kultúránk szerint, az anyag lett az ideál. Amit megismerni igyekszünk. Az emberiség idealista kultúrájában pedig, Isten biztosítja az ideál szerepét. Az idealizmus elkötelezett hívei szerint tehát, Isten megismerhetetlen. Szerintük, nem is érdemes Isten megismerésével próbálkozni.
Nekem persze, teljesen más az elképzelésem ezen a téren is. Mert eleve nem fogadom el, a mindenre vonatkozó relatív állítást, abszolút értékűnek. Hanem ezt az állítást, csupán a viszonyítás tényszerűségére korlátozom. Hogy a viszonyításom során, logikai különbséget nyerjenek számomra, a viszonyításomban részt vevő tényezők. Így számomra minden relatív, amit éppen viszonyítok. De, csak a viszonyításom idejére. Ezt a gondolatot egyébként, a „viszonyelmélet” című írásomban, már bővebben is kifejtettem. Most azonban, Isten megismerhetősége számomra a cél.
Mert, ha a „minden relatív” állítás, egy paradoxon csupán, amit a téves emberi értelmezés kreált, akkor Isten megismerhetősége előtt, minden út nyitva áll. Így ostoba lennék, ha meg se próbálnám megismerni Őt. Az Univerzum abszolút intelligenciáját. Azt a teljes értékű Intelligenciát a világmindenségben, amelyben a mi emberi intelligenciánk viszonylagosnak azaz, relatívnak minősülhet csupán. Mert mi magunk is, Isten anyagi szintű megnyilvánulásai vagyunk. Mivel a lélek által, Isteni minőség él bennünk, agyagi szinten megnyilvánult aktív életet. Erre az Isteni eredetű önazonosságra jön rá szellemi szinten az olyan ember, akinek az elméje megvilágosodik. Mert a relatív intelligenciájával, felfedezi önmagában az abszolút intelligencia forrását.
Jézus állítása szerint, minden emberben Isteni minőség él. Mert nem lakik Isten kőből képszült templomokban. A templomokban is, csak akkor van jelen Isten, ha a hívő emberek benépesítik be azokat. Jézus állítása alapján, az Őt követő embereknek, még nagyobb csodatételekben lesz részük, mint amilyeneket Ő maga végrehajtott. Csupán követnünk kell az Ő alapvető útmutatásait. Így, nem a megváltásban kell túltennünk rajta, hanem a tanításaiban kell követnünk Őt.
Mindenkit egyformán kell szeretnünk, személyes ítéletek és részrehajlás nélkül. Mindenkinek egyformán kell teremtenünk, az ő pillanatnyi igényeik szerint. Hogy az Isteni eredetű abszolút szeretet személyes képviselői, azaz Istenek lehessünk, itt a Földön. A mi valóságosnak értékelt anyagi szintű életünkben. Ez minden emberi fejlődés lényege. Minden más tanítás és elmélet, elvonatkoztat bennünket ettől a fejlődési iránytól, ezért tévesnek minősül.
Ma hazánkban, az idealizmust képviselő keresztény tanítások, egy rajtunk kívül álló entitásról, azaz Istenről beszélnek, amelynek meg kell felelnünk. Mivel bűnben születtünk, bűnben élünk, ezért a bűneink miatt fogunk meghalni. Vagyis, az életünk nem képes a bűntől elszakadni. Így a lehetséges bűnbocsánat elérése érdekében, bármit megtesz az ilyen módon „elvakított” hívő ember. Ezért a mai keresztény vallásformáink, úgy tanítanak Isten szeretetére, hogy továbbra is elvonatkoztatnak, távol tartanak bennünket Istentől.
Ezzel szemben, én nyíltan azt vallom, hogy teremtésre képes Isteni minőség éltet bennünket. Amely a spirituális fejlődésünk csúcspontján, Istent formál, az Isteni minőség alapján élő értelmes emberből. Ezért szerintem, egyetlen igazi bűn az, ha a bennünk élő Isteni minőségünktől elfordulunk. Ha nem hagyjuk azt, hogy az Isteni minőségű lelkünk, az abszolút szeretet alapján viszonyuljon, Isten többi teremtményeihez. Mert a szellemi gondolatainkat követve, egy önös érdekű egoista embert valósítunk meg. Pedig, Isten anyagi szintű magvalósításához, minden lehetőségünk rendelkezésünkre áll.
Ezért, aki az idealizmus alapvető dogmáitól el tud mentális módon rugaszkodni, történetesen attól, hogy Isten megismerhetetlen számunkra, mégis felfedezheti Istent, önmaga Isteni mivoltának engedelmeskedve. Mégpedig olyan módon, hogy a szellemi gondolatait tudatosan csak arra használja, hogy a pozitív lelki érzéseit fejezi ki általuk, értelmes módon. Az ilyen emberben, az idealista elvek, gyökeresen megváltoznak. Mert az ébredés, a megvilágosodás, és az önmegvalósítás, éppen az Isteni minőségünk Istenné válásának a mentális fokozatai.
Amennyiben tehát, feloldjuk a „minden relatív” állítás abszolút hatályát, amit a „minden” szócska tart fenn számunkra, akkor megszűnik ez a logikai paradoxon. A megszüntetéséhez azonban, elegendő az is, ha egyszerűen hozzátesszük azt, hogy az elménk számára minden relatív, amit viszonyítunk, és minden abszolút, amihez viszonyítunk. De csak addig, amíg az elménket, az adott viszony értelmezésére használjuk.
Így az idealizmus ideáljának a megismerhetetlenségét biztosító dogmarendszere feloldódik, és Isten megismerhetővé válik számunkra. Akit nem kint, a világmindenségben kell keresnünk, hanem önmagunkban és egymásban. Mert a lélek által, Isteni minőség éltet bennünket. Egy ezoterikus módon megismerhető Isteni minőség. Ha spirituális szinten, felfejlődünk a mentális feladathoz. Ha rájövünk végre arra, hogy nem a szellemiségünk által diktált józan eszünket kell követnünk, hanem a teremtésre képes pozitív lelki érzéseinket. A szellemi gondolatainknak, éppen a pozitív lelki érzéseinket kell értelmes módon kifejezésre juttatniuk. Hogy a lelki indíttatású hiteink, szellemi szinten legyenek meghatározva.
Ilyen formában, az idealizmus vagy fejlődni fog, vagy végleg feleslegessé válik. Mert lehetőség nyílik arra, hogy az embert éltető Isteni minőségünk, tökéletesen megismerhető legyen számunkra. Mint az emberi fejlődés szükségszerű mentális irányvonalának a lehetséges eredménye. Mert minden ember, egy Isteni lény. Csak a szellemi szintű okoskodásaink miatt, a lelkünk vágyait elnyomva nem Istent, hanem az egoista emberi önvalónkat valósítjuk meg ma még. Az Istené válás, egy keskenynek minősülő mentális „út”, ami csak a pozitív lelki érzések állandó megvalósításával járható. Ezt a mentális alaptevékenységünket a szellemi gondolataink, csak szolgálhatják, de semmiképpen sem korlátozhatják. Ahogy azt ma teszi hétmilliárd ember. Egymást letiporva, a társadalmi érvényesülés „útján”.
Matécz Zoltán
2015.03.28.
matecz.zoltan@gmail.com
